XVI/8. számú melléklet.

Mihelyt Rákóczy Ferenc is beadta a derekát, az udvar részéről nyomban megindult a megtorlás; megkezdődtek az üldözések és elfogatások. „A szatmári német kezdte – írja Acsády id. m. 265. old. – s Báthory Zsófia követte példáját nemcsak azért, hogy bizonyságot tegyen a maga hűségéről, melyben senki sem kételkedett, hanem azért is, hogy buzgalmával az udvart kedvezően hangolja a fia, Rákóczy Ferenc részére kért kegyelem ügyének. Rákóczy egy pillanatig arra gondolt, hogy Erdélybe menekül, de csakhamar anyjához sietett Munkácsra s kérve-kérte, hogy bűnbocsánatot szerezzen neki. Zsófia Stahremberget és társait szabadon bocsátotta, gazdagon megajándékozta, az elfoglalt véghelyeket visszaadatta s Mocskay András püspököt pénzzel Bécsbe indította, hogy fiának kegyelmet vásároljon, váraiba pedig német őrséget kérjen, mely féken tartsa a fölkelőket. Pedig erre nem volt többé szükség. Május 20-ika óta a nyugalom mindenütt helyreállt s a vármegyék egymás után küldték hódoló nyilatkozatukat az udvarhoz. Azok, kik a békés fordulattal megelégedve nem voltak, vagy büntetéstől féltek, tömegesen futottak erdélyi területre, Debrecenbe, Kővárba, főleg Husztra, hol már június derekán 85 bujdosó húzta meg magát. Bocskay Istvánnak is sikerült álruhában elmenekülni, de nejét, ki Aranyos Meggyesre igyekezett, útközben Báthory Zsófia emberei meglesték, mindenéből kifosztották s foglyul a szatmári várba cipelték. Az események csakhamar azoknak adtak igazat, kik cserben hagyva mindenüket, elfutottak, mert meg voltak győződve, hogy az udvar kegyetlen visszatorlást fog gyakorolni. Bécsben csakugyan ki akarták aknázni a diadalt, még pedig annál kíméletlenebbül, minél könnyebben jutottak hozzá. Lobkowitz, Montecuccoli, Hocher, Kollonics s egyes magyar urak a legengesztelhetetlenebb politika szóvívői voltak s eszméiknek megnyerték Lipót királyt is… Hasonló szellemben dolgozott Báthory Zsófia, ki egymás után küldte a miniszterekhez a felkelők iránti bősz gyűlöletet lehelő leveleket, melyekről Montecuccoli azt mondotta, hogy aranyba kellene foglalni. Különösen Lobkowitz és Montecuccoli hirdették a kérlelhetetlenség politikáját, mihelyt kitűnt a mozgalom erőtlensége. Amíg attól tartottak, hogy hatalmas nemzeti fölkeléssel állanak szemben, mely idővel esetleg török, lengyel, francia vagy erdélyi részről nyerhet támogatást, ők is óvatosságot, kíméletet ajánlottak. De mihelyt a mozgalom kardcsapás nélkül véget ért s 8–10.000 főnyi sereg elégnek látszott az ország teljes leigazására, elhatározták, hogy egyszer s mindenkorra kiirtják a magyarok lázongó szellemét… Csak május 22-én, mikor a Tiszánál már semmi szükség nem volt rá, érkezett Sporck tábornok vezetése alatt a császári sereg a Vág vizéhez. Harcosainak száma alig volt 8–9.000; németei, leginkább nős emberek, töméntelen szedett-vedett népet cipeltek magukkal, úgy hogy tábora háromszor annyi volt, mint a harcosok száma. E gyülevész nép azután sivataggá tette a vidéket, ahol átvonult. Ellenállással sehol sem találkozott, noha 2–3.000 ember elég lett volna, hogy a Liptó és Szepes-közti szorosban útját állja. De páni rettegés fogott el mindenkit, s a köznép szerte-szét futott az erdőkbe… Június 24-én Patak megnyílt a németek előtt, kik a Hegyalját iszonyúan sanyargatták. Július 16-án a bevehetetlennek tartott Ecsed is kezükbe került.[1] Sok interessatus keresett ott menedéket s a várat egyezség mellett adta át, melyben büntetlenséget nyertek. A német azonban csak megkötötte, de meg nem tartotta az alkut. A nyár derekán Murányon és Aranyos Meggyesen kívül a felvidék összes várait német őrség szállta meg. Harc, sőt ellenállás nélkül történt ez rohamos gyorsasággal… Ama várak és helyek megszállása után, melyek a mozgalomban szerepet játszottak, Sporck nyomban azok ellen fordult, melyek nem csatlakoztak, hanem a császár pártján maradtak. Július 27-én Kassába vetett német őrséget. A polgárok hasztalan hivatkoztak hűségükre; tíz, sőt huszonöt katonát is kaptak egy házba vendégül. Ugyane sors érte Eperjest s időnként a többi városokat. Meg lévén szállva minden fontosabb hely, hozzáfoghattak a megtorláshoz s akkor már lázadónak kereszteltek el mindenkit, akin általában húzni-vonni lehetett valamit, különösen pedig az evangélikusokat.”[2] Az elfogatások egyre nagyobb méreteket öltöttek, minél főleg egy Fodor Ádám nevű homonnai nemes, aki egyébként rossz hírű, elvetemült ember volt, segédkezett Sporck embereinek, de különben Báthory Zsófia is hasonló lelketlenséggel segédkezett Sporckék alávaló garázdálkodásainál s így Kassán, Eperjesen, Bártfán és más városokban hamarosan szinültig megteltek a tömlöcök. Augusztus 2-án – írja Acsády id. m. VII, 269. – a király Széchy Mária egyszerű elfogatását rendelte el. Az öreg nádorné egy pillanatig ellenállásra gondolt erős sziklavárában, de mikor egy kis német had augusztus 10-én megjelent Muránynál, a nádorné a németek vezérével, Károly lotharingiai herceggel egyezséget kötött. Befogadta a német őrséget, minek fejében biztosítást nyert, hogy sem személyes szabadságában, sem vagyonában bántódása nem lesz. A herceg aláírásával és külön becsületszavával kezeskedett az egyezség megtartásáért. De az udvar sem egyezséggel, sem becsületszóval nem törődött, hanem a nádornét Murányban fogságra vetette, jószágait meg elkobozta.

„Megtelvén a börtönök, az udvar Rottal gróf elnöklete alatt Lőcsére bizottságot küldött, még pedig kettős célból. Az egyik az volt, hogy az illető vármegyékkel fedeztesse a felvidékre küldött német had (6 gyalog és 2 lovas ezred, továbbá a dragonyosok, összesen 8–10.000 ember) eltartásának költségeit. Másik feladata az volt, hogy a fogoly interessatusok elleni pörös eljárás tárgyában megállapodjék a vármegyékkel s mint a király mondotta, „apai szeretettel” gondoskodjék drága Magyarországáról. Rottalt Gubasóczy János pécsi püspök, Eszterházy Farkas királyi személynök, Heister Gottfried tábornok, a hadi tanács és gróf Volkra Ottó, az udvari kamara képviselője kísérték számos alsóbb hivatalnokkal Lőcsére, hova augusztus 18-án érkeztek. Itt Rottal azt tekintette főfeladatának, hogy bele mártsa az összeesküvésbe Nádasdyt, ki, mióta az udvar megbocsátott neki, teljesen távol maradt a mozgalomtól. A foglyok vallomásaiból igyekezett Nádasdy bűnösségére új adatokat nyerni. Könnyen kaphatott olyan vallomásokat, minőkre szüksége volt, mihelyt célzatát a kihallgatottak megsejtették. Kivált Nagy Ferenc állt ebben szolgálatára, hogy önmagát megmentse. Noha igazán terhelő tényeket nem tudott Nádasdyról mondani, Rottal nyomban (augusztus 22-én) felszólította Lobkowitzot, fogassa el az országbírót. Utóbb Nagy Ferencet, ki minden árulásával sem kerülhette el a letartóztatást, Bécsbe küldte, hogy Nádasdy ellen úgyszólván koronatanuul szolgáljon. – Eközben a bizottság a felvidéki megyékkel tárgyalt, melyek az interessatusok ellen a rendes per útját, illetve országgyűlést ajánlottak. A hadak eltartása iránt a bizottság s a vármegyék közt egyezmény nem létesült s a katonaság nagy szükséget szenvedett. Ennek következtében dúlta-fosztotta a lakosságot, mely néhol fegyverrel védekezett s nem egy rabló katonát agyonütött. – Rottal elérvén saját célját, mely Nádasdy megrontására irányult, aki mint tudjuk, a nádori méltóság elnyerésében riválisa volt,[3] a még mindig izgatott felvidéken rosszul kezdte magát érezni. Azt ajánlotta tehát az udvarnak, helyezze át a bíróság működését máshová vagy oszlassa fel. Az udvar teljesítette Rottal óhaját, aki október 31-én értesítette a vármegyéket, hogy a bizottság Lőcséről Pozsonyba helyeztetett át. Ekkor már Nádasdy rég fogva volt. Lobkowitz akár azonnal vérpadra küldte volna s elhitette Lipóttal, hogy ő a főbűnös, a mozgalom tulajdonképpeni lelke, megteremtője. A király elfeledte minden igéretét, melyet Nádasdynak tett s kiszolgáltatta bakóinak. Nádasdy e közben neszét vette, hogy veszély fenyegeti s írt Lobkowitznak, hogy kész minden állásáról lemondani, vagyonát átengedni, külföldre vagy kolostorba vonulni, csak ne bántsák. De Lobkowitz hajthatatlan maradt. Szeptember 3-án reggel katonaság szállta meg a pottendorfi kastélyt, elfogta a még ágyban levő Nádasdyt, mindenét elrabolta, úgy hogy némelyik katona 15.000 forintot érő vagyonnal távozott. A fogoly Bécsbe vitetett s nyomban szigorú őrizet alá helyeztetett, óriási javai meg lefoglaltattak… Hocher vezette ügyében a vizsgálatot. Az elfogatások mély fájdalmat keltettek országszerte, hisz száz meg száz nemesi család tagjai jutottak tömlöcbe. De egyik elfogatás sem döbbentette meg annyira a közvéleményt, mint a Nádasdyé. Tudták, hogy az 1670-iki fölkelés kísérletében semmi része sincs, s midőn mégis elfogták, senki sem érzé magát többé biztosságban, bármi híve volt a császárnak. Az aggodalmat fokozták a keringő hírek, hogy több főpap és főúr fog elfogatni. Az udvar csakugyan gyanusított mindenkit s a miniszterek leplezetlenül kimondották, hogy minden magyar főúr bűnös és áruló. Pálffy Tamás nyitrai püspök és kancellár még a prímást is gyanusítani kezdte, de Szelepcsényi nagyon erélyesen lépett fel ellene s elégtételt szerzett magának…

„Mikor a bűnösök, a gyanúsok, amennyiben erdélyi területre nem menekültek, el voltak fogva, az udvar elhatározta, hogy az összes protestáns főurakat, Thököly Istvánt, Petrőczy Istvánt, Ostrosits Mátyást is elfogatja s javaikat elkobozza. November 16-án katonaság szállta meg Kasza várát, de ura, Petrőczy, elmenekült. Másnap Illava következett s ura, Ostrosits, el sem tudta képzelni, mit véthetett, mikor őrizet alá helyezték. Utolsónak Thököly maradt. A holt-beteg ember novemberben adta férjhez leányát gróf Eszterházy Ferenchez, kinek testvére, Pál és Heister tábornok csakhamar nagy haddal jelent meg Árva vára alatt, hogy német őrséget rakjon belé. Thököly halálos betegen végrendelkezett s hűségét hangoztatva, arra kérte a királyt, hagyja németek nélkül meghalni. De november 28-án ostrom alá vették. Az ostrom izgalmai még inkább kimerítették a beteg erejét, ki december 3-án csakugyan meghalt. Erre az őrség december 10-én megnyitotta Árva vára kapuit, de olyan feltétellel, hogy ura holttestét Késmárkra szállíthatja, maga meg bántatlan marad. Csakhogy Bécsben ez egyezséget sem vették semmibe, a holttestet elszállítani nem engedték, s a két árva grófkisasszonyt, a 15 éves Máriát és a 12 éves Évát Árvába elzárták. Innen Heister és Eszterházy Likava ellen indultak, hová atyja még Árva ostroma előtt elküldötte egyetlen fiát, a 13 éves Imrét, ki innen csakhamar parasztruhában két hű embertől kísérve Mármarosba menekült. Likavát Nemessányi Bálint „prókátor kölök és rossz tacskó” védte ötvened magával[4] s mivel karácsonyig sem adta meg magát, Heister a parasztságot hajtotta ostromra. Csakhamar éjjel azonban az őrség kiszökött s december 27-én a németek bevonultak a várba. Ott voltak a Thökölyek rengeteg családi kincsei egy falba elrejtve. De Heister megtalálta s lelkiismeretesen összeiratta a sok aranyat, ezüstöt, ékszert, drágakövet és pénzt, melynek értékét három millióra becsülték. Mindezt Heister Bécsbe küldötte.

„Az üldözések és elfogatások a horvát-szlavon részekre is kiterjdtek, mihelyt Zrínyi Bécsbe menekült. Utóbb azokat is összefogdosták, kik meghódolván, írásban kaptak kegyelmet a császári parancsnokoktól. De az udvar nem törődött a kegyelemmel, még akkor sem, midőn Herberstein gróf, adott szavára hivatkozva, erélyesen követelte a tett igéretek megtartását… Igy a királyi terület minden részében megteltek a tömlöcök s mikor az 1670-iki gyászév lejárt, több mint 2.000 nemes és más tehetősebb ember ült fogságban.[5] Az elkobzott ingatlanok értékét három millióra becsülték. Sokkal nagyobb értéket képviselt ennél a lefoglalt ingó vagyon, bármi töméntelent elharácsolt belőle a rabló katonaság…

„A szörnyű események, a tömeges elfogatások, jószágelkobzások, üldözések, a katonaság féktelensége a magyar társadalom minden rétegében kétségbeesést s gyilkos elkeseredést keltettek. Különösen a köznép, a tömegek izgatottsága öltött óriási arányokat, s az egykorúak állítása szerint az egész ország fegyvert fogott volna, ha vezére akad, vagy ha a töröktől támogatást nyer. Apaffy ez irányban újra megkezdé kísérleteit. Nem kellett többé trónját Rákóczytól féltenie, sőt éppen a németektől remegett, kik már azelőtt be-becsaptak Erdélybe, most pedig túlságosan megszaporodva, még inkább veszélyeztették területét… Követével, Rhédey Ferenccel a portának hosszú emlékiratot küldött tehát, melyben megható képét rajzolta a magyarok szenvedéseinek. Lipót császár – mondja – hitlevelet adott a hazafiaknak s azután elfogatta azokat, kik szavaiban bíztak. De nemcsak ilyen érvekkel igyekezett a portát a magyar ügynek megnyerni, hanem utalt a császár eljárásának politikai következményeire is. Magyarország után – írta – Erdélyre kerül a sor, azután meg magára a portára. Mindez azonban semmit sem használt. Szóba sem álltak a követtel, ki 1671 januárban válasz nélkül volt kénytelen hazaindulni. Erdély nem moccanhatott tehát, mert a török tétlenségre kárhoztatta.”

Ilyenformán most már Lobkowitz s a bécsi körök bátran hozzáfoghattak a folyamatba tett pörök letárgyalásához. Mindenekelőtt perbe fogták Zrínyit és Frangepánt, akiket Német-Újhelybe vittek át. Ennek az ügynek a tárgyalását a kegyetlen, vérszomjas Hocher Pálra és titkárára, Abele Kristófra bízták s valamivel hozzájuk utalták Nádasdy ügyét is. Hochernek, Lobkowitznak és Montecuccolinak azt volt az álláspontja, melyet a császár is magáévá tett, hogy amíg Zrínyi, Frangepán és a többi lázadó él, addig nem lesz nyugalom Magyarországon. Ily előzetes elfogultság mellett az ítélet a fővádlottakra, tehát Zrínyire, Frangepánra és Nádasdyra nézve más mint halálos nem lehetett. A többi vádlottak számára Pozsonyban Rottal elnöklete alatt vérbíróságot alakítottak; ennek tagjai voltak: Szelepcsényi prímás, Forgách Ádám, Zichy István és Majtényi János személynök, kik mellett két bécsi jogtudós működött s ép ez utóbbiaknak volt a szava mindenben döntő. Ilyen körülmények között a tárgyalásnál és ítélethozatalnál „igazságról, jogról, méltányosságról szó sem lehetett s így ezek a pörök merő torzképei minden igazságszolgáltatásnak… Ez a bíróság – állapítja meg Acsády id. m. VII. 278. oldalán, – nem igazságot szolgáltatott, hanem bosszút állt, lesújtott vétkest és ártatlant egyaránt.”

Egyedül Rákóczy ügye nyert békés elintézést. Anyja Munkács kivételével összes váraiba német őrséget fogadott be s azonkívül kegyetlen dühvel támogatta az udvar közegeit a lázadók összefogdosásában és egyéb munkájában. „Mindazáltal csak nagy nehezen bírta fiát Hocherék körmeiből kimenteni. Sokakat „megaranyozott” s Kollonits is buzgón támogatta. Vallására való tekintetből végre megkegyelmeztek ugyan Rákóczynak, de csak roppant sarc árán. Eleinte két milliót követeltek rajta. Hosszas tárgyalás után 1671 február 21-én létrejött az alku, mely szerint Rákóczy büntetlen marad, de 400.000 forint váltságdíjat fizet, még pedig felét készpénzben, másik felét élelmiszerben s jószágban.”

Zrínyi, Frangepán és Nádasdy pörében külön bíróság ítélkezett, mely Hocher elnöklete alatt 11 tagból állt, de egyetlen magyar sem volt köztük. Ez a bíróság a bécsi császári várpalotában ülésezett és 1671 április 6-án Frangepánt, április 11-én Nádasdyt, április 18-án pedig Zrínyit fej- és jószágvesztésre ítélte s a büntetést előzetes kézcsonkítással súlyosbította. Lipót császár a rettenetes ítéletet 1671 április 22-én hagyta jóvá s annak végrehajtására április 30-ikának d. e. 9 óráját jelölte ki. Az előzetes kézcsonkítástól utólag eltekintettek, de különben az ítéletet a mondott időben végrehajtották.[6] Ugyan e napon végezték ki Pozsonyban az ottani bíróság ítélete alapján Bónis Ferencet.

Ezek után a kivégzésekben szünet állott be, de a pozsonyi bíróság tovább folytatta működését s bár ez még többeket ítélt halálra, az csak a 83 éves[7] Drabik Miklós lednicei lelkész, hóbortos prófétán hajtatott végre, bár a mozgalomban része sem volt, hanem mivel a „Világosság a sötétségben, Lux in tenebris” című művében kegyetlenül támadta a római egyházat és a Habsburgokat. Végre 1671 december 1-én Tattenbach grófot is kivégezték. Pöre csak azért húzódott oly sokáig, mert vagyonára a brandenburgi választó is igényt tartott. Amikor aztán a bécsi és berlini kabinetek örökségén megosztoztak, Tattenbach is a vérpadra került.

A többi elítélt részben hosszú ideig tömlöcben sínylődött, részben hihetetlenül magas sarc árán váltotta meg életét és szabadságát.[8] Sőt sokan, még olyanok is, akiket pörbe nem fogtak, nagy összeget fizettek a kamarának, hogy az üldözéstől szabaduljanak. „1671 végén rabok keservétől, özvegyek, árvák jajszavától, a hazájukból tömegesen elűzött bujdosók sóhajaitól visszhangzott az ország minden vidéke s a magyarok szívében hihetetlen gyűlölet halmozódott fel.” De a külföld közvéleménye is megbotránkozott a bécsi udvar által elkövetett igazságtalan üldözésekért és vérengzésekért, amiért nemcsak a bécsi kormányt, hanem magát a császárt is felelőssé tette. Csakhamar töméntelen gúnyvers, röpirat, rajz, torzkép jelent meg, melyek kíméletlenül pálcát törtek az igazságtalan bírák, sőt Lipót császár fölött is.[9] „A magyar közvéleményben – írja Acsády – még mélyebb gyökeret vert az a hit, hogy a király szava ellenére ölték meg a három főurat. Ezzel a tömegek végkép elvesztették bizalmukat a királyi szó, a királyi eskü szentsége iránt. A közvélemény minden megnyilatkozásában élesen, néha nyersen kifejezésre jut az a tudat, hogy a királynak többé hinni nem lehet… Évtizedekre megmérgeztetett a viszony korona és nemzet közt s lehetetlenné vált minden őszinte kibékülés… Amíg az az emberöltő élt, mely szemtanuja volt az 1671. év vérengzéseinek, addig nem lehetett béke Lipót és a magyarok között. Örökre elfordultak egymástól s csak e hangulat teszi érthetővé mindazt, ami Lipót uralkodásának további folyamán Magyarországon történt.”

[1] Egykorú képet a XVI/27. számú melléklet mutatja.

[2] Helbig, Pufendorfs Berichte, 47.

[3] Lásd a 369. oldalon.

[4] Szerémi, Emlékek Barcs megyéből. Tört. Tár. 1897, 250–252.

[5] Pauler Gyula, Wesselényi és társai összeesküvése, II. 206.

[6] Histoire des Troubles de Hongrie, I, 123. – Histoire des Revolutions des Hongrie, I, 237. – Cserey Mihály Históriája, 39.

[7] Szalay Mihály id. m. V, 148. szerint a szerencsétlent Drabicz-nak hívták és már 88-ik évében állott volna.

[8] Csányi János krónikája. Magyar Történelmi tár. V, 18.

[9] Az egyik kép trónon ülve ábrázolja a császárt, kinek lábainál a három főúr leütött feje hever; a kép alatt hosszú német vers többek között ezeket mondja: Sättige dich nun in ungarischer Grafen Blut, Denen du raubtest Hab' und Gut.