Wesselényi halála után „Zrínyi és Nádasdy lettek előkelő nevük és közhivataluk következtében a mozgalom vezérei. Zrínyi Péter vitéz, jeles katona volt, ki ifjúságától kezdve harcban állott a törökkel s százszor kockára tette életét. A harc volt az ő eleme, nem a politika. E téren valósággal a meggondolatlan gyermek benyomását teszi; könnyelmű, állhatatlan volt, egyik végletből a másikba esett, s ha nem életével fizette volna meg a szerepet, melyet a Wesselényi halála után következő három esztendőben játszott, történelmünk leggyűlöletesebb alakjai közé tartoznék. Maga sem tudta soha mit cselekszik, s noha öntudatlanul, tényleg az ő könnyelműsége idézte világhírű nemzetségére s hazájára a romlást. Vezérnek nem volt való s mihelyt reá szállott a vezéri tiszt, buknia kellett vele az ügynek is menthetetlenül. Eszét, képességeit, politikai belátását tekintve Nádasdy felette állt. De az országbíró csak színből csatlakozott a mozgalomhoz, azért, hogy segélyével egyéni céljait valósítsa. Mikor a nádori szék tényleg megüresedett, e célzatai mindinkább előtérbe léptek. Mindent elkövetett ugyan, hogy viszonyát az interessatusokkal fentartsa; de csak azért, hogy titkaikat megismerhesse s az udvarnak föladja.” Ebből egy felette furcsa helyzet keletkezett, mert a király 1667 április 30-án a nádorság megüresedése idejére Szelepcsényi prímást és Nádasdyt nevezte ki királyi helytartóvá, s így most már Nádasdy egyrészt az ország egyik kormányzója és az udvar bizalmasa, másrészt pedig az összeesküvés fővezére is volt. Mindazonáltal a mozgalom ügye nem Párisban, sem Konstantinápolyban egyetlen lépéssel sem haladt előbbre, sőt még inkább rosszabbodott. Még jobban megnehezítette és komplikáltabbá tette a helyzetet, hogy közben gróf Rottal János, a bécsi körök bizalmi embere is vágyódott a nádorságra, aki minden áron azon volt, hogy Nádasdyt az udvar előtt befeketítse.

Közben 1667 szeptember 9-én Zrínyi Péter gróf Tattenbach Erazmust, Stíria egyik leggazdagabb, de léha, könnyelmű főurát is a mozgalomhoz való csatlakozásra bírta. Ezután Zrínyi a felvidékre utazott és Patakon vejével, Rákóczy Ferenccel folytatott tárgyalásokat, akinek az erdélyi fejedelemséget szánta. Felső-Magyarországon szerzett tapasztalatai és mivel immár meggyőződött, hogy a magyarság ügye sem a franciák, sem a törökök révén nem vezethető a kívánt megoldás felé, reménytelennek tüntették fel Zrínyi előtt a helyzetet, miért is felhatalmazta Wesselényi özvegyét, Széchy Máriát, kinek murányi várában a mozgalomra vonatkozó összes iratokat őrizték, hogy mindkettőjük nevében jelentse fel a dolgot a bécsi udvarnál s szerezzen bűnbocsánatot számukra. Ez Rottal útján meg is történt, aki 1669 január 30-án már azon helyzetben volt, hogy az összeesküvésre vonatkozó összes iratokat német fordításban bemutathatta a titkos tanácsnak, mely úgy határozott, hogy egyelőre senkit sem kell bántani, hogy az interessatusok annál nagyobb biztonságban érezhessék magukat.

És Zrínyi Péter tényleg csakhamar ismét lejtőre került és sógorát, Frangepán Ferencet is rábírta a mozgalomhoz való csatlakozásra, melynek most már a bán, szakítva eddigi álláspontjával, a maga részéről is törökbarát irányt adott, amennyiben Bukováczky Ferenc útján a portának a következő ajánlatot tétette: 1. Magyar- és Horvátország a szultán védelme alá helyezkedik s 12.000 tallér évi adót fizet, mely később sem emelhető. 2. A szultán megtartja Magyar- és Horvátországot régi szabadságában. 3. Apaffy helyébe Rákóczy Ferencet teszi Erdély fejedelmévé. 4. A budai pasa hadán kívül még további 30.000 főnyi török haddal segíti Zrínyit terve kivitelében. 5. A németektől elveendő várak a magyaroké maradnak. – A szultán már hajlandó volt az ajánlatot elfogadni, de a nagyvezír a leghatározottabban ellenezte és így a dologból nem lett semmi, de azért Zrínyit továbbra is biztatták és ámítgatták.

Mialatt mindezek történtek, Zrínyi helyett most Nádasdy Ferenc ment Bécsbe s Lipót lábai elé borulva, a maga számára, ártatlanságát hangoztatva és a fölkelés ódiumát teljesen Zrínyi Péterre hárítva, bűnbocsánatot kért. A császár színleg megbocsátott neki, de Nádasdy érezte, hogy a dolog ezzel még nincs elintézve.

Az udvar az újabb fondorlatokról tudomást szerezve, 1670 február havában utasította Herberstein károlyvárosi főkapitányt, tartsa szemmel Zrínyit és Frangepánt és legyen készen minden eshetőségre. „Zrínyi e közben ide-oda kapkodott. Ismét érintkezést keresett az udvarral, sőt ajánlatot tett, hogy a Muraközt s tengermelléki javait átadja a felségnek, ha az örökös tartományokban megfelelő kárpótlást nyer értük. Mikor azonban Bukováczky márciusban hazaérkezett, noha írásbeli választ nem hozott, Zrínyi biztosra vette, hogy meglesz a török segély. E hitében megerősítette az, hogy a boszniai pasától csakugyan levelet kapott, mely „Magyar-, Horvát-, Erdély és Moldvaországok fejedelmének s az egész ottomán sereg fővezérének” nevezte. Neje szintén készpénznek vette a játékot s bizalmuk átterjedt Frangepán Ferencre, ki március 9-én azt írta egyik hívének, „alig várom a percet, hogy süvegeink a turbánokkal egyesüljenek. A német süvegek – istenemre repülni fognak.” E harcias hangulatnak megfelelően Zrínyi fegyverre szólította jobbágyait, kiknek a robot és földesúri terhek eltörlését ígérte. Fölfegyverezte a muraközi nemeseket s egy emberét a Balaton vidékére küldte, hogy katonát fogadjon, Csáktornyából pedig kiköltöztette Zrínyi Miklós özvegyét, Löbl Zsófiát, kit német érzelműnek tartott. E mellett kísérletet tett az ó-hitű határőr nép megnyerésére s Frangepán Orfeot a tengermellékre küldte.[1] Természetesen a felvidékieket, elsősorban Rákóczyt is tettre, fegyverforgatásra buzdította, mert, mint írja nekik, a török szövetség biztosítva van: Mindez nagy feltűnést keltett, s a szomszéd örökös tartományok attól féltek, hogy az ottani parasztság is Zrínyi mellé áll. Zrínyi tényleg számított Stiriára, különösen szövetségesére, Tattenbach grófra. Ez azonban épenséggel nem volt a tettek embere s hogy biztosítsa magát, Zrínyivel való érintkezéseiről értesítette a stiriai kormányt. De nem ő, hanem Zrínyi volt az, ki a döntő pillanatban teljesen elvesztette fejét. Ugyanakkor, midőn sógorát és vejét fegyverfogásra ösztönözte, midőn megkezdte a hadak gyüjtését, ismét érintkezésbe lépett az udvarral. Felkérte özvegy sógornőjét, Löbl Zsófiát, menjen Bécsbe s nevében jelentse ki, hogy kész mindent abban hagyni, hogy a császár megjutalmazza. Ugyanez ügyben az agg Borkovich Márton zágrábi püspököt is Bécsbe küldte, ki oda március 17-én érkezett. Lobkowitz harmadnapon Hocher-rel, Montecuccoli-val, Lambert-tel tanácskozott Zrínyi ügyében. Elhatározták, hogy fegyverrel semmisítik meg, mert rég megérdemli a halált. De míg a császári had a helyszínére érkezik, színleg „nyájasan, kegyesen” bánnak vele. Kegyelemmel biztatták tehát, hogy Borkovich útján Bécsbe csalják. „Jó cél érdekében – mondották – a felség élhet csalárdsággal, olyan emberrel szemben, ki rossz célból oly galádul megcsalta.” E bandita morál épen abban a pillanatban tette a minisztereket vérszomjas tigrisekké, midőn a mozgalom vezére felajánlotta hódolatát s a kímélet és kegyelem inkább lett volna helyén… Lobkowitz azzal küldte haza Borkovichot, hogy a császár kegyelmébe fogadja Zrínyit, ha ismét hű alattvalóként viseli magát. Ennek bebizonyítására jöjjön Bécsbe. „Megbecsüljük mi itt Zrínyit – mondotta a herceg – csak jöjjön ide; mondja meg neki, hogy bizton jöhet.” Borkovich még otthon sem volt, mikor Zrínyi egy másik bizalmasát, Forstall Márk barátot küldte az udvarba, még pedig a legnagyobb titokban, úgy hogy Frangepán sem tudott róla. Zrínyi mint politikus valóságos gyermek maradt halála napjáig. A legképtelenebb ábrándokban ringatta magát, sejtelme sem volt tetteinek jelentőségéről s az udvar hangulatáról. Midőn Forstall útján ismét felajánlotta hűségét, viszonzásul egyenesen jutalmat, újabb állásokat, jószágot, 40.000 forintnyi adóssága kifizetését kérte. Bécsben nevettek és megütköztek Zrínyi merészségén s megtettek minden intézkedést, hogy leverjék. Március végén szétmentek a rendeletek, melyek Zrínyit egyszerűen proscribálták s báni, valamint minden egyéb állásától megfosztották. Már előbb, március 22-én, elfogatták Tattenbachot s megkezdték Stiriában a sereg összpontosítását, melynek vezére, Spankau Paris utasíttatott, foglalja el Csáktornyát és Légrádot s élve, halva kerítse kézre Zrínyit és nejét… Közben Frangepán Ferenc Zágráb városát s a túrmezei nemességet igyekezett megnyerni, emberei meg fölvertek egy eleségszállítmányt, mely a császári őrségnek küldetett, elhajtották a petrinjai végbeliek marháját s más erőszakosságokat is követtek el. Herberstein károlyvárosi főkapitány anélkül, hogy a kellő utasítást bevárta volna, már március 22-én kisebb sereggel a fölkelők ellen ment, egy csapatjukat szétverte, ezután Frangepánt kezdte üldözni. Ez ellenállás nélkül előbb Zágrábba, onnan meg Csáktornyára menekült, hova április 1-én érkezett. Másnap mindketten segélyért fordultak a kanizsai pasához, de azt a választ kapták, hogy a portától erre nézve rendelet nem érkezett. Mivel Zrínyi bizonyosra vette, hogy ez a rendelet mielőbb megjön, időt nyerendő, Csáktornyán akart ellenállni a német hadaknak s megtette az előkészületeket a hosszabb védelemre. Csakhogy eközben Forstall megjött Lobkowitz biztató ígéretével, mire Zrínyi és Frangepán lemondtak a további küzdelemről. Forstallt visszaindították Bécsbe… meghódolása jeléül Zrínyi egyetlen fiát, Jánost is elküldte vele. Egyúttal Lipótnak levelet írt, melyben térdre borulva kér bocsánatott a multért, s Lobkovitz igéretei értelmében a felség kegyelmére bízza ügyét. Forstall az ifjú Zrínyi Jánossal április 7-én indult el. Ekkor Spankau hadaival már Stiria határán állt… Bécsben az ifjú Zrínyit udvariasan fogadták ugyan, de nekik a fiu nem volt elég, ők magát az apát akarták kezükbe keríteni. Lobkowitz megírta tehát neki, hogy „a fenség kegyelmének kapui soha sem voltak elzárva senki előtt.” De még mielőtt e levél Csáktornyára érkezett, mihelyt Spankau hada a Muraközbe nyomult, Zrínyi és Frangepán elhatározták, hogy személyesen Bécsbe sietnek. Zrínyi nejétől elbúcsúzva, április 13-án lóra kapott s Frangepánnal s néhány kísérőjével elvágtatott Bécs felé, a halálba. Április 17-én érkezett oda, ahol mindkettőjüket őrizet alá vették. Csáktornya már egy nappal elutazásuk után megnyitotta kapuit a németeknek, kik nemcsak minden hadi szert lefoglaltak, hanem teljesen kirabolták a várat s Zrínyinének cselédjeivel még eleséget sem hagytak. Zrínyi és Frangepán összes várai ellenállás nélkül megadták magukat. Frangepán Orfeo nejével és Frangepán Ferencnével olasz földre menekült, s ezzel a mozgalom a Dráván túl véget ért. Egy hét elég volt, hogy a császári sereg a rendet helyreállítsa, miközben az összes lefoglalt jószágokat teljesen elpusztította. Amit a németek el nem vihettek, azt összetörték, még a márvány szobrokat is. Megindultak az elfogatások, s mindazok, kik Zrínyivel rokonszenveztek, börtönbe jutottak. A szomorú sorsot kevesen kerülték ki, kik még idejekorán idegenbe menekültek.”

[1] Histoire des Troubles de Hongrie, I, 90.