XVI/8. számú melléklet.

„Hasonló gyorsasággal és gyászos eredménnyel – írja Acsády folytatólag – játszódott le a felvidék tragoediája. Rákóczy csatlakozásával s a protestánsoknak tett engedményeivel az ottani mozgalom s Zrínyi közt bizonyos kapcsolat létesült, mely a felvidéket s vele az egész országot belesodorta Zrínyi romlásába.[1] Az ő biztatásaira a felvidék is meg volt győződve, hogy a porta összes magyar földön levő hadaival megsegíti a fölkelőket. Egyes pasák jóhiszeműleg ismételve mondották ezt s barátságos érintkezésben álltak a magyarokkal.[2] De oly parancs helyett, hogy a fölkelőkhöz csatlakozzanak, a nagyvezír áprilisban meghagyta a budai pasának, hogy semleges maradjon, mert a szultán egyáltalában nem akarja a magyarokat megsegíteni… Az udvar régóta ép úgy ismerte a felvidék hangulatát és helyzetét, mint Zrínyi török tárgyalásait s már 1669 végén megkezdte a haderő szaporítását. Ez kivált Montecuccoli sürgetésére történt, ki meg volt győződve, hogy Magyarországon addig nem lesz rend, míg a magyar várakba csupa német katonát nem raknak. Csakhogy, mondotta, mindaddig csínján kell a magyarokkal bánni, míg oly haderő nincs együtt, mellyel az udvar minden ellenállást megtörhet. E politika győzött; a kormány 36.000 főre igyekezett a hadsereg létszámát emelni, hogy két önálló hadtestet alkothasson, melynek egyike Alsó-, másika meg Felső-Magyarországban állítsa vissza a nyugalmat.”

A mozgalom Zrínyi biztató hírei folytán a felvidéken is egyre nagyobb arányokat öltött. „Április 9-én – írja folytatólag Acsády – az interessatusok közül sokan megjelentek Patakon, hogy a további teendőkről tanácskozzanak, mely alkalommal Rákóczy közölte velük Zrínyi harcra szólító leveleit. Véletlenül ugyanaznap érkezett Patakra 9–10 tisztje kíséretével gróf Stahremberg Rüdiger tokaji várparancsnok. Komája volt Rákóczynak s valami jelentéktelen ügyben akart vele beszélni. Rákóczy szívesen fogadta, de már másnap tudatta ottlétét az interessatusokkal, kik isten ujját látták a dologban s – nem ellenmondás nélkül – elhatározták, hogy a német tiszteket el kell fogatni. Néhányan Stahremberghez mentek s felhívták, adja át Tokaj várát. Ezt a gróf megtagadta, de kardját átadta. Ugyanezt tették a többi tisztek. Rákóczy Stahremberget kíséretével vasban Regéczre küldte, hol azok tisztességes fogságban tartattak. Stahremberg elfogatásával megtörtént a szakítás s az eddig békés mozgalomból fegyveres fölkelés lett. Az interessatusok Bocskayt és Rákóczyt fővezérükké választották. Az utóbbi nyomban az egri pasától kért segélyt, Bocskay meg magához vonva a közeli vidék népét, Tokaj vára megvívására indult, de szervezetlen seregével eredményt nem bírt elérni. Most már szabadon tört ki a szívek mélyébe rejtett elkeseredés… Csakhamar 5-6.000 ember gyűlt a fölkelés zászlai alá, s ha van vezér, ki a tömeget hadsereggé tudja szervezni, ezidőben, midőn a német még messze volt, bizonyára sokra mehetett volna. Ily vezér azonban hiányzott s Nádasdy helyesen ítélte meg a viszonyokat, midőn azt mondta: „fejetlen lábak ezek…” A fölkelők felhívták Strassoldo szatmári kapitányt, hogy május 12-ikéig adja át a várat s távozzék az országból. Meghódolt nekik Károly és Nagybánya, de Szatmári Strassoldo nem adta át, hanem ellenkezőleg támadólag lépett fel s három század dragonyost küldött Szinyérváraljára, hogy Uray Mihályt, a szatmármegyei mozgalom egyik vezérét elfogja. A németek nem találták otthon Urayt s csak kúriáját prédálták fel. A csapat két százada Dünewald János és Adelung kapitányok vezetése alatt április 23-án tért vissza Szatmárba.[3] Útközben a meggyesi erdőben a fölkelők rájuk törtek s az úgynevezett gombási harc lett az 1670-iki fölkelés egyetlen ütközete. A rajtaütés eszméje a korszak egyik előkelő hölgyalakjától, Lónyay Annától, Kemény János özvegyétől származott. Mihelyt a németek Váraljára indultak, levelet írt Gyulafy Lászlónak és saját, első férjétől származó fiának, Wesselényi Pálnak, siessenek Udvari felé Gombásnak s állják el a visszatérő ellenség útját, miközben azt a maga szolgái hátba fogják támadni. Az a megállapodás történt, hogy az ellenség indulását Meggyes alól három ágyúlövés fogja jelezni. Gyulafy és Wesselényi a maguk udvarnépével, a szatmármegyei fölkelők nagy részével, Ugocsa 50 lovasával, Bereg egy és Zemplén két zászlóaljával, az ecsedi karabélyos és gyalog őrséggel csakugyan Gombásra siettek. Alig hogy odaérkeztek, felhangzott a jeladó három lövése, mire a németekre vetették magukat, kik Meggyes felé hátráltak, hol Lónyay Anna népe várta és rohanta meg őket.[4] Nagy részük levágatott, néhányat elfogattak s kötözve Ecsedre vitettek. A győztes magyarok Görbedre és Meggyesre szálltak, hol Keményné megvendégelte őket. A diadal olyan hatást tett, hogy Gyulafy serege csakhamar valami 6.000 emberre szaporodott, kikkel Szatmár ostromára sietett. Ott a németek helyzete tarthatatlannak látszott s minthogy Szendrő csatlakozását is várták, míg Tokajt a benn levő magyarok segélyével rövid nap mulva remélték megvenni, nem volt alaptalan a föltevés, hogy rövid nap mulva a felkelés az egész felvidék urává lesz… Ez apró sikerek által élesztett harcias hangulatban találta a felvidéket ama meglepő hír, hogy Zrínyi letette a fegyvert s Bécsbe érkezett. Kételkedni sem lehetett valóságában, mert Zrínyi sajátkezűleg írta meg Bocskaynak és Rákóczynak. Elmondotta, hogy csalatkozva a törökben, megalázta magát… majd utóbb Lobkowitz sürgetésére s azon hitben, hogy ezzel megmenti önmagát, nekik is lelkükre kötötte, kövessék példáját, tegyék le a fegyvert s folyamodjanak a császár kegyelméhez. Zrínyi magaviselete határtalan felháborodást keltett s úgyszólván egyszerre eloltotta az egész mozgalmat… Rákóczy május 1-jén bűnbánó levelet írt Bécsbe, mások Rottalhoz fordultak s kérték, jőjjön le közéjük, nem fegyverrel, hanem pálmaággal s tartsa meg a hazát a királynak, a királyt meg a hazának.”

[1] Szilágyi–Acsády id. m. VII, 255–258.

[2] Egykorú jelentések. Hadt. Közl. 1897, 306.

[3] Országos levéltár, a kamarához intézett levelek 1670–9. C. csomag.

[4] Pinkóczy János és Becsky István tanuvallomásai. Leleszi Konvent. 1671-iki iratok, 3. szám.