Amikor a De Souches-seregcsoport hadműveleteinek végrehajtásához hozzáfogott, a majdan Magyar-Óvárnál gyülekező Montecuccoli főcsoportnak ott még úgyszólván se híre se hamva nem volt, minek folytán az északi seregnek hadműveletei ép oly elszigetelten és önállóan folytak le, mint a déli seregé. Hogy az ilyen, egymástól távoleső elszigetelt részekkel való operálás távolról sem fejthette ki az ellenségre azt az imponáló és lenyűgöző hatást, mint hogy ha mind a három hadsereg egy nagy közös cél elérése érdekében egységes terv szerint egyidejűleg vetette volna rá magát az ellenségre, hosszas bizonyításra alig szorul.

Az északi hadsereg izolált előretörése azonkívül még azzal a hátránnyal is járt, hogy utóbb a fősereg rovására a Heister-hadtestet is az említett hadsereg erősbítésére kellett kirendelni.

A neki kijutó nagyobbarányú kereten belül De Souches táborszernagy első elérendő cél gyanánt Nyitra megvételét tűzte ki, amit az ellenségnek megfelelően szívós ellenállása esetén, ahogyan az a déli hadsereggel szemben Kanizsa védelménél megnyilvánult, esetleg azt is jelentette, hogy az egész hadjárat folyamán más újabb feladat kitűzésére nem is fog sor kerülni. Csakhogy a nyitrai törökök nem voltak oly kemény legények, mint a kanizsaiak, mert ők már valamivel több mint két heti ostrom után beadták a derekukat, pedig nekik is biztosan tudomásuk volt arról, hogy felmentésükre nagyarányú intézkedések történtek és hogy azokból kifolyólag a fölmentési akció már is folyamatban van.

Nyitra váratlanul és indokolatlanul gyors kapitulációja folytán a török fölmentési akció Léva várának javára vált, melynek megvétele volt De Souches-nak Nyitra eleste után legközelebbi célja. Hogy ez az újabb célkitűzés nem volt valami szerencsés, az az eseményekből eléggé világosan kitűnik. Minden esetre jobb lett volna már kezdettől fogva nem egyes várak ostromára, hanem a bárhol mutatkozó ellenséges erők megtámadására és tönkretevésére alapítani a hadműveleti tervet, mi ha sikerül, a hadműveletek terén fekvő, vagy azokhoz közel eső várak és erődített helyek csakhamar szintén megadták volna magukat.

De ha előbb nem, Léva alá való érkezésekor kellett volna De Souchesnak arra az elhatározásra jutni, hogy Léva szándékolt ostromával felhagyva, teljes erővel és a legnagyobb eréllyel a fölmentés céljából közeledő ellenségre vesse magát, amit Rintelen adatai szerint a kölcsönös erőviszonyok indokolttá is tettek. E helyett a közben tábornaggyá előlépett osztrák fővezér az erkölcsi tekintetben minden körülmények közt káros visszavonulást határozta el, amellyel én, Rónai Horváth ellenkező véleménye és az osztrák generálist e miatt szinte dicshimnuszokkal elárasztó, de nézetem szerint elég gyenge lábon álló okfejtése dacára, sehogysem érthetek egyet. Rintelen a bécsi hadilevéltárban elfekvő hivatalos okmányok hadjáratait tárgyaló, igen figyelemre méltó művét és ha már ő is, mint kimondott osztrákbarát, rosszalólag itéli meg az osztrák fővezér itteni magatartását, akkor mi ehhez a kedvezőtlen véleménynyilvánításhoz könnyű szívvel hozzátehetjük a jóváhagyó Áment.

De nehogy félreértessem. Én is szívesen meghajtom zászlómat De Souches tábornagy előtt, aki ellentétben Montecuccolival, Hohenloheval, Strozzival ama kevésszámú osztrák tábornokok közé tartozott, akik célszerű intézkedéseik, magatartásuk, vezéri képességük és a sors kedvezése folytán valóban szép eredményeket produkáltak, de ez még nem kötelez bennünket arra, hogy nyilvánvalóan elkövetett hibáik fölött is szemet hunyjunk, avagy pláne hogy azokat erőltetett okfejtésekkel még ki is dicsérjük. Ellenben szó sincs róla: osztatlan dicséretet és elismerést érdemel De Souches tábornagy a zsarnócai csatában kifejtett munkálkodásáért és annak felette célszerű vezetéséért. Már egymagában az az elhatározás, hogy az utóvéd parancsnokának jelentésére és hívó szavára az összes elérhető erőkkel nyomban visszafordult, dicséretet érdemel. Sokan mások az adott körülmények között az ő helyén az utóvédnek az utolsó emberig menő kitartást parancsolva, a visszavonulás gyorsítását rendelték volna el, míg ő ime egyszerre eltalálta a helyes utat, mely azt sugallta neki, hogy nem várak időtrabló ostromában, hanem az ellenséges erők tönkretevésében rejlik az igazi háborús siker titka. A tábornagynak ez az elhatározása annál figyelemre méltóbb, mert amit előbb egész erejével nem mert megkockáztatni, most azt, t. i. az ellenséggel való szembeszállást, csupán erejének jelentékeny részével is megkisérelte, még pedig a leggyönyörűbb eredménnyel. Hanem amit ezután tett, hogy t. i. remek győzelme után ahelyett hogy azt kiaknázni igyekezett volna, hosszantartó teljes tétlenségbe merült, az megint legnagyobbfokú rosszalásunkra tarthat számot. Így és nem másképpen, legkevésbbé pedig egyoldalú és részrehajló dicséretekkel illetve gáncsoskodással vélem én az igazságos és méltányos biráló tisztét betölteni.

A zsarnócai csatában részt vett erők számarányát pontosan megállapítani nem tudjuk. A császáriak részén a Garnier vezette utóvéd 900 lovasból és 400 gyalogosból állott; ehhez De Souches még 1.600 lovast, 500 dragonyost, mintegy 400 gyalogost és némi tűzérséget hozott, úgy hogy végül összesen 2.500 lovas, 500 dragonyos és 800 gyalogos, vagyis mindössze 3.800 ember felett rendelkezett, míg ellenfelének minimo calculo 4-5.000, De Souches szerint pedig 15.000 embere volt. Ily körülmények között majdnem érthetetlen, hogy Garnier gyenge utóvédcsapataival még a zsarnócai híd elvesztése után is aránylag oly hosszú ideig tudott Zsarnóca környékén kitartani. Itt a törökök részén valami nagy hiba történhetett; talán a Garamon való átkelés nehézségei is nagyon késleltették és hátráltatták őket, bár a Garam vízállása nem lehetett valami túlnagy, mert hiszen a törökök jó része gázlón kelt át a folyamon. Garnier, majd utóbb a helyszinre érkezett De Souches úgy látszik egyáltalában nem zavarta az ellenségnek a folyón való átkelését, pedig erre az állapot nagyon is csábító volt.

A törökök rohama hegynek fölfelé semmi esetre sem volt könnyen végrehajtható. Az ehhez nem szokott török lovasság, még mielőtt a hegyre fölért volna, az ellenség tüzében és a császári lovasságnak a lejtőn lefelé, tehát sokkal könnyebb viszonyok között végrehajtott ellenrohamának hatása alatt hamarosan széjjelmállott, de a vastagnyakú Kucsuk Mehemed ennek dacára nem tágított és a nap folyamán többször megismételte mindig kilátástalanabbá váló erőlködését, míg végre ő maga is ott hagyta a fogát. Minden esetre nem megvetendő az ilyen hősies viselkedés, melyet azonban már inkább hősködésnek nevezhetünk, de felesleges és hiábavaló vérpazarlással járván, az effajta csökönyösködés semmi esetre sem utánzásra méltó.

A De Souches tábornagy által a kellő pillanatban elrendelt és úgy látszik nagy elánnal végrehajtott végső ellentámadás annál nagyobb sikerrel járt, mert a megelőző ismételt rohamokban végkép kifáradt török lovasok háta mögött az elég sebes folyású Garam volt, amelybe az ellenség könyörtelenül beszorította őket.