Erőteljes, egységes akaratot és annak következetes végrehajtását feltételezve, az 1704. év elején az általános helyzet még mindig Lipót császár ellenfeleinek kedvezett. Ha Miksa Emánuel és Marsin tábornagy Passau megvétele után, erőteljes offenzivába átmenve, mielőbb Bécset igyekezett volna elérni, Rákóczi pedig a Pozsony táján összpontosítandó hadainak élére állva, akár a Dunántúl északra, akár attól délre, ugyancsak Bécs felé tört volna előre, úgy a császári fővárost mi sem menthette volna meg a közeli bukástól, ami esetleg a Habsburg-háznak végleg megpecsételhette volna a sorsát.[1] Ámde az utóbbi ellenfeleinek egyike sem állott a helyzet magaslatán; egyik sem volt komoly, erőteljes akció kifejtésére alkalmas s így a nagyon is komolynak látszó sötét vészfelhők csakhamar ismét eltűntek a már közeli vesztüket érző bécsiek feje fölött. A nagyobb hibát kétségkívül Miksa Emánuel és Marsin tábornagy követték el, mert ők voltak a hadban jártas és tapasztalt hadvezetők, míg Rákóczi magasabb hadi képzettsége, megfelelő hadvezetési gyakorlat és hadi tapasztalatok híjján a hadműveletek további folytatását továbbra is teljesen Bercsényire és Károlyira bizta, míg ő egészen hátul, szinte nevetséges kicsiségekkel, Eger ostromával töltötte idejét, holott neki, ha már előbb nem, most már feltétlenül a nyugati fronton, elől, valahol Pozsonyhoz közel volt a helye, hogy az ottani hadműveletek legfelsőbb vezetését végre személyesen átvegye. Ettől csak abban az esetben tekinthetett volna el, ha Bercsényi minden tekintetben annyira helyénvaló hadvezérnek mutatkozott volna, akire a nagy és nehéz feladatok végrehajtását nyugodt lélekkel rá lehetett volna bízni, amire azonban Bercsényinek utóbbi időben megnyilatkozó felette gyenge, erőtlen, habozó és tétova magatartása folytán számítani egyáltalában nem lehetett. És ő most is a főfeladatot, t. i. a Bécs elleni offenziva elvitázhatatlan fontosságát szemelől tévesztve, alárendeltebb jelentőségű feladatok megoldását, a Dunántúl behódoltatását tűzi ki feladatául. És ha legalább ezt az utóvégre szintén fontosnak mondható vállalkozást a kellő erővel és nyomatékkal, vagyis a rendelkezésre álló erők legnagyobb részével hajtotta volna végre, úgy elhatározása még inkább számíthatna némi helyeslésünkre. De ahogyan ő kontemplálta a dolgot, magának és ereje zömének a vállalkozás tartalma alatt úgyszólván tisztán néző- és statiszta-szerepet szánván, azzal már egyáltalában nem érthetünk egyet.

Igaz, hogy egyelőre, a kellő számú csapatok összegyűjtésének időpontjáig, a császári csapatok parancsnokai is inkább védőleges magatartásra kaptak parancsot, de ez csak az általános erőgyengeség tudatában történt s épp ezt kellett volna Rákóczinak, illetve Bercsényinek kihasználnia. Hogy a bécsi körök elvégre mégis elfogadták Heister fennhéjazó követeléseit, ez a körülmény legjobban mutatja az udvar szorult helyzetét.[2] Ennek következtében egyelőre a magyarországi hadszíntéren is csak védekező magatartást lehetett tanusítani.

[1] Feldzüge des Prinzen Eugen von Savoyen (Ratzenhofer id. m. 130.) „… die finanzielle Noth war so gross, dass zunächst Zeit gevonnen werden musste, um sich vorerst der gefährlicheren Angriffe des Churfürsten von Bayern zu erwehren. Denn selbst die wenigen kaiserlichen Truppen an der ungarischen Grenze waren immerhin im Stande, deren lose Schaaren von Wien abzuhalten, während von dem unternehmenden Churfürsten mit einer kriegstüchtigen Armee das Schlimmste zu besorgen war.”

[2] Szilágyi–Acsády id. m. VII. 566. szerint Bécs lakossága már annyira rettegett a bajorok és magyarok küszöbön állónak vélt ostromtól, „hogy zajongva, úton-útfélen szidta a kormányt. Minthogy a kurucok nagyban dúlták a székváros környékét, az udvar első sorban e veszélytől igyekezett szabadulni. Nagyobb hadat küldött Magyarországba a főparancsnokává… gróf Heister Siegbertet nevezte ki. Heister tehetségtelen hadvezér volt, s Eugen herceg ellenezte is kinevezését. Mikor azonban meg nem gátolhatta, azt tűzte ki feladatává, hogy Bécs biztossága érdekében űzze el a kurucokat a Duna és a határszélek közeléből… Heister kinevezése nem katonai okokból történt. A tábornok vérengző, kegyetlen ember hírében állt, ki 1703-ban Tirolban oly rettenetesen bánt a lakossággal, hogy szeptember 19.-én hivatalosan jelentették a császárnak: ha határt nem szab Heister önkényének, a mindig hű Tirol népét is lázadásra fogja hajtani. Ezt az embert küldték Magyarországba, hogy ott a Cobok és Caraffák módjára rendet csináljon.”