Az 1697. évi háború a császáriakra nézve már megint az előző kettőhöz hasonló, baljóslatú csillagzat alatt indúlt és alig férhet hozzá kétség, hogy ha Frigyes Ágost marad a hadsereg élén, úgy ez a háború még a legjobb esetben is legfeljebb eredménytelenséggel végződött volna, sőt az eddigi balkezes vezetés mellett nagyobbmérvű kudarcok, esetleg katasztrófális veszteségek sem voltak kizárva. Nagy szerencse volt tehát, hogy Lipót császár és magyarországi hadserege szépszerivel megszabadulhatott a magát fővezéri minőségben rájuk kényszerített szász választófejedelemtől. És még nagyobbá vált a szerencse azáltal, hogy Frigyes Ágost utódjáúl a fővezérségben oly férfiúra esett a választás, aki sokszorosan még túl is haladta a hozzá fűzött várakozásokat.

Az ez évre szóló hadjárati tervet rendes szokás szerint megint az udvari haditanács állapította meg a saját eszejárása szerint és az eredetileg kiszemelve volt fővezér egyéniségének és intencióinak megfelelően. Az akkori szokásnak és mentalitásnak megfelelő saját észjárás azt diktálta, hogy lehetőleg mindent, Erdélyt, Felső-Magyarországot, a Tisza-Duna közét és Horvát-Szlavonországot, egy-egy erőcsoporttal védelmezni kell, ami természetesen az erők nagyfokú szétforgácsolását vonta maga után. Sőt a horvát-szlavonországi csapat, miután vele szemben gyengébb ellenséges erők állottak, a többi csoportok működését jóval megelőzően, a már megszokott sablon szerint támadó fellépésre utasíttatott, de oly kikötéssel és olyanformán, hogy ezt a műveletét a fősereg támadása megkezdésének időpontjáig okvetlenűl befejezze. Ámde az e vállalatra kijelölt csapatok gyülekezése körül mutatkozó késedelmeskedés, a nagyfokú pénzhiány és egyéb kedvezőtlen körülmények folytán ez a támadó művelet csak oly későn vehette kezdetét, hogy azt az eredetileg kijelölt időre, május végére befejezni nem lehetett, ami aztán természetesen bizonyos fokú türelmetlenséget, kapkodást vont maga után. Bihács ugyan elég fontos pont volt, de a főműveletek irányától távoleső fekvésénél fogva csöppet sem volt alkalmas arra, hogy a fősereg hadműveleteivel bármiképpen is kapcsolatba hozassék. Sokkal jobb lett volna, ezt az erőcsoportot nem ahogyan történt, túlságos, hanem éppen megfelelő, mondjuk egy-két heti tér- és időelőnnyel a Szerémségen át, Belgrád irányában előnyomúltatni, miáltal az az ellenséges fősereg működését is befolyásolhatta volna.

Feltűnő, hogy a saját fősereg ezévi gyülekezési helyéül már nem mint 1695-ben Péterváradot hanem Mohács illetve Kolluth környékét jelölte ki az udvari haditanács. Ezt a nagyfokú óvatosságot bizonyára az ellenséges főerővel és vezetőivel szemben érzett nagyfokú respektus sugalmazta, pedig sem a szultán, sem Elmas-Mohammed nagyvezír eddig nem adták jelét valami kiválóan kimagasló vezéri tehetségüknek.

Nevezetes, hogy ez a nagy óvatosságot eláruló és főbb vonásaiban tisztán védelmi hadjárati terv az új fővezér számára is érvényben maradt, holott Savoyai Jenő herceg szándéka és gondolkozásmódja merőben eltért elődjének, Frigyes Ágostnak teljesen maradi, szenvedőleges és főbb vonásaiban tisztán passzív felfogásától és cselekvésmódjától. Savoyai Jenő herceg eleme nem a mesterkélt manővírozással kapcsolatos védekező magatartás, hanem az erőteljes támadás gondolata volt, és hogy ezt kellőképpen megalapozza, legelső dolga és törekvése az volt, hogy a szétszórtan álló erőcsoportokat minél előbb egyesítse és ezt feltétlenűl helyesnek kell elismernünk. Azonkívül a herceg már azzal is megmutatta, hogy korántsem oly nyúlszívű, mint az udvari haditanács, hogy még csak részben együtt lévő seregével nyomban még Péterváradnál is tovább, egészen Kovilig nyomúlt előre, ahonnan könnyebben tarthatta szemmel a Belgrádnál gyülekező török fősereget és annak gyorsabban útját is állhatta, akár Temesvár, akár a Tisza, akár a Duna mentén Pétervárad avagy Eszék felé nyomúlna tovább előre, mire nézve a török fővezetésnek meglehetősen szabad keze volt. Erre vonatkozó végső elhatározását az utolsó pillanatra hagyta. Ahogyan a viszonyok a szultánnak és seregének Belgrádba való megérkezésekor állottak, tényleg legkecsegtetőbbnek látszott a Temesváron át a fellázadt Felső-Magyarország, illetve az Erdély felé való előnyomúlás, de ezt, hogy tényleg sikeres legyen, a keresztény fősereggel való leszámolásnak kellett megelőznie. De éppen az utóbbi pont az, amelynek megkísérlésétől a szultán legfőbb tanácsadói mintha fáztak volna. A belgrádi haditanács ugyan elvben és tulajdonképpen akarva-nemakarva, de helyesen az ellenséges sereg megtámadását emelte határozattá, de csak azért, hogy ezzel a gyűlölt nagyvezír orra alá borsot törjön; és előzőleg Husszein belgrádi pasa is, akinek javaslatát a nagyvezír is magáévá tette, nem az ellenséges sereg, hanem Pétervárad megtámadása mellett emelt szót. Ezek a sajnálatos dolgok nagyon megnehezítették a szultán és a nagyvezír helyzetét; nagyrészt ezekre vezethető vissza a sok bizonytalanság, ingadozás és gyakori változtatás elhatározásaikban. Pedig a rendelkezésükre álló, számottevő túlerő azt a határozatlanságot és kapkodást semmikép sem tette indokolttá. A császári seregnek északi irányban, a Tisza mentére történt elvonúlása végkép megzavarta őket és alkalmúl szolgált, hogy ismét Pétervárad megtámadását vegyék tervbe, de Savoyai Jenő herceg kiválóan ügyes mozdulatával ezt az elhatározásukat is keresztűl húzta. Utóbbinak kiválóan agilis és iniciatív viselkedése, aki szinte ravasz macska módjára addig ugrál ide-oda, míg végre a legalkalmasabb pillanatban rávetheti magát kiszemelt áldozatára, egyébként is érdekes és figyelemre méltó. Ezzel a herceg remekűl bebizonyította hadvezéri és vezetési készségét. Élénk ellentétben állt az ő tevékenységi ösztöntől áthatott aktivitásával a török vezetők nagyfokú passzivitása, akik a maguk elhatározását hovatovább teljesen az ellenség magatartásától teszik függővé s így ellenfelükkel szemben hamarosan igen nagy hátrányba jutnak. Amikor pedig Jenő herceg merész elhatározással a Tiszán való átkelés közben támadja meg őket, akkor a megigézett békához hasonlóan, már teljesen elveszítik fejüket. A zentai megtámadás pillanatában ugyanis még mindig volt mód a kelepcéből való kijutásra, még pedig olyanformán, hogy az alatt a két óra alatt, miközben a császáriak az akkori szokásnak megfelelően elég nehézkesen megalakították csatarendjüket, a nagyvezírnek, majd utóbb a lovassággal ismét a Tisza jobb partjára visszatért szultánnak, hatalmas ellentámadásba kellett volna átmennie, mely még ha nem is vezetett volna győzelemre, de általa a sereg legalább levegőhöz juthatott, mindenesetre elkerülte volna a számára oly tragikus és szégyenletessé vált lemészároltatást.

Azonban térjünk vissza korábban történt dolgokra. A jelentéktelen Titel megtámadása az egész török hadsereggel szinte nevetséges színben tűnik fel. Egy azonban bizonyos, hogy Nehem tábornokot a törökök annyira meglepték, hogy az tulajdonképpeni haderejét még csak harcba sem dobhatta, hanem bőszűlten menekül el Kovil felé. Másrészt az is elég furcsa, hogy a törökök Nehem visszavonúlását még csak meg sem zavarták.

A jelentéktelennek látszó titeli ütközet utóbb mégis igen fontos elhatározásoknak vetette meg alapját. Egyrészt a szultán visszatért Pétervárad ostromának korábbi eszméjéhez, ami viszont Jenő herceget arra bírta, hogy a veszélyeztetett vár védelmére siessen. Ez a művelet a bátor elhatározásnak és az ügyes végrehajtásnak oly szép példáját mutatja, hogy nem haladhatunk el mellette anélkül, hogy a herceg kiváló vezetői képessége előtt újból meg ne hajtsuk zászlónkat. Különösen a szeptember 6-iki oldalmenet az ellenséges fősereg közvetlen közelségében valóban mintaszerűen volt kieszelve és végrehajtva, de azt is hangsúlyoznunk kell, hogy ez a valóban szép stikli csakis az ellenség szinte megfoghatatlan teljes passzivitása mellett sikerűlhetett. Ez az apatikus tétlenség és a talán még ennél is rosszabb kapkodás egyébként most már végkép úrrá lett a török fővezetőségen. Ha nagynehezen jut is valami elfogadható és célszerűnek látszó elhatározásra, annak végrehajtása vontatottan, sőt rendszerint botrányos lassúsággal történik meg. Ezúttal is a sereg már szeptember 9-én elérte Zentát, de ahelyett, hogy azonnal hozzálátott volna a Tiszán való átkeléshez, melyet 9-én déltől 11-én délutánig végre lehetett volna hajtani, embermagasságú sáncok készítésével tölti idejét és az azok által képzett hídfőben, az erők legnagyobb része visszamarad, holott ésszerű intézkedés mellett, abban csak elég erősre szabott utóvédeknek volt helye, de csupán annak feltételezése mellett, hogy a fentiek szerint az átkelésre rendelkezésre állott, bőségesen hosszú idő alatt, egyes csapatrészeknek még mindig nem sikerült volna a folyó túlsó partjára átjutni. A hídfő sáncozatoknak szekérvár részekkel való kombinálása ezúttal szintén nem volt helyénvaló, mert hiszen visszavonúlásoknál, különösen ha azok folyókon vagy egyéb akadályokon vezetnek át, legelöl az összes vonatjáróműveknek kell az akadályokon átkelniök, nehogy azok a többi csapatoknak az útat elállják, miáltal igen veszedelmes torlódások keletkeznek. A tulajdonképpeni hídfőt körülvevő külső sáncozat, melyet a török csapatok teljesen megszállatlanúl hagytak, nem is tartozott magához a hídfőhöz, hanem minden valószínűség szerint, circumvallaciós, vagyis külső védelmi vonalúl szolgált a közte és a hídfő között táborozó csapatok számára.

Savoyai Jenő herceg szeptember 11-iki, a zentai csatát előidéző elhatározásai, intézkedései és magatartása valóban mintaszerűeknek mondhatók. Előresietése a lovassággal, személyes szemrevételezése Zenta tájékán és ezt úgyszólván villámgyorsan követő elhatározása a támadásra, mintaképűl állítható oda nemcsak minden akkori, hanem jóval későbbkori magasabb parancsnok számára is. Hogy ő a sereget mindenekelőtt nyílegyenes vonalban fejlődtette fel és csak azután kanyarította fokozatosan fel középhadát és balszárnyát az ellenség teljes átkarolása céljából, ez most nekünk kissé furcsának tűnik fel, de akkori időben ez nem ment máskép. A különálló csoportokban való előnyomúlás és azoknak a harcmezőn való egyesítése és alkalmazása lekötő, átkaroló, megkerülő és más egyéb csoportok gyanánt, mindez csak fokozatosan kialakúlt és jóval későbbkori hadászati és harcászati vezetői képesség mellett vált lehetségessé.

Magának a csatának legkiválóbb mozzanatai: Starhemberg Guidó elszánt előretörése és betörése a legcélszerűbb irányban és helyen a hídfőbe és a híd bejáratának azonnali elfoglalása; a szárnyhadak tűzérségének a hídra irányított összpontosított tüze; továbbá a császári gyalogságnak és a lóról leszállt lovasságnak merész és határozott, gyors nekimenése az erősen kiépített és meglehetősen nehéz akadály számba menő sáncokon keresztül. Mindezeket tekintetbe véve nem csoda, hogy Savoyai Jenő lelkes hadserege aránylag oly rövid idő alatt oly világra szóló fényes győzelmet aratott.

De most, bármily nehezemre és rosszúl esik is, az örömpohárba egy kis ürömöt is kell önteni. Nagy és döntő volt a győzelem, melyet a lángeszű Savoyai Jenő ellenfele fölött aratott, de a végső eredmény még sokkalta nagyobbá vált volna, ha győzelmét nagystílű, könyörtelen üldözéssel betetőzte volna. Ilyen remek, az ellenséges sereget teljesen lesujtó győzelem után, a császári seregnek nem lett volna szabad Zentánál megállani, és működését befejezettnek tekinteni, hanem nyomban akár Temesvár, akár Belgrád alá kellett volna nyomúlnia. Hogy már későre járt az idő, hogy az ostromszerek nem voltak kéznél, hogy az ellátás teljesen fogytán volt, ezt mind nem fogadhatjuk el döntő tényezőnek, a hadműveletek további folytatásának elmaradása szempontjából. Ha a különben ily kiváló hadvezér ezt az egy hibát nem követte volna el, akkor esetleg hamarosan Temesvár is az ölébe hullott volna, ahová Aradról az ostromszereket dirigálni nem is volt olyan nehéz dolog, s azonkívül minden valószínűség szerint az egész következő évi hadjárat feleslegessé vált volna.

A hivatalos osztrák történetírás hiába igyekszik ezt a hibát mentegetni, pártatlan elbírálás mellett, a felhozott érvek el nem fogadhatók.[1] Mindenekelőtt hangsúlyozni akarom, hogy ha volt még elég idő, pénz, élelem és egyéb hozzávaló, hogy Savoyai Jenő egy rangjához nem illő hadtestecske élén, egy rangjához és csak az imént még sokkal magasabb fokra hágott nimbuszához nem illő portyázást, jó magyarúl mondva, pusztító, dúló, rabló és fosztogató hadjáratot vezessen a már úgyis agyon-sanyargatott Bosznia szívébe, mennyivel inkább helyén lett volna, hogy győztes serege élén ama gyümölcs leszakítására indúljon, amelyet a zentai forró nap egy csapásra éretté tett számára.

[1] Erre nézve a Kriegs-Chronik Öst. Ungarns, III/1, 171. old. következőleg állítja be a dolgot: „Es erschien nicht möglich, den grossen Sieg noch durch die Eroberung von Temesvar oder belgrad auszunützen, da die Jahreszeit zu weit vorgeschritten, die Armee nicht genügend ausgerüstet und an die rechtzeitige Sicherstellung von Proviant und Fourage gar nicht zu denken war.” – A Feldzüge des Prinzen Augen von Sawoyen pdig az id. h. a 156. oldalon ezeket mondja: „Der Sieg des kaiserlichen Heeres war ein vollständiger; mit Eeinbruch der Nacht des 11. September hatte die feindliche Armee aufgehört zu existiren, die noch wenige Stunden zuvor in übermächtiger Kraft die Erblande des Kaisers, die Kultur und Sicherheit Mittel-Europa's bedrohte; nur zusammenhanglose Reste drängten in wilder Flucht der Festung Temesvár zu, dem einzigen fsten Platz, der den Osmanen diesseits der donau noch Schutz und Zuflucht bieten konnte. Unter diesen Umständen bleibt es umsomehr zu bedauern, dass die kaiserliche Armee nicht in der Lage war, diesen Sieg durch eine rasche Verfolgung seinem vollen Umfange nach auszunützen; weniger in Folge der Erschöpfung der Truppen, als des Mangels an Allem, war unerlässlich war, um sich von den ohnehin spärlichen Hüklfsquellen zu entfernen, und in das unwirthbare Land jenseits der theiss vorzudringen.”