| « b) A szalánkeméni csatáig terjedő események. | KEZDŐLAP | d) Nagyvárad ostroma. » |
XVII/29. és XVII/30. számú melléklet.
Augusztus 17-én Szalánkeménhez érve, Badeni Lajos hadseregét balszárnyával a Dunára, jobbszárnyával egy meglehetősen mély szakadékra támaszkodva, csatarendbe állította, ott akarván bevárni az ellenség támadását. A nagyvezír seregével ugyanaznap a keresztények felállításához mintegy 5000 lépésnyi távolságra jutva, azzal szemben szintén megalakította csatarendjét,[1] azonban – állítólag Thököly Imre és a főhadiszálláson lévő francia tisztek tanácsára – az augusztus 17-éről 18-ára hajló éjjel, lovasságának egy részét a császáriak arcvonala előtt hagyva, a sereg többi részével Krcedinon át azok állását balról megkerülve, 18-án reggel a keresztények háta mögött a nyomban megerődíteni rendelt Kosevac magaslaton foglalt állást, ahová aztán visszahagyott lovasságát is bevonta és azt a többi lovassággal együtt a jobb szárnyon a XVII/29. és XVII/30. számú mellékleten látható módon helyezte el.
A törökök ezt az arcváltással kapcsolatos mozdulatot igen ügyesen és teljesen észrevételenül hajtották végre, mert 18-án reggel a császáriak megdöbbenéssel látták, hogy az ellenség által történt megkerűlés folytán teljesen hátba vannak fogva és el vannak vágva a Péterváraddal való összeköttetéseiktől, ahol tömérdek élelmi- és egyéb hadikészletek voltak felhalmozva.[2] Ilyen körülmények között Badeni Lajos nem tehetett egyebet, mint hogy arcvonalát megfordítsa, hogy ne háttal, hanem arccal álljon az ellenséggel szemben. Azonban csakhamar más kellemetlen hír is meglepte az őrgrófot. Tudomására hozták, hogy a hadsereg számára Péterváradról útban lévő nagy élelmiszerszállítmány egyenesen az ellenség torkába szaladt bele, mely az egy dragonyos ezredből és két vértes ezred kiegészítő legénységéből álló fedezetet lekaszabolva, a 200 élelmiszerrel megrakott kocsit, 1200 ökröt, sok tartaléklovat és egyéb felszerelési tárgyat zsákmányúl ejtette.
Augusztus 18-ika mindkét részről a küszöbön álló csata előkészítésével telt el. A török gyalogság még jobban kiépítette mellvédből és előtte fekvő árokból álló erődvonalát, melyet minden 100–100 lépésre ékművekkel (redan) látott el. Az erődvonal a Kosarevac déli és nyugati peremén húzódott el, balszárnya a Dunára támaszkodott és déli arcvonalának dunamenti fele előtt egy elég mély szakadék terült el. Legerősebben és legtökéletesebben a déli arcvonalrész és az ahhoz csatlakozó nyugati arcvonalnak egy része volt kiépítve; szélső jobbszárnya már kevésbé, amelyet aztán a szekértábor zárt le. A lovasság a déli arcvonal meghosszabbításában a síkságon állt fel, természtesen minden erődítés és elsáncolás nélkül.[3] Az erődített vonalban elhelyezett 40–50.000 főnyi gyalogság és mintegy 160 ágyú fölött maga a nagyvezír vette át a parancsnokságot, míg a lovasságot Thököly Imre és Ibrahim pasa szeraszkír parancsnoksága alá helyezte. A törökökkel szemben a 45.000 embert és 90 ágyút számláló császáriak, arcvonaluk megfordítása után, három harcvonalban alakították meg csatarendjüket: a jobb szárnyon a Duna mentén a gyalogság zömét tevő 20 zászlóalj állott fel két harcvonalban gróf Souches főtáborszernagy (Generalfeldzugmeister) parancsnoksága alatt, saját balszárnya előtt jó nagy ágyútömeget, háta mögött pedig Holstein herceg tábornok lovas hadosztályát állítván fel tartalék gyanánt. A balszárnyon a síkságban, a török lovassággal szemben, gróf Dünnwald altábornagy állott 85 lovas századdal és 16 zászlóalj gyalogsággal, szintén három harcvonalba tagozva; a Batthyány- és Zichy-huszárok és a Monasterli János vezette rác lovasság a harmadik harcvonalba nyerték beosztásukat gróf Corbelli tábornok főparancsnoksága alatt. A balszárny baloldalának fedezetére gróf Hofkirchen tábornok 21 lovas századból és 3 zászlóaljból álló csoportja állótt fel.[4] A 17 zászlóajból és 31 lovas századból álló középhad, Serau lovas hadosztályát is ide értve, Barfuss brandenburgi altábornagy parancsnoksága alatt állott. A sereg vonata a jobb szárny mögött kissé hátúl, háttal a Dunának, néhány zászlóalj, lovas század és 1 üteg fedezete alatt állott fel.
A csata vezetését és lefolyását Badeni Lajos eredetileg úgy tervezte, hogy mindenekelőtt nagyobbára lovasságból álló saját balszárnyával megtámadja és visszaveti az ellenséges lovasságot s aztán a sáncokban álló ellenséges gyalogság oldalába és hátába tör és csak ennek megtörténte után, amikor az ellenség főfigyelme ide tereltetett, kellett volna Souches-nak az aránylag igen erős ellensége déli arcvonal ellen a döntő támadást végrehajtania.[5]
Badeni Lajos augusztus 19-én délután 3 órakor adta meg a jelet a támadásra. Erre Souches táborszernagy mindenekelőtt a nagy ágyúüteget tolta egészen 200 lépésre a török arcvonal elé, mely nyomban megkezdte a tüzelést, hogy az ellenséges mellvédek letarolása által a gyalogság támadását megkönnyítse. A törökök 80 ágyúból élénken viszonozták a tüzelést. E tüzérségi párviadal közben Souches 20 zászlóaljának élén, nem sokat törődve az ellenséges tűzérségi és gyalogsági tűzzel, nagy elszántsággal nyomúlt az ellenség sáncai felé előre, de amikor hős vitézei már ki is tűztek néhány császári zászlót a mellvédekre, a lelkes tábornokot egy ellenséges golyó leterítette. Ugyanekkor a janicsárok vad rivalgással kitörtek sáncaik mögül és hatalmas ellentámadással visszaűzték a vezető nélkül maradt keresztény gyalogságot.[6] A szintén e szárnyon tartózkodó Badeni Lajos erre a Holstein-hadosztályt küldi támogatásukra és a derék lovasok vágtában előretörve, csakhamar visszaűzik a janicsárokat sáncaikba. Ezalatt Starhemberg Guidó újból rendezte a gyalogságot és azután kétszer egymásután is megújította a támadást, nem törődve azzal, hogy egy ellenséges nyíltól mellén megsebesült, de minden erőlködés hiábavaló volt: mindkét támadása kudarccal végződött. A teljesen kimerült csapatok ez időtől kezdve tehetetlenűl voltak az ellenség golyózáporának kitéve.
Ezalatt egy nagy ellenséges lovas tömeg a Souches bal- és Barfuss jobbszárnya közé összeköttetésül beosztva volt gróf Serau lovashadosztállyal szemben alakult támadásra Ibrahim pasa parancsnoksága alatt. Badeni Lajos ezt látva, maga áll a Serau hadosztály élére és eléje megy a nagy fúriával rohamra induló ellenséges lovastömegnek, de már nem bírja azt feltartóztatni. A török tűzérség által oldalazott, előlről pedig a szpahik által keményen megtámadt Serau-hadosztály első harcvonalát az ellenség csakhamar áttöri, s annak a lovasság közt beosztva volt gyalogzászlóaljait körűlkerítve, nagyrészt lekaszabolja. Az első harcvonal tönkretétele után a vérszomjas szpahik immár Serau második harcvonalára vetik magukat, de ép amikor a győzelem már itt is az ellenség felé hajlott, Barfuss altábornagy merész elhatározással gyalogságát veti a már győzelemittas ellenséges lovastömegek jobb oldalába, miáltal Seraunak még harcképes csapatjai időt nyernek a rendezkedésre, hogy aztán a brandenburgiakkal együtt ők is megújítsák támadásukat, miáltal ehelyütt az egyensúly legalább nagyjából ismét helyreáll.
E legmagasabb fokra hágott izgalom közepette a Duna fölött is új füstoszlopok mutatkoztak, jeléül annak, hogy ott is történik valami. Valóban történt is. Mezzomorte, a törökök bősz dunai kapitánya, noha 5 nagy hajóját elsüllyesztették, újabb támadásra indúlt a császáriak flotillája ellen és azt keresztültörvén, a török állás balszárnya mellett helyezkedett el hajóhadával, készen várva a pillanatot, hogy a széjjelvert, de esetleg újból összeszedelőzködő császári flotillát ismét megtámadja. Ezáltal most már a császári sereg a víz felől is elvesztette összeköttetését kiválóan fontos bázisával, Péterváraddal. Szomorú, véghetetlenül szomorú, sőt határozottan kétségbeejtő volt ez a helyzet a császáriakra nézve. A jobb szárny már teljes vereséget szenvedett, az erősen megviselt középhad már csak nagy nehezen tartotta magát és mindennek tetejébe már az est is közeledett. Még csak egy lehetőség volt kedvező fordulat előidézésére, ha az eddig valamilyen okból tétlenül maradt balszárny, melynek tudvalévőleg elsőnek kellett volna a támadásban részt vennie, heroikus lendülettel közbevág, hogy az eddig mindenütt előnyben lévő ellenséget csudák-csudájára végre mégis legyűrje. Ide vágtatott tehát Badeni Lajos, hogy a vezetés fonalát itt is magához ragadja. Az intézkedés szerint a balszárnynak jutott terep sík volt ugyan, de annyira benőve cserjével és magas fűvel, hogy azon át a csapatok, főleg a gyalogság, csak nagyon nehezen tudtak átvergődni. Azonkívül a Thököly parancsnoksága alatt álló, szemben lévő török jobbszárny-lovasságnak is gondja volt rá, hogy ismételt apróbb rohamokkal, melyek kivált a Hofkirchen-csoport ellen irányúltak, ellenfelének az előbbrejutást még jobban megnehezítse.
Dünnewaldhoz érve, Badeni Lajos elrendelte, hogy a lovasság a nehezen előrejutó gyalogság visszahagyásával, minél gyorsabban jobbra végrehajtandó felkanyarodás által az ellenség jobb oldalát támadja meg, míg a harmadik harcvonalat képező, tisztán magyarokból és Monasterli János rácaiból álló Corbelli-csoportnak egyidejűleg meghagyta, miszerint balra kikanyarodva és az első két harcvonal mellett elhaladva, az ellenség hátába igyekezzék kerülni. Az e parancsokat követő összeütközés rövid, de döntő jelentőségű volt. Dünnewald az oldalba kapott szpahik jobb szárnyát mindjárt az első megrohanással annyira zavarba hozta, hogy az futásnak eredve, a török lovasság balszárnyát is rendetlenségbe hozta és azt részben magával rántotta, részben annak emberei a hézagokon át, a gyalogság védővonalai mögé húzódtak. És mialatt az őrgróf és Dünnewald az ekként felsodort ellenséges lovasságot majdnem a török sáncokig üldözte, a Corbelli-, mintegy 6000 lovasból álló csoportot, még néhány hozzácsatlakozott lovasosztaggal megerősítve, a legsebesebb vágtában, még jobban oldalt és hátulról tört be az ellenség állásába. Ennek hallatára a közép- és a jobbszárnyhad is, végső erejét összeszedvén, szintén megújította a támadást és sikerült is nekik több helyen az ellenséges erődítések ormát elérni.
A Corbelli-csoport által mindig jobban szorongatott szpahik dél felé igyekeztek maguknak utat törni és saját gyalogságuk déli frontján áthatolván, a császári jobbszárny öldöklő tüze dacára azon is áttörtek, sőt eszeveszett menekülésüket látva, utóbb a keresztények maguk, önként nyitottak utat a fejvesztett, szerencsétlen ellenséges csapattöredéknek. A szpahiktól eszerint már nem kellett tartani, ellenben sokkal nehezebb volt a nagyvezír által is állandóan feltüzelt és a Duna és saját erődítéseik közé szorúlt janicsárokkal elbánni. Ezek mindvégig halálos elszántsággal védték magukat, míg majdnem valamennyien odavesztek. Maga Köprüli Musztafa nagyvezír is utolsó lehelletéig oroszlán módjára küzdött, hanem végül Ibrahim szeraszkírral, még 18 pasával, vagy 100 magasabb rangú tiszttel és mintegy 20.000 főnyi legénységgel, valamennyien ott lelték halálukat a sáncok között.
A győztes keresztények óriási zsákmányra tettek szert. 154 löveg, 10.000 sátor, ugyanannyi bivaly, 5000 ló, 2000 teve és öszvér, és 54 láda tele aprópénzzel jutott a kezükbe. Azonban a remek győzelmet ők is drágán fizették meg. Souches főtáborszernagy, Hollstein és Aremberg herceg tábornokok, igen nagyszámú törzs- és főtiszt, ezek között Zrinyi Miklós egyetlen fia, Zrinyi Ádám alezredes, továbbá ezeket is beleszámítva 7300 ember esett el és sebesült meg a rettenetes küzelemben, melyet Badeni Lajos őrgróf jelentésében, a „század legkeményebb, legvéresebb csatájának” nevez.[7]
Lipót császár legmesszebbmenő elismerése jeléül Badeni Lajosnak a General-Liutenant (a császárt helyettesítő fővezér) címet és Győr kormányzóságát, a spanyol király pedig az aranygyapjas rendet adományozta.
A török sereg maradványai a szalánkeméni csata után részben Belgrádra és Nisre menekültek, részben rablóbandákká alakúltak át, jelentékeny részük pedig teljesen szétzüllött, elszéledt.[8] Ez utóbbiak közt volt Thököly Imre is, aki a nagyvezír által Belgrádba hivatván, csekély kuruc hadával részt vett a szalánkeméni csatában is, amelyben mint láttuk, a lovasság egy részének vezetése ő reá volt bízva.[9] „Befolyását és szereplését – írja Rónai-Horváth, Magyar Hadi Krónika, II. 292. old. – az írók kezdetben túlbecsülték, de az újabb kutatás kimutatta, hogy biz ez csekély volt, s a nagy megkerülés eszméje is alighanem inkább a francia tisztektől eredt, mint Thököly-től.[10] A csata után Thököly ismét Magyarországra ment, hol Petróczyval együtt, némi kuruc-tatár haddal Temesvár, Gyula és Jenő tájékán barangolt.”
[1] Lásd a XVII/29. számú mellékletet. Ennek jelmagyarázata:
Questo Visir vedendo, che l'Armata Cesarea si era ritérata dalla vista del die lui Campo Trincerato per Semelino per rendersi al ruinato Castello die Slankemen…
A. B. H G Visir … pose il Campo di prochissime Tende segnato A. A., que trincero alla solita maniéra Turca con la Trincera B. b. b. tutta di dietro munita dé Jenizzeri ed altra Fanteria turca, serrando il Fianco sinistro col Danubio nel sito, dové condusse sotto la di lui Guardia tutte le
C. D.Barche della Provianda Cesarea segnate alla riserva di quelle, que rimurchiate da Galere discesero pel Danubio a Belgrado come D. .
E. Di tutta la Cavaleria E. separata offatto dalla Fanteria fece un ammasso, che chiuded l'Ala destra del suo Trinceramento sotto del comando di Cimengiés-Pass A Serasquiero…
II. Principe Luigi divise anch'egli la Cavaleria dalla Fanteria, formando dell una, e dell'altra due Linee, che furon postate nell'ordine di
F. Battaglio F. F. F. che stava fuori dé tiri dé Turchi.
G. Nel tempo istesso postó il Bagaglio G. g. G. con la scbena al Danubio, e dietro della Battaglia di lui.
Fú posta alla parte inferiore del Bagaglio su la Riva del Danubio.
H. I. una batteria H. per tenere addietro le Galere Turche I. I.
K., L., M. II Bagaglio era custodito da Squadroni di Cavalleria K. K. che aveano i Corpi di Quardia di Cavaleria smontata L. L. con le loro sentinelle a Cavallo avanzata M. M. …
N. Il Seraquiero con quella, sostenuta appena la prima carica si diede a fuga precipitosa segnata N. N. che scopertasi da Jenizzeri, ch'erano dentro del Trinceramento al Fianco destro, cominiciarono a vedersi
O. scoperti in quel Fianco, e fuggiron anchi essi come O. O., e la Fanteria Tedesca per le Trincera entró ne. Campo, e la Cavaleria pure pel Fianco destro del Trinceramento Turco.[2] Röder id. m. II, 161: „Während er (der Markgraf ) in dieser vontheilhaften Stellung dem Angriff des Grossvesir zuversichtlich entgegen sah, vollbrachte dieser zweifelsohne mit dem Rathe Thökölys und der französischen Offiziere, ein meisterhaftes Mdnöver, indem er zur Verbergung der vorhabenden Bewegung einen Theil der Reiterei den Kaiserlichen genüber stehen liess und sie sodann in der Nacht vom 17. auf den 18. links über Kercsedin vollkommen umging, sein Lager auf dem Höhern theile des Gebirgsplateaus auf dem Közevachberge aufschlung, in unbegreiflicher Schnelle mit einem ringe tüchtiger Verschanzungen umgab und die Reiterei auf der Ebene ausserhalb in Schlachtordnung entwickelte. Dem 18. in der Frühe gewahrten die Kaiserlichen mit Erstaunen dieses kühne Manöver, wodurch sie sich wie mit einem Zauberschlage taktisch und strategisch in ein ganz umgekehrtes Verhältniss geschleudert und zu Lande von ihren Magazinen in Peterwardien abgeschnitten sahen.”
[3] Lásd a XVII/29. és 30. számú mellékletet. A csatának Rónai Horváth által megszerkesztett és a Hadi Krónika II, 290. oldalán látható képe, mely a török sereget, a szöveggel egyértelműen, háttal a Dunának tünteti fel, egészen hamis és helytelen.
[4] Ez a csoport már az eredeti hadrend szerint is a baloldalbiztosító csoportot képezte, míg Holstein herceg csoportja jobboldal biztosító csoport gyanánt volt kijelölve.
[5] Tobias von Hasslingen's Tagebuch über den Türkenkrieg 1691 és Röder id. m. II, Urkunde XXVIII.
[6] Röder id. m. II, 165: „DasFussvolk brach mit grosser Entschlossenheit im Sturmschritt vor; die Grenadiere an der Spitze sprangen in den Graben, erklommen die Brustwehr, und schon flatterten die kaiserlichen Fahnen auf der Krone derselben, – da streckte eine Kugel den Feldzeugmeister Grafen Souches zu Boden; die tapferen, Schaaren durch das ganz in der Nähme empfangene Feuer aus den Schanzen ohnediess erschüttert, sind nicht im Stande den mit wüthendem Geschrei und grosser Ueberlegenheit aus den Lücken ausfallenden Janitscharen zu widerstehen. In Unordnung gebracht, überwältigt, müssen sie unter entsetzlichem Blutbade den Rückzug antreten.”
[7] ”Die scherffste und blutigste Schlacht, welche in diesem seculo vorbeigangen.”
[8] Kriegs-Chronik Öst. Ungarns, III/1, 136–139. – Röder id. m. II, 155. – Arneth id. m. 133. – Wagner, Hist. Leop. II, 177. – Cserey id. m. 218.
[9] Röder, id. m. II. 185.
[10] Lásd Angyal Dávid id. m. II. 126. old. 1. jegyzet.
| « b) A szalánkeméni csatáig terjedő események. | KEZDŐLAP | d) Nagyvárad ostroma. » |