Az a nagyfokú izgalom és megdöbbenés, melyet Kanizsa ostromának sikertelensége és abbahagyása a bécsi udvari körökben kiváltott, a legékesszólóbban tanúskodik e köröknek szinte a nevetségig menő gyámoltalanságáról, akik e hír hallatára egyszerre teljesen elveszítették a talajt lábuk alól, minek folytán eddigi kapkodásuk egyszerre valóságos fejetlenséggé változott át. Most kezdett csak mutatkozni és az egész valójában kibontakozni az a nagy hiba, amelyet az ez évi hadjárati terv megállapításánál elkövettek. Ahelyett, hogy a rendelkezésre álló erőket egyöntetűen, egymáshoz közel és egyidőben vetették volna latba, eleinte csak a mellékhadiszíntér gyanánt szereplő északi és déli vidékeken indultak meg a hadműveletek, míg az egyúttal főcsoport számba menő középső csoport teljesen tétlenül töltötte idejét Magyar-Óvár tájékán. Az északi seregcsoport vállalata, ha nem is vereséggel, de eredménytelenséggel végződött és ez magában véve elegendő volt ahhoz, hogy a megállapított hadjárati tervet végkép halomra döntse, a Duna mentén álló fősereget a déli mellékhadiszíntérre letérítse és annak helyére az északi seregcsoportnak az áttolása határoztassék el. De az ellenségnek meglehetősen lagymatag magatartása mellett még ez sem lett volna nagy baj, ha az immár fő és döntő sereggé alakítandó mura-melléki hadak élére egy erélyes, tettvágyó, célszerűen tervezni és vezetni tudó, kipróbált hadvezér, aminőnek elsősorban Zrínyi Miklóst kellett eddigi munkálkodása és sikerei révén tekinteni, került volna, aki nyilvánvalóan Kanizsa alatt is csak azért nem tudott sikert elérni, mert Hohenlohe és Strozzi nem mint alája rendelt, hanem úgyszólván vele teljesen egyenjogú mellérendelt seregparancsnokok gyanánt szerepeltek, akiknek Zrínyi parancsokat nem osztogathatott, kérelmét és felszólításait pedig egyszerűen figyelmen kívül hagyták illetve egyenesen megtagadták az azok értelmében való cselekvést. Pedig Zrínyi álláspontja volt elejétől végig a leghelyesebb, a legmegfelelőbb és a legtöbb sikert igérő. Ő volt az, aki Kanizsa mellől támadólag eléje akart menni az oda felé meglehetős félénken és tapogatózva közeledő török fölmentő seregnek; ő volt az, aki a Murához visszatérve, újból arra kapacitálta vezértársait, hogy Zrínyi-Újvárra támaszkodva, támadólag szálljanak szembe az őket követő nagyvezírrel s végül megint ő volt az, ki kérve-kérte a mura-melléki sereg új főparancsnokát, Montecuccolit, hogy minél gyorsabb és erélyesebb támadással igyekezzék a rábízott feladatot megoldani. Ámde az ő szavát, ajánlatát, javaslatát, kérelmét – a császár, a király, az ország, a nemzet és az egész kereszténység igen nagy kárára – egyetlen egyszer sem hallgatták meg. Az óvatos és fontolgató Montecuccoli addig nem akart és nem mert semmi pozitívebb vállalkozásba belefogni, amíg az újonnan alájarendelt csapatok utolsó katonája be nem érkezett a muramenti táborba. Az 553. számú lábjegyzetben közölt hadműveleti terv, melyet a haditanács bizonyára Montecuccoli intenciójának megfelelően állapított meg, legalább az első időre meglehetősen passzív magatartást írt elő és a későbbi időpontra kilátásba helyezett támadólagos fellépés alighanem csak olyasféle mézes madzagot jelentett, mely főleg Zrínyi és a többi magyarok némi megnyugtatására volt szánva.

Már a 294. oldalon jeleztem, hogy Zrínyi-Újvár értékét és jelentőségét illetőleg sem Montecuccoli, sem Rónai Horváth felfogását és véleményét nem osztom. Támaszkodva a 165–168. oldalon kifejtettekre, az én nézetem az, hogy Zrínyi-Újvár nem egész seregek, hanem kisebb erejű csaptok támaszpontjául épült és hogy ez a szerény eszközökkel hevenyében elkészült erőd az előbbi célra, hogy t. i. egész seregek reá támaszkodjanak és hogy benne szívós védelmet fejtsenek ki, egyáltalán nem, az utóbbi célra, vagyis kisebb keretű feladatok megoldásának előmozdítására ellenben kiválóan megfelelt. Seregcsoportok, avagy pláne egész seregek harcánál Zrínyi kis kedvence csak mint támadólagos hídfő jöhetett számításba, egy oly sereg ellenben, mely a Mura mentén főleg időnyerés céljából, kizárólag védőlegesen akart viselkedni, talán legokosabban tette volna, ha nagy súlyt nem helyez annak megtartására, mert ez csak nagy fáradság és tetemes áldozatok árán vált lehetségessé.

Hogy a jelen esetben Zrínyi-Újvár oly hosszú ideig, majdnem egy teljes hónapig tudta a vele szemben felfejlődött nagy létszámú török hadsereget foglalkoztatni és feltartóztatni, az nem annyira az erődnek, mint inkább az ellenség teljesen energiátlan magatartásának tudható be. Mert valóban kár, sőt majdnem nevetséges színben tűnik fel, hogy a nagyvezír szükségesnek és jónak látta, miszerint a kis kalitka ellen egész seregét felvonultatva, ellene rendszeres ostrom végrehajtását rendelje el, holott sokkal könnyebben és gyorsabban ért volna célt, ha Zrínyi-Újvár megfelelő foglalkoztatása mellett, serege zömével más alkalmas helyen igyekezett volna a Murán, sőt talán egyidejűleg a Dráván is átkelni és az e folyók mögött levő ellenséges sereg oldalába és hátába kerülni. Erre a kisérlet a Mura folyó több pontján mindjárt kezdetben meg is történt, azonban a keresztény csoportok ébersége és elég kisszámú csapataik latbavetése elég volt ahhoz, hogy a törökök szándékolt vállalataikat végkép abbahagyják A török átkelési kisérletek meghiusításánál kivált Strozzi tábornok fejtett ki dicséretre méltó tevékenységet és nagy kár, hogy ez a kiváló csapatvezér ez alkalommal, amikor már a szép sikert elkönyvelhette a maga és derék csapatjai számára, szinte véletlenségből életét vesztette.

Az átkelési kisérletek abbahagyása után a nagyvezír minden igyekezetét Zrínyi-Újvár ostromára fordította, de az elrendelt ostrommunkálatok szinte botrányos lassúsággal és a teljes energiátlanság jegyében haladtak előre. Ugyanazt mondhatjuk a közös fővezérlet híjján az egyes csoportparancsnokok belátása és önálló elhatározása szerint működő keresztény vezérletről és az általa tervbe vett ellenrendszabályokról is. Hogy a már kezdetben tervbe vett nagyobbszabású kirohanásra, mindig más és már ürügyek alatt egyáltalában nem került a sor, az elég szomorú színben tünteti fel a keresztény sereg állapotát. Végre azonban mégis csak tenni kellett valamit, de a június 10-ikére hajló éjjel elenyészően csekély erővel végrehajtott vállalat már szinte kezdettől fogva magában hordta a sikertelenség csíráját. Végre beérkezett az új fővezér és csakhamar már szép számban együtt voltak a rendelkezésére bocsátott csapatok is, ámde a viszonyok most sem mutattak semmiféle javulást. Ő is, félrelökve Zrínyinek az egyedüli helyes megoldást jelentő és biztosító javaslatát, holmi erőtlen kirohanásokkal vélte feladatát megoldhatónak, de álürügyek miatt, épúgy mint annak előtte, ezekből se lett semmi s így nem csoda, hogy még a csigalassúsággal előrehaladó ellenség is végtére egészen Zrínyi-Újvár árkáig előredolgozta magát s nem is a török fővezérlet, hanem a török csapatok a keresztények tétlenségén vérszemet kapván, szinte kierőszakolják a nagyvezírtől a roham végrehajtására vonatkozó parancsot, mely, a törökök legnagyobb ámulatára, minden nagyobb nehézség nélkül, a török történetíró följegyzése szerint percek alatt meghozta a kívánt eredményt, a rég óhajtott Zrínyi-Újvár birtokbavételét. Nagy szégyent jelent ez elsősorban Montecuccoli hadvezéri és hadvezetési képességére, következetes makacskodása pedig Zrínyinek valóban célszerű és szinte biztos eredményt igérő javaslataival szemben a legnagyobb fokban bosszantó és felháborító. Ezért meg tudjuk érteni a megbántott magyar vezér nagyfokú elkedvetlenedését és további magatartását, bár nem hallgathatjuk el ama benyomásunkat és érzésünket, hogy a kiváló magyar vezér dacoló magatartásával talán kissé túlment a szükségesnek és célszerűnek látszó határon. Világosan kitűnik ez a Zrínyi Miklóst mindenben égig magasztaló Rónai Horváth (id. m. 597.) következő megjegyzéséből is: „Jellemző, hogy a magyar vezérek, Nádasdy és Batthyány, kik eddig Zrínyi parancsnoksága alatt állottak, már sokkal előbb saját elhatározásukból odahagyták Zrínyit és a parancsokat kizárólag Montecuccolitól fogadták el.” E sokatmondó megjegyzés enyhítésére azonban mindjárt hozzáteszi Rónai Horváth, hogy „Zrínyi Péter, Miklós testvére, szintén a császári táborban maradt ugyan, de Miklós egyenes kívánságára. Ha már ő távozni kénytelen, legyen ott valaki, aki a magyar érdekeket őszintén képviseli.”

Végül egyebekben is ugyancsak Rónai Horváthnak az események leírása folyamán közölt, gyakran kissé túlerős, de nagyban véve találó és elfogadható megjegyzéseire utalok.