XVI/8., XVI/23. és XVI/24. számú mellékletek.

Zrínyi-Újvár bevétele után Köprülizáde Achmed nagyvezír főtörekvése oda irányult, hogy a Murán átkelve a császári sereget táborában megtámadja. E célból mindenekelőtt összes tűzérségét vetette latba, mely heves tűzzel árasztotta el a Mura és a császári tábor között elterülő területet, sőt magát a tábort is, ami a császáriakat sürgős védőintézkedések megtételére késztette. Ezek első sorban süllyesztett födözékek, gödrök elkészítéséből állottak, amelyekben a csapatok az ellenséges ágyútűz ellen oltalmat találtak s azonkívül Montecuccoli a XVI/23 számú mellékleten j-vel jelölt és a Murával párhuzamosan folyó patak mentén egy második védővonal kiemelését rendelte el, hogy arra az esetre, ha az ellenségnek a Mura folyót birtokába ejtenie sikerülne, a csatát ebben a második védővonalban fogadhassa el.[1]

Zrínyi-Újvár ostromának tartama alatt a nagyvezír egész erejével együtt tartotta s csak némi tatár hadak portyáztak a Dráva jobb partján. Ezek fékentartására és a XVI/23., számú mellékleten feltüntetett, újonnan épített Dráva-híd biztosítására Zrínyi Péter hadával július elején a Dráva jobb partjára rendeltetett, aki a tatárok garázdálkodásainak határt is szabott.

Közben a Mura mentén július 5-ikéig mindkét részről majdnem megszakítás nélkül folyt az ágyúharc s miután a mondott napon az említett folyó vize a már három nap óta tartó esőzés folytán erősen megdagadt, a törökök most már egyáltalában nem tettek további kísérleteket a Murán való átkelésre, a tűzérségi tüzet azonban, bár gyérebben, de tovább folytatták, a tatárokat pedig Köprülizáde Achmed nagyvezír a Rábához Körmendre indította el.

Július 7-én a nagyvezír Zrínyi-Újvárt ama két akna segítségével, amelyeket Montecuccoli helyeztetett el az erőd alatt s amelyeket a védőrség kivonulásakor a nagy sietség és fejetlenség miatt meggyújtani elmulasztott, légberöpítette,[2] a következő napon pedig podgyászát és tűzérségének egy részét útba indította Kanizsa felé, ahova július 12-én ő maga is elindult serege fennmaradó részével. Elindulása előtt intézkedett, hogy a még be nem érkezett csapatok sürgősen hozzá csatlakozzanak.[3]

Ezalatt a szövetségesek részén következőleg alakult ki a helyzet: A Bécsből a 12.000 főnyi gyalogságot és 3.000 főnyi lovasságot tevő birodalmi hadakkal útját folytató Lipót badeni őrgróf július 5-én már csak 14.000 emberrel érkezett Radkersburgba, mert 1.000 embere útközben részben megszökött, részben beteggé vált. A Duna mellől a Mura felé útban levő Pio ezredes ezredének 1.200 emberével és 3 lovas századdal július 8-án Kőszeget hagyta el. Végre Colligny a francia gyalogsággal július 4-én indult el Bécsből és az említett hónap 10-én ért Kőszegre, míg a neki alárendelt francia lovasság, melynek Salzburgon át Grácba kellett menetelnie, még messze hátul volt, ellenben az Olaszországból felrendelt francia lovasság június 28-án Marburgig jutott.

Badeni Lipót őrgróf, mielőtt Montecuccolinál jelentkezett volna, július 8-án Waldeck altábornagy kíséretében Csáktornyán felkereste az éppen Bécsbe készülő Zrínyi Miklóst, akitől a hadjárat mikénti folytatására nézve véleményt és tanácsokat kért. Zrínyi ezúttal is a támadás mellett kardoskodott, azt ajánlván, hogy abban az esetben, ha a török sereg az elpusztított Zrínyi-Újvár alól elmozdulna, úgy a keresztény fősereg nyomon kövesse azt, ő neki pedig bocsáttassék 3-4 ezred rendelkezésére, amelyekkel és a saját csapataival ő a Dráván átkelve, a török sereg oldalába és hátába fog működni, míg ugyanekkor testvére, Péter, Eszéket és az ottani török hídfőt foglalná el, miáltal a törökök összeköttetése hátországukkal meg volna szakítva.[4]

Amikor Montecuccoli július 8-án megtudta, hogy a török sereghez beosztott tatárok a Rába felé távoztak és Körmendnél táborba szálltak és hogy a török podgyász egy része is elhagyta már a muramenti táborokat, Batthyányt lovasságával nyomban szintén a Rába felé indította el, akit Nádasdynak július 10-én követnie kellett volna. A többi csapatokat a fővezér a menetkész állapotba való helyezkedésre utasította s egyben intézkedett, hogy a csapatok 10 napra való élelmet vihessenek magukkal s hogy Muraszerdahelynél híd veressék, egyúttal annak hídfőszerű biztosítását is elrendelvén. Egyébként Montecuccoli még kétségben volt az iránt, vajjon az ellenség tényleg a Rába felé akar-e elvonulni, avagy az oda felé történt kikülönítéseket nem-e csak azért tette, hogy a császári sereg is oda felé vegyen irányt, hogy aztán a törökök az odahagyott Murán annál könnyebben átkelhessenek. Mind a két eshetőséggel számolva, Pio ezredes parancsot kapott, hogy Győrbe térjen vissza, Colligny altábornagyot pedig megkérte Montecuccoli, miszerint Fürstenfeldnél megállapodva, ott a hadsereg beérkezését bevárja.

Miután az ellenség a muramenti lövöldözést tovább folytatta, Montecuccoli továbbra is gyötrő bizonytalanságban maradt s ez alkalmul szolgált, hogy július 10-én haditanácsot tartson, melyen már Badeni Lipót őrgróf is részt vett. E tanácskozáson négyféle indítvány merült fel:[5] 1. Átkelés a Murán a légberöpített Zrínyi-Újvár irányában s azzal kapcsolatban a szemben levő ellenség megtámadása. 2. Átkelés a Dráván, vagy Kottorinál a Murán s azután az ellenség bal illetve jobb oldalának megtámadása. 3. Be kell várni a birodalmi s a francia sereg beérkezését és csak akkor kell az ellenséget megtámadni, amikor az a többször említett Mura szigeten, ahol Strozzi halálát lelte, átkelőfélben van. 4. Hidat kell építeni Muraszerdahelynél s közben a birodalmi sereggel és a franciákkal egyesülni. Ennek megtörténte után vagy meg kell ütközni az ellenséggel vagy másképpen kell annak ártalmára lenni. A többség azonban ellene volt a döntő mérkőzés megkockáztatásának; ehelyett határozatként kimondották, hogy a birodalmi és a francia sereget sürgős csatlakozásra szólítják fel s ennek megtörténtéig Kottorinál és Muraszerdahelynél hidat vernek és csak ha az összes erők egyesülése megtörtént, fogják az ellenséget megtámadni, feltéve, hogy erre kedvező alkalom kínálkozik. Ehhez képest a Radkersburgnál álló birodalmi csapatokhoz, nemkülönben Colligny altábornagyhoz gyorsfutár ment, hogy menetüket sietve tovább folytassák a fősereggel való egyesülés céljából; hasonlóképpen Pio ezredes is utasíttatott, hogy ne Győr, hanem a Mura felé folytassa útját.[6]

Még mielőtt e rendelkezések kivitelre kerültek volna a dolog, az ellenség a július 12-ére hajló éjjel táborhelyeit felgyújtva, az említett napon reggel megkezdte elvonulását Kanizsa felé. Az erről szóló hírre Montecuccoli még aznap újabb haditanácsot hívott egybe, amelyen az ellenség előrelátható magatartását következőleg ecsetelte: 1. A török sereg a Balaton mögé vonul, hogy ott magát kipihenje és összeszedje. 2. A Balaton északi partja mentén Győr ostromára indul. 3. Egyenes irányban a Rába folyóhoz menetel s azon átkelve, Sopronon át Bécsújhely felé nyomul előre. Végre 4. a keresztény sereg által elhagyandó Mura folyóhoz visszatér, hogy a keresztény sereget hátban támadja meg.[7] Ennek alapján a haditanács a következő határozatokat hozta: 1. A sereg ne induljon el 14-ike előtt, hogy az ellenség esetleges csele ellen biztosítva legyen. 2. A Bachonhay-dragonyosok, a Piccolomini vértes ezred és a Fletting gyalog ezred Légrádnál visszahagyandó az ottani környék szemmeltartására. 3. Az ellenséget nem szabad nyomon és abban az irányban követni, amerre ő elvonult, mert ez élelmezési nehézségeket okozna és megnehezítené az egyesülést a birodalmi és a francia csapatokkal, valamint az útban levő tűzérséggel. 4. Ennélfogva Muraszerdahelynél kell a folyón átkelni s onnan a Rába felé irányt venni, ahol az összes erők egyesítendők lesznek, hogy azokkal a Győr vagy esetleg más hely felé törekvő ellenséges erőknek lehetőleg csak egy része túlerővel támadtassék meg. 5. Hogy a francia gyalogság a pillanatnyilag elért helyen álljon meg, a francia lovasság pedig Muraszombatra meneteljen s ott csatlakozzék a főerőhöz. Az erre vonatkozó parancsokkal gyors futárok küldettek Colligny altábornagyhoz és a francia lovassághoz, Pio ezredes pedig utasítást nyert, hogy újból Győr felé vegyen irányt, illetve oda térjen vissza.[8] Pio ezredes azonban ezt a parancsot nem kapta meg és július 15-én bevonult a fősereghez.[9] Végül a Légrádnál visszahagyandó Fletting ezredes azt az utasítást kapta, hogy ha az ellenség nem térne vissza a Murához, akkor ő mintegy 1.500 főnyi különítményével 10-12 nap mulva a fősereget kövesse.[10]

Július 14-én végre a sereg is megkezdte előnyomulását Csáktornyán át Muraszerdahely felé, ahova 15-én megérkezvén, az aznap elkészült hídon 16. és 17-ike folyamán átkelt a Mura balpartjára, ahol a német birodalmi hadsereg is hozzácsatlakozott. A folyón való átkelés után Nádasdy lovasságával július 17-én Lentire tolatott előre, ahonnan az földerítő osztagokat küldött ki Kanizsa és Egerszeg felé, a Badeni őrgróf pedig ugyane napon Alsó Lendvára került előretolt viszonyba.

Közben a nagyvezír július 12-én egész seregét Kanizsánál összpontosította[11] és ahelyett, hogy serege nagyságához méltó vállalatba fogott volna, haditanácsi határozat értelmében július 13-án az egész sereggel a jelentéktelen és gyengén védett Kis-Komárom megvételére indult, amelyet július 14. és 15-én kifejtett bombázás után az utóbb említett napon hatalmába kerített és aztán porrá égetett. Az őrség kegyelemre megadta magát és a nagyvezír meg is igérte, hogy az embereknek bántódása nem lesz, de szavát nem tartotta meg.[12] Július 18-án a török sereg újból Kanizsa alá tért vissza, honnan a nagyvezír Pölöske,[13] Zalaegerszeg, Egervár és Kemendvár[14] elfoglalása iránt intézkedett s utóbb maga is az egész sereggel Zalaegerszeg, majd Egervár alá vonult.[15] Innen a sereg július 26-án tovább folytatta útját a Rába felé és másnap Körmend alá ért.[16]

Montecuccoli már július 17-én értesült Kis-Komárom elestéről, 18-án pedig megtudta, hogy a török sereg ismét Kanizsa alá tért vissza. „Kis-Komárom eleste – írja Rónai Horváth id. m. 607. – bár magában véve jelentéktelen, igen fontossá vált Montecuccoli szemeiben azáltal, hogy a nagyvezír Kis-Komárom alól serege zömével Kanizsára tért vissza. Ismét eszébe jutott, hogy hátha a török mégis átkel a Murán és hátába kerül? – Csak az, ki Montecuccoli hadművészeti elveit nem ismeri, csak az csodálkozhatik ez izgatottságon, mely a fővezérnél e jelentéktelen hír hallatára mutatkozott.”

E nyomasztó kedélyállapotában a tábornagy már július 17-én minden tábornokához körkérdést intézett, hogy nem volna-e helyénvaló az ellenséget, mely Kis-Komárom megvétele után feltartóztatás nélkül nyomulhat Zalaegerszeg felé előre, nyomon követni és vele döntő csatába bocsátkozni, annál is inkább, mivel a császári és a birodalmi csapatok immár egyesítve vannak és egyébként is tartani kell attól, hogy a hadsereg a gyakori szökések és agyonverések folytán, amelyeknek a katonák a parasztok részéről ki vannak téve, a semmittevésben fog tönkre menni? A sereg ellátása ugyanis, kivált Zrínyi Miklós távozása óta, aki nemcsak a maga, hanem az összes csapatok élelemmel és egyéb szükségletekkel való ellátása terén lelkiismeretes tevékenységet fejtett ki, a lehető legrosszabb állapotba jutott, ami a csapatok nagymérvű fegyelmetlenségét, valamint gyakori fosztogatást és garázdálkodást vont maga után s ez viszont a föld népét arra indította, hogy a táboron kívül mutatkozó élelemszerző katonákat, ahol rájuk bukkant, agyonverje. Azonkívül a tömeges szökések is napirenden voltak, s úgy ezek, mint nemkülönben a rossz élelmezésből eredő betegségek a sereg létszámát napról-napra apasztották.[17]

A tábornokok túlnyomó többsége oda nyilatkozott, hogy amíg a sereget 8-10 napra való élelemmel el nem látják s míg a franciák a sereghez nem csatlakoznak, döntő csatát kockáztatni nem szabad.

Ilyen körülmények között a sereg július 18-án muramenti állásában maradt, 19-én azonban azzal a szándékkal, hogy a Rába felé tartó török sereget megelőzi, Zalaegerszeg felé elindulván, az első napon Lentire menetelt. Itt újabb bajok és kételyek merültek fel. Egyrészt a franciák kenyérhiány miatt vonakodtak Radkersburgból menetüket a fősereg felé folytatni, nélkülük pedig Montecuccoli nem akarta Zalaegerszegnél, ahova a török sereggel egyidejűleg érkezhetett meg, a döntő összeütközést megkockáztatni. Ehhez képest elhatározta, hogy ő megy a sereggel a Radkersburgnál álló franciák elé s csak miután velük egyesült, folytatja útját a Rába felé s így a sereg július 20-án, ahelyett, hogy előnyomulását folytatta volna, Alsó-Lendvára vonult vissza. Hogy pedig a Rába elérése előtt az összeütközést a törökkel elkerülje, a Zalaegerszeg felé való előnyomulás folytatásának gondolatát végleg elejtette s e helyett a Dobronokon és Mura-Szombaton át Szent-Gotthárdra vezető útvonalat választotta, Nádasdynak azonban meghagyta, hogy még 20-án Csákányra meneteljen és a Körmendnél álló Batthyányval egyesülvén, a török előcsapatoknak a Rábán való átkelését megakadályozni igyekezzék.

Július 21-én a keresztény sereg Alsó-Lendváról Mura-Szombatra vonult, „hol Montecuccoli – írja Rónai Horváth id. m. 609. Rintelen nyomán, – a franciák csatlakozását megvárandó, egy napi pihenőt szándékozott tartani. Ámde újabb hírek újabb elhatározást tettek szükségessé. A hírek ugyanis azt mondták, hogy a török mintegy 12-15.000 főnyi lovassággal Körmend elé ért s hogy Nádasdy és Batthyány magyar lovassága csak nehezen tarthatja magát; a török fősereg ugyan még Kanizsánál áll, de előhadát a Rábához követni készülődik.[18] E hírek ismét rendkívül felizgatják a fővezérletet, s föltűnő, hogy Montecuccoli, ki tovább egy hónapnál időzött a Muraközben, s még a török seregnek Zrínyivár alól történt elvonulása után is 10 napot töltött el cél nélküli mozdulatokkal, most egyszerre a legnagyobb aggodalomba esik a Rábavonal miatt, melyet pedig a töröknél – ki Kis-Komárom bevételével foglalkozott – sokkal előbb elérhetett volna… Montecuccoli tehát a vett hírek után s miután az egyesülés Colligny francia hadával július 22-én Mura-Szombatnál végbement, a hadsereg egész lovasságával[19] július 23-ikán megindul Mura-Szombatról Szent-Gotthárd felé, hova két menettel, tehát már július 24-én megérkezett.”

Elindulásakor a tábornagy a Légrádnál visszahagyott Fletting ezredesnek azt a parancsot küldte, hogy 3 ezredével a fősereghez Szent-Gotthárdra vonuljon be, de csak az alatt a feltétel alatt, hogyha nincs meg a látszata annak, hogy az ellenség Kanizsáról ismét a Murához akarna visszatérni.

A lovassággal a Rába felé való előretörtetését Montecuccoli emlékirataiban a következőkkel indokolja: „Miután láttam, hogy a hadsereg egyrészt a feneketlen és szorosokkal és mocsarakkal környezett utak, másrészt a gyalogság kimerülése és a betegek és nem lovasítottak nagy száma miatt a legnagyobb erőfeszítés mellett csak igen lassan juthat előre, úgy véltem, hogy az ellenség könnyen megelőzhet bennünket. És mi tényleg megtudtuk, hogy ő már egy erős lovas hadat előreküldött, holott kiválóan fontos volt, hogy ne engedjük magunkat megelőzni. Mert ha az ellenség már átkelt a Rábán, akkor a mi összes előnyeink füstté válnak: összeköttetésünk ketté vágva, az ország szíve rémületbe ejtve, a hadsereg megdöbbenve és a feloszlás veszélyének kitéve. Miután a gyalogság és a tűzérség már biztonságban és egy hegyekben, erdőségekben és szorosokban bővelkedő vidéken volt, elhatároztam, hogy a lovassággal, a dragonyosokkal és néhány löveggel szintén előresietek, hogy az ellenségnek a Rábán való átkelést meghiusítsam, vagy hogy őt gyalogságától elvágjam, ha az a folyón már átkelt volna. Ehhez képest július 24-én Szent-Gotthárd felé vettem irányt, vagyis oly hely felé, honnan Styriát és Ausztriát födöztük, Körmendet és Sárvárt megnyugtattuk (porgeasi calore a Körmönd e Sarvar), a Rába előttünk volt, az ellenség mozdulatait megfigyelhettük, a mieinket pedig azokhoz viszonyíthattuk.”

Ehhez, az általa nem teljes egészében közölt indokoláshoz, Rónai Horváth id. m. 610. a következő megjegyzéseket fűzi: „Hogy a keresztény sereg a török fölött eddig hadászatilag előnyben volt, azt tagadjuk. A török sereg cselekvési szabadságát kezdettől fogva megtartotta, s ő volt az, ki Montecuccoli seregét arra kényszerítette, hogy mozdulataihoz alkalmazkodjék. – Hogy a keresztény sereg a Rábánál kedvezőbb helyzetben van, az kétségtelen. De hát minek ment Montecuccoli a Muraközbe, mely állás saját nyilatkozata szerint rossz és veszélyes volt s hátrányai a sereg nagyobbodásával arányosan növekedtek? Hisz ha seregét a Rábánál gyülekezteti – eltekintve attól, hogy ott az egyesülés gyorsabban ment volna végbe – sokkal inkább hat a török fővezérletre és sok a valószínűség abban, hogy a nagyvezír ez esetben Zrínyivár ostromával fölhagy. Vagy ha már a Muraközbe menni elodázhatatlanul szükségesnek tartotta azért, hogy a segélyhadak gyülekezésére időt nyerjen, miért nem ment ki onnét július 5-én, amikor a német segélyhadak Radkersburgnál megérkezvén, a Muraközben való időzés szüksége megszűnt? Miért nem hagyta akkor a Mura védelmét Zrínyi Miklósra, ki erre készségesen vállalkozott[20] és (miért nem) sietett (már akkor) a Rába-vonalra? Vagy július 8-án, midőn Zrínyivár lerombolásával legfőbb vágya teljesült és arról is tudomást nyert, hogy a tatárok a Rába felé mentek? Vagy július 12-én, midőn a török Zrínyivár alól elvonult? S midőn július 14-én elindult, miért nem ment mindjárt a biztos és nem veszélyeztetett muraszombati vonalon Szt.-Gotthárdra s miért töltötte el a közel nyolc napi időt haszon nélküli ide-oda meneteléssel? – Mindezt azért, mert methodikus, számító manövrírozó hadvezér volt, ki a hadjáratot cselfogásokkal, ide-oda meneteléssel óhajtotta folytatni, mert – amint ez a folytonos tanácskozásokból nyilvánvaló – a teendőkre nézve mindig habozott, önálló elhatározásra jutni nem bírt, a döntő csatától pedig irtózott. Szóval, mert – mint az osztrák történetíró mondja – nem bírt Savoyai Jenő szellemével és merészségével. – Nem is hadászati okok voltak azok, melyek most egyszerre gyors tevékenységre ösztönzék, hanem más. Ez a más pedig az, hogy: mit mond majd a császár, mit mond az udvar, ha azt hallja, hogy a török a Rába-vonalon áll s ezt a 60.000 főnyi sereg megakadályozni nem tudja?! – Összeköttetései megszakítva nincsenek, ha a török a Rábához jut, mert hisz eddig Radkersburgon át volt Gráccal összekötve s szükségleteit onnét a Mura folyón, a kényelmes vízi úton, könnyen födözte. Az kétségtelen, hogy Fehringen és Fürstenfelden át rövidebb és így előnyösebb összeköttetést nyerhet vala; de ez összeköttetésre Montecuccoli eddig semmi súlyt nem fektetett s több mint egy hó óta nyitva volt az út, melyen át a török Grácot és egész Styriát földúlhatta, s ezáltal a gyűlölet láncával Zrínyivárnál lekötött hadvezért seregével egyetemben a legnagyobb veszélybe sodorhatta. – A hadsereg, az igaz, már is zúgolódott a tétlenség és a céltalan manőverek miatt. De hiszen a tábornokok mind egyetértettek vele! – A legfőbb azonban az „ország szíve”, t.i. Bécs, mely félelembe eshetnék. Ezt az eshetőséget az udvar kegyét minden egyéb fölé helyező udvaronc tábornagynak minden áron megkell gátolni s ez megmagyarázza a nevezetes elhatározást, mely nem kisebb dolog, mint hogy Montecuccoli személyesen, az összes lovasságot és könnyű tűzérséget magához véve, a Rába-vonalhoz előre siet. Más körülmények közt, más előzmények után, az elhatározással szemben teljes elismerésünket nyilvánítanók; de tudva azt, hogy az elhatározást nem a hadvezéri bölcs előrelátás, hanem a kegyvesztéstőli félelem sugallta, a különben jeles művelet iránti bámulatunk erősen csökken.[21] – A fővezérnek Szt.-Gotthárd hadászati értékére vonatkozó nézetei is csak részben állanak meg. Hogy onnét Styriát és Ausztriát födözi, az helyes; Stiria közvetlen födöztetik, Ausztria közvetve, amennyiben a nagyvezír, a keresztény sereget Szt.-Gotthárdnál tudva, sem Kőszeg, sem Sopron felé nem működhetik. Hogy a Rába a sereg előtt van – ha t. i. az Szt.-Gotthárdnál átkel – az szinte előnyös, mert a töröknek, hogy a keresztény sereghez férkőzzék, előbb – még pedig a keresztény fegyverek hatáskörletében – a Rábán át kell kelni. Hogy azonban mifélekép nyugtatja meg Montecuccoli Körmendet és Sárvárt, azt nem tudjuk, s egyáltalában nem értjük, miféle fontos hadászati dolog az, ha Körmend és Sárvár meg vannak nyugtatva? Körmendnek és Sárvárnak csak mint földrajzi pontnak volt hadászati értéke, amennyiben előbbi a kőszegi, az utóbbi a soproni és győri hadműveleti vonalnak a Rábától kiinduló pontját képezhette; egyébként azonban mindkettő silány palánk vala, maroknyi őrséggel, mely magát – ha megtámadtatik – alig néhány óráig tarthatja. Miután pedig a kőszegi és soproni hadműveleti vonalra való hatás lehetősége már az első pontban ki van mondva, e második – úgy látszik – nem egyéb üres frázisnál, hogy az érvelés annál szebben és tudományosabban hangozzék. – Igen fontos még az érvelés utolsó pontja, mely ismét arról tesz tanuságot, hogy Montecuccoli nem a támadás szándékával akar a Rábához menni, nem az a terve, hogy a törököt döntő küzdelemre kényszerítse, hanem csak: megfigyelni akarja az ellenség mozdulatait, hogy azután azokhoz alkalmazkodjék. Szándéka tehát ismét a legtisztább védekezés, a manővrírozás, a huzavona.”

Július 25-én Montecuccoli lovas hadtestének elővéde, mely a dragonyokból és Gucsenics horvát ezredéből állott, Körmendnél egyesült Nádasdy és Batthyány lovasságával. Ez ép jókor történt, mert az ekként egyesült erővel sikerült az ellenségnek e napon megkisérelt Rába átkelését megakadályozni. Ennek megtörténte után Montecuccoli is megérkezett Körmendre Lipót badeni őrgróf, Colligny és Hohenlohe kíséretében. A fősereg részéről e napon a Spar altábornagy által vezetett császári gyalogság és tűzérség Szt.-Gotthárdra érkezett. A 40 km-nyi út megtevésére a fősereg az első lépcsőjének teljes 4 napra volt szüksége, amit az altábornagy azzal indokol, hogy a tűzérség és a vonat az emelkedések és a sáros utak miatt csak igen nehezen tudott tért nyerni. A gyalogság a felázott utakon állítólag térdig érő sárban gázolt, ami nyilvánvaló túlzás, mert ha valóban ilyenek lettek volna az utak, akkor Spar egyetlen kocsiját vagy ágyúját sem lett volna képes Szt.-Gotthárdra hozni.

A július 26-ika folyamán Körmendre ért lovas hadtest erejét Rintelen (id. m. II, 250.) mintegy 9–10.000 főre teszi és mivel a Nádasdy és Batthyány alatt álló magyar lovasság ereje körülbelül 4–5.000 embert tett ki, a Körmend tájékán összpontosított haderők összege mintegy 14.000 lovast és néhány ezer (Nádasdy hadtestéhez tartozó) magyar hajdút tett ki. Utóbbiakra nézve Rónai Horváth id. m. 613. a következőket jegyzi meg: „A hajdúk száma a forrásokban adva nincs s csak a fentebb említett osztrák mű mondja, hogy azok száma néhány ezer volt. A hajdúk ugyanis akkor, s még a következő században is, a horvátokkal együtt a könnyű gyalogsághoz számíttattak s bár a háborúban fontos feladatokat teljesítettek, létszámukat pontosan följegyezni érdemesnek nem tartották.” Viszont az is igaz, hogy a nehezen fegyelmezhető hajdúk létszáma folytonos változásoknak volt kitéve.

„Július 26-án – írja Rintelen id. m. II, 256. nyomán Rónai Horváth folytatólag – a nagyvezír egész seregével Körmendhez ért s táborát a palánkkal szemben ütvén föl, újabb kísérletet tétetett az átkelésre. E kísérlet ugyan e napon már a második volt, mert az elsőt (melyről már fentebb szó volt) – valószínűleg a nagyvezír útját előkészítendő – a tatárok tették; az elsőt Nádasdy, segítve hajdúi és a horvátok által, meghiusította ugyan, de a horvátok azután egy janicsár-osztállyal jutottak harcba, mely vereségükkel végződött. A horvátok – török forrás szerint – e harcban 120 fő veszteséget szenvedtek.[22] – A nagyvezír által elrendelt második kísérletet – melyről azonban a török forrás hallgat s az csak Montecuccoli emlékirataiban van fölemlítve – maga Montecuccoli utasította vissza, ki a lovas hadtest zömével ép ekkor érkezett Körmendhez. – Leghevesebb volt azonban a harc július 27-én, amikor is a nagyvezír az átkelést kierőszakolandó, nagyszabású támadást intézett a Rába-vonal ellen. A török csapatok a magyar hajdúkat visszaszorítva, már áthatoltak a hídon,[23] midőn utóbbiak előbb a német, majd a francia lovasság részéről hathatós támogatást nyerve, az ellenséget ismét visszaűzték. – A heves harc, melynek részleteit a német források igen körülményesen elbeszélik, egész délután 4 óráig tartott; a törököknek az átkelés sem a hídon, sem a gázlóknál nem sikerült,[24] – Montecuccoli e sikernek igen megörült, s Bécsbe győzelmi jelentést küldött, megigérvén a császárnak, hogy mihelyt a gyalog csapatok megérkeznek, a „körmendi győzelmes ütközetért” Te Deumot fog énekelni és dísztüzet fog adatni.”[25]

A gyalog csapatok július 26-ika folyamán valamennyien megérkeztek Szt.-Gotthárdra, ahol fáradalmaik kipihenése céljából táborba szálltak; egyúttal élelmi készleteiket is kiegészítették a fürstenfeldi raktárból.

Július 27-én Montecuccoli elrendelte, hogy a Szt.-Gotthárdra érkezett sereg őt Körmendre kövesse, Spar altábornagy azonban azt jelentvén, hogy a málhavonat nagyobb része még a Rábán túl van s hogy a seregnek okvetlenül szüksége van 1-2 napi pihenőre, a fővezér megnyugszik abban, hogy a sereg egyelőre még Szt.-Gotthárdnál maradjon.

Július 28-án a nagyvezír serege a Rába mentén fölfelé húzódva, Csákány magasságába ért, mialatt lovasságának egy része Szt.-Gotthárd felé kalandozott. Montecuccoli a török sereg mozdulatát a Rába balpartján követve, szintén Csákányig nyomult előre, Nádasdyt és Batthyányt azonban a magyar lovassággal Körmendnél hagyta.

A törökök Csákánynál is megkísérelték a Rábán való átkelést, de az megint sikertelen maradt. Itt a harc különben nem öltött oly nagy mérveket mint Körmendnél.

„Július 29-én – írja Rónai Horváth id. m. 615. Rintelen nyomán – a török sereg még tovább vonult a Rábán fölfelé, s az est beálltával olykép szállott táborba, hogy balszárnya Szt.-Gotthárddal szemben állott. Miután Montecuccoli e mozdulatot is követte, július 29-én este az egész szövetséges sereg[26] ismét egyesülve s az ellenséggel szemben, csupán a Rába folyó által elválasztva, táborozott.”[27] A szt.-gotthárdi hídat Spar altábornagy, miután a gyalogság fennmaradó része, mint nemkülönben a málha és a vonat szintén átkeltek a Rába balpartjára, elromboltatta. A magyar lovasság parancsot kapott, hogy Körmendről Csákányra vonuljon. „Egyesült sereggel, – írja folytatólag Rónai Horváth – élelmezési nehézségektől fölmentve, hadi szerekkel ellátva, az ellenséges hadseregtől csupán a 12 lépés[28] szélességű Rába által elválasztva, most már csak el volt határozva Montecuccoli a döntő mérkőzésre? Nem! Egy kósza hír, mely azon képtelen dolgot állítja, hogy a nagyvezír Radkersburg felé Styriába akar betörni, ismét lázas izgatottságot kelt a főhadiszálláson, s Montecuccoli szemeit a tőle alig pár lépésre álló s harcra kész ellenséges seregről a távoli Mura vidékére fordítja; a fővezér, ahelyett, hogy a döntő csata előkészületeivel foglalkozna s azon gondolkoznék, hogy és mikép lehetne a sikert biztosítani, a győzelmet kivívni, – ehelyett mondjuk intézkedik Radkersburg biztosítására s tábornokaival tanácskozik, hogy mikép kellene a nagyvezír mozdulatát az egész sereggel követni. Ha már megfoghatatlan, mikép tudott a fővezér és tábornoki kara e képtelen hírrel egy pillanatig is komolyan foglalkozni, még megfoghatatlanabb az, hogy még ez esetben sincs a fővezér szándékában az ellenséget megtámadni, hanem ismét csak követni, kísérni akarja! – Ha a nagyvezír Szt.-Gotthárdról, ahol állott, Radkersburgba akar vala jutni, vagy ugyanazon nyomorult hegyi úton mehet oda, melyen a szövetséges sereg jött, vagy a tovább nyugotra vezető két úton; de minden út a hegységeken vezet keresztül, nehéz szoroson, melyen áthatolni még akkor is nagy vállalat, ha ellenség közelben nincs. Hogy gondolhatott volna a nagyvezír e szoroson való átkelésre akkor, midőn háta mögött, nem is puska, hanem kardtávolságra egy nagy ellenséges sereg áll? Ha megteszi ez őrültséggel határos műveletet, úgy minden más ellenséggel szemben seregét a teljes megsemmisítés veszélyének teszi ki. Kivéve Montecuccolit, aki, mint föntebbiekből látjuk, még ez esetben sem az ellenséges sereg megsemmisítését forgatja elméjében, hanem ismét csak megfigyelni, követni, kísérni akarja. Valóban úgy, mintha csak megóvni, biztosítani akarná a török sereget, hogy valamikép baja ne essék. Egyetlen egy ember van a tábornagy környezetében, Waldeck gróf altábornagy, ugyanaz, ki mély belátásáról s kitűnő vezéri képességeiről már előbb is tanuságot tett, aki a fővezér tervét elveti s mivel Badeni Lipót őrgróf megbetegedése folytán a birodalmi sereg ideiglenes parancsnoka, a haditanácsban kijelenti, „ám kísérje a fővezér, ha neki tetszik seregével a törököt ismét a Murához, de ő a reábízott birodalmi sereggel követni nem fogja!” „Bizonyság e nyilatkozat arra, – így sóhajt föl az osztrák történetíró – hogy mily nehéz egy vegyes elemekből álló hadsereget vezetni!”

Ehhez kiegészítésül még hozzátesszük, hogy a Légrádról és Kottoriról július 25-én elindult Fletting ezredes parancsot kapott, hogy hadával Radkersburgba menetelve, ezt a helyet az ott levő Montfort-ezreddel a legszívósabban védelmezze.[29]

„A nagyvezír – írja folytatólag Rónai Horváth – megkímélte Montecuccolit a szégyentől, hogy serege az ellenség szeme láttára szétoszoljon, s nem ment Radkersburg felé, ami különben soha eszeágában sem volt. – A török sereg állva maradt s július 30-ika kölcsönösen folytatott tűzérségi harccal telt el. Montecuccoli mindinkább belátja, hogy a mérkőzés elől nem igen térhet ki; de támadni nem fog s ha már nem is kísérgetheti tovább a török sereget, a harcot csakis az esetben fogadja el, ha a török által megtámadtatik. Mivel tehát ezek szerint a csata mégis bekövetkezhetik, a fővezér július 30-án harcintézkedést ad ki, mely oly jellemző a császári hadsereg XVII. századbeli hadművészetének megvilágítására, hogy azt szószerinti szövegben ide iktatni szükségesnek tartjuk.[30]

1. A hadsereg a csatához az alábbi rajz szerint alakul.[31]

2. A píkások négy sorral alakulnak, előttük két sor muskétással; a többi rész hat sorral alakított zászlóaljakat képez az arcvonal egész hosszában. 3. A lovas századok mellé 24–30 muskétásból álló szakaszok osztandók be, kik, ha a lövés megtétele után erélyesen megtámadtatnak, a legközelebbi gyalog zászlóaljakra vonulnak vissza. 4. A muskétások ne egyszerre lőjjenek, hanem egy vagy két sorral, hogy a tűz folytonos legyen, s hogy mire az utolsó sor lő, az elsők puskái már ismét megtöltve legyenek. 5. Ugyan e szabályt kövesse a tűzérség is. 6. A térközök az arcvonalban és a harcvonalak közt szorgosan betartandók, részint az előnyomulás elősegítésére részint zavarok elkerülése végett. 7. A nehéz lovasság ne hagyja el a gyalogságot az ellenség üldözése céljából, s ne csábíttassa magát rohamra annak első megfutamodásával; az egész csatavonalnak együttesen kell az ellenséget visszanyomni, s ha az futásnak ered, a könnyű lovasság a térközökön át törjön elő s az ellenséget rohanja meg; ha erős ellenállásra talál, ugyanazon hézagokon át visszavonul. 8. Míg a török sereg le nincs küzdve, s míg a csatatérnek urai nem vagyunk, senki – becsület és életvesztés terhe alatt – zsákmányolni ne merészeljen. 9. A barbárok ordításai és kiáltásai által magát senki megfélemlíteni ne engedje s ne ijedjen meg azok nagy számától, mert e tömeg nem egyéb, mint érték nélküli, rosszul felfegyverzett csőcselék. 10. A tartalék lovas századok gyorsan és zavar nélkül támogassák azokat, melyek segítségre szorulnak. 11. Mindenki zászlója alatt harcoljon és a málhavonat közé becsület- és életvesztés terhe alatt ne keveredjék. 12. A főtisztek bátorítsák katonáikat s határozott beszéd által buzdítsák őket. 13. Az előnyomulás alatt helyét és beosztását mindenki szigorúan tartsa meg, míg csak az összeütközés be nem következik; vagyis a csapatok a meghatározott csatarendben mozogjanak, egyik a másik után, fejlődve vagy oszlopokban, amint a terep szélessége megengedi. 14. Ha az útak kényelmesek, a vonat a sereg mellett menetel, ha pedig ez nem lehetséges, az oszlop végén.

„Ez Montecuccoli harcintézkedése. Bővebb méltatásába ez intézkedésnek nem bocsátkozunk, mert ez hadművészeti értekezést vonna maga után, ami pedig e munka keretén kívül esik; néhány, a dologhoz tartozó megjegyzést azonban mégis kell tennünk. Az egész intézkedés azt a benyomást teszi, mintha nem annyira a várt és közvetlen bekövetkezendő harcra vonatkozó harcászati rendelkezés lenne, hanem inkább általános szabályzat, mely (a bármely harcban követendő) magatartásra vonatkozólag szabályokat ad, megszabja a harc módját, s a csapatoknak, valamint az egyeseknek viselkedésére nézve utasításokat ír elő. A szabályzat első része általános előnyomulást tart szem előtt, ami pedig ez esetben a fővezérnek nem is célja, mert hisz a támadást a Rába mögötti állásában szándékozik bevárni. Hogy a rendelkezés nem éppen a küszöbön álló csatára vonatkozik, mutatja különösen az utolsó pont, mely utakon való előnyomulásról beszél, ami pedig itt szóba nem kerülhet. Végre figyelemre méltó dolog, hogy a vonat és málha nincs hátrább vonva, hanem a sereg körletében maradt, sőt annak a sereg mellett való továbbítása terveztetik. Mindezekből az tűnik ki, hogy Montecuccoli számol ugyan a harc eshetőségével, de abban nem hisz, sőt reméli, hogy a török még tovább vonul s így tervét, hogy a török sereget csak kísérje, megvalósíthatja. Dacára tehát annak, hogy az ellenséges seregek egymással szemben állanak, Montecuccoli a támadásra még csak nem is gondol s még július 30-án inkább abban bizakodik, hogy a döntő harc kockázata elől kitérhet.

„Július 31-én a török sereg ismét megmozdult, de csak egy fél mérföldre nyomult a Rábán fölfelé előre, s ott ismét megállapodva, a Rába jobb partját kísérő magaslatokon táborba szállott. Jobb szárnya Szt.-Gotthárdra, balszárnya Alsó-Zaning helységre támaszkodott.[32] A szövetséges seregek e mozdulatot követve, átkeltek a Lafnitz folyón, s jobb szárnyukkal Weixelbaum helységnél a balparti magaslatok lábánál, a Körmend-Fehring útvonal mentén, állottak föl. – A helyzet e mozdulat által csak a törökök előnyére változott, mert a Rába, mely Szt.-Gotthárdnál a vele majd egyenlő nagyságú Lafnitz vizével egyesül, Szt.-Gotthárd alatt 20-25 lépés szélességű, míg szélessége Szt.-Gotthárd fölött alig több 12-15 lépésnél, s e mellett számos helyen átgázolható. Ha tehát a nagyvezír szándéka támadás vala, úgy mozdulata célszerű volt, mert ezáltal a Rábán való átkelés megkönnyíttetett. Hogy pedig a nagyvezírnek valóban támadó szándéka volt, azt igazolja Rasid naplója,[33] mely szerint Köprülizáde Achmed nagyvezír már július 27-én, midőn az alkudozás a táborban levő Reninger Simon császári követtel ismét sikertelen maradt, elhatározta, hogy: „a Rába vizén minden esetre át kell menni és az ellenség táborát meg kell támadni”. – A Rábán fölfelé való húzódás egyetlen célja tehát az volt, hogy a sereg számára kedvező átkelő hely kerestessék. – Föntebb láttuk, hogy Montecuccoli és környezete e mozdulatokat máskép magyarázta, s még utolsó percben is reménykedett, hogy a nagyvezír őt meg nem támadja, hanem Styriába menetel. Csodálatos, hogy e föltevést még az újabbkori osztrák történetírás is elfogadja, bár másrészt beismeri, hogy ez a török részéről képtelen vállalkozás lett volna.[34] – Midőn a nagyvezír július 31-én Szt.-Gotthárd fölött megállapodott, nemcsak a legkedvezőbb átkelő helyet érte el, de elérte a végső pontot is, ameddig a Rábán fölfelé előrehatolhat. Még tovább nyugatra a Rába megszűnik elválasztó akadály lenni s a török sereg azon veszélybe jut, hogy a szövetségesek által mozdulat közben megtámadtatik. – De nemcsak a törökre nézve érkezett el a döntés időpontja, elérkezett ez időpont a szövetséges seregre is, amelynek belállapota fölötte aggodalomkeltő volt. A német és francia segélyhadak megelégelték a huzavonát, mely csapataikat elcsigázta, anélkül, hogy e mozdulatok hasznát, előnyét átlátták volna; kivált a német tábornokok óhajtották a döntést, hogy e tűrhetetlen állapot véget érjen. A hiányos és rossz élelmezés a betegek számát mód nélkül fölszaporította, a napirenden levő szökések apasztották a sereg létszámát. A szövetséges sereg azon veszélyben volt, hogyha még néhány napig tétlenül vesztegel, vagy ismét kitérő menetre kényszeríttetik, teljesen szétbomlik, vagy legalább is hadműködésre képtelenné válik. – A fővezér elhatározását tehát ismét nem a hadvezéri bölcsesség vezérli, mely fölismeri, hogy a döntő küzdelemre a kedvező időpont elérkezett, mert hiszen Montecuccoli még mindig készen állott arra, hogy tovább manövrírozzon, hanem kényszerítette egyrészt az ellenség, mely most már döntést készített elő s így akaratát a császári fővezérre ráerőszakolta, másrészt pedig kényszerítette a lesújtó tudat, hogy a harc elől seregének állapotánál fogva ki nem térhet, mert ez a sereg fölbomlását s egész vállalatának siralmas meghiusulását idézi elő.”

[1] Rintelen id. m. II, 127.

[2] Rónai Horváth id. m. 599: „Montecuccoli az ő emlékirataiban (Commentarii, lib. III, cap. 4.) nagy megelégedéssel mondja el, hogy az erőd a törökök által mikép romboltatott szét s mivel a vár jelentéktelenségére vonatkozó eddigi érveit még elégtelennek tartja, e körülményt a török által is igazolni akarja; a mód azonban, mellyel ezt teszi, a fínom műveltségű tábornagy részéről valóban ép oly meglepő, mint visszataszító. Emlékirataiban ugyanis szóról szóra ez áll: „A pasa, ki az erődöt a nagyvezír parancsából megszemlélte, azt jelenté, hogy az mit sem ér, s hogy megvetésének kifejezést adjon, a közepébe csinált valamit, amit illemből el nem mondhatok.” Nem tudjuk első pillanatban, kinek a neveletlensége nagyobb, a török pasáé-e, aki a dolgot csinálta – ha csinálta? Vagy a gróf tábornagyé, ki ezt komoly munkájában érvelésképpen elmondja? Végre is, még meg kellett volna kérdezni a pasát, hogy e megvetést jelző műveletet valóban a várra értette-e?

[3] Hammer-Purgstall id. m. III, 554: „Während der Belagerung Serinwars waren auch die noch zurückgebliebenen Paschen von Nikopolis, Awlonia und Ochri eingetroffen. Den Beglerbegen von Silistria (Husein pascha) und Meraasch (Mustafa-pascha) wurde aufgetragen, mit dem zu Essek zurückgebliebenen 20 Kanonen und dem Monitionswesen sich nach Ofen zu begeben; der Marsch des Grossvezirs wurde nach Raab, und zum Vereinigungspuncte Stuhlweissenburg bestimmt.”

[4] Theatrum Europaeum, IX, 1181: „Der Herr Reichs-Feldm. Selber ritte auf Tschakathurn, wohin ihn der Herr Reihcs-General-Lieutenant von Waldeck begleitete, umb mit dem Herrn Grafen von Serin, was er vermeinte, dass zu thun seyn möchte, sich zu besprechen; Dessen Meinung dann dahin gieng, dass vor dem Verlust der Schantze Serinwar man, obschon die Reichs-Armee noch nicht zur Stelle gewesen, etwas auf den Feind mit Nutz hätte vornehmen können: Aber jetzt gestalten Sachen nach vermeinte er, man solte entweder über die Drau und nach der Oesseker Brücke gehen, umb sich der jenseit daran liegenden Redoute zu versichern: Dann dardurch würde dem Feinde alle Communication der Türckey benommen seyn. Und damit der Feind wider die Insul nichts vornehmen könte, getraute er sich mit dem Spick- und Strozzischem Regimente zu Fuss, und mit dem Testa-Picolominischen und den Dragonern sampt seinen Leuten die Insul wohl zu erhalten: Solte aber der Feind sich nach der Donau, oder anderwärts wohin wenden, und man ihm nur die erstgedachte Regimenter lassen wolte, so wolte er auf der einen Seyte der Drau und durch seinen Herrn Bruder auf der andern Seyte, mit den Croaten, dem Feinde eine diversion machen auff dass sie mit der Reichs-Armee desto leichter wider den Feind etwas vornehmen könten.”

[5] Theatrum Europaeum, IX, 1182–1183.

[6] Rintelen id. m. II, 131.

[7] Ehhez Rónai Horváth id. m. 602. a következő megjegyzéseket fűzi: „E föltevések közül valószínűséggel nézetünk szerint egyik sem bírhatott. Az első azért nem, mert a nagyvezír, ki a keresztény sereg számerejéről s közeledő segélyhadairól tudomással bírt, semmikép sem tehette föl, hogy ő a Balaton mögött nyugalmat lel; de erre szüksége sem volt, sőt az előzmények és a Léva körül tervezett támadó vállalatra való tekintettel neki harcra, döntésre, vagy legalább is az ellenség komoly foglalkoztatására kelle törekednie. A második föltevés nem állhat meg, mert a nagyvezír, bármily keveset adhatott is a keresztény fővezérlet erélyére, nem remélhette azt, hogy a Mura melletti nagy sereg őt nyugodtan Győrbe menni s e fontos helyet ostrom alá fogni engedje. Ez ostrom nem is lett volna reá előnyös, mert ereje erre kevés volt s mert ostrom közben a keresztény sereg által megtámadtathatik vala. A harmadik föltevés, hogy a nagyvezír Sopron, Német-Újhely és Bécs ellen menjen, serege számerejénél fogva s mivel vele szemben egyenlő, sőt nagyobb erő állott, merő képtelenség; úgy véljük, hogy e merész föltevés legfeljebb a császár ijesztgetésére vétetett föl a haditanácsról szóló jelentésbe (azonban tény és való, hogy a Kriegs-Chronik Oest. Ungarns III, 50. lapon is ez áll: „An diesem Tage (11. Juli) trat die türkische Armee den Marsch gegen Zala-Egerszeg an, da der Grossvezir die Raab überschreiten und uber Neustadt bis Wien vordringen wollte), de nem hisszük, hogy Montecuccoli erre komolyan gondolt volna. E föltevést Montecuccoli commentatora Turpin de Crissé is élesen elítéli, kiváltképpen azért, mert e mozdulatot rövidebb vonalon könnyen megelőzhette (Turpin de Crissé id. m. III. 481.). A negyedik végre nem volt valószínű azért, mert a nagyvezír tudhatta, hogy a keresztény sereg a legelső mozdulatnál, melyet ő a Mura felé tesz, visszafordul s a dolog ismét csak elhúzódik. – Általánosságban pedig a föltevések mind arról tanuskodnak, hogy Montecuccoli a törököt s annak hadviselési módját nem ismerte, föltevén róla oly manővereket, melyek az ő tudós rendszerébe beillettek ugyan, de amilyenek a nagyvezír eszébe soha nem ötlöttek.”

[8] Rintelen id. m. II, 132.

[9] Rintelen id. m. II, 133.

[10] Rintelen id. m. II, 241.

[11] Hammer-Purgstall id. m. III, 554.

[12] Hammer-Purgstall id. m. III, 555: „Beym Auszuge wurde die Besatzung treulos niedergesäbelt. Vier Kanonen, 200 Centiner Pulver wurden erbeutet, das Schloss mit Feuer und Pulver zerstört.”

[13] Hammer-Purgstall id. m. III, 555: „Huseinpascha wurde mit zwey Fähnlein kretischer berittener Segbane und tausend Albanesern gegen Pölöske abgeordnet, dessen Besatzung, nachdem schon der Ort verbrannt, mit der grössten Tapferkeit in einer Kirche 24 Stunden lang sich vertheidigte, bis sie mit derselben alle insgesammt verbrannten.”

[14] Hammer-Purgstall id. m. III, 555: „Die Palanken von Egerwar und Kemendvar, jene zwischen Sümpfen, diese auf einer Anhöhe gelegen, beantworteten beyde die erste Aufforderung abschlägig, steckten aber dann die weisse Fahne aus, und erhielten freyen Abzug für die Mannschaft; beyde wurde gesprengt und geschleift.”

[15] Rasid efendi (Thúry id. m. 516.): „Zrínyivár elfoglalása és feldúlása után a nagyvezír meghagyta, … hogy a Kanizsából hozott hét ágyút ismét vigyék vissza Kanizsára s mivel a sereg Győr felé indul, az Eszéken hagyott 20 ágyút minél előbb hozzák ide a táborba… Ezután a nagyvezír a hadsereg főbbjeivel azon tanácskozott, hogy az ellenség országának melyik része felé volna leghelyesebb menni. Mivel Komaran (Kis-Komárom) vára Kanizsa szomszédságában van, ennek meghódítása határoztatott el. Zilhidse 18. napján (július 12.) az új vár mellől elindulván, másnap az említett Komaran előtt ütött tábort s annak kapitányához levelet küldött… A várban levők megijedvén, …az említett hó 20. napján (július 14.) siettek a várat megadni… A benne levő 34 (Hammer-Purgstall id. m. III. 555. szerint csak 4) ágyú, 200 mázsa lőpor és bizonyos mennyiségű fegyverek kihozása után, a janicsároknak engedély adatván élelmi szerek és más tárgyak zsákmányolására, ezek gazdag zsákmány részeseivé lettek. Innen a hadsereg a nevezett hó 22-én (július 16.) elindulván, a Kanizsa folyó partján állapodott meg s itt egy napig tartózkodott, várva Kaplan pasa és a tatár sereg visszaérkezését, kik az innen ötórányira levő Egerszeg kikémlelésére küldettek. Egy elfogott nyelvtől (foglyul esett kereszténytől) megtudván, hogy a nevezett várban levő hitetlenek a győzelmes hadsereg megérkezése elől megszökni szándékoznak: a boszniai béglerbég, Juszuf pasa, megbízatott azzal, hogy hidat építsen, melyen a nevezett várhoz át lehessen menni. Midőn a pasa az átkelő helyhez érve megtudta, hogy az alávaló hitetlenek a várat elhagyták, azonnal értesítette a dologról a nagyvezírt, ki a hadsereggel a vár alá sietett. A benne levő 9 ágyú elfoglaltatván, a várban talált 10.000-nél több átkozott hitetlen örült, hogy a rabszíjrafűzéstől megmenekült. E helyről is tovább indulván, azon a környéken levő Egervár és Kemendvár nevű palánkok ellen mentek. A bennök levő alávaló hitetlenek, nem állhatván ellent a győzelmes sereg rohamának, meghódoltak és így az igazhívő hadsereg a háború fáradalma nélkül jutott e palánkok birtokába.”

[16] Rasid effendi (Thúry id. m. 517.): „Moharrem 2. napján (július 26.) Egervár alól elindulván, mivel a hadsereg a Rába vize felé szándékozott menni, Gurdsi Mohammed pasa Iszmail pasa és Kaplan pasa az előcsapattal előreküldettek… és Moharrem hó 3. napján (júl. 27.) a nagyvezír a Rába partján levő Körmend és Csákány nevű palánkokkal szemben ütött tábort.”

[17] Rintelen id. m. II, 243.: „Krankheiten, Deserzion, und häufige durch die Bauern verübte, Todtschläge verminderten täglich die Zahl der Streiter. Das Landvolck, durch die bei dem herrschenden Mangel unvermeidlichen Exzessen erbittert, floh aus den Dörfern in die Wälder, rottete sich haufenweise zusammen, und fiel über die Soldaten her, wenn sie sich Lebensmittel suchten, und es sie übermannen zu können glaubte!”

[18] Rintelennek (id. m. II. 245.) illetve Rónai Horváthnak (id. m. 609.) ez az adata összhangban van Rasid efendi (Thúry id. m. 517.) következő adatával: „Moharrem 2. napján (július 26.) Egervár alól elindulván (e szerint a sereg zöme 21-én, sőt még 22-én is tényleg Kanizsánál állhatott), – mivel a hadsereg a Rába vize felé szándékozott menni – Gurdsi Mohammed pasa az előcsapattal előre küldettek (bizonyára már jóval 26-ika előtt).”

[19] S néhány könnyű löveggel.

[20] Theatrum Europaeum, IX, 1182.

[21] Én a magam részéről Montecuccolinak ezt az elhatározását minden körülmények között, még ha Rónai Horváth érvelései száz százalékig is megállják helyüket, felette elismerésre és dícséretre méltónak tartom. Különösen figyelemre méltó ez a gyors és erőteljes elhatározás éppen az örökké habozó s az eredményt inkább a manővrírozástól, mint a döntő összeütközéstől váró Montecuccoli részéről, bármi lett légyen is annak háttere és indító oka.

[22] Rasid efendi (Thúry id. m. 517.): „Az előcsapattal előreküldött Gurdsi Mohammed pasa és Kaplan pasa 400-500 lesben álló átkozott hitetlenre bukkantak, kikkel ütközetbe bocsátkozván, az átkozottak közül 120 ember a kard áldozatává lőn, a többi pedig megfutott.”

[23] A körmendi hídat Batthyány lehordatta ugyan (Rintelen id. m. II. 251.), de azt a törökök újból helyreállították.

[24] Rintelen id. m. II, 256. szerint a magyarok ebben az ütközetben igen derekasan viselkedtek: „Am 27. erneuerte der Feind bei Körmönd an drei Orten mit starker Macht und mit Ungestüm den Versuch, über den Fluss zu kommen, wurde aber zurückgewiesen; wobei sich die Ungern unter Nádasdy und Batthyány auszeichneten.”

[25] Rintelen id. m. II. 257.

[26] A Körmendnél visszahagyott magyar csapatok kivételével.

[27] Az itt egybegyült sereg állományát Rintelen id. m. II. 258. mindössze mintegy 30.000 főre teszi: „Das verbündete Heer bei St. Gotthard betrug nun gegen 30.000 Mann, wovon ungefähr ein Drittheil aus Reiterei bestand.”

[28] A Rába Szt. Gotthárdnál 20–25 lépés széles volt. (Lásd alább a 327. oldalon.)

[29] A Rónai Horváth által említettek jobb megérthetése végett hadd álljanak itt Rintelennek (id. m. II. 258.) erre vonatkozó adatai, melyek alapul szolgáltak Rónai Horváth meglehetősen erős, bár nagyban véve indokolt megjegyzéseire: „Es langte Kundschaft ein, dass des Feindes Absicht nun wieder auf Steiermark gerichtet sey, und ersich auf Radkersburg wenden wolle. Desswegen wurde dem Obersten Fletting, der am 25. von Legrad und Kottori aufgebrochen und bis Turnische (Turnisa) gekommen, dort aber, aus neuen Besorgnissen für die Mur, stehen geblieben war, der Befehl zugesandt, sich mit seinen Truppen nach Radkersburg zu werfen, und vereinigt mit dem dort zurückgelassenen Regimente Montfort diesen Pfaltz auf das äusserste zu vertheidigen. Montecuccoli wollte mit dem ganzen Heere dem Feinde auf dem Fusse folgen; im Falle er die Bewegung ausführte, wovon die Kunde eingelaufen war. Doch erklärte der GL. Fürst von Waldeck, der in Erkrankung des Markgrafen von Baden, den Oberbefehl über die Reichstruppen führte, dass er mit der ihm anvertrauten Armee nicht wieder nach der Mur zurückkehren werde, um sie dort einem gewissen Untergange entgegenzuführen; ein Beweis, wie schwer ein so bunt zusammengesetztes Heer zu lenken war.”

[30] Punti da osservarsi nella battaglia, publicati a di trenta di Luglio 1664. Eredeti német szövegét lásd Rintelen id. m. II, 259–260.

[31] A rajzon csak a császári hadak vannak feltüntetve, melyek a csatarend jobb szárnyán nyertek beosztást. A középet a birodalmi hadsereg, a balszárnyat a franciák foglalták el.

[32] Lásd a XVI/25. számú mellékletet.

[33] Rasid efendi (Thúry id. m. 518–519.)

[34] Rintelen id. m. II, 261.