| « a) Események Érsekújvár ostromáig. | KEZDŐLAP | Megjegyzések, elmélkedések. » |
XVI/8. és XVI/10. számú melléklet.
Érsekújvár 1621. évi látképét a XV/5. számú mellékleten mutattuk be. Azóta a vár nem sokat változott, amint az a XVI/10. számú mellékletből is látható. A vár fentartására és a folyton fokozódó új követelmények értelmében való tökéletesbítésére a bécsi körök igen nagy súlyt helyeztek, mivel az nemcsak a királyi Magyarország dunamenti részének és Pozsonynak, hanem közvetve magának Bécsnek védelmére is szolgált. A vár fentartása a mindenkori esztergomi érsek, mostanában tehát Lippaynak feladata volt, akinek áldozatkészsége következtében a falak a törökök megjelenésekor teljesen jó karban voltak ugyan, de a bástyák közül három még most sem volt teljesen készen, amit egykorúak Lippay érsek mulasztásának róttak fel.[1] Egyébként a vár akkori állapotáról Balás György[2] a következőket mondja: „A vár főgátlatát hat egybevágó ordonyzott (bástyázott) arcvonal képezte. A bástyák csúcsai egy szabályos hatszöget alkotának; a sokszögoldal hosszúsága 170 bécsi öl; az elfoglalt terület 47 holdat képvisel… Az ordonyok (bástyák) arc-oldalai 34-35 bécsi ölet mértek, míg az oldalékok hosszúsága 16 öl vala. Az ordonyok között levő courtinák hosszúsága 80 bécsi öl volt. A védgát tarajvonalának magassága 30 bécsi láb, a gátonypályáé 22 láb volt; a gátony vastagsága pedig a courtináknál átlag 60 láb. Az oldalékoknak a courtinákhoz közelebb levő részei vissza voltak húzva és előttük casematákkal ellátott „alacsony oldalékok” voltak alkalmazva. Ezek az előálló oldalék-részek – orillon – által voltak födve és az árok, illetőleg belső árokfal – escarpe – célirányos védelmére szolgáltak, minthogy a magas gátról csak egy körülbelül 113 lépésnyire az árokfal talpától levő pont lett volna található. A védgátba a várlövegek használata céljából lőrések voltak vágva. A közlekedést a gátonypályára siklók közvetíték. A fő gátlatot egy 20 öl széles és csak 15 láb mély vízárok övezte… Az ároknak aránylag csekély mélysége (az olaszok az árkoknak 25 láb mélységet szoktak adni) okadatoltatott a magas talajvíz által. Az árokba az akadályt erősítendő, a Nyitra vize vezettetett be, melyen keresztül folyván, levezető árokban a folyó medrébe visszatért… Az árok körül, a külső ároklejtet – contre-escarpe – követve, födött út – chemin couvert – volt tervezve és ez utóbbinak fedezése céljából a glacis; az utóbbi művek azonban 1663-ig csak helyenként valának kiépítve.”[3]
A vár védőrsége a szerencsétlen kimenetelű párkányi ütközet folytán érzékenyen megfogyatkozott. Montecuccoli intézkedett ugyan a hiányok némi pótlása iránt amennyiben oda 5 dragonyos századot utalt be, de ez nem mutatkozott elégségesnek. Montecuccoli ugyanis augusztus közepe táján a Duna balpartjára kelt át és Felső-Magyarországból a Heister-, Spork- és Schneidau-csapattesteket magához vonván és Spork altábornagy alatt 2677 főnyi hadat kordon felállításba a Vágig előre tolván, ő maga hadának zömével augusztus 21-én Cseklésznél állott fel.[4] Ugyanekkor a fővezér a magyar fölkelt hadakat augusztus 24-ikére Szempcre rendelte, de ott Wesselényi nádor vezetése alatt csak igen kevesen gyültek össze. A nyitraiak, nógrádiak, hontiak nem jöhettek, mert megyéikben a törökök ültek a nyakukon; épígy otthon maradtak az árvai, túróci és trencséni fölkelők saját házaik és telkeik oltalmára, a pozsonyiak pedig Pozsony várának védelmére szorítkoztak.
Közben Montecuccoli intézkedésére augusztus 12-én sikerült a gróf Strozzi tábornok által küldött 240 dragonyosnak Érsekújvárba bejutnia, 14-én pedig Győrből és Komáromból küldött 2 Lacroni- és 4 Sporck-ezredbeli század, összesen 800 emberrel érkezett oda; előbbiek már csak Hagen alezredes dragonyosainak támogatásával juthattak be a várba.[5] A védőrség összes ereje 5.000 gyalogosból és 500 lovasból állott,[6] de mivel a védővonalak hosszúsága a 3.000 lépést megközelítette, a védők száma elegendőnek éppen nem mondható. A vár főparancsnoka gróf Forgách Ádám volt; rangban utána következtek Marco Pio és De Grana őrgrófok, valamint Locatelli ezredes.
Rasid efendi szerint (Thúry id. m. 378. és Karácson id. m. 86.) a török sereg öt csoportban helyezkedett el Érsekújvár körülzárására; ezek közül a ruméliai hadtestet a nagyvezír, az anatoliait Juszuf pasa, a janicsárokat a janicsár aga, a negyedik hadtestet Ali pasa szerdár, az ötödiket pedig Kaplan pasa vezette. Az Ortelius redivivus II, 278. oldaláról átvett XVI/10. számú mellékleten, részben más elnevezésekkel, a török seregnek még részletesebb elosztása látható. Nem egészen összhangban ezzel ugyancsak Ortelius a 266. oldalon az ostromló hadsereg tagozását következőleg adja elő:
| Köprilizáde Achmed alatt volt | 4.000 ember, |
| A janicsárok agája alatt volt | 8.000 ember, |
| A spáhik agája alatt volt | 12.000 ember, |
| A boszniai Ali pasa alatt volt | 5.000[7] ember, |
| A damaszkuszi Kibleli pasa alatt volt | 2.500 ember, |
| Az aleppoi Mehemed pasa alatt volt | 2.000 ember, |
| A budai Husszein pasa alatt volt | 1.500 ember, |
| A szilisztriai Csán Aszlán alatt volt | 1.500 ember, |
| A tiramanisai Kaplan pasa alatt volt | 1.000[8] ember, |
| Az anatoliai Juszuf pasa alatt | 1.500 ember, |
| A szófiai Becco pasa alatt | 1.000[9] ember, |
| A gallipolii Ibrahim pasa alatt | 300 ember, |
| A szaidai pasa alatt | 200 ember, |
| Kurt pasa alatt | 200 ember, |
| A karamaniai, anatoliai, moreai, esztergomi és dalmáciai bégek alatt | 500 ember, |
| A határőrök száma | 12.000 ember, |
| Összesen: | 53.200 ember. |
Ez a szám csak valamivel több mint harmadrészét teszi a 193. oldalon kimutatott létszámnak; tehát vagy az egyik, vagy a másik adat hibás, bár a fenti számhoz még ama 12–15.000 embert is hozzá kell adnunk, akiket a nagyvezír Zrínyi Miklós ellen különített ki, akinek támadásától már az esztergomi táborozás alatt is nagyon féltette seregét. De ez még mindig csak 65-68.000 embert tenni ki, azonban úgy látszik, hogy ebben a számban csak a kombattánsok vannak feltűntetve, míg a sereg állományának többi része segédszemélyzet számba ment.
Az ostrom lefolyását Ortelius redivivus II, 267–280. old. és Balás id. m. 216–223. old. nyomán, aki nagyobbára szintén Ortelius adatait használta fel, a következőkben foglaljuk össze: Augusztus 18-án a törökök rajtaütést kíséreltek meg a bécsi kapú ellen. Ez ugyan nem sikerült, de azért az ottani leégett külvárosban megvetették lábukat. Ugyanaznap a törökök a Forgách-bástya ellen egy üteget építettek.
Augusztus 19-ikétől 23-ig a nagyvezír 22, 35, 48 és 65 fontos lövegekből erősen lövette a várat, úgy hogy azt naponta átlag több mint 350 lövedék érte. Közben augusztus 21-én a várőrség kirohanást hajtott végre, mely alkalommal néhány török életét vesztette; ezután a kirohanók egy zsákmányul ejtett hadi lobogóval ismét visszatértek a várba. Ugyanaz nap a törököknek érzékeny veszteségek árán sikerült a bécsi-kapú biztosítására szolgáló ravelint elfoglalni, miközben a keresztények közül is többen elestek.
Balás id. m. 216. szerint a törökök a támadást a három még befejezetlen Forgách-, Sierotin- és Frigyes-ordony (bástya)[10] ellen intézték. De ez tévedés, mert úgy a Balás tanulmányához mellékelt olasz vázlat, mint Ortelius látképe (XVI/10. sz. melléklet) szerint a támadás nem az említett, hanem a Császár-, Ernő- és Cseh-bástyák ellen irányult. „A három támadó oszlop közül – írja folytatólag Balás – a középsőt a nagyvezír maga, a jobb oszlopot Ali pasa, a bal oszlopot a budai pasa vezényelték. Mindegyik ordony (bástya) ellen két löveggátony építtetett, melyek fő lőiránya az ordony egy-egy arcoldalának meghosszabbításával összeesett, úgy hogy az hosszában lövetett. A vívóárkok (tranchée) részint a vár körvonalával párhuzamosan haladtak, részint pedig ezt haránt irányosan metszették; ez utóbbiak képezték a födött közeledő utakat (approche).[11] Az árkok oly mélyek valának, hogy egy azokban mozgó lovas a várból észrevehető nem volt. – A törökök az ágyútűz céljául a bástyákon levő védő csapatokon kívül, főkép a templomokat, tornyokat és magasabb házakat választák; azt hivén, hogy ezáltal a védőrséget nagyobb mérvben megfélemlíteni sikerülend. Ezzel azonban kevés sikert arattak, mert az a védőkre semmi benyomást sem tett, kétségkivül azon okból, mert az akkori lövedékeknek csekély kezdő sebességük és becsapó erejük folytán középítmények ellen csekély hatásuk volt.”
Augusztus 24-én a várparancsnok az egész várőrséget feleskettette, hogy a gondjaikra bízott várat utolsó csepp vérig védelmezni fogják.
Augusztus 26-án a várőrségnek tudomására jutott, hogy a törökök Zrínyi-Újvár előtt érzékeny veszteséget szenvedtek, mely örömhír a már lankadó erőket újból felvillanyozta. A védőrség jórésze sebesülések és különböző betegségek folytán máris szolgálatképtelenné vált, az egészségesek pedig a fárasztó munkálatok, főleg pedig a terhes őrszolgálat folytán annyira elbágyadtak, hogy fölmentő sereg segítsége nélkül már nem igen bíztak abban, hogy a várat sikerrel megvédelmezhessék. Ezért több helyről kezdték a fölmentést szorgalmazni. A kiküldöttek szerencsésen megérkeztek ugyan küldetésük helyére, de kézzelfogható biztatást sehonnan sem hoztak. Még veszélyesebb lett a helyzet, amikor augusztus 26-án a tatár khán fia Achmed Giráj 10.000 tatárral, a havasalföldi fejedelem 6.000, a moldvai pedig 4.000 főnyi segédcsapattal érkezett meg az ujvári török táborba.[12]
A nagyvezír a beérkezett tatárokat az érsekújvári ostrom biztosítása céljából a Vágon át Pozsony felé rendelte előre, miután híre jött, hogy onnan nagyobb számú fölmentő sereg van útban Érsekújvár felé. Ámde a seregével a Duna balpartjára átkelt Montecuccoli, mint fentebb a 203. oldalon már említettük, nem igen gondolt komoly felmentő kisérletre, ő cseklészi táborából nem mozdult ki és amikor a tatárok Spork altábornagynak a Vág mentén levő csapatjait visszaszorítva, szeptember 2-án és 3-án Galgócnál a Vágon átkeltek, Montecuccoli Pozsonynál sietve ismét a Duna jobb partjára kelt át és Köpcsénynél foglalt állást. (Commentarii, 150. – Rintelen, II, 133–138.)[13]
Mialatt a Vág mentén ezek az események lejátszódtak, az érsekújvári török táborban a malmok leégése folytán az őrlés szinte lehetetlenné vált s így a kenyérhiány mindig nagyobb méreteket öltött. Ezért a nagyvezír augusztus 27-én 1.000 törököt küldött tevékkel Esztergomba, egy lovas különítményt pedig a Csallóközbe kenyérszerzés végett. Az élelmezésben beállt nehézségek a nagyvezírt az ostrom erélyesebb folytatására ösztönözték. A nagyobb erőfeszítések különösen a kiépítésében legjobban visszamaradt Frigyes-bástya tájékán voltak érezhetők, mely bástyát a vele szemben elhelyezkedett Ali pasa augusztus 30-án valóságos golyózáporral árasztotta el, ami a vár megközelítését nagy mértékben elősegítette. Augusztus 31-én a törökök e tájon némely helyen már az árokig jutottak, amelynek cölöpzetét eltávolítani igyekeztek, de e szándékukat a védőrség meghiúsította.
Szeptember 2-án a török táborból kiszabadult két keresztény fogoly bemondásából a várőrség megtudta, hogy a török táborban az aggasztóvá vált kenyérhiány folytán a lázadás tünetei mutatkoznak és hogy ott nagyon levert a hangulat, mert azt hiszik, hogy a vár megvétele még igen nagy fáradságba és erőfeszítésekbe fog kerülni.
Szeptember 5-én 140 gyalogos érkezett Komáromból a várőrség erősítésére, de parancsnokukat az esztergomi kapunál egy golyó leterítette.
Szeptember 6-án az ostromlók általában a födött útig jutottak előre és ott új ütegeket kezdtek építeni. Szeptember 8-án újabb küldöttség ment Komáromba a fölmentést szorgalmazni. Ebből kitűnik, hogy a vár körülzárása korántsem volt oly tökéletes, hogy egyesek, sőt kisebb csoportok a várból, ha nem is veszély nélkül, a körülzáró vonalon keresztül ne juthattak volna. Szeptember 9-én a törökök oly heves tüzelést fejtettek ki a vár ellen, hogy a várbeliek vesztesége e napon csak halottakban 31 embert tett ki. A szeptember 13, 14 és 15-én folytatott heves tüzelésnek már jóval kevesebb eredménye volt, az erődítmények pedig épenséggel alig szenvedtek valamit az ellenséges tüzeléstől.
Szeptember 16-án a nagyvezír újból felszólította az őrséget szabad elvonulás feltétele mellett a vár átadására, de a válasz az volt, hogy a védők derék keresztény katonákhoz méltóan a várat utolsó csepp vérig védelmezni fogják. Erre a törökök fokozott erővel folytatták az ostromot és szeptember 17-én délben a Frigyes- és Forgách-bástya ellen rohamot intéztek. Az előbbiről aránylag könnyen sikerült a támadókat visszautasítani, de az utóbbi körül d. u. 2-óráig tartó heves küzdelem keletkezett, mely mindkét részről elég súlyos veszteséget okozott (a védőknél a halottak és sebesültek száma 120-ra rugott), míg végre a törökök innen is kénytelenek voltak visszahúzódni.
Ez a kudarc meggyőzte a törököket, hogy a vár ellen csak úgy érhetnek el eredményt, ha a vizes árkot lecsapolják és a megtámadandó bástyák előtt azokkal legalább is egyenlő magasságú földhányásokat emelnek, ahonnan aztán a lövetést nagyobb sikerrel folytathatják. E két tevékenységről Rasid efendi (Thúry id. m. 379. és Karácson id. m. 88.) következőleg számol be: „Kaplan pasa a nagyvezír tanácsa és parancsa szerint a lagimdsikkal (árkászokkal) a vízvezető árkot eltöltette, azután a vár árkán innen, alkalmas helyen, a vár árkánál 5-10 rőffel mélyebb gödröt ásatott s a vizet amabból ebbe vezette le.” Majd így folytatja Rasid: „Mivel nyilvánvalóvá lett, hogy ha ágyúval és puskával működnek, az ostromlás igen sok ideig tart: haditanács tartatott, melyben belátták, hogy a várnak mielőbbi elfoglalása céljából helyesebb lesz földből töltéseket csinálni… A nagyvezír tehát a sereget négy csoportra osztotta… a föld hordására.”[14] Közben az árkászok szeptember 18-án a falak aláaknázásához fogtak, mely alkalommal aknamesterük halálát lelte. Mindazonáltal sikerült nekik több helyen elég nagy réseket törni. Szeptember 20-án hajnalban a törökök a Forgách-bástya előtt a cölöpöket az árokból eltávolították és azután még nagyobb sikerrel folytatták az ottani fal aláaknázását.[15] Ugyan e napon délután 4 órakor az ellenség a Frigyes-bástya ellen intézett újabb rohamot, amelyre már 17 zászlót sikerült feltűznie, de a védők heves ágyú- és puska kereszttűze ismét visszavonulásra kényszerítette a törököket, akik utóbb megismételték rohamukat s egyidejűleg a Forgách-bástya ellen is támadólag léptek fel, de eredményt egyik helyen sem értek el. A rákövetkező éjjel nagyon sok török gyülekezett az árokban és 21-én d. e. 9 órakor újra rohamra indultak a Forgách-bástya ellen, de egy óra lefolyása alatt ez a roham is vissza volt verve. Ez alkalommal mindkét oldalon nagy volt a veszteség s a törökök részén az egyik pasa is halálát lelte.
Ugyanaz nap d. u. 3 órakor a törökök a Frigyes-bástyát rohanták meg, azonban ismét eredmény nélkül. De most egy véletlen baleset teljesen a védők hátrányára formálta át a helyzetet. Az egyik katona vigyázatlanságából ugyanis az egyik lőporraktár felrobbant,[16] aminek több tiszt és 40-nél több katona esett áldozatul. Ez a várőrségre oly deprimáló hatást gyakorolt, hogy annak körében mindjobban az ellenséggel való tárgyalások megkezdését kezdték sürgetni. Ehhez járult még, hogy a törökök a robbanás okozta zűrzavart a maguk részére kihasználni akarván, újabb rohamot intéztek a Frigyes-bástya ellen, melynek parancsnoka, Pio őrgróf ezredes, fején megsebesült. Locatelli ezredes a szomszédos bástyáról segitségül jövén, a már a bástya ormán levő ellenséget visszavetette és azután célszerű intézkedéseket tett a Frigyes-bástya védelmének fokozására. Erre valóban szükség is volt, mert a törökök a bástyát szeptember 22-én ismét elfoglalni igyekeztek, de vállalkozásuk a védők derekas ellenállásán ezúttal is hajótörést szenvedett.
Ámde az erősen megfogyatkozott és kifáradt védőrség jelentékeny része meggyőződvén arról, hogy felmentésre nem igen számíthat, most már nyiltan követelte az ellenséggel való tárgyalások megindítását. A parancsnokok alárendeltjeiket az általuk tett fogadalomra való hivatkozással kötelességük további hű teljesítésére szólították fel és az elégedetlenkedőket keményen megdorgálták. Ámde a legénység, teljes kimerülését adván okul, ismételt kioktatás és figyelmeztetés ellenére kijelentette, hogy harcolni többé nem hajlandó, hanem megmarad ama kívánsága mellett, hogy az ellenséggel a vár feladását célzó tárgyalások megindíttassanak.
A nagyvezír nagy örömmel vette tudomásul a megadás iránti hajlandóságot és felhívta a várparancsnokot a megadási feltételek közlésére, mire Rasid efendi feljegyzése szerint „1074. évi Száfár hó 21. napján (vagyis szeptember 23-án)[17] a várparancsnok felhúzatta a vár ormára a fehér zászlót és a következő feltételeket terjesztette a nagyvezír elé: 1. Személyük és vagyonuk legkisebb sérelme nélkül szabadon elmehessenek. 2. Ne kényszerítsék őket, hogy a török táboron, vagy a tatár sereg mellett kelljen elvonulniok. 3. Podgyászuk elszállítására 1.000 kocsit kapjanak. 4. Igazolvány adassék nekik, mely bizonyítsa a császár előtt, hogy a vár megvédésére minden lehetőt megtettek. 5. Míg a keresztény sereg ki nem vonul a várból, addig az iszlam csapatok oda be ne menjenek. 6. Adassék nekik elegendő élelmiszer. 7. A sebesültek felgyógyulásukig Érsekújvárt maradhassanak. 8. Elvonulásuk alkalmával dobszóval és kibontott zászlókkal mehessenek el.”
A nagyvezír némi módosításokkal a pontozatokat elfogadta[18] s így a védőrség szeptember 26-án, a körülzárás 43-ik napján, elhagyta a várat. A kivonult harcképes emberek száma 2.472-őt tett ki, kik között csak 400 magyar volt, a többi mind elesett, a várban pedig 60-70 ágyú, 70 mázsa lőpor, 30.000 puskagolyó, 700 hordó liszt, 300 akó bor, 100 bál posztó és sok egyéb felszerelési tárgy maradt vissza.
A nagyvezír az egység pontozatait pontosan betartotta, sőt a visszamaradt sebesülteket és betegeket saját költségén kigyógyíttatta s azután hazabocsátotta.
Érsekújvár megvétele igen nagy örömet váltott ki nemcsak a török táborban, hanem Konstantinápolyban is. Az ostrom alatt a törökök mintegy 3.000 embert vesztettek; az elesettek között volt Musztafa, a spáhik agája, továbbá az anatoliai Juszuf és a szófiai Becco pasa. Ellenben Ibrahim pasát a nagyvezír megfojtatta, mert mulasztása által lehetővé tette, hogy a várőrség erősbítést kapjon.
A vár megszállása után a nagyvezír azonnal intézkedett annak kijavítása iránt és abba védőrségül 5.500 embert, közöttük 1.500 janicsárt rendelt Kurt és Husszein pasák parancsnoksága alatt.
A vár feladása miatt Forgách gróf tábornokot és Locatelli ezredest haditörvényszék elé állították, azonban majdnem egy évig húzódó vizsgálat után mindkettőjüket felmentették.[19]
„Érsekújvár bukásának híre – írja Acsády id. m. VII, 179. old. – zűrzavart és rémületet keltett az összes közeli véghelyekben. Ezek mind a legrosszabb karban voltak. Falaik düledeztek, hiányzott a hadiszer, az eleség s a fővár bukása a csekély őrségek bátorságát nagyon lelohasztotta. Nadányi Miklós, Nógrád vár kapitánya készült ugyan az ellenállásra, de a vár erőditményei olyan elhanyagolt állapotban voltak, hogy védelmükre gondolni sem lehetett. Megadta tehát magát[20] s ugyanezt tette Nyitra, Léva,[21] Szécsény, Palánk, Buják, Komjáti, Galgóc és még néhány kisebb erőd. Itt ott történt ugyan próba az ellenállásra, mely azonban céltalan vérontásnak bizonyult. Az őrség vagy üresen hagyta, vagy maga adta át a várakat, s a török roppant területeket vetett alá uralmának”.
Ezalatt a tatárok iszonyúan dúlva, fosztogatva, egészen Pozsonyig, majd miután Szent Györgyöt, Bazint, Modort porrá égették, a Morva folyón átkelvén, Brünnig és Olmützig dúltak, öltek és fosztogattak és csak a rossz idő beálltával, október végén, számos foglyot rabszíjra fűzve kezdték meg visszavonulásukat.
„Ekképen a nagyvezír – írja folytatólag Acsády – fényes hadi sikert aratott, melynek erkölcsi hatását kockáztatni nem akarván, befejezte az idei hadjáratot. Az évszak különben is nagyon előre haladt s a nagyvezírnek hetekig Érsekújvárt kellett maradnia, hogy ez erődítményeket jó karba helyeztesse. Egész seregével oda volt kötve, hogy az ellenség meg ne támadhassa a várat, míg az olyan állapotban nincs, hogy maga megvédheti magát. A nagyvezír azonban időközben sem pihent, hanem azon dolgozott, hogy katonai sikereit nagy politikai alkotással tetőzze be. Fel akarta szólítani egész Magyarországot, váljék el a némettől s helyezkedjék a szultán uralma alá. Minthogy méltán tartott tőle, hogy az ő biztatásaira a magyarok nem hallgatnak, eszközül, közvetítőül Apaffy Mihály erdélyi fejedelmet szemelte ki s táborába rendelte. Apaffy nem ismerve a nagyvezír szándékát s enyingi Török Bálint sorsától remegve, nehezen mozdult ki a biztos Erdélyből.[22] De a nagyvezír ismételt sürgető parancsoló felhívásának nem lehetett ellenszegülni s szeptember 20-án Radnótról indulva, Lippán és Zentán, hol a Tiszán átkelt, lassú menetben Pestre, s onnan Ó-Budára érkezett. Ott egy napot töltött s október 18-án Érsekújvár alá ért. A török egész útjában szivélyesen fogadta s a nagyvezír is elhalmozta bizalma jeleivel. Csakhamar közölte vele terveit s a fejedelem a nagyvezír óhaja értelmében az érsekújvári táborból október 22-én Magyarországhoz kiáltványt intézett. Felhívta az összes lakosságot, csatlakozzék a törökhöz, hódoljon be önként, mely esetben teljes oltalomban fog részesülni. A felhívás megküldetett a vármegyéknek, melyekhez a nádor október 31-én lelkes szózatot intézett, figyelmeztetvén őket, ne higyjenek a török biztatásainak. Gondolják meg, minő sorsra jutottak a már korábban behódolt országrészek. Ezek állapotából megítélhetik, mit ér a török oltalma, hitlevele… A nádor szavai hatottak s Apaffy felhívása sehol sem kelté a legcsekélyebb visszhangot. Hasztalan híresztelték, hogy a nagyvezír országgyűlést akar a magyarokkal tartani. Senki sem jelentkezett táborában. Még azok a vármegyék sem mozdultak, melyek Várad eleste óta a vallásüldözések elfajulása közben ismételve azzal fenyegetőztek, hogy behódolnak, ha a király nem orvosolja sérelmeiket. Most meg volt az alkalom fenyegetésök beváltására. A király a háborúban teljesen magukra hagyta őket, a török ott ült a nyakukon s oltalmat kinált, ha hozzá csatlakoznak; ellenben végpusztulással fenyegette őket, ha vonakodnak. De bármi nagy volt a rémület, bármennyire fokozta a hadjárat gyászos folyama az udvar elleni elkeseredést, a koronás királyhoz való hűség és ragaszkodás még mindig túlnyomó maradt a nemesség szívében. Egy vármegye, egyetlen egy nemes úr sem követte Apaffy hívását s a nagyvezír kisérlete Magyarország önkéntes behódoltatására teljesen meddő maradt. Köprilizáde Achmed pasa érezte, hogy kudarcot vallott, hogy fegyverrel tudott ugyan várakat hódítani, de a magyarok szívét semmiféle igérettel és biztatással nem nyerheti meg. Ezt soha többé nem feledte s ez időtől fogva kegyetlenül meggyűlölte a magyarokat. Midőn ezek később támaszt kerestek nála, gúnyosan hányta szemükre, miért nem jöttek akkor, mikor hívta őket, mikor segíteni akart rajtuk. Engesztelhetetlen ellenségük volt mindhalálig s buzgón támogatta az udvart mindenben, ami leigázásukra, megsemmisítésükre irányult. De haragját nyomban is éreztette, legalább azon vidékekkel, hova portyázói gyorslábú lovaikon eljuthattak. Érsekújvár megvétele után is folytatta a dúlást-fosztogatást. A tatárok benyomultak a hegységbe s az erdőkben rejtőzködő lakosokból valami 10.000-et fűztek rabszíjra.”
Nagy haragjában nem feledkezett meg a nagyvezír Zrínyi Miklósról sem, akinek foglalkoztatásáról már Érsekújvár ostroma alatt is kellőképpen gondoskodott. De Zrínyi, bár az udvar ahelyett hogy támogatta volna, mindenben ellene dolgozott, derekasan megállta helyét. „Augusztus 13-án – írja Acsády id. m. VII, 174. old. – egy kisebb török had, valami 7.000 ember, szerencsét próbált Zrínyi-Újvár ellen. Rajtaütést tervezett, mi csaknem sikerült. A legnagyobb veszélyben Zrínyi mégis felvillanyozta embereit s visszaverte a rohamot, másnap meg maga támadott s 600 főnyi veszteséggel Kanizsa felé kergette az ellenséget. Leslie tábornok, kihez eközben segélyért fordult, meg sem mozdult, s Zrínyi saját erejével aratta győzelmét, mellyel nem csupán Zrínyi-Újvárt, hanem az egész Muraközt megmentette a pusztulástól. A következő hónapokban, noha ismételve fenyegette a török, az ottani nép mindig aggodalom nélkül nézett a jövő elé, mert meg volt győződve, hogy Zrínyiben „ember és oroszlán vezére vagyon”. Az udvar ez időbeli magaviselete Zrínyi iránt, támadó fellépésének egyenes eltiltása, a veszély pillanatában teljes magára hagyatása csak részben magyarázható meg a béketörekvésekkel vagy Montecuccoli személyes gyűlöletével. Itt sokkal fontosabb okok is közreműködnek. Már 1663 tavaszán keringtek külföldön hírek, hogy Zrínyi a koronára vágyik. Diplomaták is jelentették udvaruknak, az egyik oly[23] alakban, hogy a magyarok tényleg felajánlották Zrínyinek a koronát, ki azonban visszautasította, a másik[24] olyképpen, hogy fegyvert akar fogni, Bethlen Gábor példájára királlyá akarja magát választatni s hogy öccse, Péter ez iránt titkos összeköttetésben áll a német fejedelmekkel. Az egykorú magyar emlékekben ilyen törekvésnek semmi nyoma, s a következő évben maga a bécsi nuntius alaptalan ráfogásnak nyilvánította e föltevést. Csakugyan Zrínyi ép oly kevéssé gondolt ekkor a királya elleni támadásra, amint Magyarországon nem volt számot tevő tényező, mely Zrínyinek felajánlotta volna a koronát. De maga a kósza hír elég volt rá, hogy a különben is gyanús ember iránt komoly bizalmatlanságot ébresszen. Attól féltek, hogy, mint egykor Bethlen Gábor, olyan dicsőségre tehet szert, mely félelmessé válhatik az udvarra. Tétlenségre kárhoztatták tehát s még akkor sem támogatták, mikor az ellenség megtámadta, Zrínyi segített ugyan magán, de hónapokon át, mindaddig, míg a német sereg meg nem szaporodott az országban, hadvezéri tehetsége nem érvényesülhetett.”
Amikor aztán Érsekújvárnál a helyzet nagyon is komolyra kezdett fordulni, Zrínyit is felrendelték a Duna mellé Montecuccoli támogatására. Zrínyi a vett parancsnak engedelmeskedve, szeptember közepén mintegy 6.000 emberrel útra is kelt, de mire az ekkor már Pozsony tájékán álló Montecuccolihoz csatlakozhatott, Érsekújvár már török kézen volt. Zrínyi hasztalan hívta fel ismételten Montecuccolit, hogy egyesült erővel támadják meg az ellenséget, a császári fővezér erről hallani sem akart,[25] hanem e helyett a Csallóköz védelmét tette Zrínyi feladatává, aki Puchheim komáromi kapitánnyal egyetértve és együttműködve, nemcsak a törökök több támadását verte vissza, hanem a Vágon átkelve, a törökök érsekújvári táborát is többször megtámadta. Majd amikor a nagyvezír október végén Érsekújvár alól Esztergom felé vonult vissza, Zrínyi ujból fölhívta Montecuccolit, hogy egyesült erővel az elvonuló törökre vessék magukat, azonban a császári fővezér most sem volt hajlandó támadólag előnyomulni. Zrínyi tehát maga vállalkozott az elvonuló török fősereg visszavonulásának háborgatására és ezt nemcsak Esztergomig, hanem egészen Budáig oly sikeresen hajtotta végre, hogy elszánt fellépésével az ellenség által elhurcolt foglyok és zsákmány jó részét is sikerült kiszabadítani.
Most azonban Zrínyi Miklósnak újból a Muraközbe kellett visszasietnie, mert Gyengcsi boszniai pasa, mihelyt megtudta Zrínyi Miklós eltávozását, 8.000-10.000 főnyi hadával nyomban újabb kisérletet tett Zrínyi-Újvár elfoglalására, de Miklós testvére, a vár őrzésére visszamaradt Zrínyi Péter, eredménnyel verte vissza a pasa támadását.[26] Majd midőn az hadával visszavonult, Zrínyi Péter gyorsan utána iramodott s a pasát október 17-én Károlyváros közelében meglepvén, annak mintegy 3.000 főnyi hadából 2.000-et levágott és diadala jeléül 15 török zászlót vitt magával Zrínyi-Újvárba.[27]
Zrínyi Miklós november vége felé ép jókor érkezett vissza kedvenc várába, mert közben a nagyvezír a vár igazi gazdájának távollétét felhasználni akarván, Érsekújvár birtokbavétele után nyomban egy 16.000 főnyi török-tatár sereget küldött Zrínyi-Újvár megvételére.[28]
A visszaérkezett Zrinyi Miklós november 27-én az ellene küldött török-tatár hadat a Mura mentén döntőleg megverte, mire végleg visszahúzódott.
Közben a nagyvezír hadseregével Budáról Belgrád felé indult el, ahol annak téli szállásokba való elhelyezése iránt intézkedett, hogy már kora tavasszal folytathassa a most önként megszakított hadműveleteket.[29]
[1] Galeazzo Gualdo, Historia di Leopoldo Cesare.
[2] Balás György, Újvár várépitészeti rendszere és katonai szerepe. Hadt. Közl. 1888, 199–223.
[3] A Die Feldzüge Montecuccolis, II, 148. old. a következőket mondja a vár állapotáról: „Der Platz bildete sechs reguläre Fronten, und hatte eine einfache bastionirte Umfassung ohne Raveline und Tenaillen, ohne bedeckten Weg und Glacis, noch sonstige vorliegende Werke, welche die Annäherung des Feindes hätten verzögern können. Von den Bastionen waren die drei, welche gegen die Neutra gekehrt waren, in solidem Stande; jene drei auf der entgegengesetzten Seite (vagyis a Sierotin-, Frigyes- és Császár-bástya) aber waren noch unvollendet. Vor diesen war der Graben noch nicht vollkommen ausgehoben; die Flanken bestanden nur aus hölzernen, mit Erde angefüllten Kästen: vor den Facen war eine, über der Sohle des Grabens 4 bis 5 Klafter hohe, schwache Mauer aufgeführt; der hinter der Letzteren liegende, nur neun Schuh dicke Erdwall war von derselben aber durch einen Raum von 16 bis 20 Schuhen getrennt, so dass die Mauer ganz frei stand… Vorwärts der Umfassung lief in dem Graben eine Pallisadirung rund um den Platz.”
[4] Rintelen id. m. II, 131–132.
[5] Ortelius redivivus, id. m. II, 266.
[6] Rintelen id. m. II, Die Besatzung konnte etwas über 5.000 Mann betragen. – Ortelius redivivus id. m. II, 268: „… die Besatzung sich auf die 3.000 Mann Teutscher Soldaten, ohne die Ungarn und andere darinnen befande.”
[7] Ezek között 3.000 lovas és 2.000 gyalogos.
[8] Ezek között 1.000 lovas és 500 gyalogos.
[9] Ezek között 300 lovas és 700 gyalogos.
[10] A Die Feldzüge Montecuccolisnak a 364. lábjegyzetben foglalt idézete szerint ellenben a Sierotin-, Frigyes- és Császár-bástyák voltak a befejezetlenek.
[11] A XVI/10. sz. vázlaton G-vel jelezve.
[12] Rasid efendi (Karácson id. m. 88.) a beérkezett tatárok erejét kétségtelenül igen nagy túlzással mintegy 100.000, Montecuccoli ellenben (Commentarii, 150.) mindössze 37.000 főre teszi.
[13] A vágmenti eseményekről és harcokról Rasid efendi következőleg emlékszik meg: „A nyomorult császár részéről Érsekújvár segitségére kirendelt Montecuccoli nevű hitetlen temérdek hitetlen katonával…az érsekújvári folyónak átelleni oldalán megállapodott, várva az alkalmat, hogy a várba juthasson. (Montecuccoli ekkor hadának zömével a cseklészi táborban álott, ahonnan azonban csak a komáromi és győri hajdúk egyrészét igyekezett Érsekújvárba bejuttatni.) Ezek a hitetlenek az iszlam hadsereg takarmány- és élelmiszerszállítóinak zaklatására minden tőlük telhetőt elkövettek s a lehető ravaszsággal és álnoksággal a felséges táborban levő iszlam katonaságot nyugtalanították, ennélfogva szükséges volt, hogy a táborukat megtámadva, a hitvány átkozottakat megszorítsák és Isten segítségével valamennyit szétverjék s ezért Kaplan Musztafa pasa a tatár sereggel ellenük rendeltetett. Hitvány táborukhoz vezető úton a Vág folyó gázlójának őrzésére kirendelt 4–500 főnyi hitetlent a vitéz tatár katonák egyszerre szétszórták s valamennyit a villogó kard eledelévé tették. Mikor a cseklészi táborban levő hitetlenek erről értesültek, Isten jóvoltából olyan félelem és rettegés szállta meg őket, hogy országuk felé futni kezdtek. Miután még néhány ezer hitvány átkozottat a szablyák hídján keresztülmenesztettek, a táborukban hátramaradt temérdek sok gazdagságot elfoglalták. Eme nagy győzelem után a hit ellenségének ravaszságától és álnokságától a felséges táborban többé soha semmi félelemre nem maradt alkalom s így az iszlam sereg teljes nyugalommal, biztossággal fejthette ki egész erejét a megkezdett vár ostromlására.”
[14] Die Feldzüge Montecuccolis, II, 150: „Gegen die mittlere Bastion errichteten die Türken einen ungeheuren Kavalier, der diese, sowie ein grosses Stück der beiderseitigen Kourtinen, umfasste, und den Wall der Festung überhöhte. Die Batterien, desselben zerstörten das Geschütz des Platzes; allerlei Gegenstände rollten sie von diesem Berge hinab, um den Graben damit auszufüllen.”
[15] Erről a tevékenységről Rasid efendi a következőket írja: „A lagimdsik (árkászok) a már előbb megkezdett aknákat átvezették a várárkon s midőn az ellenség a vár falához közeledésüket észrevette, éjjel-nappal szakadatlanul szórta az ágyú- és puskagolyót; de a lagimdsik valódi halálmegvetéssel az aknákat egészen a vár faláig vitték… Most aztán a jobb szárny parancsnokának tanácsára, aki már sok ostromot látott, a várfal alá 20 rőf hosszú és 1 1/2 rőf mély gödröt ástak s abba gerendákat helyeztek; majd ezekbe beletüzeltek s a fölöttük levő falra is 3-4 ágyúval lőttek, mire a falon volt hitetlen harcosok (keresztények) a fallal együtt egyenesen a várárokba zuhantak. Ámde a fal mögött még 5-10 rőfnél szélesebb földfal is volt s így a falon a berohanásra kívánt rés még nem volt meg; ezért a lagimdsik ez alá a földfal alá is aknákat kezdtek ásni, de még mielőtt az elkészült volna, a bátorszívű harcosok a résről a vár ormára (vagyis, amint az az ostrom további leírásából kitűnik, a Frigyes-bástyára) rohamot intéztek.”
[16] Rintelen id. m. II, 151. kissé másképpen adja elő a dolgot, mondván: „Auf den angegriffenen Bastionen lagen mehrere mit Pulver gefüllte Sturmfässer in Bereitschaft, sie auf die Stürmenden hinab zu rollen. In der Hitze des Gefechts flogen diese auf einer der angegriffen Bastionen durch die Unvorsichtigkeit eines Soldaten auf, tödteten zwei Stabsoffiziere und viele andere.”
[17] Ezzel szemben Montecuccoli id. m. 151. old. szeptember 22-ikét jelöli meg a vár feladásának napjául: „Ujvarinum denique 22. Septembris deditionem fecit.”
[18] A megadási feltételeket szószerint közli Brusoni id. m. 29. alatt „Articoli accordati agli Abitanti di Neyhesel dal Gran Visire”.
[19] Forgách önvédelme a Magyar Nemzeti Múzeum kéziratai között. – Ortelius rediv. II, 267. Montecuccoli id. m. II, 50. – Kazy id. m. II, 270. – Hammer-Purgstall id. m. III, 530.
[20] Rasid efendi (Karácson id. m. 96.) szerint Nógrád várának megvételére a nagyvezír Kaplan Musztafa pasát rendelte ki megfelelő erőkkel. A vár ellenállni próbált, de amikor híre jött, hogy a fősereg is arra vette útját, a vár önként megadta magát. – Hammer-Purgstall id. m. III, 545, azt írja, hogy Nógrádot a törökök 27 napig ostromolták, mely idő alatt 800-1000 embert vesztettek. A megadás után a vár őrizetét 400 emberrel Kászim pasára bízták.
[21] Rasid efendi (Karácson id. m. 96.) szerint Léva szintén csak igen rövid ideig állhatott ellent, melyet aztán Csatre-patrezáde Ali pasa szállott meg 400 emberrel.
[22] Rasid efendi (Karácson id. m.93.) szintén említi ezt.
[23] A velencei francia követ 1663. ápr. 21-iki jelentése. Mon. Spect. Slav. Merid. XIX, 222.
[24] A bécsi nuntius július 21-iki jelentése. Tört. Tár, 194, 578.
[25] Rónai Horváth id. m. II, 212: „A császári fővezér pedig ott állott Pozsonynál s míg a török várakat, vármegyéket foglalt el, míg a tatár az országot tűzzel-vassal pusztította és ezreket hurcolt rabszolgaságra, a német sereg Pozsonynál Bécset őrizte és a Duna hídját, hogy török vagy tatár közeledésekor azonnal a másik biztosabb partra átkelhessen.”
[26] Erről Hammer-Purgstall id. m. III, 545. a következőket írja: „Dschengschi pascha, Statthalter von Bosnien war mit 10.000 Mann aufgebrochen, hatte 2.000 bei Lica und Corbole (Krbawa) stehen lassen und marschierte mit den anderen nach Ottocac bei Carlstadt, um von dort aus Neu-Serinwar zu überrumpeln, und wenn der Anschlag misslänge, die Steyermark zu verheeren. Peter Zrínyi lauerte ihm mit 4.000 Kroaten in einem Walde auf, und als die Hälfte durchgezogen, fiel er über die andere Hälfte her, von denen 1.000 todt blieben 256 gefangen, 8 Fähnlein erobert wurden.”
[27] Montecuccoli, Comment. Bell., Katonánál, XXXIII, 392, 403. – Korneli, Fragmenta Ungariae Hist. ab anno 1663, 40. – Ortelius rediv. II, 262. – Han, Alt und Neu-Pannonia, 440, – Kazy, id. m. II, 264. – Maurer, Ungar, chron. 111. – Zinkeisen, id. m. IV, 919: „Peter Zrínyi, welcher an der Südgrenze stehen geblieben war, brachte unterdessen, am 17. Oktober, dem Statthalter von Bosnien Dsenkdschi Pascha, welcher in Steiermark einbrechen wollte, eine sehr empfindliche Niederlage bei. Er überfiel ihn in den Waldpässen bei Karlstadt, hieb ihm 1.200 M. zusammen und machte 300 Gefangene, darunter einen Bruder des Paschas selbst, der sich mit 30.000 Thalern auslösen musste.” (Montecuccoli id. m. 405, 409. – Brusoni, id. m. 23, 41, 43, 45.)
[28] Rasid efendi (Karácson, id. m. 99.): „Érsekújvár elfoglalása után a császár 55.000 német és magyar katonával Komárom várát megvédeni akarván, Zrínyi oglut (Zrínyi Miklóst) odahívta, kinek tartománya ekkép üresen lévén és ravaszsága és ördögsége is vele volt, ezért tartománya elpusztítására a szerdár ekrem (nagyvezír a határszéli szeraszkerré kinevezett Kaplan pasát 15.000 önkéntes határőrrel és Jallu agát 50.000 főnyi szélgyorsaságú válogatott tatárral rendelte ki.” Rasid efendi a török történetírók rendes szokása szerint úgylátszik ezúttal is erősen túlozva jegyezte fel a Zrínyi-Újvár ellen kiküldött török tatár hadak létszámát.
[29] Rasid efendi (Karácson, id. m. 99, Thúry, id. m. 504.): „A szerdár-ekrem a hadsereggel a budai mezőről megindulván, egyenesen a belgrádi téli szállások felé mentek. Útközben rendkívül erős fagyok lévén, a hadi nép a hideg miatt kényszerülve volt az útba eső várak és falvak házainak, kertjeinek kerítéseit és tetőit leszedni és sátoraik előtt azokból nagy tüzeket raktak s ezen módon segítettek nehéz helyzetükön. – A nagyvezír maga Belgrádban telelvén, a hadseregben levő emíreket, vezíreket és hadi népet különböző helyekre rendelte téli szállásra. A tatár khán fiát, Achmed Giráj szultánt Bácskába, Kaplan pasát Zrínyi tartományába, Kanizsához, a melléje rendelt jali agát Pécsre s a többi hadi népet a határszélen levő egy-egy palánkhoz küldte.”
| « a) Események Érsekújvár ostromáig. | KEZDŐLAP | Megjegyzések, elmélkedések. » |