Eddig a bécsi körök úgyszólván semmit se tettek a mind nagyobb arányokat öltő fölkelés ellen; eleinte mint már említettük, azért, mert annak horderejét és fontosságát teljesen lebecsülték, utóbb, mert nem volt kivel és nem volt mivel útját állani a futótűzként tovaterjedő áramlatnak, 1703-ban ugyanis a spanyol örökösödési háború a lehető-legrosszabb fordulatot vette a Habsburg-házra nézve. II. Péter Portugália királya és Viktor Amadeus Savoya hercege Lipót mellé állott ugyan, de utóbbi hamarosan visszapártolt XIV. Lajoshoz, aki azonban Miksa Emánuel bajor választófejedelemben hatalmas és a harcmezőn is felette tevékeny szövetségest nyert, úgy, hogy ezáltal a Bourbonok túlsúlya a Habsburgok felett immár kétségbevonhatatlan ténnyé vált.

Miksa Emánuel 1703. évi első, felette fontos haditénye az volt, hogy a bécsi hadügyi vezetőség által a Duna völgyének biztosítására kirendelt Schlicket és Styrumot megverte, majd a Tirolba bevonult Vendôme francia tábornagynak segédkezet nyújtandó, maga is arrafelé vette útját és ha a tiroli nemzetőrség szinte emberfeletti erőfeszítéssel a két támadót útjában fel nem tartóztatja, úgy Ausztriára és a Habsburg-házra alighanem katasztrófális napok következtek volna. Tirolból visszatérve, Miksa Emánuel bajor választófejedelem és Villars francia tábornagy újból elpáholták Styrumot, de a bécsi intéző köröknek az volt a szinte felbecsülhetetlen nagy szerencséje, hogy a győztesek egy esetben sem aknázták ki a helyzetnek rájuk nézve felette kedvező fordulatait s így az osztrák vezetőség időt és alkalmat nyert, hogy a mindenünnen ráleselkedő veszedelmet elhárítsa.[1] De a legnagyobb baj a nagyfokú, úgyszólván teljes pénztelenség volt, úgy, hogy új csapatok toborzására és azok ellátására a császári kormány képtelen volt, pedig az összes hadiszíntereken küzdő csapatok is teljesen le voltak rongyolódva és igen nagy szükséget szenvedtek; ezért kellett Savoyai Jenő hercegnek a harctérről Bécsbe sietnie és az udvari haditanács élére állani, hogy a monarchiát a végpusztulástól megmentse.[2]

Még bonyolultabb és rosszabb volt a helyzet, amikor 1703. augusztus 22.-én a török forrongó tömeg a Drinápolyban székelő Musztafa szultánt trónjától megfosztván, testvérét, Achmedet kiáltotta ki utódjául, akinek kötelességévé tette, hogy Szalánkemény, Zenta és Karlovic miatt véres bosszút álljon az osztrákokon. Ez volt az oka, hogy gróf Bussy-Rabutin nem mert kimozdulni Erdélyből a Magyarországon a Rákócziak által nagy szorongattatásnak kitett császári csapatok megsegítése céljából.[3] A Törökország részéről fenyegető újabb háborús veszedelem arra bírták Savoyai Jenőt, hogy az őt mindenben pártoló József ifjabb király segítségével a magyarországi viszonyokra való tekintettel már régebben tervezett intézkedések végrehajtásához végre minden áron megnyerje Lipót császár engedélyét. De a dolog soká húzódott[4] és csak egy október 7.-ére Bécsben József római király elnöklete alatt megtartott meglehetősen izgalmas tanácskozás eredményeként került végre már október 9.-én császári elhatározásra és szankcióra a dolog, mely szerint Kassán, Magyarország keleti és északi részei felett Glöckelsperg tábornoknak, a nyugati részek felett pedig a Passauból Pozsonyba rendelt gróf Schlick Lipót lovassági tábornoknak kellett a parancsnokságot átvennie. E 16 tagból álló tanácskozó testületnek csak egyetlenegy magyar tagja volt: Eszterházy Pál herceg Magyarország nádora és kancellárja. Schlicknek azt jelölték ki feladatául, hogy a gróf Forgách Simon és gróf Koháry István tábornokok alatt eddig felkelt és gróf Eszterházy Antal, Batthyány János és gróf Batthyány Ferenc ezredesek által ezután fegyverre szólítandó nemesi felkeléssel[5] a kuruc hadakat visszanyomja, Pozsony. Nyitra és Komárom megyékben s a Dunán túl ellenfölkelést szervezzen és a bányavárosokat visszahódítsa. A hadműveletek megindításáig a Dunán innen 7 megye fölkelőinek Koháry tábornok parancsnoksága alatt a Dunát és környékét Buda és Pozsony között, annak Buda és Eszék közötti részét pedig a rácaival fölrendelendő Kyba ezredesnek kellett biztosítania; utóbbi azonban mint tudjuk, már útközben vereséget szenvedett és életét vesztette.[6] Végül gróf Forgáchnak a Morvaországból és Sziléziából hozzácsatlakozandó fölkelők támogatásával a Vágvonalat kellett megszállania.

A fenti rendelkezésekkel egyidejűleg október 9.-én Lipót császár a megyéknek a kivetett adó egynegyedét elengedte, 18.-án pedig közbocsánatot hirdetett mindazoknak, akik hat héten belül ügyüket a lázadókétól elkülönítik,[7] s egyszersmind Rákóczi és Bercsényi fejére 10.000 forint vérdíjat tüzetett ki s minden magyarnak, aki lázadót megöl, utóbbi vagyonának felét, esetleg az egészet is kiszolgáltatni rendelte, „hogy ezáltal az egyik farkas a másiknak felfalására buzdíttassék.”[8]

Október közepén beérkeztek Pozsony környékére a Schlick rendelkezésére bocsátott rendes csapatok: a Nehem-, Deutschmeister-, Hasslingen-, Virmond-, Kriechbaum- és Jung Daun-gyalogezredek egyes századai, Guethem alezredes szabadszázada és 1 dán zászlóalj. Ezeknek létszáma 3600 főre rúgott. Ehhez járult még a Schlick- és La'Tour-dragonyosezred 1600 főnyi lovas létszámmal, úgy, hogy Schlick hadtestének létszáma 5200 embert tett ki. Ezenkívül Morvaország és Alsó-Ausztria magyarországi határai mentén mintegy 2000 főnyi népfelkelőt gyűjtöttek össze, a Dráva mellékéről pedig újabb néhány ezer főből álló rác hadat rendelt fel az udvari haditanács ugyancsak Pozsony tájékára, mely azonban október közepén még csak Székesfehérvár környékét érte el.[9] A császári csapatok vontatott, lassú gyülekezése alkalmat adott Ocskay kurucainak, hogy egészen Ausztria határáig terjesszék ki portyázásaikat, ami Bécsben nagy riadalmat okozott, úgy, hogy a városi tanács jónak látta a magyar határhoz aránylag közeleső osztrák főváros megerődítéséhez hozzáfogni s október 10.-től kezdve már szorgalmasan építették a sáncokat és cölöpzetet a város keleti szegényein.[10]

[1] Lásd a spanyol örökösödési háború 2. és 3. fejezetét ennek a résznek 5–7. oldalán.

[2] Lásd az 5. oldalon. Savoyai Jenő a nyár derekán már teljesen tisztában volt a magyarországi helyzet komolyságával, amint ez augusztus 21-én az olasz hadszintéren őt helyettesítő gróf Starhemberg Guidó táborszernagyhoz írt levelének következő soraiból (Feldzüge des Prinzen Eugen von Savoyen, I Serie, V. Band. Supplement-Heft. 114. old.) világosan kitűnik: „Les affaires de Hongrie deviennent trés-serieuses et nous n'avons rien en aucun endroit. Toutes les dispositions sont inutiles, quand l'exécution ne s'en suit pas.”

[3] Danzer, id. m. 610.: „Die Absichten der neuen in Constantinopel sich etablierenden Regierung liessen den Ausbruch eines Kriegs mit der Pforte als bevorstehend erscheinen. Diese Vorgänge waren auch die Ursache, dass Graff Rabutin de Bussy keinen Befehl erhielt, mit seinen in bester Verfassung befindlichen 8000 Mann Kerntruppen über die siebenbürgerische Grenze gegen die Insurgenten zu rücken. Ja, er sah sich sogar genöthigt, vorsichtshalber einen grossen Theil seines Corps an den Grenzpässen aufzustellen, wodurch die in Siebenbürgen seibst zur Schilderhebung neigenden Elemente insbesondere die Székler, Raum und Gelegenheit zur freien Bewegung erhielten.”

[4] Danzer, id. m. 610.: „Jetzt drang nun Prinz Eugen, unterstützt von dem römischen Könige Josef, mit allem Nachdrucke auf die endliche Durchführung des schon Anfangs Juli vom Kaiser genehmigten, aber in bureaukratischer Schwerfälligkeit auch Mitte September noch immer nicht zur Vollendung gediehenen militärischen Gegenanstalten.”

[5] A kiadott utasítás szerint a nemesi fölkelésnek nem volt szabad tömegesnek lennie, mert attól féltek, hogy a fegyverre szólított nagyszámú had esetleg a fölkelőkhöz átpártolhatna. Danzer id. m. 612.: „Die Insurrection dürfe keine „univarsalis und keine tumultuaris” sein, sondern müsse auf die einzelnen Gespanschaften vertheilt werden”. A nagy óvatosság azonban feleslegesnek bizonyúlt, mert úgy gróf Forgáchnak Nyitra tájékán, mint Bottyánnak a Duna mentén nem valami túlsok labancot sikerült felesketniök és ezeknek a keveseknek sem volt kedvük Rákócziék ellen harcolni.

[6] Lásd a 60. oldalon.

[7] Kolinovics, Comment, de rebus hung., Katonánál id. m. XXXVI. 402.

[8] Danzer id. m. 612.: „Ingleichen ist zu publiciren, dass demjenigen Ungar, der einen Rebellen umbringt, die Hälfte von des Rebellen Gut oder wohl auch ganz zugeeignet werden solle, damit viellicht so ein Wolf den anderen zu fressen animirt werden könnte.” – „E kiáltványnak – írja Acsády (mill. tört. VII. 556. old.) – olyan hatása volt, minőt megérdemelt: senkit sem buzdított orgyilkosságra s az ország néma megvetéssel fogadta.”

[9] Danzer id. m. 615.

[10] Wienerisches Diarium, 1793. 20. szám.