1679 elején Thököly és a bujdosók helyzete egyrészt a külpolitikai helyzet alakulása, mint nemkülönben az Erdélyhez való viszony jelentékeny rosszabbodása következtében nemcsak bizonytalanná, hanem határozottan veszélyessé is vált. Thökölynek egyelőre elég dolga akadt a magyarok részéről támasztott nehézségek leküzdése körül, úgy hogy a császáriak ellen 1679 őszén félbenmaradt hadműveletek folytatására egyenlőre nem is gondolhatott, miért is utóbbiak komoly szándék és célszerű tevékenykedés mellett ezúttal tényleg könnyen akár végleg is elintézhették volna a bujdosókkal már oly hosszú idő óta húzódó bajaikat, csakhogy az ő táborukban is épúgy dúlt az irígykedés és egyenetlenség a főbb vezetők körében, mint akárcsak a magyarok oldalán. Ily körülmények között nagyobbszabású, döntő hadműveletekről és harcokról egyik részen sem lehetett szó és ősszel annál is inkább az egész télre is kiterjedő szünet és nyugalom állott be, mivel a nagy mértékben fellépett pestis nemcsak a magyar, hanem a szomszédos osztrák területek lakosságát is erősen pusztította.[1]

A szikszói illetve aszalói ütközet úgy tervezés mint végrehajtás tekintetében Thököly igen helyes elhatározási, intézkedési és végrehajtási képességéről tesz tanuságot, a bujdosók sorsára kiható, döntő jelentősége és következménye azonban ennek a még olyan szépen sikerült kisebbszerű vállalatnak természetesen nem lehetett. Épígy minden további eredmény és következmény nélkül zajlottak le a politikai hitvallását és pártállását folyton változtató Józsa páternek saját szakállára, saját felelősségére és saját zsebére véghez vitt rablókalandjai is. Hogy ily nagyszabású, tisztán egyéni akciók előfordulhattak, az legjobb bizonyítéka annak, hogy a bujdosók részén még mindíg mennyire hiányzott a közös akarat és egységes terv szerinti céltudatos munkálkodás.

[1] Kriegs-Chronik Öst. Ungarns, III/1, 59.