A július 13-iki kudarc csak még nagyobb tevékenységre serkentette Károly herceget, aki már másnap újabb rohamot akart indítani, feltéve, hogy Mieth Mihály lövegeinek akkorára sikerül a törökök által az esztergomi körönd résében szinte lehetetlen gyorsasággal emelt védőcölöpzetet ledönteni. Csakhogy ez a francia módra összerótt cölöpzet a tűzérségi tűzzel szemben még a falnál is ellentállóbbnak mutatkozott s így a július 14.-én megtartott haditanács arra az elhatározásra jutott, hogy az esztergomi és az V. számú körönd, valamint az őket összekötő kurtina ellen is újabb aknák fúrásával tesznek kísérletet és csak ha ez kellő eredményre vezet, hajtják végre az aznapra kilátásba vett rohamot.[1] Emellett a tűzérség is hatványozott erőkifejtéssel dolgozott a szemben levő köröndök és kurtinák falazata ellen, a brandenburgiak tűzérsége pedig tüzes golyóival az egész felső várost annyira elárasztá, hogy Abdurrahman július 16-ikától kezdve az ott okvetlenül szükséges őrségeken kívül a védőrség többi részét az alsóvárosnak b-b-b-vel jelzett új fala és a várkastély közé eső részébe helyezte át. Másrészt az esztergomi körönd ellen irányított összpontosított tűzérségi tűznek az lett az eredménye, hogy a nyugat felé néző falazatnak egy része lehullván, a födött utat egy jó darabon betömte. Július 14-ikétől 18-ikáig, öt napon keresztül folyt az ágyúk, mozsarak és az aknászok erőltetett munkája, mely ellen a török tőle telhetőleg a legnagyobb energiával védekezett. E megfeszített munka eredményeként az esztergomi körönd rése már annyira kibővült, hogy akár lóháton is át lehetett volna rajta jutni, ha azt a török védőcölöpzete meg nem hiusította volna. Ez ellen a herceg újabban Gonzales Péter spanyol tűzmester nagy röpívű bombáiból lőtt gyújtó-tüzével igyekezett sikereket elérni, de látható eredmény nélkül.

Július 19.-én nagy veszteség érte a császáriakat. Miután két nappal előbb Fontana mérnök, Budavár 1686. évi ostroma utóbb híressé vált térképének megrajzolója megsebesült[2] s egyúttal legjobb aknászuk, Liberi kapitány, egy török ellenakna felrobbantása folytán életét vesztette. Károly herceg „e veszteségét még aznap álrohamok intézésével bosszulta meg, melyeknek egyébként az is volt a céljuk, hogy az annak idején intézendő valódi roham valódiságában az álrohamok által előzetesen félrevezetett várőrség ne higyjen, meg azért, hogy a várvédők minél inkább kifárasztassanak. Július 19.-én éji 10 és 11 óra közt volt az első, éjfélkor a második s a hajnali órákban a harmadik álroham[3] s velük a fővezér meg lehetett elégedve. A mindannyiszor fölriadt s a rések mögé özönlő törököt a futó-árkok kivezényelt lövészei s a gránátosok valódi záporesővel fogadták, magában a várban pedig, „az égből hullott bombák” – mint a szökevények Gonzales nagy röpívű bombáit nevezték – tőnek szokottnál nagyobb károkat.

„Július 20-ikától kezdve – írja folytatólag dr. Károlyi Árpád, id. m. 312. old. – az északi attak történetében az események, mondhatni rohamosan követték egymást. E nap mindenekelőtt a jó és rossz hírek, az izgalmak napja volt. Reggel érkezett be Dünnewald altábornagy jelentése a Sárvíz mellékéről, hogy úgy a saját kémei és portyázói, mint a veszprémi magyar huszárok jelentése szerint a nagyvezír Eszéket 40.000 emberrel elhagyta s egy elővédje a vakmerő huszárokat, kik győzelmesen portyáztak le Eszékig, veszteséggel meg is szalasztotta. Lotharingiai Károly e miatt Pálffy János Károly altábornagyot, aki 19.-én érkezett vissza 5000 lovassal a déli tájakról, másnap e hír e hatása alatt vissza is küldé Dünnewaldhoz, sőt tábornokával a közelgő fölmentő sereg ellen kijelölendő circumvallatiók (körülsáncolások) helyét a hegyek közt (XVII/19. és XVII/21. számú melléklet) is megszemlélé.[4] Örvendetesebb volt ennél Caraffa Antal jelenetése Eger környékéről, aki az egri basán nyert fényes diadalról tudósíthatá a nevezett basa mozgalmai s csak nem régen elfogott, segélyt igérő levele miatt aggodó fővezért. Caraffa Petneházyt és Semsey alezredest egy csomó válogatott huszárral Eger kapujáig a közellevő mezőségen legelő marha elhajtására azon paranccsal küldé, hogyha az őrség kirohan, vonuljanak gyorsan vissza, mert célja az egri török hálóba kerítése volt. Petneházyék a vett parancs szerint cselekvének s a rájuk rohanó török elől hirtelen egy völgy felé futottak, ahol Csáky (László vagy az öreg István) tábornok volt magyarjaival elrejtve, kinek támogatására Heissler tábornok a dragonyosokkal s a lovasságal egy másik közel eső völgyben állt akcióra készen. Oszmán egri basa az összes egri török lovassággal üldözte Petneházy maroknyi hadát s így bár meglepetve, elfogadhatá a harcot Csákyval is. Ekkor tört elő Heissler – s a félkörben körülfogott törökből valami 200 maradt a csatamezőn, száznál több foglyul esett, a futókat a magyarok egész Eger kapujáig kaszabolták s megölték, ami fő, magát Oszmán basát is.[5] Ettől hát Károly – istennek hála – végkép megszabadult.”

Július 20.-án Károly herceg hadi tanácsot hívott egybe, amelyen a török fölmentő sereg közeledésére való tekintettel egy általános roham sürgős kivitelét hozta javaslatba, de a tábornokok nagy része s kivált Schőning altábornagy ellene foglalt állást s így ez egyelőre lekerült a napirendről.[6]

„Liberi halála után Károly – írja dr. Károlyi Árpád, id. m. 314. old. – az aknákban már nem sokat bízott – s midőn most a közelgő nagyvezír híre már nem volt többé mende-monda, elhatározá, az ágyúkat megfeszített tevékenységgel működtetni. Irtózatos volt július 21-én az ütegek bömbölése: de még irtózatosabb az a minden képzelmet fölülmúló bátorság, melyet a várvédők megrongált cölöpzetük helyreállításában kifejtének. Ha addig látta Károly, mire képes a török a kijavításoknál éjjel, az ágyúk szünete alatt: most alkalma volt a csodát látni: mint állít az ozmán emberfölötti erővel s elszántsággal új védőkarókat nappal golyók és bombák özöne közt… „Tanui voltunk – mondja a Főjelentés – e napon azon látványnak, hogy amit ágyúink egy-egy lövése a palisszádokból ledöntött, azt a rést addig, míg tűzéreink az ágyúkat újra megtöltötték, szemünk láttára födetlenül újra fölplántálta a török – s e munkát szakadatlanul folytatta szemeink előtt, bármit is kisértettünk is meg annak megakadályozására.[7] – Az elszánt néppel, melynek minden egyes tagját csaknem félistenné avatta a kötelességérzettel párosult fanatizmus, a harc amily nehéz, époly lélekemelő is volt. Károly elhatározá, hogy dacára a brandenburgi nem eléggé járható rés miatt ellenkező Schőning vonakodásának,[8] másnap (júl. 22.) reggel a kész aknákat felrobbantja s rohamot intéz a rés ellen. A július 21.-én este szemlére kiküldött gránátosok eléggé kedvezően referáltak a Starhemberg parancsot vőn a katonaságot a felsőárokba rendelni. Július 22.-én csakugyan fölrobbantották a sarki (III.) rondella és a balfelőli kurtina alatti aknákat, de eredmény nélkül. A sarki rondella alatti akna, mely bombával volt töltve, mit sem csinált. A másik nyitott ugyan egy kis rést a rondella lábában, de annyit, mint amennyit egy-két ágyúgolyó is képes lett volna törni s emellett az aknászhadnagyot megölte, mert véletlen eset miatt az aknához vezető lőpor-kolbász hamarabb fogott tüzet néhány perccel, mint kellett volna s a szegény hadnagynak ideje nem vala elmenekülni. Igy tehát a roham elmaradt. – Az ostromló sereg reménységét a középső rondella alatti aknába helyezte most, melyet a német aknász Borgsdorff július 23-ikára teljesen elkészíteni igért. Újra beparancsolta hát Starhemberg július 23-ikára este a rohamra szánt csapatokat s közöttük most már elsősorban az elég tekintélyes számú – 2000 főnyi – magyar gyalogságot, a hajdúkat vagy talpasokat, kik közül ép aznap, július 23-ikán érkezett meg egy nagyobb, valamint 1500 főnyi csapat, úgy hogy július 24.-én már két, egy 2000 és egy 3000 emberből álló hadtestet formálhattak.[9] Az éj beálltával a rohamra rendelt csapatok megkezdték az alsó parallelekből a felsőkbe való vonulásukat. Hogy a török figyelme az éj sötétjén át netán észrevehető mozgalomtól elvonassék, a mozsarak s a brandenburgiak izzó golyót vető ágyúi versenyeztek a közelítő dacműből tüzelő muskétásokkal a rést javító török háborgatásában. Az első, ki az approcheok (közelítő árkok) felső vonalaiba lépett, eörményesi Fiáth János, a győri gyalogosok vitéz őrnagya volt, 600 hajdújával.[10] A magyaroktól balra Schőning is készen állott a rohamra, bár egyéni meggyőződése szerint az még kockázatos lett volna… Fölpirkadt július 24-ikének hajnala s Borgsdorff fölrobbantá aknáját. Fiath hajdúi a sánckosarakra tették kezüket, hogy utat készítsenek a kilépő csapatoknak – a robbanás okozta füst eloszlék, de az indulásra semmi jel; a magyarok várnak s bosszúsan értik meg, hogy a roham elmarad.[11] A német aknász, ép úgy mint tegnapelőtti belga és dán kollégái, csúfot vallott, sőt tetemes kárt is okozott a mieinknek. „Távol attól – mondja a Főjelentés – hogy a palisszadokon nyílást ütött volna, csak meredekebbé tette a réshez való jutást; sőt mi több, több mint 200 katonánkat ölt és sebesített meg a rosszul sikerült akna s annyira elrontá (legfelső) ostromvonalainkat, munkálatainkat az előretolt ágyútelepnél, hogy az egész napot s a rákövetkező egész éjet a kár kijavítása vett igénybe.” A szerencsétlenül járt 200 ember közül 150 császári, 50 brandenburgi volt s akár az aknászok részegsége, mint némely kútfő írja, akár „tudatlanságuk vagy rendkívüli hitványságok és gyávaságuk”[12] volt is a baj oka: bizonyos, hogy a fővezér az aknamunkától megcsömörlött…

„Július 25.-én a Károly alatti seregre még izgalmasabb, eseményekben még gazdagabb nap virradt. Mintha a segélyről jövő hírek megujították volna a várvédők erejét, vagy Abdurrahman mintha meg akarta volna előzni a minden pillanatban várható elhatározó rohamot: a védelemből támadásba csapott át. Dél felé a sarki rondella előtt, az alsóváros falán kívül egy szóró aknát röpített fel az itt levő 3 spanyol fél kartaun és a mellette készített új 4 mozsaras teknő ellen. A fougade ezt a célját eltéveszté ugyan, de más célja is volt: rendetlenségbe hozni az ezen vonalaknál őrködő sváb csapatokat, kikre a födött útból a török délután 2 óra körül kirohant. A svábok kitünően megállották helyüket, gróf Salm[13] kapitány segélyével a törököt 20 halott veszteséggel visszakergették; de ugyanez időben a török balfelől a brandenburgiakra és a magyarokra is rontott. Erős véres küzdelem vette kezdetét, mely csaknem 4 óra hosszáig tartott, s az egész ostrom alatti kirohanások közül a legnagyobb mérvű s legveszedelmesebb vala. Míg ugyanis a törökök egy része a bécsi kapu felől megrohanta a vívóárkokban álló brandenburgiakat, s Löschebrand ezredest valami 100 emberrel maga ellen csalta, a Duna felé eső részen más csapat a magyarok ellen fordult, egy harmadik a legnagyobb töredék pedig szintén a Duna felé eső részen a házromok között rejtőzött el. A magyarok Fiáth János vezetése alatt hévvel rontottak a janicsárokra, akik előttük megfutván, úgy őket, mint a tőlük nyugatra támadásba átment Löschebrandot léprecsalták. Ellenállhatatlan vehemenciával rontott most a házromok mögött elrejtve volt mintegy 1000 főnyi törökség Löschebrand kis csapatára s a magyarokra, s míg a magyarok idejekorán, bár tetemes veszteséggel visszavonulhattak s részben a dunaparti csajkákra kaphattak, Löschebrandot valami 30-ad magával a túlerő lekaszabolta. Schőning idejekorán észrevette a veszedelmet a futóárkokból, ahol éppen a munkálatok vizsgálatánál időzött, egy kis csapattal a túlságosan előrenyomult ővéinek segélyére is ment, de megszólaltak a vár fokán a török ágyúk is és úgy látszott, hogy minden veszve van már. E pillanatban az alsóváros résén készült logementből (védőműből) (15.) kilépett a segítségül kiküldött két zászlóalj, gyors léptekkel nyomult a harcoló törökök elé… Míg Schőning a rútul megtizedelt vagy talán megharmadolt brandenburgiakat visszavetette, a harc tüzétől elragadott 2 császári zászlóalj mindig előbbre vonult. A török kitünő tüzelés közben lépésről lépésre hátrált s talán a két zászlóaljat is léprecsalja, ha Károly herceg báró d'Asti alezredessel a küzdőket vissza nem parancsolja.[14] A török egy csapásra szétoszlott a várhoz vezető különféle följáratokon, a várfalak ágyúi megkettőztették a vakmerő janicsárok födözésére tüzelésüket s mire a combján sebet kapott d'Asti misszióját, az előrenyomult zászlóaljak visszavezetését végrehajtotta, a brandenburgiak és császáriak, a hajdúkon felül, 200 keresztény halottat és sebesültet számoltak.”

[1] Főjelentés.

[2] Fontana megsebesülését a Mittheilungen etc. 1886. 56. és Röder, id. m. I., X. mellékl. 62. old. szintén július 19-ikére teszi.

[3] Grimani júl. 20., továbbá Tarini és egy német tudósító júl. 22-iki jelentése a táborból.

[4] Henrik szász herceg naplója és Grimani júl. 20-iki jelentése.

[5] Főjelentés és Journax etc.

[6] Mittheilungen etc. 1886, 56.

[7] Főjelentés: „nous vismes ce jours – lă presque ( decouvert replaner des palissades ă mesure que le canon les emportoit, se servant adroitement du temps que nos canoniers rechargeoient: ce qu'ils continutiont ă faire dans la suite, quelque precaution que nous prissions pour les es empecher.”

[8] Henrik naplója, júl. 24. – Grimani júl. 20-iki jelentése.

[9] Tarini, júl. 24. – Grimani júl. 23. és 24. Ez utóbbiban azt mondja Grimani, hogy a talpasokat azért szánta volna Károly a rohamba, hogy ha a török aknákat robantana, vagy várakozáson felüli erélyes ellenállást fejtene ki, "legalább csekély értékű nép vesszen."

[10] „… ut primus ex Hungaris extitisset, qui cum conereditis eidem sexcentis peditibus inter tormentorum boatas ac minorum sclopetorum explosiones aprossas absessae urbis ingressus…” mondja Eszterházy Pál és Fiáth János részére 1707. máj. 30.-án kiállított diplomában.

[11] Tarini írja júl. 24.-én, hogy a magyarok a roham elmaradása miatt nagyon zúgolódtak.

[12] Grimani júl. 24.: „l'ignoranza et estraordinario timor de minatori, né si puo esprimere come siino vili et inesperti…" – Mittheilungen etc. 1886. 57: „Dr Befehl. die Mine zu laden, wure mangelhaft und mit groser Übereilung vollzogen, da die Mineurs entweder befürchteten, bei ihrer Arbeit von den türken überrascht zu werden, oder, wie ds brandenburgsche Diarium depauptet, „besoffen” waren.”

[13] A Mittheilungen etc. 1886. 61. old. szerint a svábok kapitányát nem Salm-nak, hanem Gróf Sauer-nek hívták.

[14] A Mittheilungen etc. 1886. 61. old. úgy adja elő a dolgot, hogy a két zászlóaljat Károly herceg rendelte előre báró d'Asti kapitány parancsnoksága alatt a brandenburgiak degazsírozása céljából, aminek megtörténte után az említett két zászlóalj önmagától visszavonult.