XVI/17. számú melléklet.

De Souches tábornagy nem soká időzött Nyitra alatt s mihelyt a megrongált falakat és bástyákat legalább nagyjából helyreállíttatta, tovább folytatta útját Léva felé, remélve, hogy ezt is hasonló könnyű módon hatalmába ejtheti.

Léva vára[2] ez időben nem volt erős; csupán bástyázott körfala volt, melyet széles és mély árok vett körül. Védőserege mindössze 250 janicsárból és 400 szpáhiból állott, de lőszerrel és élelemmel a vár bőségesen el volt látva.[3]

„Az északi hadsereg, a Nyitrán visszahagyott csapatok leszámítása után is még mindig 5.000 fő német gyalogságból, 3.000 német és körülbelül 2.000 magyar lovasból, összesen tehát körülbelül 10.000 főből állott, s így az ostromot bizonyára bátran megkezdhette volna.” Annál is inkább, miután most már a szükséges nehéz kaliberű tűzérség felett is rendelkezett, melyet Nyitra ostromához pótlólag megkapott. „Csakhamar azonban oly viszonyok állottak be, hogy az ostrom gondolatát el kellett vetni. Először is roppant esőzés következett, mely nemcsak hogy a Léva körüli számos vízvonalat dagasztotta meg és a közlekedést megnehezítette, de elárasztotta a várat és várost körülvevő mocsarakat is, és a vár megközelítését egy időre lehetetlenné tette. Ehhez járult még az is, hogy az élelem a táborban fogytán volt és annak, valamint a lótápnak beszerzése roppant nehézségekbe ütközött, minek folytán a magyar csapatok egy része oszladozni kezdett. Végre pedig – s ez volt a legfőbb ok – az ellenség minden oldalról megmozdult és a császári sereget úgyszólván körül fogta. Előbb ugyan csak az érsekújvári törökök és tatárok, valamint a kisebb szétszórt helyek portyázói nyugtalanították a császári sereget, mi a Nyitrával való összeköttetést szerfölött megnehezítette ugyan és az élelmezés nehézségeit fokozta, de evvel még csak végezni lehetett volna. Bercsényi huszárjai távol tartották a tatárokat a seregtől. Puchheim komáromi parancsnok pedig és a nyitrai védőrség megakadályozták az érsekújváriakat abban, hogy Souches tábornagy hátában nagyobb erővel működjenek. De csakhamar egy új ellenség is támadt. Ez Kucsuk Mehemed nagyváradi pasa volt – ugyanaz, aki ellen Kemény János 1661-ben fejedelemségét és életét vesztette. A nagyváradi pasa összeszedte mindazon török csapatokat, melyek a Duna és az erdélyi határok közt levő helyekben nélkülözhetők voltak, magához vonta az érsekújvári török lovasságot s most mintegy 15.000 főnyi sereggel[4] Esztergomnál átkelt a Dunán, hogy Lévát fölmentse és Nyitrát visszafoglalja.

„Mihelyt Souches tábornagy a törökök nagyobb mérvű mozgolódásairól tudomást nyert, azonnal segélyt szorgalmazott a bécsi udvari hadi tanácsnál és sikerrel. A haditanács Heister altábornagyot, ki egy 5.000 főnyi hadtesttel Morvaországból útban volt Pozsony felé, hogy ott Montecuccoli főseregéhez csatlakozzék, utasította, miszerint irányát Galgócon át vegye, a Vág átjáratait Galgócnál és Sempténél szállja meg, fedezze Souches hátát és amennyiben ez utóbbi kívánná, a szükséges csapatokat rendelkezésére bocsássa. E kirendelés azonban csak ideiglenes legyen és Heister csapatai, mihelyt azokra az északi seregnek szüksége nincs, a Vág mellé visszarendelendők. E segítség igen hasznos lett volna, ha – kéznél van. Ámde Heister még Morvaországban volt s Souches tábornagy azon parancsát, hogy lovasságát azonnal a Garamhoz előre küldje, csak május 16-án és még Morvaországban kapta meg.

„Souches tábornagy közvetlen segítséget a legközelebbi időben nem remélhetvén, a nagyváradi pasa támadását Lévánál bevárhatónak nem tartotta, még kevésbé gondolhatott arra, hogy Kucsuk Mehemed ellen maga támadólag föllépjen. Elhatározta tehát, hogy Nyitra felé visszavonul. A fenforgó körülmények közt valóban ez volt a legjobb.[5] Nyitra vára a sereget ugyan be nem fogadhatta, de mégis oltalmat nyújthatott, két menetre lévén Lévától, könnyen volt elérhető, a sereg itt összeköttetésbe léphetett a komáromi helyőrséggel és végre egy menetre jutott a Vágvonalhoz, hova Heister hadtestének beérkezését várta. Ha a sereg Nyitránál sem maradhat meg, visszamehet a Vág mögé és ott – egyesülve Heisterrel – sikerrel működhetik a nagyváradi pasa ellen.[6] Az északi hadsereg ez időpontban nem volt közvetlenül Léva alatt, hanem attól északkeletre, Bakabánya felé, ahova az esőzések és élelmezés végett húzódott.”

„A visszavonulásra az elhatározás – írja tovább Rónai Horváth – május 18-án[7] keletkezett és a sereg másnap megindulván, déltájban elővédével a Garamhoz ért. Itt azonban kellemetlen meglepetés várta. A Garamhíd el volt rombolva és a jobb parton a nagyváradi pasa serege állott. A tábornagy a visszavonulás elhatározásával elkésett. A Garamon az ellenség szemeláttára az átkelést kierőszakolni, a nagyváradi pasa seregén magát átvágni – ez oly vállalat lett volna, melybe a tábornagy nem foghatott. Hisz a mérkőzést még egyenlő vagy kedvező harcviszonyok közt sem tartotta megkockáztathatónak,[8] hogy vállalkozhatott volna a harcra ily fölötte kedvezőtlen viszonyok között? Sem Nyitrát, sem a Vágvonalat most már el nem érhette, Heister közreműködésére többé nem számíthatott, – de nem számíthatott arra sem, hogy az erélyes török vezér elől harc nélkül kitérhet. Mit tegyen tehát? Az elhatározás bizonyára nehéz volt, s a császári tábornagy képességeit erős próbára tette.[9] Kucsuk Mehemed pasa csapatainak túlnyomó nagy része lovasságból állott, melyet a Léva környékén elterülő síkságon kitünően alkalmazhatott. Ha az összeütközés oly terepen következhetik be, melyen a török vezér lovasságának fölhasználásában korlátozva van, úgy számbeli fölényét elveszti. Erre kellett Souches tábornagynak törekedni és e törekvés szabta meg további eljárását. A tábornagy tehát elhatározta, hogy elővédét a Garamnál hagyva, megfordul és a Garam völgyében fölfelé hatolván, a harcot – ha az elől ki nem térhet – a hegységben fogadja el. Ezt nyomban végrehajtva, az északi sereg irányát Bakabányán át Zsarnócának vette; itt szándékozott a tábornagy a Garamon átkelni s a harcot az átkelés után vagy itt, vagy még tovább északra elfogadni. Május 15-én ment végbe a mozdulat. A török a Garam mellett visszamaradt elővéd átkelő kisérlete által félrevezetve, a császári sereg elvonulását csak későn vette észre. Ekkor ugyan a maroknyi hadat visszanyomta és a sereg utóvédét is elérve, avval többször összeütközött, de az elvonulást többé meg nem gátolhatta. A császáriak elővéde még az este elfoglalta a zsarnócai hidat, a sereg zöme pedig annak közelében táborozott.[10]

„Kucsuk Mehemed pasa nyilván csak másnap jutott arra a gondolatra, hogy a császári sereget – ha a Garam völgyén fölfelé hatol – Zsarnócánál megelőzheti, s így annak útját állhatja; mert ha előbb határozza el, úgy a tábornagy a zsarnócai hídon át nem kelhet. Így azonban a török elővéd csak május 16-án reggel 9 órakor ért a zsarnócai hídhoz, amikor az északi sereg elővéde már Garam-Szent-Keresztnél járt, a sereg zöme a hídon átkelt és csupán az utóhad állott még ott részben a hídnál, részben a tovább északra fekvő Zsarnóca falunál.[11]

„A török elővéd nagy erővel rontott a hídnak és a híd gyalog őrségét és a közelben álló 300 lovast a hídtól csakhamar visszanyomta. A császáriak visszahuzódtak Zsarnócára, hol az utóvéd parancsnoka, Garnier tábornok állott, Zeiss ezredes 600 vértesével és vagy 400 főnyi gyalogsággal. Garnier rögtön jelentést tett a tábornagynak a törökök bekövetkezett támadásáról, s a harcot addig is, míg támogatást nyer, elszántan fölvette. – Souches tábornagy, az összes még elérhető német lovassággal és gyalogsággal és néhány löveggel azonnal visszafordult és még idejekorán érkezett a Zsarnócától északra fekvő magaslatra, hol Garnier harcolt. Hadait csatarendbe állítván és a lövegeket elhelyezvén, nyugodtan várta a nagyváradi pasa seregének támadását.

„Kucsuk Mehemed, bár úgy a Garam vize mint az erdős magaslatok által ereje kifejtésében tetemesen gátolva volt, mégis bátran nekiment. A török sereg egy része a hídon, másik része egy gázlón átkelt és a Garam jobb partján, az átkelő helyekhez hozzá nem férő csapatok pedig annak balpartján, elszántan rontottak a császáriak által elfoglalt magaslatnak.[12] De a roham ereje megtört mire a magaslatra ért és a törökök, a német gyalogság és a lövegek tüze által is erősen pusztítva, visszavettettek.[13] A török vezér azonban nem tágított; roham, roham után következett, s folyt a harc majdnem az est beálltáig,[14] amikor végre az utolsó rohamnál maga az erélyes pasa is elesett.

„Most a császáriak rohantak le a hegyről és a török csapatokat, melyek nagy része már visszavonulásban volt Szt. Benedek felé, hanyatt-homlok szorították vissza a Garamba. A császáriak részéről a harcban 2.500 német lovas, 500 dragonyos és vagy 800 német gyalogos vett részt; az üldözést pedig azután a könnyű magyar lovasság vette át. A törökök részéről Kucsuk Mehemed pasán kívül számos (8) aga és bég és körülbelül 1.000 török esett el. A császáriak a német források szerint[15] állítólag csak 89 halottat és 30 sebesültet vesztettek.

„Az ütközet után a törökök bosszújukban az összes falvakat fölgyújtva, Esztergomba és Érsekújvárra vonultak vissza.”

„A császári sereg nem követte a törököket, sőt még Léva elfoglalását sem kísérlette meg, ami pedig a vesztett csata által okozott rémület hatása alatt bizonyára könnyen sikerülhet vala, hanem hosszabb időn át Garam-Szt.-Kreszt-nél maradt.”

„A tábornagy magatartása – jegyzi meg végül Rónai Horváth – hadművelet alatt kifogástalan.[16] A kényes helyzetből, melybe Lévánál jutott, magát ügyesen vonta ki és szerencséje volt, hogy Kucsuk pasa egyrészt az utánnyomulással késedelmeskedvén, neki a Garamon való átkelésre időt engedett, azután pedig meggondolatlan hevességgel a legkedvezőtlenebb viszonyok közt támadja meg. Ha Kucsuk pasa vár, míg a császári sereg a szoroson átvonul és a támadást a Garam-Szt.-Kereszt melletti nyílt terepen intézi, hol erejének kifejtésére alkalma van, a tábornagy helyzete bizonyára súlyosabb, mint volt Zsarnócánál, hol a terep is segítette.”[17]

[1] E fejezet leírásánál a szükségesnek látszó kiegészítésekkel és helyreigazításokkal nagyban véve szintén Rónai Horváth, A felsőmagyarországi hadjárat 1664-ben című tanulmányát követjük (Hadt. Közl. 1894.), a szószerint átvett részeket idézőjel alatt közölvén. Az említett tanulmány főleg a Theatrum Europaeum, Ortelius és a Montecuccolis Feldzüge nyomán készült.

[2] Egykorú képét és alaprajzát lásd a XVI/18. számú mellékleten.

[3] Ezek Rintelen, id. m. I, 270. adatai. A várról azt mondja Rintelen: „seine Befestigung bestand bloss auss einer mit Thürmen besetzten Ringmauer, mit einem vorliegenden Graben.”

[4] Feltűnő és szinte érthetetlen, hogy Rónai Horváth, aki mindezeket az adatokat úgyszólván szószerint Rintelentől vette át, a török pasa erejét önhatalmúlag legalább háromszor akkora nagynak tünteti fel, csakhogy De Souches visszavonulását indokoltnak tüntesse fel. Rintelen ugyanis (id. m. I, 271.) ezeket írja: „Kutschuk Mehemet Bassa (stb. úgy, amint azt Rónai Horváthnál szószerinti fordításban olvashatjuk)… erschien bei Parkan, wo er auch die bei Neuhäusel sich zusammengezogene türkische Reiterei an sich zog, um Lewentz zu entsetzten. Graf Puchheim gibt die Stärke des Feindes auf kaum 4 bis 5.000 Pferde an. F. M. De Souches hatte, ausser den Ungern, die bereits zu ihm gestossen ware, über 6.000 Mann regulärer und wohlausgerüsteter Truppen. Seinen Berichten nach fehlten ihm aber die Lebensmittel, und die Ungern fingen desshalb sich wieder zu verlaufen an. Aus dieser Ursache wollte er dem Feinde weder entgegen gehen, noch ihn bei Lewentz erwarten.”

[5] Rintelen, akinek adatai nyomán Rónai Horváth mindezeket megírta s akire ő lábjegyzetben hivatkozik is, ellenkező nézeten van és nem találja, hogy a veszély oly nagy lett volna. Rintelen ugyanis ezeket írja: „De Souches hielt sich viel zu schwach an Fussvolk, um einen ernstlichen Angriff zu versuchen, und hielt um Verstärkungen an. Zu gleicher Zeit versammelten sich die auf dem linken Donau-Ufer zerstreut gelegenen wenigen Tataren bei Neuhäusel, und machten Miene, De Souches im Rücken zu beunruhigen. Der Kommandant von Komorn, Gen. Graf Pucheim, schickte einen Theil seiner Besatzung zum Angriffe auf sie ab, den sie aber nicht erwarteten, sondern sich sogleich unter die Kanonen der Festung zurückzogen. Nach Puchheims Berichten, waren sie zu schwach, als dass De Souches etwas Ernstliches von ihnen zu befürchten gehabt hätte, und die Besatzung von Neutra, nebst den Husaren Bercsenys, wären wohl hinreichend gewesen, sie im Zaume zu halten.

[6] Csakhogy a helyzetnek oly pesszimisztikus felfogására, ahogyan azt talán De Souches és aminőnek azt Rónai Horváth is feltüntetni igyekszik, Rintelennek a két előbbi lábjegyzetben közölt fejtegetései szerint egyáltalában nem volt szükség és a közöltek után azt indokoltnak sem tarthatjuk.

[7] Ez határozottan tévedés vagy elirás, mert hiszen alább Rónai Horváth maga mondja, hogy a mozdulat május 15-én ment végbe. Rintelen pedig (id. m. I, 272. old.) azt mondja: „Er (t. i. De Souches) zog sich am 10. Mai an der Gran aufwärts, in das Gebirge zurück, allwo man den Boden für die kühne Reiterei des Feindes nicht so günstig hielt, als in der Fläche Lewentz.”

[8] Ez az! és ez eléggé sajnos. Ezért kár őt minden áron tisztára mosni akarni.

[9] Igazán kár volt Rónai Horváthnak ebből olyan nagy dolgot csinálni, az esetet annyira felfújni és De Souches mentségére annyi enyhítő körlményt felhozni.

[10] A zsarnócai csata szintere és sematikus képe a XVI/17. számú mellékleten látható.

[11] Ez ütközet – állapítja meg igen helyen Rónai Horváth – a német források után, bár helytelenül, nem zsarnócai, hanem szentkereszti ütközetnek neveztetik – még pedig a magyar történetírók által is. Souches tábornagynak csak mentcélja volt Garam-Szent-Kereszt, de az összeütközés nem itt, hanem a majdnem 20 kilométerrel tovább délre, még a hegyek közt, a Garam szűk völgyében fekvő Zarnócánál ment végbe. A „szentkereszti” elnevezés tehát semmikép sem jogosult.” Rónai Horváth és több más író is az itteni mérkőzést ütközetnek nevezi. Miután a harc jelentékeny erők harca volt, mely az egész hadjárat szempontjából is döntő fontosságot nyert, azt joggal a csata, nem pedig a kisebbszerű ütközet elnevezés illeti meg.

[12] Ezt így adja elő a Theatrum Europaeum IX, 1142. old. Ellenben Ortelius id. m. II, 325. szerint az egész török sereg átkelt a Garamon, ami valószínűbb is: „Die Türcken führten ihre gantze Macht von 16. bis 18.000 Mann (bizonyára erős túlzás!) zusammen und kriegten einen gar wolgelegenen Pass durch die Gran. Ierauf stellte sich die gantze feindliche Armee in Schlachtordnung.”

[13] Theatrum Europaeum, IX, 1142.: „Der Feind theilte seine Macht in 2 Theile jen- und diesseits des Wassers (ez alatt valószínüleg a Zsarnócán átfolyó patakot kell érteni) und gieng mit grosser Resolution und unerhörtem heftigen Geschrey von beiden Seyten und in der Mitte zu unterschiedlichen mahlen auff den H. Gen. Feldmarschall loss, und in vollem Rennen den Berg hinan, als ob sie auff einen Thurm reiten wollten, so dass sie auch nur noch etwan 20 Schritte zu den De Souchischen hatten. Aber die Teutsche Standhaftigkeit liess sie weiter nicht kommen, und die Fussvölcker, Dragoner, und Reuter empfingen diese Gäste mit den offt wiederholten bleyernen Salven dergestalt hurtig und geschwind, dass Ross und Mann zugleich den Berg hinab stürzten.” Egészen azonos ezzel Ortelius leírása (id. m. II, 335–336.)

[14] A Theatrum Europaeum IX, 1142. szerint a csata reggel 9 órától este 8 óráig tartott. Azonban Ortelius előadása (id. m. 326.) e tekintetben is valószínűbbnek és elfogadhatóbbnak látszik. Ő csak egy, a megszállt magaslat ellen négy oldalról intézett rohamról tesz említést s aztán így folytatja: „Nichts desto weniger brachte der Feind gleichwohl den ganzen Tag mit Scharmutzieren zu, und zog sich erst gegen Abend nach und nach über die Gran hinüber, dass man nach 8 Uhren keinen mehr sehen konnte.”

[15] Theatrum Europaeum, IX, 1142 és Ortelius, II, 326.

[16] Rintelen id. m. I, 272. e tekintetben nem ok nélkül más nézeten van, mondván: „Das Treffen dauerte mehrere Stunden mit äusserster Hartnäckigkeit von beiden Seiten. Endlich, nach vieler Anstrengung, errang de Soushes einen vollkommen Sieg. Der Basa, nebst 1.500 der Seinigen, blieben auf dem Platze; der Überrest floh, ohne sich aufzuhalten, über die Donau, nach Gran zurück. De Souches, der nun, ohne beunruhigt zu werden, Lewentz hätte belagern, und wenn er dem Schrecken, den die Flüchtlinge dort verbreiten mussten, rasch gefolgt wäre, diesen Platz vielleicht ohne grossen Wiederstand hätte erobern können, benutzte die Niederlage des Feindesnicht. Er blieb unbeweglich auf dem erkämpften Schlahtfelde stehen, 6.000 Ungern sollten ehestens zu ihm stossen; diese wollte er erst abwarten, bevor er den Feind verfolgte, von dem kein Wiederstand mehr zu erwarten war.”

[17] Érdekes, de egyszersmind jellemző is, hogy a török történetírás mily könnyen siklik át a török fegyvereknek nem kedvező, tehát neki nem tetsző részleteken, sőt azokat egyenesen meghamisítva adja elő. Így többek között Rasid efendi többször idézett munkájában (Thúry id. m. 513.) Nyitra ostromáról és a zsarnócai csatáról ezeket írja: „Midőn a Nyitra várának segítségére küldött Husszein pasa, a melléje rendelt Khalil és Kászim pasákkal, a határőr janicsárokkal és a tatárokkal a vár közelébe érkezett, arról értesült, hogy a vár néhány nappal előbb kapitulált és a hitetlenek kezében van. Mivel pedig hallotta, hogy az ott levő ellenség Léva várát szándékozik ostromolni, haditanács tartatván, elhatároztatott, hogy az átkozottakat üldözni fogják. – A gonosz hitetlenek szándéka valóban az volt, hogy Léva várát ostrommal elfoglalják, de mihelyt megtudták, hogy a moszlim sereg közelükbe érkezett, az ostromlás tervéről lemondva, megfutottak. A moszlim harcosok pedig két nap és egy éjjel üldözték őket; a vezér, Husszein pasa, megírta a nagyvezírnek, hogy 1.500 hitetlen lett a kard áldozatává s hogy a környéken levő falvakat fölégették.” Ennyi az egész; se több, se kevesebb!