| « a) A munkácsi vállalat. | KEZDŐLAP | c) A felvidéki hadjárat folytatása. Bercsényi hadműveletei Schlick ellen. A lévai csata 1703. október 31.-én. » |
Zavadkán Rákóczi gondterhes napjai fokzatosan enyhültek, majd rövidesen véget is értek. Egy lengyel lovas csapat volt az első fecske, mely a munkácsi ágyúk oltalma alatt marad Montecuccoli-vasasok szemeláttára bántatlanul vehette útját Szolyván át a zavadkai tábor felé. Ez a csapat jól felfegyverzett legényekből állott, kik a Tisza déli partján már hosszabb idő óta fosztogatták a nemességet, de utóbb belátván, hogy a felkelt nemességgel huzamosabban már úgy sem dacolhatnának, Rákóczinak ajánlották fel szolgálataikat. Magából Munkács várából Vékony János vezette 15 hajdú csatlakozott hozzá. Nemsokára, július 3.-án vagy 4.-én megérkezett Bercsényi Danckából, Bonac francia követtől tetemes pénzösszeget és még további támogatás igéretét hozván magával. Azonkívül 200 lovast számláló 2 dragonyos-századot is hozott magával, kiket ő maga toborzott Lengyelországban, továbbá 2 század gyalogost, kiket Potoczki kievi főispán és más 2 század gyalogost, kiket Wisnioweczki herceg bocsátott a fejedelem rendelkezésére. Ezek mind kitünően felfegyverzett és felszerelt s egyszersmind jól begyakorolt, harcedzett katonák voltak, tapasztalt tisztek vezetése alatt. Számúk mintegy 800 főt tett ki.[1] Azonkívül Magyarországból is majdnem naponta kisebb-nagyobb csoportokban újabb felkelők érkeztek a zavadkai táborba, ahol hamarosan mintegy 2000 gyalogosból és az Ocskay László és Borbély Balázs parancsnoksága alá helyezett 400 lovasból álló had állott rendelkezésre. Ezeket Rákóczi egy havi zsolddal ellátván, most már a fegyelmet és rendet is szigorúbban kezelhette egyre növekvő táborában. Közben egymást érték a küldöttségek, melyek a Tiszavidék, a jászok és kunok, a hajdúvárosok, stb. népének meghódolását és csatlakozását helyezték kilátásba, mihelyt Rákóczi hadával a Tiszát elérte.
Egyrészt azért, de főkép a hegyek között mutatkozó élelmezési nehézségek miatt Rákóczi elhatározta, hogy hadával ismét leszáll a síkságra és július 7.-én el is indult, hogy minél előbb elérje a tejjel-mézzel folyó magyar Alföldet. Irányt azonban most már nem Munkácsnak vett, ahol egyéb csapatokon kívül ismét a Montecuccoli-vasas németek leselkedtek rá, hanem hitvány gyalogútak és ösvények felhasználásával Huszt felé letérve, onnan a Nagyság völgyében lefelé haladva igyekezett a Kárpátokból kibontakozni s aztán Szatmár és Szabolcsmegyék felé magának útat törni.[2]
Az ellenfél részén ezidőtájt Magyarországon mindössze 3 gyalog- és 3 lovas-ezred részei állomásoztak; a gyalogosok száma valamivel többet 4.000-nél, a lovasoké 1.200 lovat tett ki. Erdélyben 5446 gyalogos és 2984 lovas állomásozott, a várakban és városokban szétszórva pedig 37 század teljesített szolgálatot.[3] A fenti csapatokból a kassai főkapitányság területén, a várőrségektől eltekintve, mindössze a Montecuccoli lovasszázadok és a Heister gyalog-ezred Kassán állomásozó néhány százada állott rendelkezésre. Azonkívül gróf Csáky István Szatmár, Ugocsa és Bereg vármegyék nemességét Tisza-Ujlaknál egyesítette s e nemesi fölkelés támogatására Nigrelli táborszernagy Kassáról egy Montecuccoli lovas-, Szatmárról pedig egy Heister-gyalogezredbeli századot Beregszászra indított útba. Arra a hírre, hogy Rákóczi hadával Tisza-Ujlaknál szándékozik a Tisza balpartjára átkelni, gróf Csáky az említett helységnél Kende Mihály vezénylete alatt csak 25 magyar és ugyanannyi német lovasból álló vegyes őrséget hagyván, ereje többi részét a folyó balpartjára, Tisza-Bécs mellé vonta vissza. A császári csapatok, beleértve a Munkácsról odarendelt osztagokat is, Beregszásznál figyelő állásba helyezkedtek, bizonyára azzal a célzattal, hogy kellő időben a Tisza-Ujlaknál átkelni akaró felkelők oldalába és hátába támadjanak.
Rákóczi előhada, Nagyszőllősön át előnyomulva, július 14.-én érkezett Tisza-Ujlak alá s Kende Mihály csoportját megrohanván, azt részint szétverte, részint parancsnokával együtt a Tiszába szorította, mire a főcsapat Vári mellett ütött tábort. Bercsényi a helyzetet Várinál, a tisza-becsi és beregszászi ellenséges csoportok közé beékelve, eleinte aggodalmasnak találta, hanem aztán maga is hozzájárult a Vári melletti táborozáshoz. Hogy ezt a fölkelők bántatlanul megtehették, ennek magyarázata a következő: Mindenesetre a Rákóczi és Bercsényi által kiküldött megbízottak azt a hamis hírt vitték Csákyék táborába, hogy nem kevesebb, mint 40.000 lengyel és svéd katona Rákóczi nyomában egyenesen Szatmárra tart, hogy e fontos várat hatalmába kerítse. Ez a hír hitelre talált s annak hatása alatt Csáky hada a július 15.-ére hajló éjjel végképp feloszlott; a Heister-gyalogszázad a veszélyben vélt Szatmár, a nemesség nagy része pedig házainak, jószágainak és birtokának oltalmára eszeveszett futással hazasietett, míg a kisebb rész a kisvárdai erősségben helyezte magát biztonságba. De nemcsak Csákyék ültek fel a túlzott és hamis híreknek, hanem a Beregszásznál táborozó császáriak is, akik a Várinál táborozó ellenséges tömegről jelentést kapván, nyomban megkezdték a visszavonulást Munkács felé.
Ilyenformán Rákócziéknak már semmi sem állván útjában, seregük kényelmesen kelhetett át a Tisza balpartjára, ahol az Becsnél ütött tábort, míg Esze Tamás zászlóaljával Vásárosnaményra nyomult elő, ahová július 16.-án a sereg többi része is követte. Innen július 18.-án Rákóczi felhivást intézett Szabolcs vármegye lakosságához,[4] hogy 3 napon belül korra és állásra való tekintet nélkül hozzá csatlakozzanak. Ámde az iránta, vagy még inkább vállalkozásának sikere iránt bizalmatlan nemesség nem nagyon sietett kívánságának eleget tenni, csupán egyesek, de csak kisbirtokosok, szálingóztak, főleg Ungból és Beregből, táborába, míg a nagy többség a közeli erődített helyekbe zárkózott be. Ellenben a jobbágyság néhány nap alatt mintegy 8.000 főre emelte Rákóczi hadainak létszámát.
A kisvárdai erősségbe bezárkózott nemeseket Rákóczi külön is felszólította a meghódolásra és a hozzá való csatlakozásra, de az sikertelen maradt. A tagadó válaszra Rákóczi körülzáratta az erődöt s már a mocsarak áthidalására is tétetett kisérletet, midőn a nemesség kiüzente, hogy ellenségeskedni nincs szándékában s csupán az események kialakulását kívánja bevárni, mire Rákóczi az ostromot megszüntette.[5]
A nemesség tartózkodó magatartásának nagy hátrányát maga Rákóczi érezte legjobban, amint azt emlékirataiban a következő szavakkal kifejezésre is juttatta:[6] „A pórok felkelése megdöbbentette a nemeseket, kik kastélyokba, erősségekbe vonultak, s kiket a jobbágyság fosztogatott azon ürügy alatt, hogy földesuraik a németekhez szitanak. A nép maga választott vezéreket magának; kanászokba, borbélyokba, szabókba vetvén bizodalmát, tisztei ilyetén egyénekből állottak s helyükbe másokat léptetni, veszedelmes, sőt lehetetlen lett volna, jobbak, ügyesebbek nem létezvén a seregben.”
Mindazonáltal, amint Rákóczi a Tiszán átkelt, a mozgalom országos jelleget öltött s lassanként a birtokos nemesség is feladta merev álláspontját.
Közben Bóné András tanácsára Nagyvárad környékének lakosai is fegyvert fogtak. Bóné Diószegen néhány ezer lovast és gyalogost összegyűjtvén, azokkal az ottani várat megrohanta, annak német őrségét felkoncolta s a várban elhelyezkedvén, a hozzá csatlakozó fölkelőket, akiknek létszáma hamarosan s lassanként az egész környéket Szent-Jobb várával együtt behódoltatta.
Ezalatt Rákóczi Debrecen felé indult el hadával s útközben megszállotta a hódolást önként felajánló Ecsed várát, melynek őrsége szintén hozzácsatlakozott. Tovább menve, hódolatra hívta fel a még mindig Bécsben időző gróf Károlyi Sándor várát, Nagykárolyt is, de az egyelőre még nem adta be a derekát. Debrecen városa nem várta meg Rákóczi felszólítását, hanem július 26.-án önként meghódolt. Ezt az örvendetes hírt, Dobozy István főbíróval az élén, egy tisztelgő küldöttség vitte Rákóczi sámsoni táborába, amelyhez egy válogatott derék csapat élén Csicseri Orosz Pál, továbbá Buday István bihari alispán, Bessenyei Zsigmond és Ibrányi László, Thököly volt kuruc ezredesei, és még többen mások, csatlakoztak. De egyébként is Rákóczi további útja hova-tovább valóságos diadalmenetté vált; a lakosság mindenütt örömújjongva fogadta, sőt most már nemcsak a jobbágyság és a köznép, hanem fokozatosan a birtokos-nemesség, sőt nemsokára már néhány főúr is csatlakozott hozzá. Igy többek között „július 23.-án – írja Markó, II. Rákóczi Ferenc a Hadvezér című jeles munkájában, – báró Melith Pál személyében megérkezett táborába az első főnemes, egy bandérium élén. A Thököly szétszórt seregében valamikor szolgált tisztek is hamarosan megtalálták az útat Rákóczi Debrecen felé vezetett seregéhez, úgy, hogy július végén már nevesebb, harcedzett ezredparancsnokokra (Deák Ferenc, Orosz Pál, Bóné András, Szűcs János, stb.) bízhatta legalább is néhány ezredét.” Debrecenen kívül a többi hajdúvárosok is kifejezést adtak csatlakozási szándékuknak, sőt 6000 gyalogos és 2000 lovas kiállítását is megigérték, ha visszamaradó családjaik biztosítására előbb Nagy-Kállót megveszi, amit Rákóczi szívesen meg is igért. A vállalt feladat megoldására Rákóczi mintegy 3000 derék, harcedzett harcost vitt magával. Nagy-Kállót ebben az időben öt erős bástya és palánkfal védte s Eckstein János kapitánya parancsnoksága alatt a lakosokon kívül néhányszáz hajdú és 40 császári muskétás védte. A vár alá ért had azt július 28.-án körülzárta. Ostromszekerekkel és tüzérséggel nem rendelkezvén, Rákóczi a várat rohammal akarta bevenni. A türelmetlen kurucok szekerekkel mentek neki a várkapunak, de ez sikerre nem vezetett. Másnap aztán Rákóczi busás jutalmat igért lengyel, litván és oláh zsoldosainak, ha tüzes nyilaikkal a bástyafalakhoz közelfekvő házakat és ólakat felgyújtják. S tényleg csakhamar sikerült az egyik házat felgyújtani, ami alkalmul szolgált a lakosoknak, hogy a parancsnokot a vár feladására kényszerítsék. Eckstein János és emberei a fejedelem szolgálatába állottak, aki a várban 4 kis ágyút és néhány mázsa lőport találván, ezzel megvetette jövendőbeli tűzérségének alapját.[7]
Kálló megvétele után Rákóczi seregével Debrecenbe tért vissza, mely város most már, augusztus 2.-án végkép meghódolt neki.
Amikor Rákóczi Kálló megvételére indult, a hozzá szegődött Ilosvay Bálint és Imre testvéreket egy megfelelő haddal a kuruc sereg oldalában és hátában fekvő Mármaros behódoltatására küldte ki. Ilosvai Imre álruhában Huszt várába lopódzván, a hónapok óta fizetetlen s emiatt kapitányukkal elégedetlen német őrséget fellázította, minek folytán ez augusztus 17.-én a kapitányt megölvén, a várat jelentékeny tüzéranyagával és lőporkészletével együtt átadta s egyszersmind Rákóczinak hűséget esküdött. A megye legfontosabb várának, Husztnak eleste után egész Mármaros megye nemessége Rákóczi mellé állott.
A kállói vállalattal egyidőben Bercsényi egy másik fontos feladatot oldott meg. A Diószeget megszállva tartó Bóné emberei úgylátszik nem valami lelkiismeretesen teljesítették az őrszolgálatot s ezért a Várad-Olasziban letelepedett rácok, akik a császári kormányhoz szítottak, Beckers főstrázsamesterük vezénylete alatt Bóné táborát megtámadván, embereinek egy részét szétugrasztották. E sikerükön vérszemet kapva, ezek a rácok most már a kurucokhoz pártoló falvakat rohanták meg és fosztogatták ki. Ennek véget vetendő, indult el Bercsényi, valami 7–8000 emberrel megfenyítésükre, aki augusztus 6.-án hajnalban rajta is ütött Olaszin s az egész ottani lakosságot, valami 7000 embert, hírhedt vezérükkel. Kis Balázs, volt császári ezredessel együtt lekaszabolta s aztán csapatjait, mint legott látni fogjuk, újabb feladatok végrehajtásával megbízván, ő maga nagy zsákmánnyal tért vissza a kurucok székelyhidi főtáborába,[8] magával vivén Bóné mintegy 4000 legjobb emberét. Ezek kiváló, harcedzett katonák voltak, mert legnagyobb részüknek a közelmúlt török háborúkban bő alkalmuk volt értékes haditapasztalatokat szerezni.[9]
Várad-olasz-i sikere után Bercsényi lovasságával egészen Gyuláig portyáztatott, míg gyalogságával Nagyváradot és Belényest záratta körül.
A diószegiek csatlakozása után Rákóczi Székelyhidon már mintegy 9000 főnyi sereg felett rendelkezett. S most a vezérek arra az elhatározásra jutottak, hogy mindenekelőtt az Erdélybe való bejutást elzáró Szilágy-Somlyót ejtik hatalmukba, s e feladat végrehajtásával Szőcs János ezredest bízták meg, megfelelő hadat adván melléje.
Szilágy-Somlyót július óta az Erdélyből odarendelt Glöckersperg tábornok parancsnoksága alatt Boér Ferenc által vezetett mintegy 5000 lovas és némi gyalogság tartotta megszállva. Gróf Bussy-Rabutin János lovassági tábornok, Erdély főhadparancsnoka küldte Glöckelsperget oda, hogy a szükséghez képest Nagyváradnak, vagy Szatmárnak segítségére legyen.
A gróf Bánffy Györgyből, mint kormányzóból, gróf Bethlen Miklósból, mint kancellárból és gróf Apor Istvánból mint kincstartóból álló kormánytanács ugyan azt ajánlotta, hogy állítson ki a tartományból 3–4000 lovast és gyalogost, s adjon melléje Bussy-Rabutin is ugyanannyit s ez a had vagy az Almás, vagy a Szamos mellett üssön tábort, ahonnan az Erdélyt és lakosságát akár bel, akár külmozgalmak ellen megoltalmazhatná. De a tábornok durván visszautasította az ajánlatot és csak Glöckersperget és Boért küldte ki a határra. A magyarokkal szemben bizalmatlan és gyanakodó Bussy-Rabutin ugyanis azt hitte, hogy a kormánytanács javaslata mögött az a hátsó gondolat rejtőzködik, hogy ő megbízható német katonasága legnagyobb részét a várakból kivonván, azokat a magyarság által könnyen elfoglalhatókká tegyék. Ezért az előtte megjelent kormánytanács tagjai közül gróf Bethlen Miklós kancellárt nyíltan pártütőnek jelentette ki, majd mindhármukhoz fordulva azt mondta: „Ha a háborúhoz és hadviseléshez értő emberek lennétek, megérdemelnétek, hogy mind hármatoknak leüssék a fejét; de minthogy hadi dolgokban járatlanok vagytok, ajánlatotokat nem veszem rossz néven. Ezért ti csak maradjatok veszteg Gyulafehérvárott: a többi főtisztviselők is maradjanak nyugodtan helyeiken; lármát senki se csapjon, a többi az én gondom és dolgom.”[10]
Szőcs előnyomúlásának hírére Glöckelsperg Somlyón Boér Ferenc alatt csak a lovasság egy részét és 30 német gyalogost hagyott hátra, maga pedig a többi csapatokkal a jóval erősebb Szatmár várába vonúlt. Amikor Szőcs hada a város alá ért, Boér Ferenc is megszökött, lovasai pedig a kurucok mellé állottak. Igy aztán Szőcs augusztus 10-én nem nagy erőfeszítés árán Somlyó omladozó várát s a benne volt németeket mind egy szálig felkoncolta.
Ennek hírére Bussy-Rabutin 180 rácot és 150 lovast nyomban Somlyó ellen küldött, akik augusztus 21-én virradóra felverték és felégették a várost, annak lakosait, mert kurucokkal tartottak, leöldösték, majd Zilahon is hasonlót cselekedvén, gazdag zsákmánnyal tértek vissza Erdélybe.[11] Szilágy-Somlyó alól Szőcs Kővár alá ment, melyet ostromzár alá vett, Erdélybe küldött lovascsapatai pedig Kolozsvár környékéig portyáztak. Erre Bussy-Rabutin némi császári haddal és Bethlen Sámuel főkapitány kétezernyi megyei és székely hadával személyesen kiment a határra. De csak Kővárnak az ostrom alól való fölmentésére szorítkozott s aztán Bethlen hadát Szamosújvárnál, a szatmáriakat pedig sorsukra hagyván, visszatért Szebenbe.
Mihelyt Rákóczi a főhadparancsnok visszatéréséről értestült, Ilosvay Imrét 2000 lovassal nyomban Erdélybe indította útnak, aki Bethlen hadát szeptember 20-ika táján Deéstől délkeletre Szent-Benedeknél meglepte s részint elfogta, részint a Szamosba ugrasztotta, a többi pedig futásban keresett menedéket.[12]
A sereg zömével Székelyhídnál maradt Rákóczi és Bercsényi mihelyt meghallották, hogy Somlyó volt császári parancsnoka önként Szatmárra vonúlt vissza, nehogy az a még mindig Munkácsnál álló Montecuccoli-vasasokkal egyesüljön, a Szatmár felé való előnyomúlást határozták el és szinte önmagától adódott, hogy a még mindig Bécsben tartózkodó Károlyi Sándor megerődített székhelyét, Nagy-Károlyt is birtokba ejteni igyekeztek. Ámde a várat 4 erős bástya, jókarban tartott víziárok és elegendő számú ágyúk oltalmazták, miért is Bercsényi titkos igéretekkel igyekezett Károlyi Krisztinát, a dolhai győzőnek a várban lakó nejét a kurucok ügyének megnyerni. Ennélfogva, amikor Rákóczi színre a vár ostromához fogott és azt felgyujtással fenyegette, könnyű volt a 40 főből álló német őrséget augusztus 12-én oly feltétel alatt a hely feladására bírni, hogy akik közülük Szatmár-Németibe kivánkoznak, azok kuruc védelem alatt oda fognak kisértetni.
Ekkor történt, hogy egy Pintye nevű oláh hamis érvekkel és igéretekkel Nagybányát a kurucok nevében elfoglalta, de amidőn igérete ellenére a városban és környékén fosztogatáshoz fogott, a polgárság a rablót agyonverte. Eljárásukról számot adva, a nagybányaiak az akkor Kraszna mentén táborozó Rákóczinak hódolatukat fejezték ki. Ez augusztus 14-én történt; ezt a fejedelem természetesen örömmel vette tudomásúl.
Most aztán a vezérek az erős Szatmár megvételére indultak s augusztus 20-án már Vetés alatt táboroztak, a hó utolsó napjaiban pedig a tábort Pálfalvára tették át. Kellő számú és űrméretű tűzérség, ostromszerek és az ostromhoz értő tisztek hiányában az erős védőrséggel kellőképpen ellátott vár ostroma igen hosszúra nyúlt. Glöckelsperg tábornok ugyanis itt 1 zászlóalj Heister- és egy század Nehem-gyalogság, továbbá egy vértes század felett rendelkezett, mely csapatok létszáma mintegy 1000 embert tett ki.[13] Az ostromhoz való előkészületek közben vette Rákóczi a felette jól eső hírt, hogy XIV. Lajos újabb 93.000 livrest utalt ki a felkelés költségeinek fedezésére.[14]
Miközben a fősereg Szatmárnak vette útját, jónéhány ezer emberből álló két had Borbély Balázs és Ocskay László vezetése alatt augusztus 20-ika táján Csegénél a Tiszán átkelvén, előbbi Heves, utóbbi Borsod-megyében lobogtatta a fölkelés zászlaját s most már nemcsak a pórság, hanem mindinkább a nemesség is mindenütt nagy lelkesedéssel csatlakozott hozzájuk. Onod környékén Szikszai János Deák néhány száz emberével szaporodott Ocskay hada, mely a Bódva völgyén felfelé haladva, Szendrőt ejtette birtokába. Innen Gömör és Kishontba küldte szét portyázó különítményeit. A megye északi részében Fáy István csatlakozott a kurucokhoz, aki mindjárt Murány sziklavárát vette ostrom alá, Krasznahorkán pedig báró Andrássy György tűzte ki vára ormára a kuruc zászlót, délen Osgyánban Garamszegi Géczy Zsigmond, Thököly volt udvari kapitánya, Hajnácskőn pedig Vay Ádám, Rákóczi bécsújhelyi fogolytársa tárta ki kapuját a kuruc hadak előtt. Épily könnyen meghódolt Rimaszombat, Fülek és Losonc, ellenben a nógrádi nemesség által megszállt Gács,[15] valamint a nagyrészt gróf Koháry István császári tábornok birtokához tartozó Szécsény, Csábrág, Garamszentbenedek, Szitnya, Kistapolcsány, Kékkő, továbbá a Duna mentén Vácz. Párkány a császár hűségén kívánván maradni, erős ellenállást fejtettek ki. Gácsot Géczy Zsigmond azért zárta körül, miután előbb Divényt és Véglest hatalmába ejtette. Ocskay László ezalatt Szécsényt, Onodi János Deák pedig Hatvant vette meg s innen Szolnoknak vette útját, hogy Borbély Balázs hadával együtt, mely közben Egert zárta körül és Gyöngyöst ejtette hatalmába, a szolnoki erős várat ejtsék birtokukba. Ezalatt Ocskay László a hozzá csatlakozott Füleki Szőcs Jánossal és Bertóthy Zsigmonddal szeptember 14-én megvette Korponát, a következő napon pedig Bozókot. Bozók eleste után az egyidejűleg Rákóczi mellé álló báró Balassák is megnyitották várukat, Kékkőnek kapuit. A Bozókon szerzett ágyúkkal Ocskay Léva ellen fordúlt s azt rövid ostrommal, csel útján már a következő napon, szeptember 17-én hatalmába kerítette. Lévánál Ocskay mintegy 3–4000 főnyi hadával egyelőre megállapodott. Ezt a jó erős várat tette további hadműveleteinek központjavá, melyek egyrészt a bányavárosok, másrészt a még ellenállást kifejtő erősségek megvételét célozták, közben pedig portyázóit egészen a Nyitra, illetve a Vág völgyéig tolta előre.
A bányavárosok legfontosabbika Selmecbánya volt. Ezt Ocskay már szeptember 13-án meghódolásra szólította fel, de a város előljárósága, mely báró Hellenbach Gottfried és Zweig bányamester javaslatára 800 bányászból és 500 polgárból álló őrséget szervezett, ellenkezni próbált. Erre Ocskay másnap 800 embert küldött a város nyakára és ez megtette a hatását. Rövidebb-hosszabb ellenállás után a többi erősségek s végül október 29-én a legmakacsabbúl védekező Csábrág is megadta magát.[16]
Ocskay vállalkozásaival párhuzamosan és hasonló szerencsével folyt a behódoltatás nagy munkája az északi megyékben is. Mivel Kassa tájékán Buday István parancsnoksága alatt szintén tetemes kuruc erők szervezkedtek, Nigrelli tábornagy a Tokajnál álló Montecuccolit is Kassára rendelte vérteseivel, aki azonban a város előtt Buday kuruc csapataitól vereséget szenvedett. A különben már halálos beteg Nigrelli ezekután még inkább már csak Kassa és Eperjes védelmére szorítkozott. Nigrellinek szeptember 23-án bekövetkezett halála után Veterani és Montecuccoli ezredesek vették át a felsőmagyarországi császári csapatok parancsnokságát, de ők sem tehettek egyebet, mint hogy erősen készültek a küszöbön álló kuruc támadások visszaverésére. Ilyenformán a felkelők folyton szaporodó portyázó hadai könnyen és bántatlanúl el tudták özönleni Abauj, Torna, Sáros, Szepes, Liptó, Túróc- és Árva-megyéket. Ostromszerek hiányában az erősen védett Kassát és Eperjest a kurucok csak körülzárni voltak képesek. Luby György megrohanta ugyan Eperjest, de az ott 710 ember felett parancsnokló báró Vilson császári ezredes a támadást visszaverte. Az említett megyék többi erősségeit, így nevezetesen Sárosban Kisszebent, Bártfát, Zborót, Szepes-megyében Késmárkot és épígy Túrócban Blatnicát, Sklabinyát és Znióváralját, továbbá Lipótban, Árvában, sőt még Trencsénben is az összes várakat behódoltatták, az erős és tetemes német őrség által védett Trencsén kivételével, melyet különben Szádeczky, Luzsinszky, Winkler és Sréter hadai szintén körülzártak. A Felsővág völgyében kivált Winkler Vilmos, a későbbi hires kuruc hajdú-ezredes fejtett ki nagy tevékenységet.[17]
Ezalatt Szatmár előtt a kuruc fősereg körében alig történt emlitésreméltó dolog. Az erős vár komoly megostromlására ostromszerek hiányában még csak gondolni sem lehetett. Szeptember közepe táján híre jött, hogy Munkácsról a vasasok nem a szatmári, hanem a tokaji védőrség megerősítésére indultak el, ahol aztán a parancsnokságot a saját vasasai és az ott lévő 2 szabadszázad fölött maga gróf Montecuccoli Hercules vette át. Miután az aránylag erős tokaji vár birtokának a felső Tisza vidékének megnyerése és kézbentartása céljából igen nagy fontossága volt, a vezérek úgy döntöttek, hogy maga Bercsényi néhány ezer embert magával vivén, vegye ott át az ostromló csapatok parancsnokságát. Ezáltal a szatmári ostromműveletek természetesen még jobban meggyöngűltek, de ehelyett Rákóczi a közelfekvő erdélyi megyék fellázítása céljából erős portyázó különítményeket rendelt ki, amelyek Deés – Kolozsvár – Gyulafehérvár vonaláig előrehatoltak ugyan, de ennek egyelőre kézzelfogható eredménye nem igen volt.
Közben a marosmenti rácokkal is újabb kenyértörésre került a dolog. Rákóczi a várad-olasz-i eset után augusztus 9-én székelyhídi táborából felhivást intézett a rác néphez, hogy ők is a magyar ügy mellé álljanak,[18] de ők arra nem voltak hajlandók, sőt ellenkezőleg mindenben a császáriak kezére jártak. Tudjuk, hogy Bercsényi, miután Várad-Olasziban rendet teremtett, gyalogságának nagy részét Nagyvárad és Belényes ostromára hagyta vissza.[19] Ez az ostrom a kellő eszközök hiányában szintén elhúzódott s hogy az még tovább eredménytelenné tétessék, a császári hadügyi vezetőség augusztus végén Fels Ferenc tábornokot küldte Nagyváradra, melléje kisérőül önként vállalkozó mintegy 1020 rácot rendelvén. Ezeket visszatérésük alkalmával szeptember 1-én Bóné András, Majos István és Bozóky Pál Bélfenyérnél megtámadták és szétverték. A rácok közül mintegy 700-an vesztették életüket, de elesett Bozóky is. Majost pedig halálos sebbel vitték Debrecenbe, ahol nemsokára szintén kiszenvedett.
Közben a Tisza–Duna közén is tovább terjedt a felkelés. Augusztus végén Ónodi János, Deák Ferenc, Thököly egykori kapitánya, mintegy ezer embert maga köré gyüjtvén, a hozzá csatlakozó Borbély Balázzsal szeptember 10-én Szolnokot fogta ostromzár alá, melyet 100 német muskétás és egy csapat magyar hajdú védett Harry Walthers kapitány parancsnoksága alatt. Szeptember 21-én délután 5 órakor a kurucok a várat és annak őrségét a kapitánnyal együtt fölkoncolták. Ez alkalommal 14 ágyú, néhány száz fegyver és jelentékeny sókészlet jutott a győzők kezébe. A meghódított vár parancsnokságát Ónodi Császár István vette át, melléje 700 hajdú adatván.
A császári hadvezetőség Szolnok fölmentésére Kyba ezredest, a szlavóniai határőrség parancsnokát küldte ki mintegy 3000 rác határőrrel, de ezek már elkéstek. Táborukat néhány nappal Szolnok eleste után az Ónodi János Deák Ferenc által vezetett had Kecskemétnél meglepte, a rácokat szétverte és Kyba ezredest is halálosan megsebesítette, aki Szegedre vitetvén, ott október 8-án meghalt.[20] A Szatmárt és Tokajt ostromló két kuruc főcsoportnál szeptember hava folyamán, sőt még tovább október közepéig semmi különös hadi esemény nem adta elő magát. Szatmár előtt Bercsényi távoztával báró Sennyey István vette át az ostrom vezetését, de bár neki az előző időkből az ilyenekben is elég tapasztalata volt, a kellő tűzérség és ostromszerek hiányában ő sem tudott az erős és jól védett várral szemben zöld ágra vergődni.
Október 9-én Bercsényinél a tokaji táborban báró Károlyi Sándor a dolhai győző jelentkezett, készségét jelentvén ki, hogy ő is Rákóczi mellé áll. Erre a lépésre a rátartós grófot a Bécsben tapasztalt nembánomságon és rosszindulatú bánásmódon kivül az birta rá, hogy vára, uradalmai és családja immár Rákóczi kezében voltak. Ennek a csatlakozásnak, mely fokozatosan még igen sok magyar főúrnak a kuruc táborba való átpártolását vonta maga után, igen nagy hordereje volt.
[1] Rákóczi emlékiratai, V. 48.
[2] Danzer, id. m. 604.
[3] Feldzüge der Prinzen Eugen von Savoyen. I. sorozat, V. köt. 110.
[4] A kiáltványt a Magyar Nemzeti Múzeumban őrzött 657. fol. hung. jelzetű kézirat nyomán. Szalay László közli id. m. VI. 91. old.
[5] Hist. des revolut. de Hongrie, V. 57. – Wagner, Hist. Leop. II., 743.
[6] Rákóczi emlékiratai, V. 57.
[7] Hist. des revolut. de Hongrie, V. 47.
[8] Hist. des revolut, de Hongrie, V. 62.
[9] Wienerisches Diarum, 1703. 3. szám.
[10] Wagner, Hist. Leop, II. 735. – Bethlen Miklós önéletleírása. – Cserei Mihály históriája. – Szakáll Ferenc naplója a kuruc világ korából.
[11] Lásd ugyancsak az előző lábjegyzetben említett műveket.
[12] Cserei id. m. – Szakáll id. m. – Kemény József, Deutsche Fundgruben der Geschichte Siebenbürgens. II. 302. – Katona, Hist. Crit. XXXVI.
[13] Danzer id. m. 608.
[14] Fiedler, Actenstücke. II. 427.
[15] E nemesek között a legfőbbek voltak: vajai Vay Ádám, Szendrői Török Endre alispán, Ráday Gáspár, Kajali Pál, Gyürky Ádám, Darvas Ferenc, Ráday Pál és még többen mások.
[16] Zweig János naplója. (Schedel, Tudománytár, 1835. évf. 147–148.) és a Nemzeti Múzeum Thaly gyüjteményében 1703, 284–332. old. foglalt eredeti levelek nyomán: Markó Árpád, Gróf Bercsényi Miklós felvidéki hadjárata című értekezése (Hadtörténelmi Közlemények, 1932. évf. 28.).
[17] Nemzeti Múzeum levéltára. Törzsanyag, 1703. b. 827. fasc. Illésházy Miklós levele Koháry Istvánhoz, Trencsén, 1703. okt. 5.
[18] A Nemzeti Múzeum kéziratai között 647. Fol. hung. szám alatt.
[19] Lásd az 56. oldalon.
[20] Mások szerint ez az összeütközés nem Kecskemétnél, hanem Halas közelében történt.
| « a) A munkácsi vállalat. | KEZDŐLAP | c) A felvidéki hadjárat folytatása. Bercsényi hadműveletei Schlick ellen. A lévai csata 1703. október 31.-én. » |