A vasvári béke az egész országban a legnagyobbfokú elkeseredést váltotta ki. A magyarság apraja-nagyja forrongani kezdett és csak idő kérdése volt, hogy az udvar és a bécsi körök ellen elfojtott düh mikor fog nyilt lázongás formájában kipattanni. Nagyban megnehezítette egy erőteljes, egységes mozgalom kialakulását a belső egység hiánya. Az országban szünet nélkül dühöngő „vallásháború, melyet a kisebbség a nép többsége ellen folytatott – mondja Acsády id. VII, 216. – teljesen megbénította a nemzet erejét s csaknem kizárta a lehetőséget, hogy a tömegek egy zászló alatt egyesüljenek az udvar ellen. Nem maradt tehát más mentő eszköz, mint idegen segélyre gondolni, a külföld támogatását megnyerni az önvédelemhez. Csakhogy erre nézve sem nyilt kilátás sehol s e tekintetben a nemzetközi viszonyok a vasvári béke után a magyarokra nézve valóssággal reménytelenné alakult … A végveszedelemmel szemben azonban a közvélemény szalmaszál után is kapkodott s a külsegély csalfa lidércfénye után indult.”

A mozgalom élére álló vezérek dolgában is minduntalan bajok voltak. A legrátermettebb ember erre a tisztségre kétségkívül Zrínyi Miklós volt, de őt korai halála megakadályozta abban, hogy ezt a mozgalmat kellőleg megszervezze és előkészítse. „Zrínyi Miklós halála – írja Acsády id. m. VII, 226. old. – pótolhatatlan veszteség volt a magyarságra, különösen pedig a mozgalomra, mely akkor keletkezőben volt. Nemcsak első katonáját, híres íróját és legnépszerűbb emberét siratta nemzete. Sírba szállt vele az az egyetlen férfiú, ki a társadalmi, felekezeti, gazdasági ellentétektől szétszaggatott magyarságnak legalább tekintélyes részét egyesíthette volna. Halálával a nemzeti mozgalom tragoediájának első felvonása valóban véget ért. Az elégedetlenség megmaradt ugyan, de a mozgalom elvesztette természetes központját s elemeire bomlott szét. Zrínyi Miklós helyett más urak léptek előtérbe, de egy ideig egészen önállóan dolgoztak. Mindegyikük sok szép erénnyel dicsekedett, mindegyiket erős magyar érzés s törhetetlen rendi hazaszeretet hevítette. Az egyik a harcmezőn vitézkedett, a másik a tanácsban volt jeles. De össze nem illettek, közös működésre nem termettek. Lippay érsek, Wesselényi nádor, Zrínyi Péter, csakhamar horvát bán, Nádasdy Ferenc országbíró között a mult annyi barázdát vont, annyi sokat gyűlölködtek, fondorkodtak egymás ellen, hogy közös célra való egyesülésük töméntelen akadályba ütközött, s midőn megtörtént, sem válhatott állandóvá, szilárddá. Általános volt ugyan az elkeseredés országszerte, de amint különböző forrásokból fakadt, aképpen különböző, egymással kapcsolatban nem álló, sőt részben ellenséges csoportokra oszlott az elégedetlenek tábora. Egészben kettős áramlat különböztethető meg. Az egyik a nagy urak elégedetlensége, a másik a protestáns felvidék elkeseredése. A kettő közt évenként át nemcsak közelebbi kapocs nem volt, hanem a protestáns tömegek bizalmatlanul, ellenségesen álltak szemben a katholikus urakkal. De míg a tömegek csak forrongtak s habár morogva, de ellenállás nélkül viselték az igát, a katholikus urak cselekedni kezdtek s előbb külön-külön, azután többen egyesülve, a francia királynál kerestek támaszt. Zrínyi Miklós halála után Lippay György esztergomi érsek tett ez irányban újabb kísérletet. Az a meggyőződés hatotta át, hogy hazaárulás lenne beletörődni a vasvári békébe, mert a király koronázó esküjének megszegésével magyar tanácsosai tudta nélkül kötötte.”

Lippay érsek már 1664 végén érintkezésbe lépett XIV. Lajos francia király bécsi követével, Jacques Brethel de Gremonville-el, majd 1665 január elején Zrínyi Péter kereste fel a követet Bécsben s ez alkalommal a magyar koronát is felajánlotta a francia királynak. Gremonville egyébként Vitnyédy Istvánnal, a Zrínyiek és Nádasdy Ferenc országbíróval, nemkülönben Apaffy Mihály követével Bánfy Dénessel is tárgyalt, de csakhamar rájött, hogy egész Magyarország elégedetlen és forrong ugyan, de a különböző elemek közt nincs meg a kellő egyetértés s így a követ a bécsi udvarral való jó viszony fentartását jobbnak vélte, mint a kalandos magyar politika segélyezését.

1666 január 3-án meghalt Lippay érsek és utóda, a nagyravágyó és pénzsóvár Szelepcsényi György már egészen a bécsi udvar meghitt embere lett, épúgy mint Kollonitsch Lipót, a magyar nemzeti eszme legádázabb ellensége, akit a király ép ez okból 1666 augusztus havában nyitrai püspökké nevezett ki.[1] De ép oly mértékben, amennyire ez a két főpap a nemzeti mozgalom kerékkötőjévé vált, gróf Wesselényi Ferenc nádorispánnak a mozgalomhoz való csatlakozása arra nézve igen nagy erkölcsi és anyagi hasznot jelentett. 1666 október 20-án ugyanis Wesselényi, Nádasdy és Zrínyi Péter, vagyis a nádor, az országbíró és a bán „mint Magyarország legfőbb oszlopai egyesült erővel kívánván hasznára lenni az országnak”, titoktartás kötelezettsége mellett lekötelezték magukat mindannak előmozdítására, ami Magyarország fentartását biztosítja.[2]

A további teendők megbeszélése végett Wesselényi 1666 augusztus 23-ikára Murányba Zrínyi Péteren és Vitnyédyn kívül a felvidék számos kiváló emberét hívta meg, ahol a többség abban állapodott meg, hogy a francia segítség bizonytalanságára való tekintettel Apaffy Mihály útján a törökhöz kell folyamodni támogatásért. A megállapodás úgy szólt, hogy a magyar nemzet kész a szultán védnöksége alá helyezkedni s a körülmények szerint évi 50–100.000 tallér tiszteletdíjat fizetni; ennek fejében kérik a szultánt, hogy a magyarokat megvédje, azonban belügyeikbe ne avatkozzék s engedje meg nekik, hogy szabadon választhassák meg királyukat.[3] Ez alkalommal mindnyájan hűséget esküdtek egymásnak s szövetségre lépve „interessatusok”-nak nevezték magukat.

A török orientálódás eszméje Wesselényitől származott; Zrínyi Péter eleinte belenyugodott, de később újból a francia orientálódást erőszakolta. Egyébként a Konstantinápolyba menesztett küldöttség semmit sem végzett, mert hónapok mulva a nagyvezír ama üzenetével tért vissza, hogy a porta a magyarokat szándékolt vállalatukban nem segíti s Erdélynek is semlegességet parancsol.

1666 december 19-én a király esküvője alkalmából a nádor és a bán Nádasdy Ferenc országbírót is rávette a szövetséglevél aláírására. Ez a csatlakozás erkölcsi és anyagi tekintetben egyaránt igen értékes lett volna, ha Nádasdyt elhatározásánál a közérdek vezette volna, de ő ezt csak azért tette, mert tudta, hogy Wesselényi a sír szélén áll s így csak azért lépett érintkezésbe a nemzeti mozgalommal, mert azt remélte, hogy annak segítségével a nádori méltóságot bizton elnyerheti. A sok külön érdek és széthúzás miatt a mozgalom ügye sehogy sem tudott előbbre jutni, melyet még jobban hátráltatott Wesselényi nádornak 1667 március 27-én bekövetkezett halála.[4]

[1] Josef Maurer, Cardinal Graf Leopold Kollonitsch.

[2] Majláth, Geschichte des oesterreichischen Kaiserstaates, IV, 60.

[3] Deák Farkas, A bujdosók levéltára, 227–232.

[4] Acsády Ignác, Gróf Wesselényi Ferenc halála. Századok, 1884. évf., 483–492.