A bécsi államtanács május 27-iki állásfoglalása Kanizsa ostromának sikeres folytatása mellett kétségkívül érdekes és feltűnő jelenség. Nem hinnők, hogy azt a bécsi urak akár Zrínyi, akár a magyarság kedvéért tették volna, hanem tisztán csak azért, mert a kanizsai vállalat meghiusulásával kapcsolatban az osztrák örökös tartományok és Bécs veszélyeztetésének kérdése lépett újra előtérbe, mert szinte előrelátható volt, hogy a Kanizsa megostromlása miatt felbőszült török, elért sikerei által sarkalva, bosszút fog forralni nemcsak Zrínyi, hanem a császár és annak tartományai ellen is. És alig lehet kétségünk az iránt, hogy a javasolt fantasztikus cavalcade hóbortos gondolatának végrehajtását is elsősorban Bécs, nem pedig a veszélyeztetett magyar terület biztonsága érdekében eszelték ki a bécsi bölcs tanácsurak, nem sokat törődve azzal, hogy ezáltal a királyi Magyarország egy jelentékeny részét a saját csapatok teljesen tönkre tették volna.

Kanizsa ostromának félbehagyása azonban egészen új helyzetet teremtett. Az örökös tartományok és Bécs sorsa miatti aggodalom most még magasabb fokra hágott és a bécsi körök meglepetésük és megdöbbenésük első pillanatában immár a rendelkezésre álló összes erőket az említett tartományok és Bécs biztonságának érdekében a Dunától délre, lehetőleg egymáshoz közel állítják sorompóba s ezért De Souches seregcsoportját Magyar-Óvárra rendelik, azonban higgadtabb megfontolás után rájönnek, hogy ezáltal a Dunától északra fekvő terület teljesen védtelen maradna s így a De Souches-ra vonatkozó eredeti parancs érvényben marad.

Hogy Léva mindössze négy napi ostrom után beadta a derekát, az elsősorban a török védőrség kishitűségének tudható be.

A hihetetlenül könnyen kivívott siker után De Souches tábornagy az akkor uralkodó felfogásnak és mentalitásnak megfelelően a legközelebbi vár, vagyis Nógrád ostromát vette célba, de ez az udvari hadi tanácsnak Rónai Horváth által nem ok nélkül erősen kifogásolt közbelépése folytán elmaradt. Ez alkalmat adott az ellenségnek, hogy a Duna balpartján is tetemes erőket összevonva, mindenekelőtt az elvesztett Lévát és Nyitrát visszafoglalni igyekezzék, hogy aztán rendes szokása szerint Morvaországot árassza el messzemenő portyázó hadaival. Az ebből származható veszély tudatára ébredve a bécsi udvari hadi tanács gondolkozóba esik, de nem tudván magát egész határozottan valamire elhatározni De Souchesnak a császár által azt a bizonyos se hideg, se meleg parancsot, sőt nem is parancsot, hanem csak tanácsfélét adatja ki. De az egyszer a hadi tanács De Souchesban igazi emberre, tizennégy karátos hadvezéri képességekkel megáldott hadvezérre talált, kinek jellemzésére Rónai Horváth id. m. 314. oldalán a következőket írja: „Hogy miért hivatott vissza Souches tábornagy Léva megvétele után, azt már említettük,[1] valamint azt is, hogy a hadműveletek újból való fölvételére az impulzust ama császári leirat adta meg, mely a Nagyszombatban levő beteg tábornagyot az érsekújvári pasa mozgolódásaira figyelmeztette s ennek meggátlására valamely vállalatot ajánlott. A tábornagy a császár kivánatának bizonyára eleget tesz akkor is, ha a hadi tanács javaslatát fogadja el, vagyis a sereget a Vág-vonalon összevonja, e vonalat megerősíti és a komáromi parancsnokkal egyetértőleg Érsekújvártól nyugatra kordont von.[2] Hisz mindezen, a császár és a hadi tanács által kifejezett, kívánságok egyetlen célja csak az volt, hogy Bécs és Ausztria török betörések ellen biztosíttassék. – Souches tábornagy azonban nem a kapott tanácsok szerint járt el, nem védő rendszabályokat foganatosít, hanem tudomást nyerve arról, hogy a törökök Léva visszavételére készülnek, támadó hadműveletre, Léva fölmentésére határozza magát. Ez bizonyára dicséretes elhatározás – általános katonai szempontból; Montecuccoli helyeslését és jóváhagyását azonban alig nyerte volna meg, mert hiszen 12.000 főnyi sereggel egy 30.000 főnyi hadsereg[3] ellen támadni, Montecuccoli elvei szerint oktalan kockázat, melyet egy jól nevelt császári vezérnek elkövetni nem szabad. Hisz ott van például a kanizsai hadjárat. – A kanizsai sereg több mint 18.000 fővel bírt, s bár a nagyvezír csak 40.000, más hírek szerint pedig csak 30.000 fővel közeledett, az arány tehát kedvezőbb volt mint Souches és Ali pasa közt, Hohenlohe mégis nem hogy támadni mert volna, amit Zrínyi Miklós oly hévvel ajánlott, de sőt „a kereszténység magasabb érdekeinek megóvására” visszavonult a Mura mögé; Montecuccoli pedig a német vezér eljárását teljesen helyesnek ismerte el, és Zrínyivel szemben Hohenlohenak adott igazat; sőt maga még akkor sem támadott, midőn a császári sereg a törökével egyenlő volt, s a támadásra a táborban levő császári követ is ösztönözte. Szerencsére azonban Montecuccoli már a Mura melletti táborban volt s így Souches tábornagy „oktalan” vállalatát meg nem akadályozhatta. – Ha már az elhatározásért teljes elismerés illeti Souches tábornagyot, még inkább megérdemli ez elismerést a gyorsaság, mellyel a hadműveletet intézi és a gondosság, mellyel a hadsereg ellátásáról, a mozdulatok akadályainak elhárításáról gondoskodik. Július 12-én kapja a császári rendeletet, 15-én a sereg már a galgóci táborban egyesül Heister hadosztályával és hadműveletekre készen áll, 16-án megindul és 18-án már szemben áll az ellenséges sereggel; ez, kivált az akkori időt tekintve, amikor minden oly rendkívül megfontolva tétetett, bizonyára dícséretes tevékenység.”

Érdekes, hogy az első egybehangzó hírekre, miszerint az ellenség Léva felmentését célozza, De Souches tábornagy is Nyitrán át egyenes, mint a legrövidebb irányban Verebélyen keresztül szándékozott Lévára menetelni, de már Nyitrán azt a téves jelentést avagy kémhírt veszi, hogy az ellenséges főerő nem Lévánál, hanem Garam-Szent-Benedeknél áll s így ő is Aranyosmaróton át arra felé vesz irányt. De útközben a tévedés kiderülvén, a tábornagy egész seregével nyomban a helyes irányba, Léva felé tér le, ami szintén elismerést érdemel.

Azonban térjünk vissza Rónai Horváth fejtegetéseihez, aki folytatólag ezeket írja: „E föltétlen elismerést azonban nem terjeszthetjük ki a csatában kifejtett vezéri tevékenységre is; és bennünket azon körülmény, hogy a vállalat végre mégis teljes sikert aratott, véleményünkben meg nem ingathat. Souches tábornagy július 18-án birtokába ejti a Garam-vonalat és a folyó mögött azon elhatározással áll meg, hogy a törökök támadását bevárja. Ezt vagy azon szándékkal tehette, hogy egyszerűen védelemre szorítkozik, vagy azért, hogy az ellenséget átkelés közben támadja meg. Mindkét elhatározás helyes lehet. Helyes lehet az, hogy a támadást bevárja, ha a török számbeli túlerővel hajtott, még helyesebb, ha csak azért várt, hogy a nagyobb számú ellenséget harcra kedvezőbb viszonyok közt, t. i. átkelés közben támadja meg. A jelentés szövegéből az egyik szándék ép úgy kiolvasható, mint a másik; hogy melyik volt az igazi, azt a német kifejezés („dem Feind auf dem Passe vorzubiegen!”) homályban hagyja.[4] Csak következtetni lehet egyrészt a hadművelet általános céljából, másrészt a tényleg bekövetkezett támadásból, hogy a vezérnek, már a Garam mögött állva is, nem puszta védő, hanem támadó szándéka volt. Az, hogy a Garamon hidakat nem veretett, átkelésre semminemű előkészületet nem tétetett, megfelel mindkét szándéknak s mindkét esetre jó. Nem számolt azonban a tábornagy előre a másik eshetőséggel, hogy t. i. az ellenség fent marad a hegyen, a Garamhoz nem száll le, – szóval nem támad, hanem a támadást bevárja! Innét van, hogy a következő reggelen, midön a tábort egy véletlenség, egy optikai csalódás, fölriasztja, előbb védő rendszabályokhoz nyúl, amikor pedig a tévedés kiderül, amikor látja, hogy az ellenség a hegyeken mozdulatlanul áll: kezdetben tanácstalan. – A később bekövetkezett elhatározás, hogy a sereg a Garamon átkel és az ellenséget megtámadja,[5] a császári vezér elhatározó képességéről és erős támadó szelleméről tanúskodik ugyan, de – és ezt most már nem Montecuccoli, hanem a hadművészet általánosan érvénnyel bíró elvei szerint mondjuk – nem egyéb, mint elhirtelenkedés. Bizonyos, hogy ha valahol, úgy a háborúban jogosult a közmondás: „aki mer, az nyer”. De ez csak kisebb viszonyokra állhat és nem egész hadseregek cselekedeteire.[6] Egy hadsereget oly folyón, mint a Garam, átvetni, e folyóval hátunkban, egy mocsaras patakon át, a magaslaton álló, több mint kétszerte erős ellenséget megtámadni: ez már a jogosult merésen túlmegy és nem bátorság többé, még csak nem is merészség, hanem vakmerőség. Az jogom lehet: hinni és remélni, hogy a kétszerte erősebb ellenséget csapataimmal, melyek szívósabbak, fegyelmezettebbek, talán még vitézebbek is: legyőzöm; ez jogos önbizalom. De nem szabad magamnak ezt önként és csak vakmerőségből, akként megnehezíteni, hogy a harcot a lehető legkedvezőtlenebb viszonyok közt és balesetre való minden előgondoskodás nélkül fogadjam el, ha arra kényszerítve nem vagyok. A harc ily körülmények közt annyira bizonytalan, annyi esélytől függ, hogy eredménye csak a véletlen műve. Egy ily csatát megnyerni, lehet szerencse, de sohasem eredménye az a genialításnak, a hadvezéri bölcs számításnak, a tudáson és tapasztaláson alapuló hadvezéri előrelátásnak. – Souches tábornagy cselekménye semmivel sem bölcsebb, mint volt a megelőző évben Forgách Ádámé; a különbség csak az, hogy Souches vállalata véletlenül sikerült és győzött, Forgáché véletlenül nem sikerült és megveretett. De ha Souches megveretik, veresége még sokkal nagyobb, mert seregének azon része, mely az ellenség fegyverei elől elmenekül, a Garamban vész el. Hogy miért sikerült Souches vállalata? Azért, mert a török fővezér bár kisebb, de hasonló hibát követett el, legfőképpen pedig azért, mert jobb szárnyának parancsnoka által nem támogattatott. A hiba, melyet elkövetett, az volt, hogy az uralkodó magaslatot elhagyta[7] és a mocsaras patakon átkelt; támadása a lejtőn le sokkal súlyosabb, erőteljesebb lett volna és tűzérsége által – még ha ágyúinak száma csekély volt is – jobban támogattatott volna, mint a síkon, a patakon való átkelés után.[8] A magaslat lejtjei pedig a lovasság működését egyáltalán nem gátolták. A jobbszárnyparancsnok hibája pedig az volt, hogy e parancsnok a csata egész folyama alatt tétlen védekezésre szorítkozott és lanyhasága által lehetővé tette, hogy a császári vezér csapatot csapat után és az egész tűzérséget átvihette az ellenkező szárnyra, hol a döntés lefolyt. – De egészben véve Ali pasa támadása helyes volt; a terv, hogy a balszárnyon összehalmozott nagy tömegekkel a császári sereg jobbszárnyát visszanyomja és evvel a császáriakat a Garam és a hegység felé szorítja, kitűnő volt; még részleteiben is helyes volt e szárny támadó előnyomulása, mert támaszkodott az erdőre. De a támadó tömegeket, – tekintettel arra, hogy az erdő a mozgást korlátolja, továbbá a meglepésre való tekintettel is – még a csata előtt, az éj folyamán kellett volna az erdőbe helyeznie. Ha így cselekszik, támadása meglepő, erőteljesebb és a császári vezér már csak az idő rövidségénél fogva sem képes arra, hogy az ellenkező szárnyról csapatokat és tűzérséget vonjon ide. – A kifejtettel szerint tehát, hadművészeti szempontból, nem helyeselhető ugyan a császári tábornagy elhatározása,[9] de viszont el kell ismerni, hogy az átkelés után és a csata folyama alatt mindent megtett, hogy a kockázott lépés következményeit elhárítsa. Betegsége dacára 17 órán át ül a nyeregben és szakadatlan figyelemmel, bámulatos tevékenységgel minden intézkedést idejekorán tesz meg, hogy a sikert biztosítsa. Fölismeri a döntő pontot és ide vonja legjobb csapatait, főképpen a gyorsan mozgó lovasságot és a könnyű lövegeket, annyit, amennyit csak lehetett, hogy a törökök és a moldva tatár sereg lökemét föltartóztassa, s midőn ez végre erős küzdelem után sikerült, maga megy támadásba át és evvel eldönti a csata sorsát.”

Rónai Horváthnak a lévai csatához fűzött megjegyzéseit azért tartottam szükségesnek részletesen leközölni, mert ő az egyetlen a magyar katonai írók közül, aki ezekkel az eseményekkel bőven és alaposan foglalkozott és így valószínű, hogy a hadtörténelemmel foglalkozó magyar olvasó közönség legalább bizonyos mértékben magáévá tette különben kiváló és úttörő hadtörténészünk fenti megállapításait. Már az általam eddig hozzáfűzött megjegyzésekből is eléggé kiviláglik, hogy én nem mindenben értek egyet Rónai Horváth megállapításaival. Majdnem tendenciózusan túlszigorúnak tartom az illusztris szerzőnek nemcsak fenti, hanem legtöbb egyéb kifakadásait is minden ellen, ami osztrák, legyen az személy, elhatározás, cselekedet vagy bármi másféle dolog. Erős kritikáját kétségkívül az ugyanolyan erős hazafias érzés által diktált osztrák ellenszenv váltotta ki, mely ha sok tekintetben jogosult is, de azért a hadtörténelmi írónak felül kell tudni emelkedni mindenféle szimpátián és antipátián, hogy ítéleteit a legpártatlanabb igazság jegyében hozhassa meg.

Ebből a szemszögből tekintve a dolgot, Rónai Horváthnak a „Die Feldzüge Montecuccoli's” szerzőjére, vagy Rintelenre és De Souches tábornagyra vonatkozó némely megjegyzését feltétlenül legalább is tompítania kellett volna. E helyett a nagyon is temperamentumos szerző, mint fentebb láttuk, nemcsak Rintelenre és De Souches tábornagyra vonatkozó némely megjegyzését feltétlenül legalább is tompítania kellett volna. E helyett a nagyon is temperamentumos szerző, mint fentebb láttuk, nemcsak Rintelenre borította rá a vizes lepedőt, hanem De Souches tábornagyot is, egyik-másik elhatározása és cselekedete miatt felette előnytelen és túlszigorú elbírálásban részesítette. Ezt az a De Souches táborszernagy, aki a császárhoz intézett jelentésében oly pártatlanul szépen nyilatkozott a magyar alvezérek és a magyar csapatok működéséről, mint előtte talán egyetlen osztrák tábornok sem, csak azért, mert osztrák szolgálatban állott, semmi esetre sem érdemelte meg. Ennek ellensúlyozására itt le kell szögeznem, hogy De Souches az ő korában szerepelt osztrák generálisok egyik legkiválóbb egyénisége volt, aki még korlátolt eszközökkel is valóban remek eredményeket tudott felmutatni. Nem tartom tehát helyesnek, ha valaki, nem egészen a pártatlan igazság mezején maradva, az ilyen, a szakirodalom által általánosan elismert vezéri tehetség cselekedeteinek méltatásánál szinte erőlködve azon igyekszik, hogy még a kákán is csomót találjon. Rónai Horváth megállapításaival ellentétben és a magam részéről De Souches táborszernagynak elhatározásait és magatartását ebben a vállalatban elejétől majdnem véges végig kifogástalannak és a legnagyobb fokban dícséretre méltónak tartom, ellenben nem vagyok hajlandó a Rónai Horváth részéről Ali pasa török fővezérrel szemben megnyilvánult illetve kifejezésre jutott dicshimnuszokhoz hozzájárulni.

A fölülről kapott határozatlan, lagymatag utasítást tekintetbe véve, De Souches táborszernagynak Léva felmentését célzó elhatározását a legnagyobb mértékben helyeselnünk kell. Seregének gyors összpontosítása, az egészen Léváig terjedő előnyomulás gyors lebonyolítása és az ennek útjában álló akadályok mesteri módon való kiküszöbölése a legnagyobb fokú elismerést érdemli meg. Utóbbi tekintetben kivált a Nyitra folyón való átkelés gondos előkészítése és a gyalogságnak a Garamon való átszállításának különös és sikerült módja, érdemelnek kiváló figyelmet. Miután ő Lévát fel akarta menteni, neki okvetlenül támadnia kellett, ami, tekintve, hogy az ellenség még 19-én reggel is mozdulatlanul megmaradt a Lévától északra fekvő magaslatokon elfoglalt állásában, a Garamon való átkelést elodázhatatlanul szükségessé tette és minden esetre jobb volt azt még a kora hajnali órákban, amikor az ellenség látszólag még reggeli álmát aludta, mint később végrehajtani. Hogy ez a vállalkozás felette nehéz és veszélyes is volt, ahhoz nem férhet kétség, de ez nem szolgálhat okul a gáncsoskodásra és nem róható fel hibául, főleg ha szem előtt tartjuk, hogy De Souchesnak, mint már fentebb hangsúlyoztuk, a mozdulatlanul álló és támadásra semminemű hajlandóságot sem mutató ellenséget feltétlenül meg kellett támadnia.

Afölött lehetne vitatkozni, nem lett volna-e célszerűbb július 18-án a hadsereggel az előnyomulást Garam-Szent-Benedeken át folytatni s aztán ott minden ellenséges behatáson kívül a Garamon átkelve, a támadást a Csejkői patak mindkét oldalán észak-déli irányban a Lévától északra állást foglalt ellenség jobb oldala és háta ellen végrehajtani, de a tábornagy, bár tévesen, úgy látta, hogy a törökök egész erejükkel, vagy legalább is nagy tömegekkel megmozdultak a Tolmács tájékára előretolt Koháry-csoport megtámadására s így annak támogatására előbb Heister altábornagyot rendelte ki, majd nemsokára az egész sereggel is arra felé tért le, amit utóvégre hibául felróni nem igen lehet.

A Koháry-csoport előreküldése hírszerzés és felderítés céljából feltétlenül indokolt és kiválóan hasznos rendszabálynak minősíthető és nagy megelégedéssel és büszkeséggel tölthet el bennünket, hogy a vállalatban részt vett mindkét magyar csoport, Koháry és Balassa osztagai, a legkiválóbb módon oldották meg a rájuk bízott feladatokat, ami elsősorban a vezetők, de egyben a nekik alárendelt csapatok érdeme is.

Amit De Souches ezúttal a harc- és csatavezetés terén produkált, az bátran becsületére válnék akármelyik újabbkori hadvezetőnek és hadvezérnek is.

Egy nagy hibát azonban mégis elkövetett a tábornagy, még pedig azt, hogy Párkány megvétele és az ottani híd elrombolása után nagyobbszámú ellenséges erők előnyomulásának hírére a Vág mögé húzódott vissza. Ezzel az eddig elért remek szép eredmények jó részét ismét kiadta kezéből. De azért mégis túlerősnek tartom azt, amit Rónai Horváth (id. m. 321.) erre nézve következőleg lát jónak kifejezésre juttatni: „Ha Souches tábornagy közvetlen és gyors üldözéssel[10] a török sereget megsemmisíti és azután Esztergomot szállja meg, úgy hadjáratával valóban hasznos szolgálatokat tesz. De így, amint a szentkereszti ütközet, úgy a szentbenedeki csata eredménye nem nyilvánult egyébben, mint hogy Léva és Nyitra várak megtartattak. – Hogy a Párkány elleni vállalat és az esztergomi híd elrombolása mire volt jó, azt nem tudjuk. Reánk azt a benyomást teszi, mintha a császári vezér a hadjárat befejezéséhez végül egy tűzijátékot kívánt volna még, s a párkányi vállalatot csupán a sereg mulattatására rendezte volna. Sem célja, sem haszna a vállalatnak nem volt.”

Most pedig lássuk a Rónai Horváth által annyira kidícsért Ali pasa munkálkodását és tevékenységét. A pasa már július 18-án biztos tudomást szerzett a császári sereg közeledéséről, sőt előre tolt tatár csapata Tolmácsnál össze is ütközött Koháry hadával; ennek dacára semmi különösebb intézkedést nem tett arra nézve, hogy az ellenség átkelése a Garamon legalább némileg megnehezíttessék. Csakis így történhetett meg, hogy De Souches táborszernagy serege július 19-én a kora reggeli órákban zavartalanul kelhetett át a tetemes akadály számba menő folyón. Ez kétségkívül hatalmas mulasztás és hiba volt Ali pasa részéről. De nemcsak az osztrák sereg átkelését, hanem csatarendbe sorakozását is nyugodtan és tétlenül nézte a török fővezér és csak mikor a már csatarendbe teljesen felfejlődött ellenséges sereg támadólagos előnyomulását megkezdte, mozdult meg végre a török sereg is, még pedig egyidejűleg előre és mindkét oldal felé azzal a szándékkal, hogy az egyelőre még együtt tartott és elég keskeny arcvonalszélességet felmutató ellenséges sereg mindkét oldal felől átkaroltassék. Ez gondolatnak minden esetre igen jó volt, csakhogy De Souches tábornagy még idejekorán észrevette a fenyegető veszedelmet, úgy hogy még elég ideje maradt saját csapatjainak széthúzására, még pedig oly mértékben, hogy mikorára a két sereg harca kezdetét vette, már nem a császáriak, hanem a törökök voltak az átkarolás veszélyének kitéve. Ennélfogva e tekintetben is De Souches tábornagy mutatkozott ügyesebbnek. Ez a nagyarányú széthúzás azonban nagy veszélyt jelentett a sokkalta gyengébb osztrák seregre és ha a török hadvezér akár valamelyik szárnyon, avagy még célszerűbben a középen és egyik vagy mindkét szárnyon egyszerre gyakorolt volna megfelelő nyomást, amire a rendelkezésre álló túlerő elég kedvező alkalmat szolgáltatott, úgy a császáriak alig kerülhették volna el arcvonaluk áttörését. Ali pasa azonban csakis a saját balszárnyán összpontosított nagyobb csapattömegeket, itt akarván a döntést kierőszakolni, de szerencsétlenségére erre a szárnyra legmegbízhatatlanabb csapatjait, az oláhokat és tatárokat rendelte, amelyek nem valami nagy szívóssággal és kitartással láttak hozzá feladatuk megoldásához, amint azt Rasid efendi elég nyomatékosan hangsúlyozza is. Lehet, hogy a török közép- és jobbszárnyhadak parancsnokai kifejezetten azt a parancsot kapták Ali pasától, hogy nekik csupán állásaik megtartása a fontos mindaddig, amíg a döntésre hivatott balszárnyhad látható illetve döntő sikereket el nem ér. De még ebben az esetben is kivált a jobbszárny parancsnokának, mihelyt észrevette, hogy az ellenség a vele szemben álló császári balszárnyról egyre-másra vonja ki a csapatokat az ellenkező szárnyra való eltolás céljából, saját kezdeményezéséből támadólag kellett volna előretörnie, mely esetben a közben nagyon is elerőtlenedett császári balszárnyat bizonyára hamarosan halomra dönthette volna. Vagy ha a török jobbszárny parancsnoka ezt saját elhatározásából meg nem tette, úgy Ali pasának kellett volna erre nézve intézkednie, aki szintén látta az osztrák csapatok folytonos átrokirozását az északiról a déli szárny felé. Azonban sem a közép-, sem a jobbszárny, sem Ali pasa részéről e tekintetben mintha semmi sem történt volna, ami a török hadvezetést igen gyenge és furcsa színben tünteti fel. A küzdelem vége felé a török középhad próbálkozott ugyan egy támadólagos előretöréssel, de akkor már késő volt.

Ezzel a tétlenséggel szemben merő ellentétben áll a Balassa-csoportnak minden dícséreten felül álló megszakítás nélküli tevékeny munkálkodása, mellyel a török jobbszárnyat eleinte aggodalmaskodóvá, majd utóbb teljesen kishitűvé tette. És mi büszkék lehetünk, hogy ez alkalommal megint magyar emberek kiváló hadra- és harcratermettségét dícsérhetjük. Amikor pedig a balszárnyon levő oláh-tatár hadak a küzdelmet abbahagyva, a visszavonulást megkezdték, török részen a zűrzavar és fejetlenség tetőpontját érte el és nem ok nélkül, mert hiszen a balszárny visszanyomása folytán a közép- és jobbszárny-had a Lévától való teljes elvágatás veszélyének volt kitéve, ami csak azért nem következett be, mert a császáriak jobb szárnyán küzdő Heister altábornagy vezette csapatok a megelőző kemény harcban annyira kimerültek és kötelékeik annyira össze-vissza keveredtek, hogy itt a harctevékenység folytatása előtt előbb a rendet kellett helyreállítani, ami alkalmat adott a török közép- és jobbszárnyhadnak, hogy még idejekorán a Podluzsány és Léva közötti magaslatokra húzódjék vissza, de a császáriaknak most bekövetkezett lendületes és elszánt előretörése folytán a lévai csatavesztés most vált csak igazán katasztrófálissá az oszmánokra nézve.

[1] Lásd a 265. oldalon.

[2] Ez azonban a 266. oldalon foglaltak szerint csak a Traun gróf által első ízben hozott utasításban foglalt javaslatokat fedi, míg a második felhívás már ennél valamivel többet, hogy mit, azt talán maga a haditanács sem tudta, kívánt a tábornagytól.

[3] Hammer-Purgstall id. m. III, 556: „Graf Souches hatte mit 12.000 Mann den Pascha von Neuhäusel, welcher zwanzig bis dreissig tausend Mann stark gegen Lewenz gezogen, zu S. Benedict angegriffen und geschlagen, die Tataren und Modauer liefen die ersten, und die Anderen folgten.” – Zinkeisen id. m. IV, 929: „Die Statthalter von Ofen und Neuhäusel, mit den Walachen vereint, etwa 20-30.000 M. stark, hatten den Versuch gemacht, Lewenz zu überrumpeln, welcher durch die Enschlossenheit des Feldmarschalls Grafen de Souches auf die glänzendste Weise vereitelt wurde. Mit etwa 12.000 M. überfiel er am 19. Juli bei St. Benedict die Osmanen und brachte ihnen eine vollständige Niederlage bei.” – Horváth Mihály id. m. V, 525: „Ali, érsekújvári pasa, a két vár (Nyitra és Léva) visszafoglalására parancsot vevén, július közepe felé magához vonta az oláh és moldvai vajdák hadait s 20-30 ezernyi fegyveressel Léva vívására indult. De július 22-én (ez tévedés 18-ika helyett) már Souches is Sz. Benedeknél állott 12 ezernyi táborával, s másnap hajnalban oly eréllyel támadta meg az ellenséget stb.”

[4] A dolog nem egészen így áll. Ha figyelemmel átolvassuk a 268–269. oldalon foglaltakat és az azokhoz tartozó német idézeteket, úgy nem lehet kétségünk az iránt, hogy július 18-án este és a rákövetkező éj folyamán De Souches tábornagy, az ellenség támadólagos fellépésével számolván, a maga részéről határozottan védelmi magatartásra gondolt; erre enged következtetni a Garam mentén fölhányt 4 redoute (földsánc) is. A hadseregnek téves alapon történt hajnali fölriasztása eleinte megerősítette a tábornagyot ama felfogásában, hogy a törökök őt megtámadni szándékoznak s erre való tekintettel ő a sereget harckész állapotba helyezte. Ellenben attól a pillanattól kezdve, mihelyt tisztába jött azzal, hogy az ellenség a túlsó magaslatokon még mindig mozdulatlanul áll, a tábornagy minden kétséget kizáróan a maga részéről határozta el a támadólagos fellépést.

[5] Ez a megállapítás nem helytálló, amint az a 269. oldalon 498. és 499. alatt foglalt idézetekből kivehető, mert ezek szerint De Souches már az optikai csalódás idején elhatározta, hogy az ellenséget a vizen való átkelésben megelőzi.

[6] Ezzel a nézettel határozottan szembe kell szállnom, aminek alátámasztására untig elég a fiatal Bonaparte, majd később Napoleon egész hadseregekkel végrehajtott, remekebbnél remekebb, bámulatosan merész hadműveleteire rámutatni.

[7] Miután az akkori seregek nagyobbára lovasságból állottak, senki sem kereste a harc színhelyéül az uralgó magaslatokat, hanem csak a sík, vagy legfeljebb mérsékelten dombos területeket. Az uralgó magaslatok fontossága csak később, a lőtechnika és tűzhatás fokozatos fejlődése nyomán jutott előtérbe.

[8] Akkor még a tűzérség sem kereste az uralgó magaslatokat.

[9] Én Rónai Horváthnak ezt a nézetét nem osztom

[10] Megjegyzem, hogy a közvetlen és gyors üldözés a könnyű magyar lovasság által megtörtént (lásd a 275. oldalon), csak maga a sereg vesztegelt még néhány napig Lévánál.