A Scherffenberg-csoport beérkezése, miáltal az ostromló sereg létszáma mintegy 10–12.000 emberrel megszaporodott, alkalmul szolgált Miksa Emánuel bajor választófejedelemnek, hogy Károly hercegnek az augusztus 7.-iki haditanács határozata[1] értelmében újból mindenekelőtt a nagyvezír fölmentő seregével való leszámolást hozza javaslatba, nehogy ennek alkalma nyíljék, a legközelebb végrehajtandó döntő roham alkalmával az ostromlókat hátba fogni. Az e kérdés eldöntésére augusztus 31.-ikére egybehívott haditanácson Károly herceg a leghatározottabban állást foglalt Miksa Emánuel javaslata ellen, azt mondván, hogy a negyvezír, mint eddig, úgy ezúttal sem fogja a felkínált csatát elfogadni s így a támadással járó mozdulatok csak hiába fárasztanák a csapatokat és a takarmány híjján különben is elcsigázott lovakat. Az sem lesz baj, folytatta tovább érveléseit a herceg, ha a török fölmentő sereg a megujítandó roham alkalmával lépne fel támadólag, mert most már a keresztény sereg létszáma elegendő ahhoz, hogy a döntő roham végrehajtására kirendelteken kívül a circumvallaciók sáncaiban annyi erő hagyassék vissza, amely elegendő ahhoz, hogy a nagyvezír esetleges támadását feltartóztathassa.[2] És a haditanács többsége Károly herceg javaslata mellett foglalt állást.[3] A roham napját a haditanács Károly herceg javaslatára szeptember 1.-ére tűzte ki és már augusztus 31.-én estefelé a rohamra kijelölt csapatok a futóárkokba akartak indulni, amikor a bajor választófejedelem arra kérte a herceget, hogy, mivel ő a maga részéről egyik védőművét előbbre szeretné tolni, ami a roham jó sikeréhez nagyban hozzájárulna, halassza el a fővezér a vállalatot szeptember 2.-ára. A bajor választónak ez a kérése újra szőnyegre hozta azt a Károly herceg és környezete részéről régóta táplált tervet, hogy a várpalotai ostrom felhagyása mellett Miksa Emánuel serege a végső rohamhoz a herceg seregével való egyesülés és együttműködés céljából az északi arcvonalra vonuljon, aminek az ez alkalomra Bécsből beérkezett gróf Strattmann udvari kancellár is szószólója lett. „Lipótot ugyanis – írja dr. Károlyi Árpád id. m. 407. –az örökös versengés és ácsánkodás (mesterkedés) a bádeniek részéről, meg a félelem, hogy éppen ezen egyenetlenség miatt utóvégre is fiasco lészen az immár hosszúra nyúlt ostromból, említett kancellárja leküldésére birta. Strattmannak föladata volt az esetben, ha a nagyvezír nem akarna ütközetnek állani, Miksa Emánuelt a várpalotai oldal odahagyására s Károllyal való egyesülésre birni s e végből föl is volt hatalmazva, hogy az uralkodó ebbeli kivánságát nyomatékosan kifejezésre juttassa.[4] Strattmann a rohamra kitűzött nap előtt érkezvén meg, jobbnak látta küldetése tulajdonképpeni célját elhallgatni, de Miksa halasztást célzó kérelme kapóra jött neki, átlovagolt a választó táborába s előadta a császár kivánságát. De hiába, Miksa és Badeni Lajos arra hivatkoztak, hogy ők már a palotában állnak, míg Károly nem áll még a várban s miután a palota rommá van lőve, azt igérték, hogy Budát ők, s nem Károly fogja bevenni.[5] Bele kellett tehát egyezni a roham szeptember 2.-ikára való elhalasztásába[6] s Miksa 1.-én megelőző erős tűzérségi előkészítés után meg is kisérlé az „i” fal keleti végén belül emelt védőművének előretolását, a kisérlet azonban balul ütött ki s összes eredménye e napnak csak az a bizonyosság volt, hogy a török az „i” falon túl levő épületekben a romok tetején kitünően eltorlaszolta magát s hogy e szerint még az „i” falra jutni is, az előtte levő bajor védőmű dacára, véres munka lészen.[7] Egyébként Károly herceg már csak azért is könnyebb szívvel járult hozzá a rohamok szeptember 2.-ikáig való elhalasztásához, mert addigra a Rahden Bogiszláv vezette svédeknek is be kelle érkezniök. Addig is a herceg az augusztus 31.-iki haditanácstól kapott felhatalmazás folytán kiadta, de csak a maga frontja számára, a végrehajtásig titokban tartandó rohamintézkedést. Meg kell még említenünk, hogy Károly herceg a rohamot megelőzően még két igen fontos előmunkálatot végeztetett. A sarki rondella (III) mellé egy aknát fúratott és magában a rondellában az áthidalási munkálatok (45) folytatása mellett, amelyeknek az azon való átvonulást kellett lehetővé tenniök, annak fala felé rőzsekötegekből egy 16–18 m széles lépcsőt (46) készíttetett, melynek legfelső fokáról a rohamozó csapatok kényelmesen léphettek a rondellán belül elkészített gerendázatra, illetve áthidalásra (45).

Nevezetes és említésre méltó, hogy a szeptember 2.-ikára kitűzött döntő roham végrehajtására vonatkozó elveket, de csak az északi front számára, mert a bajor frontra nézve a választófejedelem teljesen szabad kezet nyert, az augusztus 31.-iki haditanács állapította meg. Ezek az elvek dr. Károlyi Árpád id. m. 404. szerint főbb vonásaikban következőleg hangzottak:[8] A Bécsi kaputól a IV-el jelzett rondelláig csak álrohamok hajtassanak végre;[9] a három főroham közül a jobboldali a Vérmezőre néző kurtina résén (1), a középső a sarki rondellán (III), a baloldali pedig nem messze a sarki rondellától a betöltött árokrészen hajtandó végre. „A második fő-megállapodása volt a haditanácsnak hogy összesen 6000 ember jelölendő ki a rohamokra s e célból azon 2500 emberen felül, akik naponként mennek a futóárokba s kik épúgy, mint az előző rohamoknál a roham végét (queue) fogják képezni, még 3500 embert fognak kirendelni és pedig 1500 császári gyalogost meg hajdút; 1000 czászári lovast, dragonyost meg huszárt, (természetesen a lóról leszállítva), 500 brandenburgi gyalogost s 500 gyalogost az óránként várt 1200 főnyi svéd csapatokból. – Egy harmadik megállapodás szerint, miután a vállalat sikere a tisztek buzdításán és állhatatosságán múlott, szükségesnek találták, hogy 500 fő- és altiszt vegyen részt a rohamban (az előző napon szolgálatban s így a futóárkokban levőkön felül), úgymint 3 ezredes, 4 alezredes, 7 őrnagy, 40 kapitány és 80 hadnagy, a többi pedig altiszt. – Egy negyedik megállapodás gróf Souches Károly altábornagyot és Dieppenthal tábornokot, mint napos tábornokokat, bízta meg a roham közvetlen ellenőrzésével. – Az ötödik megállapodás végre a rohamoszlopok rendjét illette. Elhatározták, hogy a jobboldali rohamoszlopot, mintegy 600 embert, gróf Oettingen,mint legidősb ezredes vezeti Malowitz alezredes segédkezése mellett. Spinola őrgróf ezredes lesz a középső és baloldali oszlopok vezetője s e célból 1000 embert kap olyformán, hogy ezek egy része báró D'Asti alezredes vezetése alatt a rőzselépcsőn (46) keresztül a sarki rondelláról támad, más része gróf Fürstenberg alezredes vezetése alatt az árok betöltött részén keresztül.[10] Végre 600 ember 3 csoportra osztva az álrohamra volt kiszemelve úgy, hogy a betöltetlen árokból, lajtorják segélyével nyomuljon a második falra (g) s petárdákat akasszon az itt kevésbé rongált palissadokra. Azonban később ezt az egész oldalt a brandenburgiaknak adták át s a két álrohamoszlopot Schőning altábornagy Barfuss tábornok segédkezése mellett saját vezénylete alatt összevonván, azokat Fritzschler ezredes vezetésére bízta.[11] A rohamoszlopokba elsősorban rendelt hadinép számára (600 + 1000 + 600) ezek szerint 2200 ember volt; ezeket támogatás gyanánt gróf Magni ezredes vezérlete alatt 1300 ember kisebb csoportokra osztva volt követendő egy-egy kapitány vezetése alatt, kiknek a sarki rondella lábánál s a vívóárkok elején kellett a parancsot az utánnyomulásra bevárni; e szám azonban később 2000-re egészítette ki. A tartalékot végre a vívóárok 2500 főnyi napos őrsége volt képezendő az említett napos tábornokok De Souches és Dieppenthal parancsai alatt. Kimondá a tanácskozás azt, hogy a gyalogság közé minden rohamoszlopnál dragonyosok[12] és vértesek vegyíttessenek, akiknek száma valami 700-ra rúgott volna a három rohamoszlop legelöl levő csapatainál (szemben a 900 gyalogossal, mert, mint tudjuk, a három főrohamoszlophoz összesen 1600 ember volt számítva) s 300-ra a támogató csapatnál. De később e tervet elejtették s a lováról leszállított 1000 lovast az augusztus 29.-én kitűnt gróf Pálffy Ferenc vértes alezredes parancsnoksága alatt nem a legelső, hanem második vonalban, mint legelső erősítést, illetve támogatást, csoportokra osztva alkalmazták s a legelső vonalba szánt 700 lovas helyett gyalogságot osztottak be. A gyalogosoknak gránátokkal, alabárdokkal és flintákkal, a vérteseknek övükben pisztolyaikkal, karjukon karabélyukkal kellett támadniok; a dragonyosok pedig parancsot kaptak, hogy az akkor még csak náluk dívó fegyvert, a szuronyos puskát alkalmazzák.[13]

„A bajor oldalon Miksa Emánuel 3000 embert (valószínűleg épúgy, mint Lotharingiai Károly, lovast és gyalogost) szánt az első rohamra. E 3000 ember közül 1500 a futóárkok napos népe volt s mint ilyen Sartori ezredes parancsnoksága alatt tartalék gyanánt nyerte beosztását. A másik 1500 embert két részre osztotta a fejedelem. 900 közülük fogja az első rohamoszlopokat alkotni, a megmaradó 600 pedig mint erősítés, illetve támogatás fog a rohamoszlopok után következni. Ennek az 1500 embernek a vezényletével gróf Fürstenberg ezredest bízta meg a választófejedelem, míg magát az egész actiót De la Vergne császári altábornagynak mint napos tábornoknak kellett vezetnie.[14] Maga ez az intézkedés is azt mutatja, hogy a bajor oldalon nem voltak a rohamoszlopok oly élesen elkülönítve, mint az északi részen, azért nem is állottak külön oszlopparancsnokok alatt. Mindamellett a következő, egymással csaknem összefolyó három oszlopot kell megkülönböztetnünk: az „i” fal jobb végében levő résen át előnyomuló középsőt és a fal baloldali végét megkerülő és aztán a fal mögött levő épületek ellen előnyomuló baloldali rohamoszlopot.[15]

„Károly és Miksa fővezérek megegyeztek abban, hogy a roham napját és a szándékot egyáltalán mély titokban tartják, nehogy kémek és szökevények, kiktől a laza tábori fegyelem mellett nem lehete eléggé óvakodni, a szándék hírét Budába, meg a nagyvezírnek elvigyék s e célból az éjjeli őröket megkettőztették. Sőt a célból, hogy a kémeket s Abdurrahmant még jobban eláltassák a vezérek, azt a hírt terjesztették, hogy a sereg a circumvallatiókból ki fog lépni és a nagyvezír ellen menni … Szeptember első éjszakáját a circumvallatiók lovassága nyeregben, gyalogsága fegyver alatt töltötte. A rohamra lázas tevékenységgel folytak az előkészületek, de róluk a katonaság figyelmét elvonta azt suttogta tovább adott hír, hogy: holnap a nagyvezír ellen megyünk. – Fölvirradt végre a várva-várt hétfő, szeptember 2.-ika … s Abdurrahman az esztergomi rondella (III) áthidalása alá fúratott aknát korán reggel fölrobbantotta. Most derült ki, mily kitünő intézkedés volt Károlytól az említett rondellában ellenaknát ásni, mert a török aknája ettől lyukat kapott s így nem hogy ártott volna a keresztényeknek, hanem inkább a török sáncozatokhoz való hozzájutást tette könnyebbé.[16] Ez volt az első rosszul sikerült török akna s egyszersmind az utolsó Budában! – Károly úgy okoskodott, hogy minden körülmények között a leghelyesebb, ha a rohamot estefelé[17] kezdi meg. Addig megtudhatja: tett-e, nem-e Szolimán valami mozdulatot s eszerint cselekedhetik. Ha Szolimán valamit megkisértene: a keresztény sereg őt napközben távoltarthatná; ha mitse kisért meg, annál jobb. Hogy azonban úgy a várbelieket, mint a netán közelgő nagyvezírt a roham felől tovább is tévhitben ritgassa, az aknarobbanás után parancsot adott, hogy néhány lovasosztály a circumvallatiókból tényleg kilépjen s a Budaőrs fölött levő magaslatokra kiterjeszkedjék. Ezt a mozdulatot délután néhány ezred csakugyan végre is hajtá s mivel egyidejűleg a sereg többi része lóra ült s hadi rendbe állt, sőt az éppen most megérkező 1200 svéd táborba szállása miatt a Szent-Pál völgyében is élénk mozgalom támadt vala: gyönyörűen sikerült a délután 4 óra előtt vívóárkokba szálló rohamoszlopok mozdulatait maszkírozni. Midőn a rohamoszlopok már a jeladásra vártak: csak akkor vette észre a Budát körülfogó hegyekben álló ostromló sereg zöme, hogy nem a nagyvezír, hanem Abdurrahman ellen kezdődik a tusa.[18] Délután 5 óra[19] előtt valamivel megszűnt az összes várfalakat kilenc ütegből törő 40 ágyú bőgése. Ünnepélyes csönd állott be: a borzasztó vihar előjele. Félóra mulva, éppen 5 órakor,[20] megdördült a Kis Svábhegy lejtőiről a rohamra hívó 6[21] ágyúlövés s… rohamra indult a harcvágytól égő hadi nép. – A roham rövid, de véres volt. – A rőzselépcsőkről az esztergomi rondella (III) gerende-boltjára (45) hágott középső rohamoszlopnak csak egy-két lépést kell tennie, hogy a török cölöpsort elérhesse. A gránátosok bevetették gránátjaikat, nyomukba jöttek a fürge hajdúk magyar tisztjeik, így a többi közt eörményesi Fiáth János vezetése alatt s egy csomó bátor önkéntes, hogy a félig ledöntött cölöp-kerítésen egy merész ugrással benn teremjenek; de a janicsárok irtózatos sortüze megállítá a vakmerőket. Egy pillanat alatt ide futott a törökség színe-java s mire a lövés füstje eloszlott, megvillant az 5–6 cölöpsor tetején az egymást biztató janicsárok suhogó szablyája s szívet spékelő lándzsája. Oly emberfölötti elszántsággal védte e kényes pontot a törökség, hogy a gránátosok, a hajdúk s az önkéntesek nagyobb része elhullott csapásai alatt s a rohamoszlop hős vezére, báró d’Asti Mihály alezredes is két golyótól s több lándzsadöféstől találva összerogyott, hogy néhány nap mulva kiadja nemes lelkét. Azon mértékben, amint a rohamoszlop hátulsó része előrenyomult, futott össze a török is a veszedelmes vonal mögé, ahol maga a vén, ezüstszakállú parancsnok, a hős Abdurrahman, szóval és példával biztatta elszántan küzdő katonáit. De új nép lépett a kidőlt helyére s fölhágott vértesei, dragonyosai élén a derék Pálffy Ferenc, fölküzdötték magukat a bakákká tett huszárok, följutottak az árok töltött részére a baloldali rohamoszlop s a küzdelem újult dühvel vette kezdetét. Már Pálffy Ferenc is két sebet kapott, egyet a jobb szemén, másikat a bal ágyékán; már-már az elesett hősök hullái képeztek újabb válaszfalat a küzdő felek között, midőn a jobboldali rohamoszlopnak sikerült a kőgránát-zápor dacára az új rés (l) magaslatáig jutni. – A küzdelem most új stádiumba lépett.“ A jobboldali rohamoszlop a védő törököt oldalba fogta s Abdurrahman kénytelen volt csapatait hátrább vonni. Erre a három rohamoszlopnak mindig több és több embere ugrott át a törökök által odahagyott cölöpzeteken, akiket aztán Spinola és Oettingen ezredesek hamar rendbe és sorba szedtek, hogy a harmadik várfal (h) mentén a Bécsi kapu irányában kissé hátrább húzódott janicsárok ellen rohamra vezessék őket előre. Ámde a janicsárok az előnyomulásukat megkezdő keresztényekre csak egy sortüzet adtak le, mely többek közt a kiváló bajnoknak, Spinola őrgróf ezredesnek is kioltá életét s aztán gyorsan meghátráltak.

A brandenburgiak megjelenése döntőleg folyt be a harc további menetére. Meg kell jegyeznünk, hogy a brandenburgiak alkotta két álrohamoszlop útja és helyzete sokkal nehezebb volt, mint a főrohamot végrehajtó másik három rohamoszlop útja és helyzete. Előttük az árok csak félig volt megtöltve, a második és harmadik fal (g, h) palissádjai pedig sokkal kisebb mértékben voltak megrongálva, mint a nagy sarki körönd tájékán. „Nem csoda tehát – írja a Főjelentés nyomán dr. Károlyi Árpád id. m. 411. old. – ha a sokkal csekélyebb erejű brandenburgi rohamoszlopok fönnakadtak, hiszen a svédeket, akik, mint tudjuk, ide voltak kijelölve, a rohamhoz alkalmazni nem lehetett, mert csak pár órával e roham kezdete előtt érkeztek meg kifáradva.[22] Dacára azonban az árok nehézségeinek s a török állhatatos védelmének, mégis sikerült aránylag rövid idő alatt elérni a cölöpsort s miután néhány elszánt tiszt példájára a brandenburgiak első sorai karddal és lándzsákkal kezükben átveték magukat a palissádokon, a balfelől amúgy is szorongatott török engede, mire a brandenburgiak tömegesen nyomultak be a harmadik várfal (h) mögé … és pedig éppen akkor, midőn a császáriak s magyarok a hátrább vonult janicsárokra készültek támadni. Ezért a török, mint föntebb már említettük, gyorsan meghátrált s a mai Verbőczy-, Fortuna-, Országház- és Uri-utcák északi bejáratainál előre elkészített torlaszok mögé vonult”, vagy azért, hogy erőit összeszedvén, innen újra előre rontson, vagy ezért, ami valószínűbb, hogy ott a torlaszok mögül és a körülöttük fekvő házak ablakaiból fejtsen ki, amíg csak lehet, szívós ellenállást. Ámde a keresztények nyomban utánuk iramodtak és megakadályozták az ellenséget abban, hogy a torlaszok mögött elhelyezkedjék. „A várbeliek sorsa – írja dr. Károlyi Árpád id. m. 411. old. – e momentummal eldőlt. Azoknak lelkét, akik harmadfél hónap óta a bátorság annyi, csodával határos példáját nyujtották, a félelem szállotta meg … az a vasfegyelem, melynek föntartására elég volt Abdurrahmannak egy bűvös tekintete, most, hogy az utcák és házak csoportja választá el a védőket egymástól, egy pillanat alatt ezer darabra szakadt: a törökök en debandade megfutottak. Egy részük kétségbeesetten igyekezett a Viziváros lejáratait elérni, más részük a házakba menekült, hogy a pincékbe elrejtőzködjék, egy harmadik rész a várpalota felé iramodott, üdvét, életét ott keresendő. A győzelem bódító italától megrészegült kereszténység utánuk, bőségesen osztogatva a halált.

„A fővezér, aki az eseményeket a sarki rondelláról figyelte, e körülmények közt „megállj”-t parancsolt. Souches altábornagynak meghagyta, hogy az üldözésben nagyon is előrenyomult katonaságot vonja vissza s a rések és palissádsorok mellé helyezze el; egyidejűleg Croy herceg tábornagynak parancsot adott a vár fontosabb pontjainak megszállására. Alig állott ki Croy herceg a Bécsi kapu előtti kis téren a csapatok élére, már látta, hogy a Zsidó- (a mai Verbőczy) utcában egy nagy tömeg török katona nyomul előre, melyet a hőslelkű parancsnok, Abdi basa, gyüjte egybe, hogy még egyszer, utoljára szembeszálljon a győzőkkel. Croy hát ez ellen a tömeg ellen indult s egyidejűleg rajokat bocsátott az Iskola térre bal és jobb felől, meg hátulról nyiló utcákból is, hogy ekként a basát teljesen körülkerítse. A törökök e mozdulatot észrevették és – futásnak eredtek. Csak egy kis csoport maradt az Iskola téren, méltó a világ legnagyobb festői ecsetére. A leghívebb, a legkitartóbb török tisztek, annyi dicsőség és annyi szenvedés osztályosai térdeltek ott egy galambősz férfi körül … s rimánkodva kértek, könyörögtek az élő szoborhoz: jőjjön velük, meneküljön, mentse meg drága életét a romok közül, hisz Konstantinápoly és Jeruzsálem kulcsa, a megalázott Buda, örökre veszve van! De az ősz ember tagadólag intett, mondván: „Ha nem tudtam megtartani uramnak a rám bízott várat, úgy van rendjén, hogy én itt haljak meg![23] s kirántván magát az esdeklők kicsiny köréből, megsuhintá feje fölött azt a győzelemhez szokott széles végű görbe kardot s kitárt mellel rohant a reá jövő ellenségre. S midőn a vesztett csata ez elbúsult istene összerogyott a diadalittas keresztény fegyverek halált osztó csapásai alatt: a lehúnyó nap martyr-koszorút font utolsó sugaraiból a magasztos alak, az eleső Abdurrahman feje köré s aztán elkábulva a nagyszerű jelenet látásától, a János hegy mögé bukott. „Utinam noster fuisses! (Bár a mienk lettél volna!)” – teszi hozzá e szép sorok írója, csaknem lemondó sóhajtással, amire azonban nekünk szükségünk nincsen, mert hiszen a mi hazánk hadtörténelme tucatjával tárja elénk az Abdurrahmanok remek példáit, akik ép oly dicsőséggel és önfeláldozással ontották ki utolsó csepp vérüket a hazánkat és nemzetünket lábbal tipró tirannus török óriási túlereje elleni küzdelmekben.

A harc azonban – írja folytatólag dr. Károlyi Árpád – még Abdurrahman hősi halálával sem ért a várban egészen véget. Mert amint a mieink a Fehérvári kaput belülről kinyitották, hogy beeresszék a bajor lovas-tartalékokat, mely Savoyai Jenő vezérlete alatt a célból volt ide elhelyezve, hogy Abdurrahman esetleges kirohanását visszaverje, a nyitott kapun egy csomó csőcselék-nép is (lovászok, inasok, markotányosok, vidéki paraszt nép, szökevények stb.) bejött s az utcákon föl s alá futkosni kezdett. A várkastélybeli török, amint ezt meglátta, azt hivén, hogy a keresztények már fosztogatásnak adták magukat – miután Miksa Emánuel rohamát szerencsésen visszaverte volt, – kirohanást intézett a várban csakugyan fosztogató csőcselékre, mely aztán ijedtében a Croy alatt sorrendbe állott zászlóaljra veté magát s azt majdnem rendetlenségbe hozta. Croy azonban föltalálta magát: utat nyitott a csőcselék visszavonulására a sorkatonaság között s aztán a várkastélyból kirohanó törököt visszakergette. A várbeli kapuk, rondellák és lejáratok ekkor már mind keresztény kézben valának s Croy herceg most Károly parancsából a mai Dísz téren válogatott csapatokat állított hadirendbe, hogy – a várkastély ellen induljon.[24]

Itt a dolgok a keresztényekre nézve jóval kedvezőtlenebbül alakultak, már csak azért is, mivel – mint dr. Károlyi Árpád megállapítja – itt a török ellenállása hevesebb, hatásosabb volt, mint az északi oldalon. Oka ennek abban rejlett, hogy míg Károly herceg a sarki rondella körül a fentebb említett kitünő intézkedések által a bejutást már napokkal előbb egyengette, Miksa Emánuelnek szeptember 1.-én, mint láttuk, nem sikerült beljebb jutni s így valami erősebb s előbbre tolt állást elfoglalni … Midőn tehát a jel a rohamra megadatott, s a rohamoszlopok felüték fejüket az „i” fal mögött, az éles szemű Izmael basa a jól berendezett és megszállt torlaszok és sáncozatok mögül előrenyomult s hosszú, véres, kegyetlen küzdelem után a falon túl levő épületek (m, n. o) romjairól lezúdított kézi gránátok s kősziklák özönével az egész vonal támadóit visszaverte. Sőt úgy látszik, hogy a török az említett épületek romjainak egész déli szélét megszállván, innen a magasból hányta le tüzét, bombáit és lőporzsákjait, az „i” meredek fal hihetetlenül meredek résén följutni igyekvő keresztényekre, akik a síkos lejtőn meg sem tudtak állni, mert nem volt hova tenni lábukat.[25] A rés lábánál kivont karddal állott a vakmerő Miksa Emánuel és Badeni Lajos, szóval, tettel és példával lelkesítvén a katonákat annyira, hogy a gúnyos Du Héron is tisztelettel, bámulattal emlékezik meg a két emberről. Valóságos csoda, mondja, hogy mind a ketten ott nem vesztek. A lecsúszott, letaszított támadók újra meg újra előretörtek; a küzdelemben az erősítés, majd a tartalék egyik része is beleelegyedett; mind nem használt semmit. A tartalék utolsó csapatát, 600 embert az Aspremont császári ezredből – köztük valószínűleg – Pálffy Miklós alezredesüket, a későbbi nádort, küldé már Miksa a falakra; de a védők irtózatos ellenállásán, öldöklő tüzén, ennek a csapatnak is megtörött minden ereje, miként a dühében tajtékzó hullám a sziklaparton megtörik. Már két óra hosszáig tartott a küzdelem; még nappal volt, de a nap már elbújt a budai hegyek mögé s a várban Abdurrahman már elesett. – Ekkor jött a hír, hogy a várat Károly herceg elfoglalá s hogy a palotának a mai Szent-György tere (r) felé eső falát (p) Croy herceg megrohanni készül.[26] Ez a hír bűvös varázserővel hatott a támadókra, irtózatos erőfeszítés s a török kétségbeesett ellenállása után sikerült a bajor testőrezred parancsnok-helyettesének, az alig 22 éves Pechmann Mártonnak, valami 70-ed magával az „o“ épületrom tetejébe jutni, méhrajként özönlöttek a bátor hős után a többiek, elfoglalták a török védőműveit s aztán visszanyomták rohamosan a védőket, valami 3000 embert (férfit, asszonyt és gyereket), akik most a várkastélyt a vártól elválasztó falon (p) illetve a mögötte levő árkon (q) túl fekvő, a mai Szent-György tér helyén álló udvarba (r) vonultak vissza. Délről a bajorok, északról Croy herceg szorongatták a szerencsétleneket. Nincs többé menekülés, nincs többé ellenállás, csak a halál, vagy a megadás. S azok, akik még pár perccel előbb oly bő marokkal szórták a halált a támadó bajorokra, most kitűzték a fehér zászlót a bajorok felé is, Croy felé is. Croy, Károly parancsára, az alkut Miksának engedte át, – de a rémítő küzdelem, a pokoli ellenállás miatt vérig elkeseredett bajorok, nem törődve a kitűzött fehér zászlókkal, a „p“ fal egész hosszában szűnni nem akaró dühvel lövöldöztek az említett udvarra (r) beszorult törökre s a bosszúvágy – melyet, mint Doria di Ciriè megjegyzi, annyi kiállott kín és szenvedés után tőlük rossz néven venni nem is lehetett – esztelenséggel határos vállalatra ösztönözte őket. Lekúsztak a falról bajtársaik puskatüzének védelme alatt a „q“ árokba s innen az árok északi oldalán levő, lyukakkal ellátott falon (s)[27] át igyekeztek az „r“ udvarra a törökökhöz jutni… A török látva, hogy a fehér zászló nem használ, újra puskát ragadott, az öldöklés megint kezdetét vette s azokat a botorul vakmerőket, kik minden szükség nélkül, csak a vértől megittasodva, kockáztatták a „q“ árkon át életüket, amint az árok felső falának lyukain bedugták fejüket, az ott álló törökök menten lenyakazták. A cél és ész nélküli öldöklésnek véget kellett vetni. Miksa parancsából gróf Serényi, Bielke és La Vergne tábornokokat, meg a többször említett Du Héront bízta meg a török lecsendesítésével. Az említett tábornokok és Du Héron egy fehér zászlót vivő török fogoly előrebocsátása után beléptek az „r“ udvarba s La Vergne megadásra szólítá fl a törököket, életüknek kegyelmet igérvén Miksa nevében. A tárgyalás soká tartott s már egészen beesteledett volt. „A boldogtalanok – mondja Du Héron – végre i többre becsülték a nyomorúságos életet, mint a dicső halált, mely nekünk még sok áldozatba került volna.“ Letették a fegyvert, kiksérték őket a mai Szarvas (Szebenyi Antal) tér felé s aztán a bajor őrség az ifjú Cormaillon parancsnoksága alatt megszállotta a várpalota romjait. Köztük volt-e (ami nem valószínű), vagy elesett-e (ami hihető) a várkastély hősi védelmében Izmael basa: arról hallgat minden kútfő.[28]

„Azalatt, míg a török megkegyelmezését tárgyalták, Szolimán nagyvezír serege egy részével a Kamarai Erdők hátán megjelent s mintha ütközni akarna, néhány lovasosztályt bocsátott a kelenföldi síkra le. Gróf Caprara, ki a roham alatt a circumvallationál készenálló hadsereg parancsnoka volt, e mozdulatot gyorsan tudatta a herceggel és Károly, miután kiadta a parancsot, hogy a Saurau-ezred a résre nyomuljon, 4 zászlóalj brandenburgi gyalogos pedig a várban álljon őrt, a táborba sietett. De alig érkezék meg a táborba, Szolimán gyorsan visszavonult. „Mintha csak azért jött volna, – mondja a Főjelentés – hogy tanuja legyen Buda elestének a keresztény fegyverek dicsőségének, mely annál nagyobb, minél bizonyosabb az, hogy nincs példa rá sem az ókorban, sem a legutóbbi századokban, hogy ily nagyfontosságú s oly erős őrségtől védett helyet rohammal vett volna be az ostromló sereg, egy olyan számú fölmentő sereg szemeláttára, mely egy jó harmaddal nagyobb volt az ostromlónál.” – A következő napon a boldogtalan nagyvezír 1500 embert küldött Székesfehérvár erősítésére, aztán gyorsan megfutott haza Konstantinápoly felé.

„Mikor a várkastélybeli török megadta magát s az egész vár fontosabb helyei el voltak kellő őrséggel látva, Budát a vezérek átengedék a katonaságnak – szabad prédára, mely harmad napig tartott. Már a prédálás kezdetén itt-ott tűz ütött volt ki a házakban; az oltásra természetesen senki sem gondolt; sőt a fáklyák és a kanócok világánál zsákmányló katonák gondatlansága miatt az égés oly nagy mérveket öltött, hogy szeptember 3.-án néhány erősb raktáron, meg a Mátyás templomán kívül az egész Buda vagy elhamvadt, vagy még tűzben, lángban állott …[29] A fosztogatóknak gazdag zsákmányban volt részük. A magyarok különösen jó fogást tettek akkor, midőn a várkerti bazár tájékán kincsekkel menekülni óhajtó nagyszámú töröknek és zsidónak útját állották s a szétugrókat lekaszabolták. A zsákmányt kutatók közt volt a jeles tudós gróf Marsigli császári mérnök is, aki szeptember 3.-án a romok közt felkutatta Mátyás híres könyvtárának nyomorúságos töredék-darabjait, melyek aztán a bécsi udvari könyvtárba kerültek… A török foglyok, fegyveresek, békés lakosok, nők s gyermekek számára összesen valami 6000-re rugott, kik aztán a szélrózsa minden irányába elszóródtak… A foglyok közt volt Nógrád volt parancsnoka, kit a magyarok jól ismertek s hiányzó félkarja miatt Csonkabégnek nevezték el… Ez később, 10 év mulva, nejével és fiával együtt kereszténnyé lőn és Zungengberg József Lipót név alatt a császári hadseregben lovassági tábornokig vitte. Ezrede, a Zungenberg magyar huszárezred igen nagy hírnévre tett szert… Szeptember 3.-án a keresztény sereg ünnepélyes Tedeumot tartott… Másnap, szeptember 4.-én hozzáfogtak Buda kitisztításához s miután a fővezér szeptember 5.-én báró Beck tábornok, mint Buda első katonai parancsnoka alatt 4000 embert, Pestre pedig gróf Koháry István vicegenerális parancsnoksága alatt 2000 magyart rendelt, a sereg a következő napon, szeptember 6.-án, további hódításokra indult.”

[1] Lásd a 244. oldalon.

[2] Főjelentés.

[3] Mittheilungen etc. 1886, 91: „Am 31. August vormittags wurde ein grosser Kriegsrath gehalten, dem theilweise auch der, in ausserordentlicher Mission zur Armee entsendete Kanzler Graf Strattman beiwohnte. Die Generale hatten zunächst darüber zu berathen, ob der Armee des Grossvezirs entgegengerückt und diese zu einer Schlacht gezwungen, oder ob die Belagerung in der bisherigen Weise fortgesetzt werden solle. Obwohl mehrere der Anwesenden die Besorgniss äusserten, der Grossvezir werde entweder Gran angreifen oder in die ganz schutzloson Erbländer einbrechen (!) stimmte dennoch die Majorität für die Fortsetzung der Belagerung.”

[4] Dispacci szept. 1.

[5] Du Héron szept. 1.-i jelentése.

[6] Ehhez a szeptember 1.-én megtartott újabb haditanács is hozzájárult, mely egyúttal végérvényesen kimondta azt is, hogy a nagyvezír megtámadásának mellőzése mellett a vár ostromát kell tovább folytatni. – A Mittheilungen etc. 1886, 91. old. kissé szépítgetve, így adja elő a dolgot: „Der Krigsrath der Generale fand am 1. September eine Fortsetzung, und zwar hauptschlich deshalb, um die zwischen dem Herzoge von Lothringen und gem Churfürsten von Bayernwegen des Generalsturmes noch bestehenden Meinungsdifferenzen zubeheben. Kanzler Strattmann, dem die Rolle des Vermittlers zugefallen war, entwickelte so viel Tact und Gewandtheit, dass es ihm gelang in allen Hauptsachen vollständige Übereinstimmung zwischen den beiden Oberbefehlshabern herbeizuführen.”

[7] Bajor napló. – Doria di Cirie jelentése.

[8] A Főjelentés adatai nyomán.

[9] Így mondja ezt a Főjelentés nyomán dr. Károlyi Árpád. Ellenben a többi kútfők azt állítják, hogy az álroham a Bécsi kapun át hajtatott volna végre. Így Röder id. m. I, 227. old.: „Die mittlere Colonne … trat von da in Verbindung mit der beim Graner Thore durchgedrungenen linken Colonne.” – A Mittheilungen etc. szerint az egyik rohamoszlop szintén az Esztergomi vagy Bécsi kapu felé vett volna irányt, ami végeredményben nem sokat változtat az általános helyzeten.– Károly herceg alább szószerint közlendő intézkedésében 2 ál- és 3 valóságos roham végrehajtását rendelte el. A rohamoszlopok előnyomulási iránya a XVII/18. számú mellékleten nyilakkal van jelezve.

[10] A Mittheilungen etc. 1886, 92. old. A tisztek beosztását a rohamoszlopokhoz következőleg adják elő: Feldmarchall-Lieutenant Graf de Souches, der den Inspectionsdienst in den Approchen hatte, General-űFeld-Wachtmeister Diependael,Obrist Graf Öttingen, Obristlieutenant d'Asti und Obristwachmeister Bichhofshausenbefehligten den Atgriff auf die neue äussere oder Kaiser-Bresche. Vom Logement auf dem Eckrundel herab stürmte der Obrist Marchese Spinola, dem der Oberstlieutenant von Malowetz und der Obristwachmeister Baron Bersé zugetheilt waren. Den dritten, gegen das Graner Thor gerichteten Angriff, zu welchem auch brandenburgische Truppen und die erst am Morgen des 2. September angekommenen Schweden (Röder id. m. I, X. mell. 106. szerint a rohamban csak 500 svéd vett részt) bestimmt wurden, commandierte der brandenburgische General Barfuss.”

[11] Schöning Kurd id. m.

[12] Huszároknak a rohamban való részvételét csak Grimani említi szept. 4.-iki levelében, de hogy ki volt a huszárok közvetlen parancsnoka a roham alatt, arról egyik kútfő sem szól.

[13] ”Les dragons avec leurs fuzils et leurs bayonettes”, mondja a Főjelentés. E szerint Lipót seregei csakugyan Buda ostrománál használták először a szuronyos puskát. – Ezzel szemben a Mittheilungen etc. 1886, 96., old. ezeket mondja: „Frank Wagners (Hist. Leop.) Angabe, dass während der Kämpfe um Ofen das Bajonett von den Verbündeten mit Vorliebe benützt worden sei, findet nirgends Bestätigung und die Dispositionen, welche der Herzog von Lothringen dür den Generalsturm am 2. September ertheilte, sind nicht geeignet, diese Behaptunk zu unterstützen.”

[14] Bajor Napló és Du Héron szept. 4.-iki levele

[15] Előnyomulásuk iránya a XVII/18. számú mellékleten ugyancsak nyilakkal van megjelölve.

[16] Mittheilungen etc. 1886, 92: „Am frühen Morgen … liessen die Vertheidiger eine Mine zünden, welche einen Theil ihrer eigenen Palissaden in die Luft warf, während das Logement derKaiserlichen auf dem Eckrundell, das sie hätte zerstören sollen, ganz unbeschädigt blieb. Den aufrecht gebliebenen Rest der Palissanden des Gegners fegten die auf der Bresche placirten Geschütze der Belagerer hinweg.”

[17] Nem estefelé, hanem a kora délutáni órákban. Mittheilungen etc. folytatólag: „Der Generalissimus hielt den Sturm nun für hinläglich vorbereitet und liess, wenige Minuten nach 3 Uhr Nachmittags, durch 18 Schüsse, welche die Batterie auf dem Schwabenberge rasch nacheinander abgab, das Sidnal zur Attake ertheilen.” – Röder id. m. I, X. mell. 105. old.: „… also dass nach 3 Uhr nachmittag Ihro Durchlaucht anbefohlen, der zu den sturmb in Bereitschaft stehender Mannsachaft … auf die Breché zu steigen.”

[18] Főjelentés.

[19] Bizonyára 3 óra akar lenni.

[20] Ez tévedés. Helyesen mondva: „Néhány perc mulva, éppen 3 órakor.“ Lásd a 648. alatti megjegyzést.

[21] Nem 6, hanem 18. Lásd u. o.

[22] Grimani írja, hogy a svédek mindamellett erősen óhajtottak a rohamban részt venni, de Schöning attól tartván, hogy a tapasztalatlan és még hozzá fáradt svédek esetleg zavart okozhatnának, úgy látszik nem egyezett bele.

[23] A Főjelentés mondja: „Le commandant n'avoit pas voulu se retirer, quelque instance que sa garnison luy en fit, disant qu'il estoit juste, qu'il mourut dans une place, qu'il n'avoit pu conserver a son maitre …”

[24] Az északi roham főforrásai: a Rödernél közölt napló (X.mell.); Grimani (aki maga is az önkéntesek között harcolt) szept. 4.-iki jelentése. Henrik szász herceg naplója; a Mittheilungen des k. k. Kriegs-Archivs, 1886. évf. s mindenek fölött a Főjelentés./lab

[25] Doria di Ciriè mondja: „la nostra breccia di un’altezza stravagante tutta di sassi, sopra i quali non si puô fermare il piede.“

[26] Főjelentés. – Doria di Ciriè írja szept. 2.-ikáról: „Gli imperiali sono entrati pei primi nella città, e noi gli ultimi ad entrale nel castello.“ – Strattmann szept. 2.-iki levele Dietrichsteinnak (Nicolsburgi Levt.).: Die Stadt stehet in Brandt und im Schloss thuet man noch einige verzweifelte Defension…“

[27] Így írja ezt le a szemtanu Du Héron szept. 4.-iki levelében.

[28] Főjelentés. – Bajor napló. – Tarini szept. 2.-iki, Doria di Ciriè szept. 2. és 4.-iki és Strattmann szept. 2.-iki levelei.

[29] Az égő Buda képét a XVII/22. számú melléklet tünteti fel.