A fegyverszünet alatt Szelepcsényi érsek közvetítésével folyt béketárgyalások nem vezettek eredményre. Közben ugyanis Lipót császár 1679 február 5-én Nymwegenben XIV. Lajos francia királlyal békét kötött, amelyben Apaffy is befoglaltatott, a bujdosókról azonban még említés sem tétetett, akiket a bécsi udvar most már erőszakkal akart végleg letiporni. A nymwegeni béke egyik következménye természetesen az lett, hogy a francia kormány a Boham alatt álló lengyel segélyhadat visszahívta. A bujdosók és Thököly ügye egyébként mindjárt a fegyverszünet megkötése után azért is rosszabbra fordult, mivel Apaffy, Thököly hírnevének és hatalmának túlságos megnagyobbodásától tartva, ezután még annyi jóindulattal sem viseltetett Thököly és a vele tartó bujdosók iránt, mint ahogyan elég jelentéktelen mértékben eddigelé tette, sőt 1678 november 3-án kelt levelében még azzal is megfenyegette Thökölyt, hogy ha tovább is önálló utakon merne járni, és „a magyarok dolga e miatt boldogtalaníttatik, erdélyi jószágaira számot ne tartson; ha pedig Isten után a mi alkalmatosságunkkal boldogulni fog, – folytatja Apaffy levelét – még a magyarországi jószágaitól is elesik.[1] Ugyanazon húron pendült utóbb Apaffy legmeghittebb tanácsadója, Teleky Mihály is, aki, miután 1679 elején neje meghalt, Thökölyt szemelte ki özveggyé lett leánya második férjének. Thököly ellenben I. Rákóczy Ferenc özvegye, Zrínyi Ilona kezét kérte meg s így Teleky kívánságának nem volt hajlandó eleget tenni. Végül Wesselényi Pál, a bujdosók választott, de Thököly fellépésekor mellőzött generálisa, már csak azért is, hogy bebizonyítsa, hogy ő a vezér s így Thökölynek nem volt joga az udvarral fegyverszünetet kötni, Teleky jóváhagyásával a bujdosók hozzá szító részével kitört Hadadból és Nagybányát megrohanván, ezáltal megszegte a fegyverszünetet.

Azonban nemcsak magyar, hanem német részről is bonyolódott a fegyverszünet ügye, mire nézve Angyal id. m. I, 194. old. a következőket olvassuk: „November vége felé (a Kassára betegen visszahúzódott)[2] Leslie kigyógyult és újból átvette a fővezérletet. Leslie talán hevesebben gyűlölte helyettesét, Würmb (Wrbna) grófot, mint a fölkelés vezéreit. Már a nyáron mindent ellenezett, mit Würmb jónak látott. „Az Isten szerelméért – írta ekkor Leslie egy bécsi miniszternek – vagy ez embertől vagy hivatalomtól szabadítson meg excellentiád, mert úgy látszik, hogy az egyikkel több bajom lesz, mint a másikkal.”[3] Most, hogy Würmbnek sikerült Leslie távollétében visszaszorítani az ellenséget, Leslie a helyettesétől kötött fegyverszüneten töltötte ki bosszúságát. Azt izente a fölkelőknek, hogy reá nézve nem kötelező Würmb egyezsége és hogy felbontja a fegyverszünetet, ha a fölkelők vissza nem adják a kezökben marat Divényt, Tornát és Szaláncot.

Miután Thököly a tábornok e kívánságának eleget tenni nem volt hajlandó, Leslie április elején jelentékeny erővel Torna előtt jelent meg és azt nyomban ostromolni kezdte, azonban az április 10-iki roham alkalmával súlyos vereséget és veszteséget szenvedett; a badeni ezred jelentékeny része és Helmstädt ezredes halva maradt a küzdelem színhelyén, mire a tábornok Kassára vonult vissza, de nemsokára Strassoldo megsegítése céljából az általa ostromolt Divény alá sietett, ahol Balassa Imre volt a parancsnok, aki a bujdosóktól a császáriakhoz, majd ismét a bujdosókhoz pártolt át. Leslie és Strassoldo egyesült erejének Balassa nem sokáig állhatott ellen. Divény megvétele után a császári hadak Szalánc alá vonultak és azt is hatalmuka kerítették, majd április 30-án Torna is megadta magát.

Csakhogy Strassoldo eltávozása folytán a bányavárosok meglehetősen fedezetlenül maradtak, amit a folyton nyugtalankodó Józsa István páter arra használt fel, hogy mintegy 3.000 kurucot összeszedvén, április végén Selmecbányát meglepje és megrohanja s a város bevétele alkalmával nagy mennyiségű aranyat és ezüstöt ejtett hatalmába, a jezsuitákat pedig a városból kiűzte. Miután arra nem igen számíthatott, hogy a bányavárosokban sokáig tarthassa magát, Sárosnak, Szepesnek vette útját, ahol Késmárkot 3.000 forintig megsarcolta, Bártfát és Kis-Szebent pedig Barkóczy hadainak szemeláttára kifosztotta. Hanem aztán a nyughatatlan ember ismét elpártolt a kurucoktól, akik aztán október 21-én Tályán háromszázad magával körülkerítették, elfogták és 60 labanc hajdúval együtt lefejezték.

Ezalatt Thököly nem a császáriakkal, hanem a kurucok renitenskedő csoportjával volt elfoglalva, mire nézve Angyal id. m. I, 209–210. oldalán a következőket olvassuk: „Thököly augusztus 20-án a végbeliek élén Berettyó-Ujfalu körül a bocsi mezőn találkozott Wesselényi Pál táborával… s engedelmességre intvén a hadakat, fölhívta Wesselényit, hogy kövesse őt Túrra. Thököly arra számított, hogy Túron könnyebben gyarapíthatja seregét a Tiszántúl barangoló és hozzá szító hadakkal, ellenben Wesselényi a költözés közben hadainak oszlása által gyengülni fog. De a mezei hadak és a nemesség nem akartak Túrra menni. Sejtették, hogy mire céloz Thököly; nem akarták elhagyni Wesselényit s különben is attól tartván, hogy Thököly át fogja vezetni őket a Tiszán az ellenség földére, előbb szállásokat követeltek, mert nem szerettek volna kalandokra indulni, míg otthonjuk nem volt biztosítva. Thökölyt az ellenkezés kihozta sodrából, rútul fenyegette és szidalmazta Wesselényi híveit. Ezek most kereken megtagadták az engedelmességet” s panaszt emeltek Apaffynál. Thököly türtőztette magát. Kezében volt Apaffy titkos parancsa, mely felhatalmazza, hogy fogassa el erőszakkal Wesselényit, ha a mezei hadak önként nem akarnák Erdélybe küldeni.[4] Várt a jó alkalomra, hogy a parancsot vérontás nélkül teljesíthesse. Átköltözött Túrra s ott megerősödvén, szeptember 4-én fölverte Wesselényi kismarjai táborát s a menekülő vezért néhány főbb hívével elfogatta. Erdélybe akarta kísértetni a foglyot, de Tóti körül kiszabadították őket Wesselényi emberei. Most újra kezdődött az üldözés, Thököly még kétszer volt szemben Wesselényivel, de el nem foghatta s midőn ellenfele hadának nagy részét már az elpártolásra csábította, magának Wessselényinek elfogatására nem nagy súlyt helyezett. Végre Wesselényi a körülötte maradt gyalogsággal a Rézaljára menekült s ott a hegyes vidéken jó kalauzok vezetése alatt lappangván, egy ideig biztonságban volt, mert most senkinek sem volt kedve őt odáig követni. De ő maga megúnta a bujdoklást, Erdélybe nem akart menni, azonban Thökölyhez folyamodott, hogy vegye maga mellé, hisz ő ezentúl jó egyetértésben kíván vele élni. Thököly örült, hogy a Wesselényi kísérőivel is erősítheti hadát és az előtte magát megalázó Wesselényi ellen többé nem volt kifogása.”[5]

Szeptember közepe táján Thököly Gyöngyösnél ütötte fel táborát, ahonnan a bányavárosokat akarta meglepni, de a császáriak, okulva a multban történteken, az összes odavezető utakat elzárták, s így Thököly lemondott eme szándékának végrehajtásáról. Október elején hamarosan összeszedvén szétszórt csapatjait, Putnok alatt termett, amelyet felgyújtott.[6] Onnan Jászberénybe menve, november 1-én megtudta, hogy Delaborde, a sárospataki parancsnok, csapatjait a hegyaljai szüret biztosítására kirendelte. „Rögtön útnak indult – írja Angyal, id. m. I, 212. old. – vagy 2.000 végbelivel, éjjel sem pihenve a legnagyobb gyorsasággal költözött nagy patakokon és a kiáradt Sajón át. Három katonája a vízbe fulladt, de ez csekélység volt azon előnyhöz képest, hogy már november 3-án virradat előtt a Szikszó melletti Újfalu nevű szőlőhegyek felett lesbe állíthatta seregét. Itt tudta meg, hogy De La Borde a Hernád partján táborozik Dobszánál nagyobb számú sereggel, mint ő Jászberényben gondolta. Thököly kiküldötte Harsányit, Szűcs Jánost és Petneházyt 400 lovassal a Hernád felé, hogy ütközzenek össze De La Borde zsákmányosaival és „lesre hozzák ki a németeket.” De La Borde Gerstorf alezredest 150 lovassal Aszalóra küldötte élelemszerzés és az út kikémlelése végett. Harsányiék megtámadták Gerstorfot, ki a temetőbe szorult s onnan védte magát. Az aszalói tüzelés a dobszai táborba hallatszott. De La Borde ép oly kevéssé volt értesülve az ellenség számáról és tartózkodása helyéről, mint annak idején Schmidt vagy Leslie. Majdnem 1.000 főnyi csapatot küldött Gerstorf segítségére s a segítséghez csatlakozott néhány főrangú úrfi, kik a szüreti mulatságra készültek De La Borde-dal s most részt akartak venni a biztosnak hitt diadalban. Az Aszalónál harcoló kurucok észrevevén a segítség közeledését, hátrálni kezdtek Szikszó felé. A „császáriak neki ízeledtek az űzésnek”, mert azt hitték, hogy a Sajóba szoríthatják Harsányiékat. Midőn az üldözők már a szőlők mellett elvonultak, Thököly „sebes nyargalvást” lemenvén a hegyről, űzőbe vette a császáriakat. Most Harsányiék is visszafordultak, a körülfogottak megzavarodtak és rendetlen futással a Hernád felé menekültek. A császáriak közül csak kevesen mehettek át a folyón, számos főtiszt fogságba került,[7] ellenben a győzők vesztesége aránylag csekély volt.”[8]

E kudarc után a még mindíg beteges Leslie leköszönt állásáról, helyette Strassoldo lett kassai főkapitány.[9] Ezt Thököly december elején Nógrádban nyugtalanította, elhitetvén vele, hogy Selmecbányára akar törni.[10] Ezzel az 1679. évi hadjárat véget ért.

[1] Deák Farkas, A bujdosók Levéltára, 262.

[2] Lásd a 425. oldalon.

[3] Leslie Liptó-Szent-Miklóson 1678 július 27-én kelt levele a bécsi hadi levéltárban.

[4] Ezt az elfogató parancsot Apaffy azért adta ki, mivel Wesselényi engedély nélkül távozott az országból.

[5] Deák Farkas. A bujdosók Levéltára, 97–110, 270–274. – U. a. Gróf Thököly Imre levelei, 40–82, 84–86, 182, 191–196, 280. – Török-Magyarkori Államokmánytár, VI, 64. 69.

[6] Deák Farkas, Gróf Thököly Imre levelei, 83.

[7] Ezek között voltak Dünewald, Gerstorf és Harrach grófok.

[8] Deák Farkas, A bujdosók Levéltára, 275. – U. o. Gróf Thököly Imre levelei, 87. – Babocsay id. m. Rumynál, id. m. 67.

[9] Babocsay id. m. Rumynál, I, 65–70. – Kornéli id. m. 106. – Das verwirte Königreich Hungarn, 238–249. – Kriegs-Chronik Öst. Ungarns, III/1, 59. – Mémoires historiques du Comte Bethlem Niklos, II, 116.

[10] Deák Farkas, Gróf Thököly Imre levelei, 91, 93.