XVI/19., XVI/20. és XVI/21. számú melléklet.

A Léva elvesztéséről szóló hír a nagyvezírt felette kellemetlenül érintette s azért nyomban elhatározta annak visszafoglalását, szándékában lévén előbb Lévát, majd Nyitrát visszafoglaltatni s aztán a támadást Pozsony, sőt esetleg Morvaország felé is folytatni. A vállalat élére a nagyvezír Ali érsekújvári pasát állította, akihez még Ghika oláh vajdát, továbbá a budai, egri és érsekújvári pasákat is utasította s azonkívül nemcsak a Belgrádba és Eszékre újonnan beérkező csapatok jelentékeny részét, hanem még a saját táborából is egy erős lovas hadtestet is Esztergom felé irányította, ahol ebből kifolyólag egy 25-30.000 főre menő sereg gyülekezett össze, mellyel Ali pasa július első napjaiban Léva előtt teremvén, nyomban hozzáfogott a vár ostromához, azonban a Neumuth[1] százados parancsnoksága alatt álló védőrség hősiesen ellenállott s eredménnyel verte vissza az ellenség ismételt rohamait.

Közben, mialatt a többi csapatok Esztergomnál gyülekeztek, Ali pasa, mielőtt a lévai táborba elvonult volna, saját lovasságával és egy jókora csapat tatárral kegyetlen portyázásokat hajtatott végre Nyitra, Galgócz, valamint Komárom és a Csallóköz felé. Ez a császári udvari tanácsot erősen nyugtalanította, miért is Traun gróf alsóausztriai tartományfőnököt azzal a meghagyással küldte De Souches tábornagyhoz Nagyszombatba, hogy őt terjedelmes laktáborokba szétosztott mintegy 7.000 főnyi csapatjainak összegyüjtésére rábírja és hogy ezekkel és az újonnan rendelkezésére bocsátandó csapatokkal, amelyek beérkezése után seregének ismét 15.000 főnyi állománya leend, a Vág mentén állást foglalva, megakadályozza, hogy az ellenség akár az azon túl fekvő magyar, avagy pláne morvaországi területre betörhessen.[2]

De Souches tábornagy, bár még igen gyöngének érezte magát, megigérte, hogy a császár, illetve a haditanács kívánságának eleget tesz, mire Traun gróf július 6-án ismét visszatért Bécsbe. De alig utazott el Traun gróf, máris egy újabb futár érkezett Bécsből a császár július 9-én kelt ama rendeletével, hogy miután a tetemesen megerősödött ellenség nemcsak Lévát és Nyitrát akarja visszafoglalni, hanem a hadseregre is rátörhetne, ennélfogva célszerű volna rajta valamilyen furfanggal kifogni.[3] A tábornagy a császár kívánságára erre is ellenmondás nélkül vállalkozott. Ámde, amikor De Souches az újabb megbízás kiviteléhez hozzá akart fogni, az Érsekújvárnál volt ellenség már útban volt Léva felé s egyidejűleg arról is értesült, hogy az esztergomi török hadak is Léva felé indultak el s így nem lehetett kétsége az iránt, hogy a török mindenekelőtt Lévát akarja ostrom alá fogni; ily körülmények között a tábornagy arra az elhatározásra jutott, hogy csapatjaival ennek a várnak a felmentésére nyomul előre. Ennek sikerét előmozdítandó, főhadsegédét, Kleindienst ezredest, Puchheimhoz, a komáromi vár parancsnokához küldte, hogy vele a vállalat érdekében érintkezésbe lépjen s tőle támogatást, nevezetesen Bercsényi huszár csapatának és a többi magyar lovas csapatok csatlakozását sürgesse. Egyidejűleg Heister altábornagyot is felhívta, miszerint a maga vértes ezredével és 6 század gyalogsággal Magyar-Óvárról sürgősen Galgócra meneteljen, melyet a tábornagy ereje összpontosítási helyéül kijelölt.[4]

Július 15-én a vállalatra kijelölt összes csapatok, mintegy 10-20.000 ember, együtt volt a galgóci táborban, ahonnan De Souches még aznap Koháry István vezetése alatt egy részben magyar könnyű, részben brandenburgi nehéz lovasságból álló 300 főnyi csoportot útnak indított a Garam felé. Ezt az előretolt csoportot másnap a tábornagy a sereg többi részével követte, mely hat napi kenyérrel és liszttel ellátva, már aznap este Nyitra alatt a régi táborhelyen ütötte fel táborát, ahova az a jelentés érkezett be, hogy az ellenség a Léva és Szent-Benedek közötti magaslatokon előnyös állásban van. A tábornagy tehát elhatározta, hogy útját Szent-Benedek irányában fogja tovább folytatni s ennek előkészítéseképpen az est és az éj folyamán rőzsekötegek alkalmazásával használhatókká tett gázlókat, a mocsaras réten át pedig ugyancsak rőzsekötegekkel kirakott utat készíttetett a lovasság számára, hogy annak partváltása másnap a Nyitrán mindenkép biztosítva legyen. A sereg az átkelést július 17-én hajnalban kezdte meg és azt a gondos előkészítés folytán 6 óra alatt be is fejezte. A gyalogság, az ágyúk és a járművek a hídon keltek át, a lovasság pedig a számára előkészített gázlón és rőzse-úton.

Az átkelés után a sereg nyomban folytatta útját Aranyos-Maróthon át Garam-Szt.-Benedek felé és aznap attól 1 mérföldnyi távolságra, a Csarádtól 2 1/2 kmnyire nyugatra fekvő egyrészt Szent-Benedek, másrészt Kozaróc (Garam-Kovácsi) felé vezető útelágazásnál szállt táborba.

Július 18-án hajnalban a tábornagy csatarendbe tagozott sereggel folytatta útját Garam-Szent-Benedek felé, miközben azt a jelentést vette, hogy a Garamon átkelt mintegy 1.000 főnyi tatárcsapat Kovácsi tájékán harcba szállt Koháry ezredes előretolt csoportjával s egyben a jelentés azt is hírül hozta, hogy a török sereg nem Szent-Benedeknél, hanem Lévától északra, a Garamtól keletre fekvő síkságot szegélyező magaslatokon áll.

De Souches tábornagy abban a hiszemben, hogy az ellenség, aki a magaslatokról az ő előnyomulását láthatta, a Garam-vonal kézbevétele céljából az azon való átkelést határozta el,[5] egyrészt Koháry megsegítésére, másrészt a veszélyeztetve látott Garam-vonal biztosítására Heister altábornagyot a brandenburgi dragonyosokkal és 6 lovas századdal előreküldte. Egyidejűleg a sereg zöme is irányát Kovácsinak vette s menetét meggyorsította.

Mihelyt a tatárok Heister altábornagyék és mögöttük az egész északi seregnek harcalakzatban való közeledését észrevették, a küzdelmet azonnal beszüntették és a Garamon átúsztatva, annak bal partjára tértek vissza. A lefolyt küzdelem alatt Koháry 43 huszárját vesztette el, míg a tatárok részéről mintegy 80 ember maradt a küzdelem helyszínén.

Közben az északi hadsereg egészen a Garamig jutott előre és miután a tulsó parton a magaslatokon levő ellenség nem mozdult ki állásából, a tábornagy hadseregével a Garam jobb partján Kovácsi és Tolmács közt ütött tábort, annak védelmére 4 hevenyében fölhányt sáncot (redoute) emelvén, amelyekbe a brandenburgi dragonyosokat és 8 tábori löveget tolt előre. Ezalatt a magyar könnyű lovasság számos kisebb osztaga ment át még az éj beállta előtt a Garamon, hogy az ellenséget kikémlelje, ami jelentéktelen csatározást vont maga után, de azért a törökök, sem a nap, sem az éj folyamán nem mozdultak ki állásaikból. A hírszerző osztagok jelentéseiből a hadseregparancsnok megtudta – de ezt különben nagyjából maga is látta, hogy a törökök több csoportban táboroznak a tulsó magaslatokon. Az ellenséget a foglyul ejtett törökök 30–40.000 főnyi erejűnek mondták, de a tábornagy jelentéseiben mindössze 25.000 főre, köztük 4.000 janicsár, becsülte azt.

Az ezek szerint július 18-án estig kialakult kölcsönös helyzetet a XVI/19. és XVI/20. számú melléklet mutatja.

Július 19-én egy órával hajnalhasadta előtt egész váratlanul riadót fujtak a császáriak táborában; ez magát a hadseregparancsnokot is meglepte, mert akkor még neki nem volt határozottan kialakult nézete és terve a további teendőkre nézve. A riadót az okozta, hogy a hajnalban keletkezett szellő a törökök által elfoglalt magaslatok lejtőin levő fákat és cserjéket mozgatni kezdte és a fák és levelek e mozgása a tábori őrsökben azt a benyomást keltette, mintha az ellenség csapatai volnának mozgásban támadólagos szándékkal a hegyről lefelé.[6] E tünemény annyira csalóka volt, hogy első tekintetre magát a tábornagyot is tévedésbe ejtette, minek folytán az a seregnek csatarendbe való állítását rendelte el, csakhamar pedig elhatározta, hogy az ellenséget a Garamon való átkelésben meg fogja előzni.[7] A tévedés ugyan nemsokára, mihelyt világosabb lett, kiderült és most a tábornagy egyideig tanácstalanul állott, nem tudta, hogy mit tevő legyen, de aztán úgy gondolkodott, hogy ha már a felriasztás megtörtént, ne teljék az idő felhasználatlanul s azonkívül a csapatok nagy harci kedvét is látván s a véletlen felriasztást kedvező előjelnek, mintegy harcra felhívásnak tekintvén, gyors elhatározással a Garam folyón való átkelést rendelte el. Az átkelés a lovasságnak nem okozott nehézséget, mert az Kovácsi és Tolmács között csakhamar három átkelésre alkalmas helyet is talált, de a gyalogság nem kelhetett át, mert a gázlók helyén a víz gyalogság számára mégis mély volt, hidak pedig nem állottak rendelkezésre. Előbb tehát hídverésről kellett volna gondoskodni, ez pedig hídanyag hiányában nagyon nehezen megoldható probléma volt. A tábornagy látván az e körül támadt nehézségeket, amelyek az átkelést nagyon is késleltették volna, a rendszeres hídverés eszméjét egészen elejtette s elrendelte, hogy minden lovas egy-egy gyalogost vevén lova farára, az átkelést ily módon kíséreljék meg. A különös eszme kitűnően bevált s két óra leteltével az egész hadsereg a Garam balpartján volt, ahova akkorára az időközben rögtönzött hídon át az ágyúk is beérkeztek.

Az átkelés után a hadsereg Koszmály és Garam-Szőlős között arccal délkeletnek három harcvonalban következőleg fejlődött csatarendbe:[8] Első harcvonal: a legszélső jobb szárnyon Koháry magyar lovas csapata, mellette a heidelbergi vértesek, majd Heister lovas ezrede, utána Demer 5 gyalog százada, mellette a brandenburgi gyalogság, utána Knigge 6 századból álló lovas ezrede, mellette a Caprara lovas ezred 3 százada s a legszélső balszárnyon Balassa Bálint magyar lovassága. Második harcvonal: a jobb szárnyon Zeiss lovas ezrede, mellette a szász gyalogság, utána Holstein lovas ezrede s a balszárnyon a Caprara lovas ezred 2 százada. Harmadik harcvonal: a jobb szárnyon Garnier vértes ezrede, majd a brandenburgi dragonyosok, Joanelli báró 2 századát közbe véve s végül a balszárnyon a brandenburgi lovasság. – A tűzérség elosztását és felállítási helyét a XVI/20. számú melléklet mutatja. A tűzérség kocsijai a második és harmadik harcvonal között állottak fel.

Mialatt De Souches hadserege ekként csatasorba állott, a törökök is mozgolódni kezdtek. Eleinte úgy látszott, mint hogyha az ellenség a támadást a magaslatokon bevárni szándékoznék, azonban csakhamar bomladozni kezdtek a törökök sorai s míg egy részük a Csejkői pataktól keletre fekvő magaslatokon észak felé húzódott, más jóval erősebb tömegek pedig dél felé vonultak a Csejkői patak mentén akkoriban Podluzsány és Bars között húzódó erdő felé. Egyidejűleg a török sereg közepe is megmozdult és Tolmács irányában leszállott a magaslatokról.[9]

De Souches tábornagy mindjárt a harcfelállítás befejezése után, tehát még mielőtt a törökök mozgolódni kezdtek, Koháry István ezredes, volt szécsényi kapitány vezetése alatt, aki eddig is az előretolt csoport parancsnoka volt, egy 800 főnyi, részben magyarokból, részben két Caprara-ezredbeli vértes századból és 100 brandenburgi dragonyosból[10] álló külön harccsoportot állított össze és azt a jobb szárny előtt Garam-Keszi irányában támadólag előrerendelte, ő maga pedig nemsokára az egész csatarendbe fejlődött sereggel szintén megkezdte az előnyomulást előrefelé.

A Csejkői patakhoz érve, Koháry ott már ellenséget talált, mellyel nyomban megütközött. A törökök dél felé húzódó tömegei ugyanis, és ezek mögött a moldvai, oláh és a tatár hadak a fentebb említett erdő felé nyomultak előre, míg a janicsárok hadteste és a szpáhik lovas csapata az erdő szegélye mentén és az erdőn kívül nyomultak előre.

Amikor Koháry a patakhoz ért, ott a szpáhikat találta magával szemben, akiket lendületes rohammal hamarosan a Csejkői patak mögé szorított vissza, ámde most a jobb oldalában az erdőszélen felfejlődött janicsárok heves tüzelést kezdtek ellene, minek folytán Kohárynak hátrálnia kellett.

Ezalatt De Souches tábornagy látván, hogy az ellenség mennyire széjjelhúzódék, ő maga is kénytelen volt eddig három harcvonalba tagozott seregét jobban széjjelhúzni, miáltal az most már csupán egy harcvonal mélységűvé vált. Ez az új harcrend, amint azt a XVI/20. számú melléklet is mutatja, következőleg nézett ki: A Heister altábornagy parancsnoksága alá helyezett jobb szárny Heister ezredén kívül a heidelbergi vértesekből és Demer 5 gyalog századából alakult, mely csapattestek eddig is az első harcvonalba voltak beosztva. A középhad parancsnokául a tábornagy Knigge tábornokot jelölte ki, alája rendelvén az eddig is az első harcvonalba beosztva volt saját vértes ezredén kívül a Zeiss- és Holstein-vértes ezredeket az eddigi második harcvonalból, továbbá az első harcvonalból a brandenburgi, a másodikból a szász gyalogságot, mindkét gyalogság közös parancsnokául Holsteint jelölvén ki.[11] A balszárny fölött Garnier vette át a parancsnokságot, alája rendeltetvén az első harcvonalban álló Caprara-vértes ezred 3 százada, a harmadik harcvonalból a Garnier-vértes ezred, a brandenburgi lovasság és a legszélső balszárnyon alkalmazott Balassa-huszárcsapat.

De Souches tábornagy a törökök nagy kiterjeszkedéséből hamarosan átlátta Ali pasa szándékát, mely abból állott, hogy a török sereg számbeli túlerejére támaszkodva, a császáriak mindkét szárnyát átkarolja. Az ez ellen való védekezés céljából a tábornagy a balszárnyon még jobban kitolta Balassa huszár csapatát, feladatául tűzvén ki neki, hogy a török jobb szárny oldalába és hátába igyekezzék hatni, a jobb szárny védelmére pedig Heister altábornagyot utasította, meghagyván neki, hogy saját ezredével és a heidelbergi gyalog századdal a Barstól keletre fekvő erdőbe húzódva, onnan csak akkor törjön elő, amikor a török balszárny a saját jobbszárny átkarolása céljából előrenyomul.

Ezalatt Koháry visszavonulását a szpáhik és a janicsárok nyomban követték, de amidőn az előttük fekvő kis erdőparcella közelébe értek, a Koháry által abban 150 brandenburgi dragonyossal visszahagyott Glock[12] alezredes oly meglepő és oly heves tüzelést fejtett ki ellenük, hogy az üldöző török csapatok erre rögtön megállottak, sőt egy részük vissza is fordult a Csejkői patak felé. „Ezt a pillanatot használta fel Koháry István, hogy derék csapatával újból támadásra induljon. A roham fényesen sikerült; Szpáhik és janicsárok rövid ellenállás után tömegesen futottak vissza. A győzelem azonban drága volt. A derék magyar hős, Koháry István, egy janicsár golyója által találva, holtan bukott le lováról. Egy kápolna jelöli ma is a helyet, hol a vitéz katona életét kilehelte.”[13]

Ezalatt a középen és az északi szárnyon a küzdelem lassanként az álló harc jellegét öltötte magára. A középen Knigge és Holstein sikeresen verték vissza az ellenség meg-megújuló, de nem túlságos energiával végrehajtott támadásait. Még jobban sakkban tartotta Balassa folytonos oldaltámadásaival a török jobb szárnyat, melyet ezáltal annyira lekötött, hogy az nem is gondolt komoly, döntő támadás végrehajtására. Ellenben a törökök balszárny-hadai időközben az erdőből kibontakozván, az átkaroló támadásra készültek a császáriak jobb szárnya ellen. Ámde most Heister altábornagy eddig rejtve maradt csoportja lépett közbe és a török balszárnyat oldalba fogván, azt az erdőbe vetette vissza. Csakhogy itt a törökök mindig újabb friss csapatokat dobtak harcba, melyek elől a császáriaknak ismételten kellett hátrább vonulniok. Sőt azoknak egyes megfélemlített kisebb osztagai a Garamon túlig futottak vissza és a sereg volt táborhelyén azt hiresztelvén, hogy már az egész sereg vereséget szenvedett, mohón hozzáfogtak a kocsik kifosztásához, de a vonatőrség hamarosan elűzte őket.

Azonban a déli szárnyon a krízis csak nem akart elmúlni és De Souches tábornagy felismervén a veszélyt, mely őt ebből az irányból fenyegeti, a balszárnyról, ahol a harc egyensúlyban volt és ahol a törökök csupán a megszállt magaslatok megtartására szorítkoztak, 3 lovas századot, némi gyalogságot és 4 löveget vont át a jobb szárny megsegítésére, amelyek beérkezte után Heister altábornagy egy újabb támadással egy időre ismét kiegyensúlyozta a helyzetet, de ez nem sokáig tartott, mert rövid idő mulva e szárnyon egy újabb, még az eddigieknél is erősebb csoport, a moldvai, oláh és a tatár hadak mintegy 8.000 főnyi tömege jelent meg. E nagy tömegek ellenében Heister altábornagy csapatai teljesen elégtelenek voltak. Szerencsére a balszárny kedvező harcviszonyai és az azzal szemben álló törökök tétlensége lehetővé tették, hogy a tábornagy erről a szárnyról újabb erősbítéseket küldjön a jobb szárny támogatására. E célra majdnem az egész Caprara-vértes ezredet, kivéve annak első vonalban levő osztagait, 4 brandenburgi lovas századot, 3 brandenburgi dragonyos századot és még néhány osztagot jelölt ki s azokhoz 6 löveget is beosztván, ezt az egész tömeget Caprara ezredes parancsnoksága alá helyezte és azt az oláh-tatár hadak megtámadására utasította.

Az új ellenséges tömegek harcbaszállása folytán a déli szárnyon csakhamar heves küzdelem keletkezett, mely hosszabb ideig változó szerencsével hullámzott ide-oda, míg végre az a császáriak szívós kitartása és még további, megint csak a balszárnyról kivont csapatok beérkezése folytán végeredményben mégis Heister és Caprara győzelmével végződött, akiknek egy utolsó erőteljes és heves rohammal sikerült az ellenséges tömegeket visszanyomni. Ezt megelőzően a helyzet a császáriakra annál veszedelmesebbé kezdett válni, mert az oláhok és tatárok harcbaszállásával egyidejűleg a török középhad is erőteljes ellentámadásba ment át, amelyet azonban Knigge-nek nagy erőfeszítés árán szerencsésen kivédenie és ellensúlyoznia sikerült.

Az oláh-tatár seregcsoport visszavonulása jeladás volt a török közép- és jobbszárnyhad visszavonulására is. Ezek a Podluzsány és Léva között elterülő magaslatokra húzódtak vissza és itt harckészen állva maradtak, hogy az oláhok és tatárok visszavonulását Lévára fedezzék.

A Heister-csoport a megelőző kemény küzdelem alatt annyira kimerült, hogy a visszavonuló oláh-tatár hadat nyomban nem üldözhette. De Souches tábornagy pedig, amikor a törökök visszavonulása többé már nem volt kétséges, mindenekelőtt a csapatkötelékek rendezését tartotta szükségesnek s mihelyt ez megtörtént, a Heister-csoportnak parancsot adott, hogy Léva felé arcot váltva, mint első harcvonal megkezdje az előnyomulást, míg Knigge és Garnier ezt a mozdulatot mint második és harmadik harcvonal követték.

A törökök még mindig a Léva és Podluzsány között elterülő magaslatokon állottak és De Souches tábornagy azt hitte, hogy Ali pasa ott a harcot újból fel akarja venni; ennélfogva elrendelte, hogy a hadsereg összes gyalogsága és tűzérsége Holstein Ágoston herceg parancsnoksága alatt az említett magaslatokra támadást intézzen. De az ellenség ezt már nem várta be, hanem mihelyt az említett támadó csoport előnyomulását megkezdte, Ali pasa elrendelte a további visszavonulást. Csakhogy ezzel a török fővezér elkésett, mert De Souches-nak most már rendezett és némileg kipihent lovassága vad dühvel rontott neki a lassan hátráló ellenségnek. „A császári lovasság és Balassa magyar lovasainak támadása – írja Rónai Horváth id. m. 312. – oly gyors és meglepő volt, hogy még Ali pasa, a fővezér, sem menekülhetett el és késedelmezését életével fizette meg. Ugyanily szerencsétlenül járt a janicsár aga is, ki 500 janicsárral a seregtől elvágatott és felkoncoltatott. Az iszonyú mészárlás után 6.000 török hullája födte a harcmezőt.”

A törökök egész tűzérsége és podgyásza tömérdek zsákmánnyal és kinccsel esett a győzők kezébe.[14] „A források a zsákmány felsorolásában kifogyhatatlanok; – írja Rónai Horváth id. m. 313. – bár szívesen elhisszük, hogy az gazdag volt, mégis túlzásnak tartjuk azt, amit a Theatrum Europaeum (IX, 1146.) fölsorol; szerinte zsákmányoltatott: 100 zászló, 40 dob, az összes sátrak, 1.000 szekér, élelem és lőszer, a szekerek elé fogott ökrök, megszámlálhatatlanul sok ló, teve és öszvér, kimondhatatlan mennyiségű liszt, bor és egyéb eleség, tömérdek drága ruha, fegyver és egyéb értékes tárgy; oly tömérdek sok készpénz, hogy nem egy katona 8–10.000 forintot vitt el stb.;[15] a zsákmányolt lövegek számát a fővezér jelentésével szemben, mely csak 5-öt mond, 13-ra teszi.”

Az ezután következő, két mérföldnyire terjedő igazi üldözést, miután a német nehéz lovasság túlfáradt volt, főleg a magyar könnyű lovasság hajtotta végre,[16] miközben még mintegy 2.000 török vesztette életét.

Az északi hadsereg által szenvedett veszteség nagyságát a tábornagy nem említi fel jelentésében,[17] de annál nagyobb elismeréssel emlékszik meg ama vezetőkről és csapatparancsnokokról, akik magukat különös vitézségük által kitüntették. A magyarok közül elsősorban Koháry Istvánt és Balassa Bálintot, a németek közül Zeiss ezredest és vezérkari főnökét, Joanelli báró ezredest emeli ki. A csapatokat is nagy dicséretben részesíti; így a szászokról és brandenburgiakról azt mondja, hogy azok hihetetlen bátorsággal küzdöttek.[18] A magyarokról azt mondja jelentésében: „A hozzám beosztott kevésszámú magyarság szintén jól tartotta magát s kivált Balassa Bálint csodálatos vitézséggel harcolt.”[19]

A csata napján éjjel a sereg Léva alatt táborozott és a tábornagy másnap, július 20-án, diadallal vonult be a várba, ahol az összes lövegekből három dísztüzet adatott és úgy itt, mint a táborban ünnepélyes hálaadó istentiszteletet tartatott.

A további eseményeket Rónai Horváth id. m. 318–320. old. a már fentebb említett források alapján következőleg adja elő: „Egy osztrák mű (Rintelen id. m. II, 142.) azt mondja, hogy Souches tábornagy még július 20-án, tehát közvetlenül a szentbenedeki csata után, fölkerekedett, hogy a teljesen feloszlott, rémülettel eltelt és a Duna felé futó ellenséget tovább üldözze. Bizonyos, hogy ez lett volna a célszerű, a helyes eljárás, de – nem ez történt. A források mindannyian megegyeznek abban, miszerint az északi sereg több napon át pihent Lévánál;[20] de még ha nem mondanák is, azon körülmény, hogy Souches tábornagy az üldözés folyamán csak augusztus 1-én érkezett Párkányhoz, kétségtelenné teszi, hogy a seregnek jó egy pár napig, vagyis legalább egy hétig kellett Lévánál időzni.[21] Párkány Lévától alig 60 km, s így két nap alatt elérhető lett volna. De ha a sereg nem két, hanem négy nap menetelt Párkányhoz, akkor is csak július 28-án indulhatott, s így több mint egy hétig pihent Lévánál. Ezen nincs is mit csodálkozni; hiszen a gyors üldözés akkor szokásban nem volt; a győző serege csak úgy felbomlott, mint a legyőzötté, s minél gazdagabb volt a zsákmány, annál nehezebb volt a sereget helyéből kimozdítani. Mert a győzelmes sereg a kiállott fáradalmakért kárpótlást, a kivívott győzelemért jutalmat kívánt. Ha Souches tábornagy július 20-án indulást jeleztet, elindulhat maga, de hogy a serege nem megy vele, az bizonyos. A csodálatos csak az, hogy az osztrák történetíró, ki maga is fölemlíti, hogy a sereg Párkány elé augusztus 1-én érkezett, tudva valótlanságot mond, csak azért, hogy egy szép elmélkedést fűzhessen munkájába. Elmondja ugyanis, hogy Souches tábornagy a szentkereszti ütközet után az ellenséget nem üldözte, de most nem engedte őt lélekzethez jutni és gyors győzelmi menetben követte őt Párkányig. Ehhez természetesen érdekes mondásokat csatol és szép tanulságot von le, melynek csak az az egy hibája van, hogy nem igaz.[22] Bizony nemcsak hogy lélekzethez jutott a török, de sőt szép békességben át is takarodott a Dunán Esztergomba; a „rascher Siegeslauf” pedig két nap helyett, teljes 12 napig tartott. – A gyors üldözés kétségtelenül siettette volna a török sereg felbomlását, de ez az üldözés nélkül is bekövetkezett; bekövetkezett pedig azon okból, mert ez csak egy, a legkülönbözőbb vidékekről, csupán csak ez alkalomra összevont sereg volt, mely a vállalat kudarca után ismét alkotó elemeire omlott szét. A budai, egri és érsekújvári pasák, elvitték megmaradt csapataikat haza, Ghika vajda is eltávozott a moldva-tatár hadakkal és az esztergomi helyőrség magára maradt.

„Souches tábornagy tehát augusztus 1-én kora hajnalban ért a már megelőzőleg kikémlelt Párkányhoz és nyomban támadást rendelt.[23] Ezt Maxvell, brandenburgi ezredes, 1.000 főnyi elővéde kezdte meg, támogatva a nemsokára beérkezett brandenburgi és Montfort-gyalogság által, mely csapatokat Holstein herceg vezette. Ezek a balszárnyat alkották, míg jobbról a De Mers-gyalogság (Léva védőrsége) támadott; a lovasság tartalékban állott. A támadó csapatok akadály nélkül értek a palánkhoz, midőn azonban ennek ledöntéséhez fogtak, a janicsárok mintegy másfélszáz főnyi csapata kirohant. Maxwell ezredes súlyosan megsebesült, számos császári katona elesett, de a janicsárok csakhamar visszaűzettek a palánk mögé. – A tábornagy ezalatt egy üteget hányatott föl s abba 4 ágyút és 2 mozsarat helyezvén, előbb a hidat lövette; a híd két hajója csakhamar kiszakadt és egy a közelben levő, török katonákkal telt dereglyével együtt elmerült. Most tüzes golyókat vettetett Esztergomba, de ezek a nagy távolság miatt hatástalanok voltak. A tüzelés ennek folytán ismét Párkány ellen fordíttatott és a város most szakadatlanul lövetett. A törökök az ágyúzást nem soká állották és a palánk egy részét felgyújtván, délelőtt 10 órakor részint a félig-meddig kijavított hídon, részint csónakokon átvonultak Esztergomba. – Souches tábornagy most az egész palánkot fölgyújtatta; a szél bevitte a tüzet a városba és néhány óra alatt Párkány erődítéseivel együtt, a lángot martaléka lett. Még javában égett Párkány, a császáriak máris a hídnak rohantak és részint tűzzel, részint fejszékkel azt is elrombolták; csak az esztergomi oldalon maradt vagy 12-16 hajó épen. A közlekedés a két part közt végleg megszakadt.

„A hadjárat evvel véget ért. Souches tábornagy csak rövid ideig időzött Párkánynál és a sereget azután Komárom alá, a Csallóközbe vezette. Augusztus 11-én ért a sereg a Vág-Duna mögé, s 12-én már elhagyta a beteg tábornagy a sereget és a parancsnokságot Heister altábornagyra ruházván, maga, betegségét orvosoltatandó és a császárnak jelentést teendő, Bécsbe megy.”[24]

Most pedig lássuk, minő képet fest az egyébként elég bőbeszédű, de most tendenciózusan szűkszavú Rasid efendi török történetíró a lévai és párkányi eseményekről (Thúry id. m. 521.): „az Újvárból bizonyos mennyiségű katonasággal Léva ostromlására küldött budai váli, Husszein pasa, a melléje rendelt egri béglerbéggel, 1.000 tatárral s az oláh- és moldvaországi vajdákkal oda érkezvén, midőn a várat ostromolta, Zsuzse (Souches) nevű hadvezér 30-40.000 német katonával oda érkezvén, ütközetbe bocsátkozott, hogy a várat az ostrom alól felszabadítsa. Azonban az oláh és moldvai sereg, ezt mondván: „mi adót fizetünk, tehát ellenséggel nem harcolunk”, odahagyta a csatatért; Husszein pasa pedig a megmaradt sereggel nem levén elég erős az ellenállásra, Újvár felé menekült s ilyen módon a sátorokat, szekereket és élelmi szereket a hitetlenek pusztításának engedte át. – Az átkozottak azután, a győzelemtől feltüzelve, Esztergom felé mentek. Esztergom bégje és a határőrség egy ideig tartó csata után kényszerűségből elvágta a hidat s az esztergomi oldalra vonult. Innen a pokolra való hitetlenek Újvár megtámadására indultak, de mihelyt neszét vették, hogy a szultáni tábor Esztergomhoz érkezett, felhagytak az ostrommal.”

[1] Ortelius és a Theatrum Europaeum szerint így hívták volna a századost, míg a bécsi Hadi Levéltár irataiban Neuenthan Joachim név alatt szerepel Léva céltudatos és energikus védelmezője.

[2] Theatrum Europaeum IX, 1144.: „er solle Stand fassen, sich daselbsten verschanzen, und dess Feindes Einfall in hiesiges Theil Ungarn oder Mähren abwenden solte.”

[3] Theatrum Europaeum, IX, 1144.: „dass er dahin trachten solte, wie er den umb Neuhäusel stehenden Feind, – welcher nebenst den Tartarn nun auch die Wallachen und Moldauer an sich gezogen und den Anschlag hatte, nicht allein Neutra und Lewentz wiederumb einzunehmen, sondern auch die Armee selbsten auffzuschlagen – übervortheilen könte.” Ilyen határozatlan, furcsa és körmönfont volt az akkori parancsadás!

[4] Az ezután következő események leírása De Souches tábornagy 1664 július 20-án kelt jelentése (szószerint közli Ortelius id. m. II, 351–353.), a Theatrum Europaeum, IX, 1144–1147. továbbá Rintelen id. m. II, 138–144., valamint az ezek adatait feldolgozó Rónai Horváth többször idézett tanulmánya s végül Korneli id. m. I, 294. és Wagner id. m. I, 148. adatai alapján készült.

[5] A tábornagy említett jelentése Ortelius id. m. II, 351. oldalán: „Ich nahm den Vorwand, ob wolte der Feind, welcher von dem gegen uns über gelegenem Gebürge uns sehen können, wieder herüber setzen, und sich dess Flusses gantz und gar bemächtigen” (wolle).

[6] Ezt mondja Rintelen id. m. II, 139. „Die Bewegung der Bäume und des Gestreäuches am jenseitigen Abhange täuschte die Wachen, welche glaubten, dass der Feind zum Angriff herabkäme; sie schlugen Allarm.” – Ellenben a Theatrum Europaeum, IX, 1145. és Ortelius id. m. II, 351. szerint a galy- és levélmozgásból arra lehetett következtetni, hogy az ellenség a bányavárosok felé vonul el: „Eine Stund vor Tags entstunde ein kleiner Wind und trübe Wolken, welche das Gesträuch und kleine Bäume auf der Höhe so artlich bewegte, dass es schiene, ob marschierte die gantze Arme dess Feindes herüber gegen die Berg-Städte, worüber dann die Wachten Alarm schlugen, welches so eigentlich gewesen, dass ichs selber geglaubet”, mondja De Souches jelentésében és aztán nyomban hozzáfűzi a 499. lábjegyzet alatt idézett mondatot.

[7] Ortelius id. m. II, 351.: „Und, bin gesinnet gewesen, die Völcker zu stellen, umb dem Feind auff dem Pass (t. i. a vízen való átkelésben) vorzubiegen.” Ezt tehát a tábornagy még akkor határozta el, amikor még maga is a fák és bokrok mozgadozásának félremagyarázott hatása alatt állott.

[8] Lásd a XVI/20. számú mellékleten levő csapatjelzéseket a jobb szárnyról a bal szárny felé és a XVI/19. számú melléklet jelmagyarázatát.

[9] Theatrum Europaeum, IX, 1145.: „Als solches (t. i. a császáriak felvonulását) der Feind vermerckte, satzte er über 600 Janitscharen und mehr dann 6000 Mann auff der rechten Hand in einen Busch verdeckt, und mit der übrigen Macht marschirte er auff der lincken Hand durch die Haptstrasse den Berg hinab, in Meinung, die Christen an einem Posten und Passe über ein kleines, aber sehr morastiges Bächlein zu ertappen, oder zu umringen, und zu schanden zu machen.”

[10] Ezek közül eddig Koháry huszárjai az első harcvonal legszélső jobb szárnyán, Caprara 2 vértes százada a második harcvonal balszárnyán, a brandenburgi dragonyosok pedig a harmadik harcvonal közepén voltak beosztva.

[11] Theatrum Europaeum, IX, 1146.

[12] Rintelen id. m. II, 140. Blakh-nak nevezi az alezredest.

[13] Rónai Horváth id. m. 310. – Koháry halála körülményeiről lásd bővebben „A Lévai csata és Koháry István halála” című cikkét a Hadt. Közl. 1893. évf., 541.

[14] Rintelen id. m. II, 142.: „Alles Geschütz und das ganze Gepäck des Feindes fiel den Siegern in die Hände, die in dem von asiatischen Luxus strotzenden Lager reiche Beute machten.

[15] Meg kell itt említenünk, hogy Ortelius id. m. II, 345. a zsákmány felsorolásánál ugyanezeket a számokat említi.

[16] Theatrum Europaeum, IX, 1146.: „Wann die Herren Ungarn (a felsőmagyarországi urakat és az általuk kiállítandó csapatokat érti alatta), wie der Herr General Feldmarschall sie auffs freundlichste darzu eingeladen hatte, zusammt dem nach dem Treffen angelangten Einsatze, sich etwas zeitlicher eingestellt hätten, würde es noch schärffer hergegangen, und von dem Feinde wenig Mannschafft entlauffen sein: dann die Teutsche Reuter und Pferde waren wegen dess etliche Tage gewährten Marsches zum nachjagen gantz untüchting. Die jenigen, so das thun konten, waren allein dess Herren Obristen Koháry, Valentins Balassy und Michaels Eszterházy wenige Husaren und dess Ungarischen Kammer-Grafens, Herrn Barons Joanelli seine 2 Compagnien.” – Majdnem szószerint ugyanezt mondja Ortelius is id. m. II, 353.

[17] Szalay László id. m. V. 91. szerint: „A keresztények vesztesége csak 500 főre ment, köztük egy magyar dandár nagyja, Kohári István. – Horváth Mihály id. m. V, 525. ugyanezt mondja: „…a mieink közül magyar s német összesen csak 500 s köztük Koháry István, egy dandár kapitánya, maradt halva.”

[18] Mit unglaublicher Resolution gefochten.

[19] Ortelius id. m. II, 353: „Die wenige Ungarn, so bey mir gewesen, haben sich auch wolgehalten, und bevor ab der Graf Valentin Balassa mit Verwunderung gefochten.” – A Theatrum Europaeum, IX, 1146. old. az 508. lábjegyzet alatt foglalt idézet folytatásaként ezeket mondja: „Diese wenige Ungern hielten sich dannoch, auch bey dem Treffen rühmlich wohl, und sahe man bevorab den Herrn Grafen Valentin Balassy mit Verwunderung fechten. Der Herr Obriste Zeyss und der Herr Kammer-Grafe Joanelli erwiesen auch zur Gnüge ihre Tapfferkeit. Aber der Herr Obriste Koháry ward der Christlichen Armee allzufrühezeitig entruckt, da er gleich bei dem ersten Treffen als ein getreuer Bürger und Sohn des Vatterlands, nebenstandern, wie die Löwen in den Feind satzte.”

[20] Ortelius id. m. II, 354: „Wie die unsrigen nun etliche Tage im Lager bei Lewentz aussgeruhet hatten, führte der Herr General-Feldmarschall von Susa die gantze Armee auff Barkan zu, und langte den 1. Augusti… in derselbigen Gegend an.” – Ugyanezt mondja a Theatrum Europaeum is, IX, 1147.

[21] Léváról a tábornagy előterjesztést tett a bécsi udvari hadi tanácsnak a párkányi híd és hídfő ellen intézendő hadműveletek tárgyában és intézkedést kér, hogy több műszaki és tűzérségi fölszereléssel bíró és néhány gyujtó hajó küldessék le a Dunán, az utóbbiak főleg a híd lerombolására. A kérelmet a haditanács teljesítette és 5 brigantine és 2 gyujtó hajót küldött Ehrlinger Lukács hajónagy parancsnoksága alatt Bécsből a Dunán lefelé, melyek Pozsony mellett július 29-én eveztek le. A hajók azonban csak Komáromig jutottak, ahol a hajóhad megrekedt. A parancsnok ugyanis itt augusztus első napjaiban tudomást szerezvén Párkány megvételéről és az esztergomi híd lerombolásáról, a továbbhajózást fölöslegesnek tartotta. Ilyen körülmények között a hajóhadat visszavitték Bécsbe, a tiszteket és hajóslegénységet pedig elbocsátották. (Specificatio comitis Josefi Illésházi. Nemzeti Múzeum, 105. Qu. German.)

[22] Nem férhet hozzá kétség, hogy Rónai Horváthnak sok tekintetben igaza van, de azért ennyire nem kellett volna megnyomnia a tollat. Ha igaz is, hogy De Souches tábornagy nem követte nyomban az egész sereggel a visszavonuló török sereget, de azért azonnali üldözése iránt, mint fentebb láttuk, az egész könnyű magyar lovasság kirendelése által, nagyon is helyesen intézkedett. A vitás ügy igazságos elbírálhatása céljából ideiktatjuk Rintelen id. m. II, 143. old. erre vonatkozólag tett kijelentéseit. „Mit einem Schlage – írja az említett katonai író – vernichtete De Souches ein ganzes Heer des Feindes. Sein Benehmen bei dieser Gelegenheit ist ganz das entgegengesetzte von demjenigen, welches er im Mai beobachtete. Damals liess er sich von einem Feinde, dem er überlegen war, von seinem Ziele ablenken, und zog sich vor ihm zurück; dieses Mal ging er auf einen doppelt so starken Feind mit schnellen Märschen los, und griff ihn mit grosser Kühnheit an. Den besiegten Feind verfolgte er im Mai nicht; im Juli liess er ihn nicht mehr zu Athem kommen, und eilte in raschem Siegeslaufe bis Parkan, wo er seinen Triumpf durch die Zerstörung der dortigen Verbindung des Feindes mit beiden Donau-Ufern, der einzigen oberhalb Ofen, noch vermehrte.”

[23] A megtámadott Párkány egykorú képét a XVI/21. számú melléklet mutatja.

[24] Ortelius id. m. II. 354–355. – Theatrum Europaeum, IX. 1147. – Mindkét forrás az északi hadsereg visszavonulásának legfőbb okául az arról szóló hírt jelöli meg, hogy a nagyvezír a vesztett szent-gotthardi csata után Izmail pasa parancsnoksága alatt 12.000 embert indított Esztergom felé útnak, akinek parancsa volt, hogy a Pestnél és Vácnál táborozó havasalföldi, moldvai és tatár hadakkal való egyesülés után az északi hadsereg ellen támadólag lépjen fel.