A bécsi udvar és Thököly között legújabban kialakult helyzetet nagy mértékben külpolitikai események befolyásolták, mire nézve Acsády id. m. VII, 350. old. a következőket írja: „Az udvar gyakori tárgyalásai és fegyverszünetei Thökölyvel nem a bujdosók iránti jóakarat, hanem a nemzetközi helyzet időnként való alakulásának következményei voltak. Bécsben Achmed nagyvezír halála óta attól féltek, hogy a török megsegíti a bujdosókat. Kara Musztafában meg is volt a hajlandóság, de mielőtt szándékát valósíthatta, háborúba bonyolódott Oroszországgal. Mikor Bécsben az orosz-török háború hírét vették, úgy megörültek neki, mint a „napsugárnak”, mert a török beavatkozás veszélye eltűnt s a bujdosók irányában ismét a régi politikát lehetett folytatni. Vigyáztak is, hogy a törököt ne ingereljék. Komárom erődítményei alatt a Duna eliszaposodott medrét sem akarták kitisztíttatni, hogy okot ne adjanak a portának a felszólalásra. Ellenben siettek felhasználni a kedvező körülményeket, hogy a lejárófélben levő vasvári béke meghosszabbítását szorgalmazzák a szultántól. De mintha a sors ellene lett volna a császár e szándékának, portai követei a következő két év folyamán egymás után meghaltak s a tárgyalások nem haladhattak. XI. Ince pápának éppenséggel nem tetszett a császár azon törekvése, hogy a törökkel mindenképpen fentartsa a békét s még 1679 elején utasította nunciusát, Buonvisi Ferencet, bírja rá Lipótot, elégítse ki a magyarokat s készüljön török háborúra. Támadja meg Esztergomot és Budát, mihelyt a franciával békét köt. De a császár sem a magyarokat kielégíteni, sem a törököt megtámadni nem akarta. Megbékült ugyan a franciákkal, de nem azért, hogy a pápa ösztönzését kövesse. A nymwegeni béke után még nagyobb súlyt helyezett a portával való jó viszonyra, ellenben a bujdosókkal szemben körülbelül a föltétlen meghódolás elvét hirdette, midőn azt kívánta, hogy először is tegyék le a fegyvert s csak azután terjesszék elő sérelmeiket. A pápa ellenben éppen akkor igyekezett a keresztény uralkodókat minél nagyobb számmal a török ellen mozgósítani. XIV. Lajosnak azt ajánlotta, foglalja el tengeri úton Konstantinápolyt s állítsa vissza a keleti császárságot. Lipótot, a lengyel királyt, az orosz cárt szárazföldi háború indítására bíztatta. Voltak pillanatok, mikor Lipót helyeselte e magas röptű politikát s maga elismerte, hogy az idő nagyon alkalmas Magyarország felszabadítására. De mégis mindíg az a felfogás győzött, hogy XIV. Lajosban bízni nem lehet s a török háború csak az esetben indítható meg, ha Lajos is hadat üzen a szultánnak. 1679 május 20-án ez ügyben Bécsben nagy értekezlet tartatott. A meghívott magyarok mind a háborút sürgették. Lengyelek és oroszok hajlandók voltak a császárral szövetkezni, sőt e végből orosz követség jött Bécsbe. Ott azonban hidegen fogadták, hogy a török meg ne nehezteljen. Hasztalan figyelmeztette Buonvisi nuncius a minisztereket, hogy, ha a mostani alkalmat elszalajtják, akkor kell majd a törökkel megverekedniök, amikor a viszonyok a szultánra sokkal előnyösebbek lesznek. A lengyel országgyűlés már határozatot is hozott, mely szerint János király hadat üzenjen a szultánnak, ha a katholikus hatalmaktól támogatást nyer. Lipót azonban megtagadta a kért segélyt s így nemcsak Lengyelország nem üzent háborút, hanem 1681-ben az orosz cár is békét kötött a szultánnal. E minduntalan változó viszonyok és hangulatok szerint módosult az udvar magatartása Thököly és a bujdosók irányában. Komoly engedményeket nem akart nekik tenni, fegyverrel meg nem bírta őket elnyomni s így folyt az apró háború, melyet időnként fegyverszünet váltott fel. A mézes szájú Szelepcsényi Thökölyt ismételve rábeszélte, forduljon Lipót király kegyelméhez, mely esetben legmelegebb támogatását helyezte kilátásba.[1] De Thököly a kiegyezést nem a maga személyes ügyének tekinté. Az ország sérelmeit akarta orvosoltatni, erre meg az udvar nem volt hajlandó. Főleg vallásügyi téren nem akart engedni, noha külföldi szövetségesei minduntalan engedményekre ösztönözték. A brandenburgi és a hollandi követek még a nymwegeni kongresszuson is ajánlották a császári követnek, hasson oda, hogy ura a magyar protestánsok lelkiismereti szabadságát ne bántsa s engedje a külföldön levő magyar protestánsokat hazatérni. De Bécsben az ilyen jó tanács süket fülekre talált. Ott a vallásügyekben Kollonics uralkodott, ki azt akarta, hogy az ország inkább sivatag pusztaság legyen, mintsem eretnekek tanyája. A papok azt hirdették: „jobb Magyarországot s még többet is a töröknek átengedni, jobb ha a császár fehér bottal kezében távozik birodalmából” semhogy a protestánsokat megtűrje.”[2]

Mindezekből kifolyólag az ezidei hadműveletek egyik részről sem végleges döntés előidézésének célzatával indíttattak meg. Thököly erre az erdélyiekkel fennálló feszült viszonyra való tekintettel még csak nem is gondolhatott s így a bécsi udvarhoz hasonlóan ő is egyelőre a lavírozás taktikáját tartotta legmegfelelőbbnek. Caprara Éneas, az új kassai főkapitány pedig új ember létére örült, hogy ha egyenlőre komoly hadműveletekbe nem sodródik. Ilyenformán az 1680. év hadieseményei fölött minden további megjegyzés nélkül napirendre térhetünk.

[1] Szelepcsényi 1680 júl. 6. és augusztus 26-iki levelei. Tud. Gyűjt. 1835.

[2] Krauske idézete egykorú iratból. Historische Zeitschrift, LVIII.