Zrínyi Miklós már az 1663. évi hadjáratban fényes tanujelét adta kiváló hadvezéri és hadvezetői képességének, amidőn a kezdeményezés nagy előnyét magához ragadva, ő adott irányt a jövendő hadműveletek további folyamának s ezáltal az ellenséget szinte arra kényszerítette, hogy az úgy táncoljon, ahogyan ő, a magyar hadak vezére fütyül. Az 1664. évi hadjárat hasonló auspiciumok között indult meg és ha a szerencsétlen észjárású és rendszerint balkezű bécsi mértékadó körök a megosztott háromfejű fővezérlet helyett legalább a déli hadsereg vezetését kizárólag az ő tapasztalt és kipróbált hadvezéri tehetségére bízzák, ahogyan azt a logikus gondolkodás és észjárás feltétlenül megkövetelte, akkor a kanizsai hadjárat is másként végződött volna és annak további folyományaként a kezdeményezés fölénye továbbra is a keresztény sereget tüntette volna ki sok szép eredményt és dicsőséget biztosító kegyeivel.

Zrínyi eddigi fölényes működésének és munkálkodásának tulajdonítható, hogy a török fővezérlet az 1664. évi hadjárati terv megalkotásánál a fősúlyt a déli hadiszíntérre, ahol ismét a rettegett Zrínyi Miklós fellépésével kellett számolni, fektette, ami külsőleg abban is nyert kifejezést, hogy az iderendelt török sereg élére maga a nagyvezír állott. Épígy Zrínyi Miklósnak eddigi sikerei révén kialakult tiszteletet parancsoló, nagyfokú óvatosságot ajánló, sőt majdnem félelmet gerjesztő egyénisége volt az, amely a nagyvezírnek Kanizsa, majd Zrínyi-Újvár felé való előnyomulását és az utóbbi körül kifejtett hadműveleti tevékenységét annyira lassúvá, meggondolttá és időtrablóvá tette.

Bezzeg mindjárt más lett a helyzet, mihelyt Zrínyi Miklós félreállt és Montecuccoli Rajmond tábornagy vette át a hadműveletek további vezetését. Ezen időponttól kezdve a kezdeményezés és diktálás nagy előnye szemmel láthatólag mindjobban a törökök javára tolódik át, mert Montecuccoli elejétől végig nem kezdeményező, hanem tisztán az ellenség tevékenységéhez alkalmazkodó ellenrendszabályok alkalmazásában merül ki, miáltal Köprülizáde Achmed nagyvezír immár teljesen szabad kezet nyer a hadjárat folytatásának tervezgetése és nagyrészt végrehajtása tekintetében is. Montecuccoli magatartása elejétől végig a tiszta védelem jegyében játszódott le. A Zrínyi-Újvár alól Kanizsa felé elvonuló török sereget nem követte offenzív módon s amikor az Kanizsa alól a Zala mentén fölfelé húzódva tovább északi irányban folytatja hadműveleteit, Montecuccoli attól jó tisztes távolságban maradva, párhuzamos menetekben kíséri a nagyvezírt, eleinte a Mura mentén fölfelé haladva, szinte az említett folyó védőszárnyai alatt, majd azon átkelve, Szent-Gotthárd irányában, hogy úgyszólván a maga és serege testével fedezze mindenekelőtt Styriát és annak fővárosát Grácot, ahol a keresztény sereg élelmi és egyéb szükségletei felhalmozva voltak. Amikor pedig a török sereg a Körmend felé való előnyomulás által olyféle szándékot mutatott, mint hogyha nem is Styria, hanem a birodalom szíve, Bécs felé szándékozna előnyomulni,[1] az eddig methodikus lassúsággal gondolkozó és cselekvő császári fővezéren igen nagy nyugtalanság vesz erőt és egyszerre, akárcsak a tapló tüze által nembánomságból és csökönyösségből kikúrált állat, összes lovasságának élére állva, a leggyorsabb tempóban igyekszik ellenfelét Körmendnél megelőzni, de ismét nem támadó szándékkal, hanem csak azért, hogy az ottani Rába-átjárót kezébe véve, az ellenségnek további előnyomulását Bécsújhely, majd Bécs felé megakadályozza. Ezt a célját elérve, aztán újból visszaesik teljesen defenzív magatartásába, mely működésének a hadjárat végéig jellegzetes tünete marad.

Nagy szerencse volt Montecuccolira és a keresztény seregre nézve, hogy a török fővezér nem nagyon értett hozzá, hogy ezt a fentemlített, teljesen az ő előnyére eltolódott nagy hadászati előnyt még csak korlátolt mértékben is a maga és serege javára kihasználja és értékesítse. Eredeti célja és terve s ebből kifolyó feladata a nagyvezírnek nem volt egyéb, mint hogy a Zrínyi által ostromolt Kanizsát fölmentse. Ez a keresztény fővezérletben beállott egyenetlenség folytán még csak meg sem álmodott könnyű módon ment végbe. A következő feladat, amelyet a nagyvezír maga elé tűzött, az volt, hogy a konstantinápolyi körök szemében kellemetlen szálka gyanánt szereplő Zrínyi-Újvárt megvegye és a föld színével egyenlővé tegye. Miután Zrínyi-Újvárt a tőszomszédságában álló s folyton erősbödő keresztény sereg védte, nagyon helyes volt a nagyvezír ama eredeti elhatározása, hogy mindenekelőtt ezzel a várat védő ellenséges sereggel kell leszámolnia. Hogy ezt megtehesse, mindenekelőtt serege zömével a Murán kellett átkelnie, de ez volt az a hadművelet, amelybe a nagyvezírnek csakhamar beletörött a bicskája és azok a félszeg kísérletezgetések, amelyeket a nagyvezír a szándékolt partváltás tekintetében produkált, félreértést kizáró módon arról győznek meg bennünket, hogy a fiatal, tettvágyó és tetterős, de hadműveleti dolgokban még eléggé tapasztalatlan Köprülizáde Achmed a folyón való átkelés hadművészetéhez vajmi keveset értett s ezért úgy a Muránál, mint a Rábánál szinte félénken és felette célszerűtlen módon fog hozzá a kérdés megoldásához. A tekintélyes akadály számba jövő Muránál Strozzi maroknyi csapatának hősies ellenállása elegendő volt ahhoz, hogy a többször említett szigetnél helyileg jól megválasztott, de elégtelen erőkkel kezdeményezett partváltást végkép meghiusítsa. Kottoriánál és a többi helyeken az átkelési szándék nem volt komoly s így nem is csoda, hogy ezek a csupán tüntetés száma menő kísérletezések egyáltalában semminő eredményt se mutattak fel.

A Rábánál már sokkal előnyösebben álltak a viszonyok a törökökre nézve. E folyó mögött kezdetben csupán Batthyány, majd ennek és Nádasdinak még mindig nem nagyon számottevő hada, utóbb Montecuccolinak egész lovassága s csak jó hosszú idő mulva állott az egész keresztény sereg harcrakészen és ha a nagyvezír a zalamenti erődök elfoglalásával nem pepecseli el a drága időt, úgy teljesen biztosra vehető, hogy a Rábán való átkelés nagyobb nehézség nélkül lett volna végrehajtható. Azonban itt is eleinte az előretolt török hadak részéről nem elég határozott, úgyszólván csak félénk kísérletezések történnek és amikor július 26-án már az egész török sereg Körmend elé ér, a nagyvezír megint csak egy kellőleg elő nem készített, elhirtelenkedett partváltási vállalatba fog, amelyet az időközben megerősödött körmendi keresztény csoport, kivált a magyarok dícséretes közreműködése és magatartása folytán, szerencsésen szintén visszautasítani és eredménytelenné tenni képes. A legnevezetesebb a dologban azonban az, hogy most már a nagyvezír már a Rába Körmend körüli, semmi esetre sem túlságosan impozáns víz tömegétől is annyira megijed, hogy ott már ez okból is lehetetlennek tartja az átkelés kierőszakolását, miért is sekélyebb vizű folyamrész elérése céljából az ellenség szemeláttára, nem is golyó-, hanem úgyszólván kardtávolságra, a Rába folyó mentén tovább fölfelé halad, figyelmen kívül hagyva azt a nagy hátrányt, hogy ezáltal olyan területre jut, ahol újból az egész ellenséges sereget találja a szándékolt partváltás alkalmával magával szemben. Mennyivel célszerűbb, okosabb, és könnyebb lett volna, ha a körmendi ellenséges csoport foglalkoztatása és lekötése mellett az átkelést valamivel alább, Körmend és Vasvár között rendelte volna el, természetesen gondos előkészítés és célszerű intézkedések megtétele után, mely esetben a partváltásnak feltétlenül sikerülni kellett volna, annál is inkább, mert évszázados hadtörténelmi tapasztalat szerint még minden folyón, sőt még a leghatalmasabb folyamokon való átkelés is sikerült, ha a vezetés azt kellően és célszerűen előkészíteni és észszerűen végrehajtani tudta.

A Murán való partváltás meghiusulása után a nagyvezír már sokkal lejjebb szállítja az általa elérni szándékolt hadműveleti célt, amennyiben már nem a császári sereg megtámadása és megverése révén, hanem rendes ostrom útján csupán magát Zrínyi-Újvárt igyekszik hatalmába ejteni. Erre aztán nagykeretű és fenekű előkészületeket tesz egész tűzérségének felvonultatása és megszólaltatása révén s a végén kiderül, hogy erre a nagy hű-hóra nem is lett volna szükség, mert az erőd a gyalogságnak mindjárt első próbarohama alkalmával szinte hihetetlen könnyű módon „az igaz vallás hívőinek” ölébe hull. Ezzel a déli török seregcsoport tulajdonképpeni hadjárati célját elérte, mert Kanizsa fel volt mentve, a gyűlölt Zrínyiek mentsvára pedig a föld színével egyenlővé volt téve. Miután azonban az évszak és időjárás még hetekig tartó hadműveleteket tett lehetővé, a nagy becsvágyú fiatal török hadvezér nem akarta a kedvező alkalmat kihasználatlanul hagyni. Az első kérdés tehát az volt, hogy mihez fogjon most már a sereg? A legtermészetesebbnek látszó felelet erre az volt: folytatni azt a hadműveletet, amely eredetileg tervezve volt, de közben abbamaradt, vagyis újból felvenni az ellenséges sereg elleni támadás gondolatát, azzal az eltökélt szándékkal, hogy azt a „győzhetetlen hadsereg”, ahogyan ezt a török történetírók kivétel nélkül oly nagy előszeretettel becézgetni szokták, döntőleg megverje és végkép tönkre tegye. Ez a szándék kétségkívül fűtötte is a fiatal hevesvérű hadvezér lelkét, aki nem is sokat késlekedett volna annak végrehajtásával, csak az a Mura ne lett volna közte és az ellenséges hadsereg között, amelynek nagy víztömege úgylátszik áthatolhatatlan akadályt jelentett az ő és serege számára. Ily körülmények között született meg a Kanizsára való ideiglenes visszavonulásnak nem valami túlságosan lélekemelő gondolata. De a tettvágy csak nem engedte nyugodni a hevesvérű fiatal embert, mely még ez évben akart valami szépet, nagyot produkálni, csakhogy az alvezérek és a sereg már az eddigi sikereket és fáradalmakat is megelégelték s ennek lett aztán a következménye, hogy a megtartott haditanács határozata elég kicsinyes további hadicélok, a közelfekvő kisebb várak megvételének megjelölésében merült ki. Miután azonban ez is egy-kettőre megtörtént és az évszak és időjárás még mindig elég biztató volt, a nagyvezír nem nyugodott, hanem ismét újabb, nagyobb célok kitüzését erőszakolta rá alárendeltjeire és hadseregére. Így került előtérbe a Rába-vonal elérésének gondolata, egyelőre minden további messzebbmenő végcél kitűzése nélkül, mely végcél Montecuccoli és a bécsi körök képzeletében Győr megtámadásának, nemkülönben Bécs és Grác nagymérvű veszélyeztetésének majdnem döbbenetes képében rajzolódott meg. Hogy erélyes török hadvezetés mellett az említett városok sorsa miatti aggodalom falra festett réme szinte beláthatatlan következményekkel járt volna, azt nem kell hosszasan bizonyítgatni. E szemlélődésekből eléggé kitűnik, hogy a Rónai Horváth által ismételten annyira kidicsért Köprilizáde Achmed és hadserege korántsem állott a helyzet ama magaslatán, mely újabb nagyobb török fegyvertények és fegyverdicsőségek megalapozója lehetett volna. Sőt bátran állíthatjuk, hogy ha Köprilizáde Achmeddel szemben nem az örökké fontolgató, latolgató, minden üdvöt a mesterkélt manövrírozásban kereső Montecuccoli, hanem a teljhatalommal felruházott Zrínyi Miklós állott volna, akkor ennek a hadjáratnak döntő összecsapása alighanem a török haderőre végzetes kimenetellel, nem a Rába mentén, hanem valahol a Dráva beömlése tájékán következett volna be.

Zrínyi-Újvár eleste óta Montecuccoli teljesen a nagyvezír járószalagjára került; a tábornagy szünet nélkül csak úgy leste a törökök minden gondolatát, mozdulatát, és tevékenységét, hogy aztán ő a magáét is ahhoz viszonyítsa. Hogy az ilyen eljárás nem szokott igazi hadvezérek szokása és tulajdonsága lenni, azt senki sem vonhatja kétségbe.

Ellenben Montecuccoli ama kissé elkésett elhatározása, hogy a török sereget a Rábán megelőzni igyekszik, hogy ezáltal Styria fővárosát és Bécset biztosítsa és ezzel kapcsolatban az egész lovassággal történt gyors előresietése feltétlenül jónak mondható, de még jobbnak amaz eljárása, hogy azon perctől kezdve, amikor az ellenséges sereggel a Rába mentén szembekerült, abba úgyszólván kullancs módjára belecsimpaszkodott és többé nem engedte ki körmei közül. Igaz, hogy mindez csak ország- és városvédelmi védekezési szándékkal történt, pedig amióta már az egész keresztény sereg Szt.-Gotthárdnál összpontosítva rendelkezésére állott, már indokolt és helyén lett volna a támadólagos fellépést is, mint egyedüli műveletet, mely döntő eredmények kivívására nyújt kilátást, programmjába felvenni. De erre a folyton számító és latolgató Montecuccoli még akkor is gyengének érezte volna magát, ha seregének létszáma az ellenségét többszörösen fölülmúlja és minden esetre jellemző, hogy a császári hadvezér, mint alább látni fogjuk, még akkor sem szánta rá magát a támadólagos fellépésre illetve a határozott támadásba való átmenetre, amikor a sors kiváló kegye folytán az elejétől végig védőleges modorban vezetett szt.-gotthárdi csatában már elvitázhatatlanul győztesnek érezhette magát. Támadó fél ebben a döntő küzdelemben is elejétől végig a török maradt.

[1] Az erre vonatkozó hírek kivált Bécsben mindig hitelre találtak. Zinkeisen id. m. IV, 927.: „Offenbar ging die Absicht des Grossvesirs, welcher jetzt (Mitte Juni) etwa 60.000 M. unter den Waffen hatte, dahin, über die Mur zu setzen und dann durch Steiermark geradezu auf Wien loszugehen. Darüber liess namentlich die Aussage eines aus dem Lager des Grossvesirs entkommenen Renegaten, Balthasar da Gallo aus Pistoja, keinen Zweifel, der zufolge Ahmed-Köprili schon um die Mitte Julis unter den Mauern von Wien zu stehen hoffte.” (Brusoni, p. 130.)