XVI/8. számú melléklet.

Az 1662. évi események következtében úgy Erdély, mint a királyi Magyarország helyzete csakhamar felette kritikussá kezdett válni. Erdélyben ugyan Kemény János halála után, miután ennek fia kellő támogatásra sehonnan sem számíthatott, Apaffynak nem igen volt számottevő riválisa, csak az volt a baj, hogy vele szemben sem a porta, sem a bécsi udvar nem mutatott oly arányú jóindulatot, amely az ő pozicióját hamarosan megszilárdíthatta volna. A bécsi udvar azzal rontotta Apaffy helyzetét, hogy ismételt sürgetés ellenére sem volt hajlandó az Erdélyhez tartozó várakban levő német őrségeket visszahívni, mi miatt a török is fokozatosan mindig nagyobb haragra lobbant.[1] A porta pedig szintén semmiféle előzékenységet sem mutatott Apaffy irányában, sőt ellenkezőleg ennek helyzetét csakhamar nemcsak megnehezítette, hanem úgyszólván lehetetlenné is tette. Amikor ugyanis Kucsuk Mehemmed jenei bég a porta és a bécsi udvar között létrejött megegyezés folytán Kolozsvár alól eltávozott,[2] az ő hada és a váradi törökök Szabolcs, Szatmár, Kraszna és Közép-Szolnok vármegyék legnagyobb részét úgy behódoltatták, hogy az erősségeken kívül a Szamosig alig maradt hódolatlan hely. Apaffy emiatt ismételten emelt panaszt Konstantinápolyban s hiába sürgette az elszakított részek visszaadását, sem ezt, sem azt nem érte el, hogy az adó, amint az Nagyvárad átadásakor kiköttetett, eredeti mértékére leszállíttassék. Mindezek a dolgok és az a körülmény, hogy a fejedelem eddig még a szokásos, őt fejedelmi tisztében megerősítő athnamét sem kapta meg, arra engedett következtetni, hogy Konstantinápolyban tényleg azzal az eszmével kezdtek foglalkozni, hogy Erdélyt a két oláh vajdasághoz hasonlóan, jóval alárendeltebb viszonyba helyezzék a török birodalommal szemben, vagy hogy abból és a hozzá tartozó részekből a többi hódoltsági területekhez hasonlóan, újabb pasalikokat alkossanak.[3]

De nemcsak az erdélyi részekben, hanem a királyi Magyarországban is felette nyomott volt a magyarság hangulata. A török itt is folyton terjeszkedett és kivált amióta Zrínyi Miklós az ő Zrínyi-Újvárát felépítette, a határmenti lakosságot örökös betöréseivel és portyázásaival vérig kínozta. Ha ehhez még a tűrhetetlen belállapotokat is hozzávesszük, nem csodálkozhatunk azon, hogy nemsokára itt is, ott is annyi gyúlékony anyag halmozódott össze, hogy már csak az a bizonyos szikra hiányzott, hogy ezekből a folytonos csipkedésekből hamarosan újabb igazi komoly háború fejlődjék ki, amelytől Acsády (id. m. VII, 166.) megállapítása szerint „a magyarság a tűrhetetlen belviszonyoktól való megmentését is várta. Immár öt év óta – írja Acsády – nyakán ült a német és pusztította szakadatlanul; a vallásüldözés egyre nagyobb mértékben folyt, a török meg örökösen terjeszkedett és hódoltatta a széleket s az országot a valóságos háború sem dönthette volna nagyobb ínségbe. A közvélemény igazi háborút óhajtott tehát s azt hitte, hogy olyan zivatar lesz, mely megtisztítja a közélet romlott légkörét s halomra dönti a tűrhetetlen viszonyokat. Ezzel szemben az udvar minden igyekezetét a béke fenntartására összpontosította. De a hígvelejü miniszterek e törekvésükben sem voltak következetesek s az erdélyi várak megszállásával a portát a legnagyobb mértékben bizalmatlanná tették szándékaik őszintesége iránt.”

Konstantinápolyban már évek óta a Velencével való leszámolás volt napirenden s az erdélyi bonyodalmaknak nagy részük volt abban, hogy a porta teljes erejével nem fordulhatott Velence ellen. Köprili Mohammed nagyvezírnek már régtől fogva az volt a gyanúja, hogy az erdélyi mozgalmakat Bécsből szítják s amikor 1661-ben a bécsi udvar nyíltan Kemény János mellé állott, ez a körülmény gyökeresen megváltoztatta a szultán, vagy jobban mondva a nagyvezír politikáját. „Eddig békét akart a császárral, hogy Velencét megfenyíthesse, most azonban tanácsosabbnak tartotta a császár elleni háborút, kevésbé azért, hogy Magyarországban hódításokat tegyen, mint inkább azért, hogy győzelmével Velencét megfélemlítse, megpuhítsa. Belpolitikai szempontok szintén háborúra ösztönözték. A janicsárok 1657 óta négy ízben fellázadtak és tűrhetetlenné tették a szultánnak a fővárosban való tartózkodást. Hogy a fékezhetetlen soldatescát másutt foglalkoztassa, egykorúak szerint[4] egyenesen azért, hogy a háborúban elpusztuljanak, a nagyvezír már 1661-ben elhatározta a hadüzenetet. Csakhogy nehéz betegségbe esett, melyből föl sem épült többé. De még tíz nappal halála előtt magához kérte Reninger Simon császári követet s tudtára adta, hogy a német beavatkozást Erdély ügyeibe nem tűrheti. A kihallgatáson jelen volt a holtbeteg nagyvezír fia és csakhamar utóda Köprilizáde Achmed is, aki még csak valami 26 éves volt, amikor 1661 novemberben atyja halálával nagyvezír lett. Atyja, ki maga írni-olvasni sem tudott, a nagytehetségű ifjút kitünő nevelésben részesítette s korán megismertette az uralkodás mesterségével s a kormánygépezet működésével. Atyja eszméinek hű letéteményese lett s első sorban a bécsi udvar irányában folytatta politikáját, de mint ifjú, több eréllyel s még nagyobb ridegséggel. Őt kétségkívül személyes dicsvágy is ösztönzé a háborúra. Olyan fiatalon lett nagyvezír, hogy rászorult a katonai babérra s győzelmes hadjáratra volt szüksége, hogy tekintélyét fokozza, állását szilárdítsa.”

Reninger híven beszámolt a Konstantinápolyban beállott irányváltozásról és a komolyan fenyegető háborús veszedelemről,[5] de Bécsben nem vették komolyan a figyelmeztetést és minthogy végszükség esetén a porta minden kívánságát teljesíteni készek voltak, nem számítottak a háború kitörésével s nem is tettek arra előkészületeket, hanem 1662 tavaszán Beris udvari kamarai tanácsost küldték Konstantinápolyba, hogy az Reninger békéltető törekvéseit még jobban alátámassza. Ámde a nagyvezír igen röviden bánt el Berissel, aki előtt kinyilatkoztatta, hogy Erdély török tartomány s így haladéktalanul vonják onnan vissza a német őrségeket. Egyébként, ha bővebb felvilágosítást óhajt, menjen Ali pasához Temesvárra. Azonban ez se sokkal szívesebben fogadta a nála jelentkezőt. 1662. július havában Reninger azt az utasítást kapta, hogy kösse meg a portával az egyezséget az utóbbi által kívánt alapon, vagyis igérje meg a német őrségeknek Erdélyből való visszahívását és Zrínyi-Újvár lebontását. Ámde Köprilizáde Achmed most már újabb követelésekkel állott elő. Mindenekelőtt nem akarta Erdély szabad fejedelemválasztó jogát elismerni s másrészt Rákóczy egykori birtokaiból Székelyhíd, Nagykároly és Kálló átengedését is követelte. Miután az udvari körök most már minden áron a békét akarták, „októberben Zrínyit Bécsbe idézték s rá akarták venni, bontsa le maga kedves vára erőditményeit. De Zrínyi vonakodott a kívánságot teljesíteni, mire a miniszterek tudtára adták, hogy egyszerűen kiszolgáltatják a töröknek. Az volt a tervük, hogy megkötik a nagyvezírrel a békét s elrendelik Zrínyi-Újvár lebontását. Ha Zrínyi nem engedelmeskedik, viselje vonakodása következményeit maga. Már előbb kijelentették Ali pasának, hogy amit Zrínyi tesz, arról a német császár semmit sem tud és tudni nem is akar.[6] Most még tovább mentek s úgy okoskodtak, hogyha a kötendő béke azon határozatát, mely Újvár lebontását elrendeli, Zrínyi végrehajtani vonakodnék, hajtsa azt végre a török fegyveres erővel, vagyis pusztítsa el a várat s az udvar nem fogja akadályozni.”[7] Ily utasítással ellátva küldték 1662 november végén Goess tanácsost Ali pasához Temesvárra, aki eleinte szintén nem akart vele tárgyalni, később azonban, „talán csengő érveknek engedve” hajlandóvá vált a tárgyalásokra, amelyek eredményeképpen báró Goess János és Beris 1663. elején megkötötték Temesvárott Ali pasával az új békeszerződést, csakhogy azt most már a porta nem volt hajlandó elfogadni.

A bécsi körök annyira bíztak a béke végleges megkötésében, hogy ép ez időben leszállították a hadsereg létszámát s a Magyarországban levő német katonaság egy részét ki is vitték, sőt utóbb még további öt ezredet küldtek Olaszországba a spanyol király rendelkezésére.[8] Erre aztán jött a nagy kiábrándulás, mert egyszerre csak híre jött, hogy a nagyvezír hatalmas sereg élén Drinápolyba érkezett, majd hogy Belgrádig nyomult előre. Csakhogy a bécsi körök legbefolyásosabb tagjai még most sem akarták elhinni, hogy a háború veszedelme küszöbön áll, úgy gondolkozván, hogy a nagyvezír csak a nagyobb nyomaték kedvéért és a békefeltételek biztosítása céljából vonul Belgrádba és a legrosszabb esetben csak Zrínyi és az általa épített vár ellen fogja hadseregét latba vetni.

Ezzel ellentétben a konstantinápolyi körök egészen komoly háborúra készültek a császár ellen, amelynek vezetésére szerdári (főparancsnoki)[9] minőségben a szultán a nagyvezírt jelölte ki. Karácson Imre, Az 1663. török hadjárat Magyarországon Rasid efendi török történetíró leirása szerint (Hadt. Közl. 1896, 75.), című közleményében azt mondja, hogy IV. Mohammed szultán ez évben is Velence ellen készült, annak dalmátországi birtokait akarván a szárazföld felől megtámadni. E célból a török sereg Drinápolyban összpontosíttatott s a szultán március 18-án indult el Konstantinápolyból s április 6-án érkezett Drinápolyba, hogy a csapatokat továbbindulásuk előtt megszemlélje. Azonban Köprili Achmed nagyvezír inkább vágyódott egy magyarországi győzelmes háborúra, melyre a magyarországi és erdélyi események elég ürügyet szolgáltattak és sikerült is neki, úgylátszik utolsó pillanatban, a szultánt a dalmáciai hadjárat elejtése mellett a Magyarország, illetve Lipót császár ellen való háborúra rábírni. A Drinápolynál összpontosított sereg száma Hammer-Purgstall id. m. III, 537. szerint 121.600 embert, 123 ágyút, 12 ostromlöveget, 60.000 tevét és 10.000 öszvért tett ki. Ez a sereg Karácson szerint (id. m. 76.) április 13-án indult el Drinápolyból Belgrád felé, ahova Thúry szerint június 8-án érkezett be.[10] Itt Reninger Simon és báró Goess újból békealkudozásokba bocsátkoztak a nagyvezírrel, amelyek azonban most sem vezettek eredményre.

Rasid előadása szerint (Thúry id. m. 370. és Karácson id. m. 78.): A Konstantinápolyból a dunai hajókon Belgrádba küldött ágyúk, hadiszerek s élelmi készletek, azonkívül Belgrád várából is szükséges mennyiségű ágyúk, tábori felszerelések és más kellékek 200 hajóra rakva a Dunán sürgősen Buda felé szállíttattak. Ezután a fővezér a táborában levő összes győzelmes sereggel a Száva folyón vert hídon a szemközt fekvő zimonyi partra ment s két napi pihenés után folytatta útját Eszék felé.[11] Az eszéki síkon ütvén fel táborát, az odaérkezett hajókról az iszlám sereg számára elegendő mennyiségű élelmiszert vétetett le s az szétosztatván, a hajókat Buda felé küldötte. Hogy a hajók a hit ellenségeinek ravaszságától és cselfogásaitól megőrizve legyenek, minden hajón 20-30 puskás katona volt, azonkívül a hajók védelmére Juszuf pasa sok janicsárral a Duna mentén indíttatott el, akiknek őrködése és felügyelete alatt azok a budai vár kikötőjébe szerencsésen bejutottak.

„Eszéken – írja Acsády id. m. VII, 170. old. – a császári meghatalmazottak kijátszották a nagy tromfot s elfogadtak mindent, mit a porta eddig kívánt tőlük. Itt azonban Achmed pasa már azzal a kívánsággal állt elő, fizessen a császár magyar birtokaiért, mint a zsitvatoroki béke előtt, évi 30.000 arany adót a szultánnak.”[12] A két első feltételt a megbizottak elfogadták, de az évi adó fizetését kereken megtagadták s indignálódva jelentették ki: ti a követeléseket annál jobban szaporítjátok, minél közelebb jöttök országunkhoz.

„Reninger tisztán látta a helyzetet – írja folytatólag Acsády – s nem szűnt meg figyelmeztetni az udvart, készüljön a háborúra. Még március 25-én megírta Lobkowitz hercegnek, a haditanács elnökének, hogy a török sereg összpontosítása sokáig elhúzódik s hónapok is eltelnek, míg az eszéki hídon átkelhet. Legalább 40-50 napja van a császárnak s ha hadai ez időt felhasználják, sok kárt tehetnek a törökben; már pedig a nagyvezírt annál könnyebben békére lehet bírni, minél keményebb ellenállással találkozik.[13] A török összpontosítás csakugyan nehezen ment s a sereg május végén is az Eszék, Belgrád, Temesvár közti területen volt szétszórva. Létszámát 70.000 gyalogra, 80.000 lovasra s 225 ágyúra becsülték;[14] óriási podgyász kísérte, mely mozdulatait lassította. Nagy száma sem tette a sereget félelmessé, mert Reninger szerint legfölebb 45-50.000 igazi katona volt benne, a többi kevésbé használható, sőt legnagyobbrészt rabló, szemét nép, mely inkább terhére, mint hasznára volt a tábornak. Maga az ügyes Reninger már előbb, sőt a nagyvezír közvetlen közeléből is a Balkán-szlávokkal keresett érintkezést, hogy fellázítsa őket s a török sereg hátában zendülést keltsen ugyanakkor, midőn a császári hadak szembe lépnek vele. Reninger egyik követtársa, Panajoti és egy fiatal török deák, a jenői származású Brankovics György által, akit az ipeki patriarka az egész szerb nemzet fejének ismert el, akarta a szerbek fölkelését előkészíteni, de Bécsben nem tudták Brankovicsnak hasznát venni, s minthogy általában nem akartak háborút, számba sem vették a Balkán-szlávok közreműködését. Ekképpen semmi sem történt a török sereg előnyomulásának meggátlására s noha a nagyvezír csak júliusban[15] indult el Belgrádból Budára, senki sem állotta útját éppen ott, ahol legkönnyebben föl lehetett volna tartóztatni.

„A nagyvezír magyar földre érkezte végre a bécsi minisztereket is kiábrándította. Be kellett látniok, hogy nemcsak fenyegetőzik, nemcsak Zrínyit akarja sújtani, hanem itt a nagy háború, mely az osztrák örökös tartományokra is átcsaphat, sőt Bécs ostromát sem zárja ki. Erre az eshetőségre nem számítottak s az érkező hírek lesújtó hatása alatt végkép elvesztették fejüket. Tudták, hogy egész Magyarország védtelenül, nyitva áll a török előtt s két-három főváron (Győr, Komárom, Érsekújvár) kívül a véghelyek kétségbeejtő állapotban vannak. A török véghelyek sem voltak jobb karban s éppen azért sürgette Reninger a támadó fellépés korai megkezdését, mert tudta, hogy aki előbb támad, azé marad a siker s könnyű szerrel megvívhatja a másiknak véghelyeit. De mivel e császár nemcsak meg nem indította a támadást, hanem a készülődést is elmulasztotta, ama perctől kezdve, melyben a nagyvezír Budára érkezett, a királyi várak a legkomolyabb veszedelembe jutottak. Nem volt sehol „élés, por, golyóbis és ahhoz való öreg lövöldöző szerszám.”[16] Ami pedig volt, olyan ócska, hasznavehetetlen volt, hogy lövés közben szétrepedt s az őrségben tett kárt, mint Léván történt. Az egyes várakban csekély had állt s a falakat omladozó félben, védhetetlen állapotban találhatta az ellenség. A véghelyek kapitányai valósággal ostromolták segélyért a nádort, ki azonban csak biztatásokkal tudott felelni, mert pénzről és katonáról Bécsben intézkedtek. De ott a békében bízva ép úgy nem vették számba a nádor sürgetését, mint Reninger tanácsait. Májusban elrendelték ugyan a nemesség személyes fölkelését,[17] de mikor a had a résztvevők nagy költségével összegyült, nem tudtak vele mit csinálni s újra hazabocsátották. – A rendes hadseregből összesen valami 28.000 emberre számítottak. Csakhogy elmulasztották idején való összpontosítását, s a katonaság szanaszét állomásozott a különböző tartományokban, s Montecuccoli, aki fővezérré neveztetett ki, mintegy 5.500 emberrel, még pedig 4.276 lovassal és 1.259 gyalogossal[18] állt Magyar-Óvárnál.[19] Ily körülmények közt Bécs lakosságát is a legnagyobb rémület fogta el, mert a nagyvezír Budáról feltartózhatatlanul nyomulhatott a császári székváros ellen. A bécsiek tömegesen menekültek tehát. Sőt Németország közeli részei is fenyegetve érezték magukat s a bajor választó a nyár folyamán megtette az intézkedéseket, hogy udvarával Münchenből biztosabb helyre menekülhessen.

„Ekkor az udvar még egy kísérletet tett a béke megvásárlására s immár az adófizetéstől sem riadt vissza. Csupán annyi kedvezményt kért, hogy az évi fizetésnek ne adó, hanem ajándék legyen a neve. A császári követek Budán (július közepén) ily értelemben tettek ajánlatot. Meghunyászkodásuk azonban éppen az ellenkező hatást kelté a nagyvezírben, ki biztosra véve győzelmét, a katonai babérról semmi áron sem akart többé lemondani.”

Ilyenformán most már a háború kikerülhetetlenné vált s a további hadműveletek tervének megállapítása céljából a nagyvezír július 16-án Budán haditanácsot tartott, amelyen Érsekújvár megtámadása, illetve ostroma határoztatott el.[20]

És most a teljesen elhibázott udvari politika áldatlan következményei egész ridegségükben kezdtek mutatkozni. „Minthogy semmi sem történt az ellenállás szervezésére, a háború nemcsak védtelenül találta az országot, hanem lehetetlenné tette a későn elrendelt honvédelmi intézkedések foganatosítását is. A császári miniszterek magatartása annál érthetetlenebb, mert a török fenyegetések hírére nemcsak Magyar- hanem Németországban is nagyon harcias, lelkesült volt a hangulat. A birodalomban töméntelen röpirat és ujság jelent meg, mely a török véreb szörnyű tetteit rajzolva, harcra buzdította a népet. A papok a szószékről lelkesítették a tömeget, a birodalom összes községeiben déli 12 órakor megkondult a „török harang”, a török ellen imára intve a híveket.[21] A fejedelmek szintén készek voltak támogatni a császárt, ki azonban a lelkesült hangulatot nem használta fel idejében, mert mindig békére számított. A közöny, melyet Bécsben a török háború veszélye iránt tanusítottak, egész Németországban erős visszatetszést keltett s mindenütt élesen gáncsolták a császári minisztereket. Különösen a bajor választó kárhoztatta, hogy hadseregről nem gondoskodnak, hanem a befolyó közjövedelmeket udvari ünnepélyekre és költséges ballettek színrehozatalára tékozolják.[22] Mikor az udvar végre készülődni kezdett, a németek harcias hangulatát a folyó 1663-iki hadjáratban értékesíteni többé nem lehetett s áldozatkészségüknek az udvar csak a következő évben vette hasznát. De a császár nemcsak Németországban talált volna szövetségeseket, ha diplomáciája lelkiismeretesen felhasználja a kedvező körülményeket. VII. Sándor pápa már Várad bukásának hírére fölvetette a török ellen alakítandó európai szövetség eszméjét. Csakhogy Bécsben nem volt érzék ilyen magas szárnyalású tervek iránt. A pápa mindazáltal Franciaországot is meg akarta nyerni s hosszú ideig folytatta vele a tárgyalásokat. Minthogy Bécsből nem támogatták, tulajdonképpeni célját nem érte el. De részben e tárgyalások eredménye, hogy XIV. Lajos francia király, mikor a háború kitört, a császárt támogatta.

„Magyarországon – írja Acsády id. m. VII, 172. old. – természetesen eleinte még lelkesültebb volt a közhangulat, mely mindig óhajtotta a háborút, s most buzgó áldozatkészséggel igyekezett királyát a törökkel való véres mérkőzésben támogatni. Wesselényi Ferencz, Zrínyi Miklós, az urak és nemesség egyaránt égtek a harcvágytól. A nádor fáradhatatlan volt a levélírásban,[23] a buzdításban, hogy talpra állítsa a vármegyéket. Májustól kezdve minduntalan hírdette, hogy a nép „kardot, bárdot, fegyvert, bátor szivet szerezzen s neveljen magában.” Némelyik levele valóságos harci riadó, költői szárnyalású erővel, lelkesedéssel telt szózat… Eleinte jól is indult a dolog s úgy látszott, hogy a császári sereg mellett, melyet 40.000 főre akartak emelni, talpra áll a nemesi fölkelés, melytől 26.000 embert vártak. Csakhogy a császári sereg nem mutatkozott s ahol voltak némi németek, ezek szokásuk szerint irgalmatlanul pusztították a lakosságot. A magyarok és németek együttműködését ez a körülmény kezdettől fogva veszélyeztette. Másrészt a német parancsnokok nem helyeztek kellő súlyt a nemesi fölkelésre s megtörtént, hogy behívták ugyan a fölkelő hadat, de alig hogy megmustrálták, ismét haza küldték s így az illetők nagy költekezésbe verték ugyan magukat, de a közügynek nem használtak vele. A császári tábornokok és a nádor intézkedései közt sem volt összhang; nem határozott terv szerint jártak el s rendeleteik a legtöbbször ellentétben álltak. Így a nemesség, a vármegyék harcias hangulata nagyobb részt kárba veszett… Minthogy a nyár folyamán sem jelentkezett sehol tekintélyesebb császári had, a nagyvezír pedig már Budán állt s elárasztással fenyegette a királyi vármegyéket, a lelkesedést rémület váltotta fel s megdermesztette az ellenállást. Senki sem mert tűzhelye mellől távozni, mert nem tudta, mely pillanatban lesz kénytelen családja védelmére használni fegyverét. – Augusztus végén néhány egyházi és világi úr a Dunántúl összegyüjté ugyan hadait, a felvidéki vármegyék is fogadtak katonát, a nádor meg az új helyzetben sem szűnt meg szervezni az ellenállást, de az ország a maga erejére utalva nem tudta többé az ellenség műveleteit megakadályozni. Még sajátszerűbben bánt el az udvar Zrínyi Miklóssal. Az ő ellenállását szándékosan bénították meg. Minthogy az országban nagyobb német had nem állt, azt semmi áron sem akarták engedni, hogy a maga erejével indítson valami nagyobb hadi vállalatot. Zrínyi abból indult ki, hogy a háború tulajdonképpen ő miatta, ő ellene indíttatott. Idejében megtett tehát mindent, hogy méltóan fogadhassa ellenségét. Még a tavasszal Bécsbe sietett s 6.000 embert kért, hogy támadólag léphessen föl. Az udvar azonban kereken elutasította. De Zrínyi segített magán. Hírneve ezreket vonzott zászlai alá s könnyen nagy sereget gyüjtött, mellyel meg akarta kezdeni az offensívát. Már ekkor foglalkozott a tervvel,[24] melyet néhány hónap mulva oly fényesen megvalósított, hogy Eszékig nyomul, felégeti, elrontja az ottani hídat s ezzel hónapokra hátraveti a Belgrádnál gyülekező török fősereg benyomulását az anyaországba. De Bécsben Zrínyit határozottan eltiltották a támadástól. Így a bán, nem tudva katonáit foglalkoztatni, elbocsátotta kész és tekintélyes seregét. A török háborítatlanul átjöhetett az eszéki hídon s megkezdhette előnyomulását oda, „hol Zrínyi Miklóst nem tud”. A gráczi haditanács még ekkor is tétlenséget parancsolt Zrínyinek, ki csakugyan veszteg maradt.”

Közben a nagyvezír a budai haditanácson hozott határozat értelmében július 30-án megkezdte előnyomulását Esztergomon át Érsekújvár felé. Az Esztergomnál verendő híd biztosítására Kadizade Ibrahim és Kaplan pasák 3.000 főnyi haddal előretolattak, a fősereg pedig Esztergom alá érve, ott a híd elkészültéig négy napi pihenőt tartott. Az elkészült hídon elsőnek Ali temesvári pasa, majd a georgiai Mohammed pasa s néhány ezred janicsár kelt át, akik a már a túlsó parton levő Kadizade Ibrahim és Kaplan pasák hadához csatlakozva, Párkánynál ütötték fel sátraikat, ahol most már mintegy 10–12.000 főnyi had állott harcra készen.

Érsekújvár parancsnokát, Forgách Ádám főkapitányt, kémei állandóan tájékoztatták az Esztergom körül történtekről, augusztus 5–6-án pedig Puchheim, a komáromi vár parancsnoka arról értesítette, hogy a magas vízállás elrombolta az esztergomi hídat s így Párkányon csak valami 2.500 török áll, kik az Esztergomnál táborozó fősereg által nem támogathatók Ugyanekkor két török szökött be Újvárba s elmondotta, hogy a dunai híd még nem készült el s hogy Párkánynál csak 3.000 főnyi had áll, melyet, mivel a túlsó partról nem igen kaphat segélyt, könnyen meg lehetne semmisíteni.

A két biztató jelentésre Forgách elhatározta, hogy a Párkánynál levő török hadat megtámadja és megsemmisíti. E célból magához vevén a pozsonyi, trencséni és nyitrai fölkelt hadakat, ezekkel és az érsekújvári várőrség egy részével, összesen mintegy 6-8.000 emberrel[25] augusztus 6-án elindult Párkány felé és 7-én hajnalban fárasztó menet után az egyik verzió szerint csupán lovasságával, mert a gyalogság menetközben messze elmaradt, más adatok szerint egész hadával hirtelenül megrohanta a Párkánynál táborozó török hadat.[26] Rasid efendi (Karácson id. m. 84.) Forgách vállalatáról és az azzal kapcsolatos harcról a következőket írja: A két török szökevénytől vett hírre „Forgách hét-nyolcezer átkozott katonával előre sietett azon tervvel, hogy a hídon átvonult sereg táborát megsemmisítse. Azon éjjel Kadizade Ibrahim pasa és Kaplan pasa az őrállási helyen ébren voltak s georgiai Mohammed is a reggeledést várta, hogy ötszáz takarmány szállító katonát a rétre küldjön s mikor a nyomorult hitetlenek georgiai Mohammed sátoraihoz jöttek, a tevékkel találkozván, a tevék megijedtek s egyszerre „haj-huj” lárma tört ki. Erre a többi katonák is felébredtek s értesülvén, hogy az ellenség megrohanta őket, az együttlevő tízezernyi iszlam katonaság a nyomorult hitetlenekkel nyomban harcolni kezdett. A világot felverő nagy lárma és az Esztergomból lőtt jelző ágyúzás által a fölséges tábor egész népe értesült az átellenben történő heves zenebonáról és mindenki azonnal lóra ülve, készen állott. A szerdár ekrem ő magassága, mivel lehető volt, hogy az ellenség hirtelenében ellenök is rohamot intéz, ezért a janicsár agához szólva magas parancsot adott, hogy egyetlen ember se menjen át a túlsó oldalra és figyelve a harc kimenetelét várta. Az átelleni oldalon Ali pasa szerdár, georgiai Mohammed pasa, Ibrahim pasa és Kaplan pasa s az iszlám katonaság a puskához még csak hozzá sem nyultak, hanem villogó karddal a hitetlenek ellen rohamot intéztek és a nyomorult átkozottakra a vitézség erejével olyan csapást mértek, hogy 8.000 hitetlen harcosból 5.000 nyomorult hitetlen a villogó kard eledelévé lett és ezeren pedig mint foglyok a hitharcosok kezébe kerültek s balsorsú Forgách 1.500 szerencsétlen átkozott sebesülttel esve botorkálva Érsekújvár felé futott.”

Ha a török történetíró talán kissé nagyít is, de azért a párkányi ütközet nagyban véve úgy folyhatott le, ahogyan a fenti leírásból kivehető s ami a vereség nagyságát illeti, azt Montecuccoli is olyannak mondja, mint a török író.[27] A törökök által a harc folyamán szintén elért magyar gyalogság majd egészen, a lovasságnak pedig nagy része s ennek élén Eszterházy György, Illésházy Ferenc, Lippay János, Szörényi Ferenc, két Ujfalusy és még sokan mások a harctéren maradtak, maga Forgách pedig csak nagynehezen tudott csapatjainak romjaival Ujvárba menekülni.[28]

„Az érzékeny vereség – írja Acsády id. m. VII, 175. – erkölcsileg is nagy hatást tett. A közeli megyéket, melyek számos derék fiúkat vesztették, rémület fogta el s egy pillanatig az az aggodalom is fennforgott, hogy Érsekújvár sem tarthatja magát, mert az őrség megfogyott s mint Forgách írta, „a külső fortificatiora nem lészen emberünk.” Sürgősen kért tehát segítséget a nádortól, főleg gyalogságot.[29] Wesselényi teljes buzgalommal fáradozott a veszteségek pótlásán s maga is, a győri és komáromi kapitányok is küldtek Ujvárra némi hadat. A vár csakhamar ismét el volt látva emberrel, éléssel s mindennel, úgy hogy Forgách azt hírdette, hogy 66 hétig képes ellenállani.” Emelte a várbeliek jó hangulatát a nádor ama ígérete, hogy fölmentő sereget alakít s azt minél előbb útba is indítja. Csakhogy Wesselényinek hiábavaló volt minden igyekezete, mert „a vármegyék és az udvar egyaránt cserben hagyták. Amazokat a párkányi vereség valósággal megdermesztette, az udvar pedig sem Ujvárral, sem Magyarországgal nem törődött többé. Egyedül az lebegett előtte, hogy a rendelkezésére álló csekély német had Bécset és a török hadműveletek által fenyegetett Morvaországot fedezze és megvédje.” Ez utóbbi Souchesnak, emez Montecuccolinak volt a feladata, aki előbb Óvárnál, később Köpcsénynél és Cseklésznél állott fel hadával s július 31-én azt a szigorú utasítást vette a haditanácstól, hogy kizárólag védelemre szorítkozzék.[30]

Közben a nagyvezír augusztus 9-én átkelt seregével az esztergomi hídon és nyomban előre küldte Ali pasát, Kaplan Musztafa pasát és a budai válit (helytartót), Husszein pasát, hogy az Érsekújvár felé vezető úton a Zsitva és Nyitra folyókon hídakat készítsenek. Majd a következő napon maga is elindulván seregével, augusztus 16-án a vár alá érkezett, melynek parancsnokát levélben a vár feladására szólította fel, azonban Forgách a felszólításra ágyúdörgéssel felelt s így a nagyvezír augusztus 17-én kiadta intézkedéseit a vár körülzárására.

[1] Lásd a 172. oldalon.

[2] Lásd a 172. oldalon.

[3] Szalárdi id. m. 632. – Wagner id. m. I, 104. – Bethlen János id. m. III, 107. – Katona id. m. XXXIII, 306. – Horváth Mihály id. m. V, 514.

[4] Rycaut, L'état présent de l'empire Ottomane.

[5] Reninger 1662. ápr. 28-iki jelentése, Török-Magyar Tört. Emlékek, V, 52-56.

[6] Ali pasa május 24-iki levele, Theiner Vet. Mon. Slav. Merid. II, 164.

[7] Szilágyi–Acsády id. m. VII, 169.

[8] Rintelen, Die Feldzüge Montecuccolis gegen die Türken, von 1661 bis 1664, Österreichische militärische Zeitschrift, 1828, I, 24: „Da man an keinen Krieg dachte, hatte man die Regimenter reduzirt; die Artillerie war ohne alle Baspanung, und deren Offiziere waren vor einem halben Jahre grösstentheils entlassen worden. Man besorgte so wenig einen Agriff von Seiten der Türken, dass man noch im März und April dieses Jahres (1663) 5 Regimenter Infantrie… den Spaniern nach Neapel und Mailand überliess, welche sie in Sold nahmen.”

[9] Szerdár – i – ekrem a. m. fővezér, generalissimus.

[10] Thúry József, Az 1663–64-ik évi hadjárat, Rasid efendi török historikus műve nyomán (Hadt. Közl. 1890, 361–382). – Érdekes, hogy bár Karácson és Thúry ugyanazon török történetíró nyomán írták meg tanulmányaikat, dátumbeli adataik a török időszámítás bizonytalansága folytán, lényegesen eltérnek egymástól. Így pl. Karácson, mint fentebb láttuk, a sereg elindulását Drinápolyból április 13-ára, Thúry ellenben (id. m. 367.) már március 21-ére teszi – A Belgrádba való június 8-iki beérkezés mellett szól az alábbi egykorú irat is: Türkischer Prächtiger Einzug, was für Ordnung der primo vezir den 8. Június 1663 nicht weit von Griechisch-Weisenburg in dem Lager, wo seine Armade zu Feld liegt, so über 200.000 Mann stark sein soll, sehr prächtig durch die Armada angelangt. (Hammer-Purgstall id. m. III, 537. 1. jegyzet.)

[11] Ahova Hammer-Purgstall id. m. III, 537. szerint három hét mulva, vagyis június végén érkezett meg.

[12] Girolami Brusoni, Le Campagne dell Ungheria degl' anni 1663 e 1664 raccolte da diverze Relationi e Lettere Oltramontane, 4. – Rasid pasa (Thúry id. m. 372. és Karácson id. m. 79.) szerint a nagyvezír követelése most már így hangzott: „Erdély váraiból vonuljatok ki, a Kanizsával szemben épített várat romboljátok le s adjátok meg szultánunknak a boldogult Szulejmán szultán idejében kelt szerződésben igért évi 30.000 arany adót.”

[13] Reininger levele, Wolf id. művében.

[14] Rintelen id. m. II, 127. szerint a török sereg 120.000 emberből és 225 ágyúból állott, még pedig,

janicsárok	12.000 ember,
ázsiai és albán lovasság és gyalogság	35.000 ember,
Ali temesvári pasa hadteste	18.000 ember,
erdélyiek	5.000 ember,
határőrcsapatok	15.000 ember,
tatárok, moldvaiak és havas alföldiek	35.000 ember.
Összesen:	120.000 ember.

[15] Ez tévedés. A török sereg, mint fentebb láttuk, már június végén Eszéket érte volt el és július közepén már Buda alatt tanyázott.

[16] Eszterházy 1663. okt. 8-iki levele. Hadt. Közl. 1893, 242–243.

[17] A közfelkelést elrendelő királyi levél nem májusban, hanem június 7-én kelt és a július 14-én Komáromban tartott haditanács határozata értelmében a Duna balpartján levő részek közül Nyitra, Trencsén, Árva, Turóc, a Vág és Nyitra között Fehéregyházánál, Hont, Nógrád, Zólyom, Liptó pedig Léva és Korpona környékén volt köteles felkelt hadait összegyűjteni. Mindkét csoport Forgách Ádám érsekújvári és bányavárosi főkapitány parancsnoksága alá helyeztetett. A Duna jobb partján levő Vas, Sopron, Zala, Győr és Veszprémmegyéknek Pápa és Győr között kellett hadaikat gyülekeztetniök, míg a pozsony- és komárommegyei hadak gyülekezési helyéül a Csallóköz jelöltetett ki. Miután előrelátható volt, hogy a fölkelők között igen sok lesz a selejtes elem, egyidejűleg elhatároztatott, hogy a fölkelőknek java tartassék vissza és a hazabocsátandó selejtes elemek költségén tartassék el. (Katona id. m. XXXIII, 399-404. – Kazy id. m. II, 259.)

[18] Rintelen id. m. II, 126.

[19] Magyar-Óvárt azért választotta Montecuccoli hadának felállítási helyéül, mert szerinte onnét könnyen megfigyelhette az ellenség mozdulatait, ott körülkerítésének veszélye ki volt zárva s leginkább azért, mert ezen felállítása által Ausztria védve volt. (Commentarii 147: „tegebatur Austria, observari poterunt hostium motus et praeveniri.”)

[20] A budai haditanácson a nagyvezír Rasid I, 9., illetve Thúry id. m. 372., valamint Karácson id. m. 80. szerint Győr, Komárom vagy Érsekújvár megtámadásának eszméjét vetette fel, mire nézve következő nézetét fejtette ki: „Ha Győr vára ellen indulnánk, ennek útjai szűkek és kövesek; környékén a moszlim harcosoknak nem nagy reményük lehet zsákmányra; a vár tele van temérdek katonával és hadi eszközzel; elfoglalása nagy fáradsággal és vesződséggel jár és föltéve, hogy elfoglaljuk, akkor csak egy magányos várat, de területet, tartományt nem nyertünk. Ha Komárom ellen indulnánk, mivel e vár mind a négy oldalról vízzel körülvett szigeten van, nemcsak nagy hidakat kellene építenünk, hanem annak a veszélynek is könnyen ki lehetünk téve, hogy azon a szigeten bekerítenek bennünket. Ellenben Érsekujvár, a fáradságra érdemes, meghódításra méltó erős vár, mely nemcsak a császár második vezérének lakóhelye, hanem környéke híres arról, hogy mind a négy irányban művelt városok és várak, valamint nagy arany- és ezüstbányák vannak s remélhető, hogy e vár a kerületében levő összes várakkal, erődökkel, falvakkal és lakosokkal a padisah birodalmához lesz kapcsolható, az iszlam harcosok pedig azon vidéken gazdag zsákmányban részesülhetnek majd.”

[21] Erdmannsdörfer, id.m. I, 362.

[22] Döberl, Die Entstehungsgeschichte der bayerisch-französischen Allianz von 1670. Münchener Allgemeine Zeitung, Beilage, 1898, 38. szám.

[23] Magyar Tört. Tár, X. – Szerémi, Emlékek Barsmegyéből, – Ráth Károly: Új Magyar Múzeum, 1854, II.

[24] Ez a terv Vitnyéditől származik, ki június 30-án veti fel az eszmét s bocsánatot kér, hogy katonai dolgokban tanácsot mer Zrínyinek adni, de néha, mondja, a vak is talál egy patkót.

[25] Horváth Mihály id. m. V, 516. szerint „mintegy hat ezernyi sereggel”, Acsády id. m. VII, 157. szerint „mintegy 8.000 emberrel”, Ortelius redivivus II, 262. szerint Forgách a várból „8 Compagnien Reuter” és „500 der besten Musquetirer” vitt magával, „mit welchen zusamt seinen Ungarn, Hussaren und Heyducken auf die 6.000 Mann stark, er auf den Feind lossgieng. Hammer-Purgstall id. m. II, 539: „Graf Forgách durch falsche Kundschaftsnachricht, dass die Brücke in der Mitte entzwey, betrogen, eilte mit 6.000 Husaren und Haiducken, mit 8 Fähnlein Reiter und 500 Mann seines besten Fussvolkes heran, die, wie er glaubte, durch den Fluss abgeschnittenen Türken anzugreifen.” Rintelen id. m. II, 12: „General Graf Forgacz… nahm 500 Mann deutscher Infanterie, die Hälfte der in der Festung befindlichen Haiducken und die gesammte Kavalleir des Platzes, die aus dem Krüassier Regimente Walther und 300 ungrischen Reitern bestand, nebst einigen Kanonen mit sich, und eilte in forcirten Märschen gegen Parkan.” Ezzel szemben Rónai Horváth id. m. II, 211. következőleg részletezi a vállalatban résztvevők állományát: „Gróf Pálffy Miklós 1.200 lovas, 600 gyalog, Nyitramegye 200 lovas, Illésházy György Miklós 200 lovas, érsekujvári lovas 400, muskétás 400, összesen 3.000 fő, de ezt a számot méltán keveselhetjük.

[26] Ortelius redivivus id. m. II, 262: „ Graf Forgatsch ruckte also mit dem rechten, Herr Graf Palfy mit dem lincken Flügel, und das Fussvolck in der mitten allgemach fort, mit sich führend 5 Regiments Stücklein und einen Feuer-Mörser.”

[27] Montecuccoli id. m. 148.

[28] Rintelen id. m. II, 128. szerint következőleg folyt le a párkányi ütközet: „… am 7. August bei Tagesanbruch war ein Rittmeister mit einer Abtheilung Kavallerie vorgeschickt worden, um den Stand der Dinge bei der Brücke näher zu erspähen. Ein dichter Nebel, der über Strome lag, hinderte diesen etwas wahrzunehmen, und als er sich auf eine anderre Seite wandte, stiess er unvermuthet auf eine starke türkische Vorwache, die ihm weit überlegen war, und seine Truppe in Unordnung zurückwarf. Auf die ersten fallenden Schüsse eilte Forgacz mit der Reiterei und einigen wenigen Haiducken, schnell voran, und liess die Infanterie gegen zweitausend Schritte zurück. Aber die Absicht des Überfalls war schon verfehlt. Auch die Türken hatten sich auf den Lärm erhoben, verfolgten in dichten Schwärmen die fliehende Vorhut, und ehe die mit Forgacz voran eilende Reiterei sich formieren konnte, wurde sie schon mit Ungestüm angegriffen und auf die nachfolgende, von beschwerligen Märschen ganz erschöpfte Infarterie zurückgeworfen, in welche der Feind eindrang. Was nun nicht niedergehauen ward, wurde gefangen genommen oder zerstreut. Forgacz, statt dass er überfallen wollte, wurde selbst überfallen, und nur mit wenigen Reitern erreichte er Neuhäsel wieder; alles übrige war verloren; an Fussvolk allein büsste er nahe an 1.200 Mann ein.” – Zinkeisen, id. m. IV, 914: „Alles, was Stand halten wollte, wurde in einem mörderischen Gefechte zusammengehauen oder zu Gefangenen gemacht. Das ganze Gepäck, 5 Feldstücke, 8 Mörser und etwa 1.200 Gefangene blieben in den Händen der Sieger. Die meisten der letzteren liess der Grosswezir ohne weiteres vor den Augen des Freiherrn von Goes hinrichten. Kaum 2.000 M. erreichten mit Forgacz, welcher namentlich fast alle seine Offiziere verloren hatte, die Bollwerke von Neuhäusel, wo diser Schlagdie schwache Besatzung vollends entmuthigte und Alles in Verwirrung brachte.” (Montecuccoli, Mémoires, 396. – Brusoni id. m. 11.)

[29] Forgách 1663 aug. 7-iki levele, Hadt. Közl. 1893, 720.

[30] Mittheilungen des Kriegsarchivs, 1897.