XVII/5. és XVII/6. számú melléklet.

Június 21.-én a császári sereg másodszor is átkelt Esztergomnál a hajóhídon, hogy azután a Garamon és Ipolyon is átkelve, Pest felé folytassa előnyomulását. Esztergomnál hozzácsatlakoztak a Sziléziából jövő csapatok, továbbá Lubomirski lengyel lovassága, valamint Eszterházy Pál nádor fölkelt hadának egy része is, úgyhogy most már a sereg elérte a 40.000 főnyi létszámot.

Az ellenség tévedésbeejtése végett Károly herceg északkeleti irányban Nógrád felé nagyobbszabású tüntetést hajtott végre, hogy az ellenség azt higyje, miszerint az egész sereg arrafelé vesz irányt, mialatt a sereg zöme az Ipoly mellől a hegyszorosokon át egyenesen Kis-Marosnak vett irányt. De a Nógrád felé végrehajtott tüntetés semmit se használt, mert Musztafa pasa hamarosan megtudta Károly herceg szándékát s nyomban haditanácsot hívott egybe annak megállapítása végett, hogy mi volna célszerűbb, Esztergomot ostrom alá fogni, avagy az ellenséges seregnek a jelzett irányba való előnyomulását megakadályozni. A többség az utóbbi mellett döntött, minek folytán a szeraszkier Kara Mohammed pasa budai helytartót a tatár khán fiával, továbbá a temesvári, egri és boszniai pasák 15.000 lovasával és 3000 janicsárjával, továbbá néhány löveggel a pesti hajóhídon át Vác felé indította útnak, hogy a császári seregnek az ottani szorosokból való kibontakozását megakadályozza.

Lotharingiai Károly herceg június 27.-én reggel Kis-Maroson értesült a fenti ellenség előnyomulásáról és nyomban elhatározta annak megtámadását.

Kara Mohammed pasa csapatjait a vett meghagyáshoz képest Váctól mintegy félórányira északnyugatra, a mostani Cigányhegynek nevezett magaslaton,[1] jobbszárnyával a hegységre, bal szárnyával a Dunára támaszkodva, állásba helyezkedett, úgy várva be az ellenség kibontakozását a verőcei szorosból. A választott állás mint védelmi felállítás annyiban igen jónak volt mondható, hogy annak balszárnya előtt egy igen nehezen járható mocsár volt, melyen egy, csak két ember szélességű, de annál hosszabb híd vezetett keresztül, a jobb szárny előtt pedig egy magas ridószerű hegynyulvány emelkedett, kiválóan alkalmas arra, hogy gyalogsággal és tűzérséggel megszállassék, amit azonban a török parancsnok elrendelni elmulasztott.

A verőcei szorosból kiérve, Károly herceg csapatjati, miután azok széles kifejlődésére hely nem volt, négy harcvonalban akként fejlődhetett az elhatározott támadáshoz csatasorba, hogy a lovasság századonként a gyalogság közé nyert beosztást. Az ekként felvonult jobb szárny parancsnokságát Lajos badeni őrgróf, a bal szárnyét Neuburg herceg, a középhadét pedig gróf Starhemberg Miksa táborszernagy vette át. A fővezérlet Károly herceg és gróf Starhemberg Rüdiger tábornagy kezében volt, akik fentartották maguknak a jogot, hogy a körülményekhez képest ott avatkozzanak be, ahol harcközben jelenlétükre leginkább szükség leend. A kiadott intézkedés szerint a jobb szárnynak és a középhadnak az ellenséget arcban kellett megtámadnia, míg a balszárnycsoport parancsot kapott, hogy megkerülés által az ellenséges jobszárnyat odalba fogja.

A támadást intenzív lövegtűz vezette be, majd a csapatok is megkezdték előnyomulásukat és nem törődve a heves ellenséges löveg- és puskatűzzel, a jobb szárnynak aránylag könnyen sikerült az előtte levő mocsáron áthatolni. Az ellenséges tűz úgyszólván teljesen hatástalan volt, mivel a törökök a hegyről lefelé és túlságosan magasan lőttek. Ezért a császári jobbszárny- és középhad egyetlen lövés leadása nélkül nyomult előre az ellenség által megszállt hegylejtő feléig és a csapatok csak most fogtak hozzá a tüzeléshez. Már a második össztűz után előbb a tatárok, majd a szpahik is hátrálni, azonban csakhamar újból sorakozni kezdtek; miután azonban a császári balszárnycsoport ép akkor kezdte meg döntő előnyomulását, csakhamar a janicsárok is otthagyták a helyüket, mire nemsokára a visszavonulás általánossá vált.

A császári lovasság[2] a megvert ellenség egy részét egy órányira üldözte a Váctól délkeletre fekvő síkságon; egy másik ezreddel utólérte és abból mintegy 700-at levágott, úgyhogy mindössze mintegy 1200-nak sikerült a város melletti erdőbe[3] visszahúzódni, ahol szívós ellenállást fejtettek ki.

Közben azonban a császári gyalogság és tűzérség is a helyszínre érkezett és gróf Schärffenberg főstrázsamester néhány zászlóaljjal és nehéz lövegekkel oly erélyesen támadta meg a, bár csak gyengén, de megerődített várost, hogy annak védőrsége még aznap kegyelemre megadta magát. 1200 janicsárt rögtön a dunai flotillára vittek, melynek két gályája és úgynevezett kis fölszerelése (kleines Armement) ép jókor érkezett a város alá. Két magasrangú török 2000 fogoly keresztény visszadásával vásárolta meg szabadságát; az asszonyok és gyermekek valamennyien szabad elvonulást nyertek.

A törökök vesztesége mintegy 3000 főre rugott;[4] közöttük volt Szidi Achmed pasa a temesvári helytartó és 12 aga. A császáriak vesztsége halottakban mindössze 20 főt tett ki.[5] Az általuk elejtett zsákmány igen jelentős volt; 6 tábori ágyún kívül az erőd egész tűzérsége és az ellenség egész podgyásza a győzők kezébe került.[6]

[1] Lásd a XVII/5. számú mellékletet és a megfelelő részletes térképlapot, melyből a terepviszonyok is jobban kitűnnek.

[2] Én azt hiszem, hogy ez alatt a hivatalos kifejezés alatt a magyar huszárságot kell értenünk, mert majdnem mindig ezeket szokták könnyű felszerelésük és jármódjuknál fogva az üldözésre felhasználni. A váci ütközetben szerepelt magyar csapatokról az abban szintén részt vett Sutoris János naplójában a következő érdekes részlet foglaltatik (Hadt. Közl. 1896. évi 354.): „Ma 1684. június 27-én Vác előtt voltam a keresztény seregnél, midőn Starhemberg Rüdiger tábornok azt csatarendbe állította. Vele lovagolt Lothringeni Károly herceg és Aviano Márkus páter. Starhemberg semmi egyebet nem mondott katonáinak, mint azt: „Küzdjetek vitézül a kereszténységért – akkor mienk a győzelem!” Márkus páter pedig a keresztet mutatta nekik e szavakkal: „E jelbe vessétek bizalmatokat.” Ezután egy félórán át vígan muzsikáltak és különösen a magyarok énekeltek, szent László tiszteletére, kinek éppen ma volt ünnepe, víg hazafias dalokat.” A magyarok tehát, mint mindig, most is vígan mentek a csatába.

[3] Vác 1597. évi látképét a XIV/18. számú melléklet mutatja. Ettől lényegesen eltérő a megerődített városnak és erődnek képe 1684-ben is aligha volt.

[4] Lajos badeni őrgróf jelentése (Röder, id. m. I, 85) szerint: „Der gantze Verlust (der Türken) möchte sich auf zwey gegen dritthalb tausend mann erstreckhen, unsserer seithss aber sind gar wenig geplieben, wie wohl sie mehr, alss Sie sonst gewohnt sein, geschossen.” – Fessler–Klein, id. m. IV, 410: „Die Türken liesssen mehr als 2000 Todte zurück.”

[5] A Kriegs-Chronik. Oest. Ungarns, III/1, 70. 50 embert mond.

[6] Angeli az id. m. 396–398. – V. ö. Röder, id.m. I. 84–85. – Arneth, id. m. 41. – Wagner, Hist. Leop. I, 635. – Hammer-Purgstall, id. m. III, 760.