Mindenekelőtt feltünő és érdekes az a nagy ellentét, amely az ez évi hadjárat elején a konstantinápolyi és a bécsi körök felfogása között mutatkozik Amott az új tettvágyó és nagyratörő nagyvezír minden lépését és elhatározását a harcvágy és a Lipót császárral való leszámolás vágya diktálja, a bécsi körök pedig minden áron a béke fentartásán fáradoznak s ennek sikere reményében a legnagyobb mértékben elhanyagolják az utóbbi időben amúgy is hiányossá és elégtelenné vált katonai felkészültség további fentartását. Ez a rövidlátó, könnyelmű politika rövidesen meg kellett hogy bosszulja magát.

Egyébként úgy a bécsi körök, mint a törökök összes intézkedéseit és munkálkodását a hagyományos lassúság és kunktátoroskodás jellemzi. Amikor már nem férhetett hozzá kétség, hogy a törökök komoly háborúra készülnek, sőt amikor az abból kifolyó hadműveletek már meg is indultak, Bécsben, bár az őket fenyegető veszély tudatára ébredtek, még mindig nem gondolnak a kellő ellenrendszabályok megtételére; a német és a magyar hadak kiállítása és készenlétbe helyezése oly ki nem elégítő módon és oly botrányos lassúsággal folynak, hogy egy gyors elhatározású és cselekvésű ellenség egy-kettőre halomra dönthette volna a császári methodizmusnak utóbbi időben még roskatagabbá vált erőtlen, gyenge kártyavárát. Ámde a török most is ólomlábakon járt és erőteljes, igazi nagy sikereket igérő elhatározásokra ezúttal is képtelennek mutatkozott. Már a sereg gyülekezése a Belgrád–Temesvár közötti területen és felkészülése a Budára való továbbindulásra botrányos lassúsággal folyt. Épígy a Drinápolytól Budáig terjedő előnyomulás is. A távolság Drinápolytól Budáig kerek 700 km, amelynek megtevésére a török seregnek az egyik adat szerint 57, a másik szerint 79 napra volt szüksége s így a napi átlagos teljesítmény 12, illetve 9 km-nek felel meg. Belgrádtól Eszékig 170 km a távolság s ezt a sereg 20 nap alatt tette meg; az átlagos napi menetteljesítmény tehát 8 1/2-9 km. Eszéktől Budáig a seregnek 220 km hosszú utat kellett megtennie, amihez 14 napra volt szüksége; a 15 km átlagos napi menetteljesítmény most már jobbnak, de még mindig gyengének mondható.

Budára érve a nagyvezírnek még mindig nem volt határozott hadjárati terve, vágyai azonban valamelyik magyarországi várnak ostrommal való megvételén túl nem terjedtek. Nem hiába fiatal és tapasztalatlan volt a nagyvezír ő kigyelme, mert az ellenség teljes készületlensége mellett a rendelkezésére álló, pompásan felszerelt és tűzérséggel is kellően ellátott 120-150.000 főnyi hadseregével akár Bécs megvételét is céljául tűzhette volna ki, amire akkortájban nemcsak a bécsi, hanem a németországi körök is szinte fogvacogva gondoltak. Ennek meghiusítását, illetve Bécs megvédését célozta a császári kormány első sorban a hevenyében összeszedett és ennek megfelelően felállított csapatokkal. Ezért állott fel a fővezérré kinevezett Montecuccoli haderejével eleinte Magyar-Óvárnál, ahol mindaddig meg is maradt, amíg bizonyossá nem vált, hogy az ellenséges hadsereg nem a Dunától délre Győrön át, hanem attól északra kezdi meg tulajdonképpeni hadműveleteit, amikor is Montecuccoli rögtön a maga erejét is a Duna balpartjára helyezte át, de megint csak Bécs megvédése és biztosítása érdekében. És ezt a tisztán defenzív magatartását a császári fővezér akkor sem adta fel, amikor kiderült, hogy az ellenségnek esze ágában sincs Bécset komolyan veszélyeztetni, hanem szinte nevetségesen alárendelt célt, Érsekújvár ostromát tűzte ki maga elé. És eléggé sajnálatos, hogy Montecuccoli még ily nem várt kedvező körülmények között sem volt hajlandó a felmentést ismételten sürgető Forgách Ádámnak említésre méltó segítséget nyújtani. Kereken megtagadta és visszautasította Montecuccoli később Zrínyi Miklós ismételt felhívását is a tevékenyebb közbelépésre, amivel oly szegénységi bizonyítványt állított ki a maga hadvezéri képességeit illetően, melynek rossz képét és hatását utólagos mentegetődzései sem voltak képesek eloszlatni.

A párkányi ütközetre nézve meg kivánom jegyezni, hogy Forgách Ádám ama intencióját és igyekezetét, hogy a törököt a Dunán való átkelés közben meglepőleg megtámadja és a már a balpartra átkelt részt lehetőleg megsemmisítse, határozottan jónak és célirányosnak,[1] ellenben a kivitel módját teljesen elhibázottnak kell kinyilatkoztatnunk, mire nézve legjobb bizonyíték az, hogy a támadás kivitelének célszerűtlensége folytán, ahelyett, hogy neki sikerült volna a törököt meglepnie, végeredményben őt és csapatjait lepték meg és verték széjjel a legsajnálatraméltóbb és legcsúnyább módon. Két részre szakadt, agyoncsigázott csapatokkal eredményes vállalatot végrehajtani felette bajos. Sokkal jobban cselekedett volna Forgách, ha nyugodtan bevárta volna elmaradt gyalogságának beérkezését is és mindkét fegyvernemével együttesen hajtotta volna végre szándékolt támadását, még ha időközben teljesen kivilágosodott volna is.

A felderítésre előreküldött százados úgylátszik nem valami ügyesen hajtotta végre feladatát és ez volt az oka, hogy a gyanutlanul alvó ellenséges tábor időnek előtte felriasztatott és még idejekorán döntő túlerővel rávethette magát a csak részenként harcba került Forgách-csoportra.

Hogy vajjon a nagyvezír tényleg hamis híreknek Érsekújvárba juttatásával bírta rá Forgáchot vállalata végrehajtására, az biztosan meg nem állapítható, de úgylátszik, hogy a támadás a török fővezérséget egészen váratlanul és felette kellemetlenül érintette, mert csak azzal magyarázható meg Köprilizáde Achmed ama intézkedése, hogy egyúttal az esztergomi tábor elleni támadástól is félvén, szigorúan megtiltotta, hogy onnan bárki is a párkányiak megsegítésére a hídon átkeljen. Ha szándékosan kihívta volna az ellenség támadását, akkor ő egészen másféle intézkedéseket tett volna a támadás tényleges bekövetkezésének esetére.

Hogy a párkányi eset elég mély benyomást tett a nagyvezírre, aki ennek hatása alatt még óvatosabb lett, ez abból is kitűnik, hogy ő a fősereggel csak augusztus 9-én kelt át a dunai hídon és hogy a Párkánytól Esztergomig terjedő, mindössze 50 kmt kitevő út megtevésére teljes 7 napra volt szüksége, ami mindössze napi 7 kmnyi átlagos menetteljesítményt jelent. Pedig ha ő Forgách tönkrevert csapatját nyomon követte volna, ki tudja, nem-e sikerült volna neki a párkányi vereség által a legkellemetlenebb és szinte vígasztalan helyzetbe jutott Érsekújvárt egy-kettőre hatalmába keríteni. De mire a késedelmeskedő nagyvezír serege élén a vár alá ért, ott az újonnan beérkezett pótlások folytán a hangulat újra bizakodóvá vált.

Érsekújvár ostrománál mindenekelőtt feltűnő, hogy a nagyvezír a rendelkezésére álló óriási erő ellenére a körülzárást nem foganatosította oly gondosan, hogy a várbeliek a külvilággal többé ne közlekedhessenek.

Miután a török tűzérség a vár erődítményeiben valami nagy kárt nem tehetett, e hátrányon a török hadvezetőség az aláaknázással igyekezett segíteni, de ez az ostrom tartamát természetesen jó hosszúra nyújtotta.

A várőrség eleinte derekasan megfelelt feladatának[2] és ha végül a legénység a lázadással való fenyegetéssel végkép nem mondja fel a szolgálatot, a vár még jó ideig tarthatta volna magát, de ennek csak úgy lett volna értelme, ha kívülről segítségére siető felmentő sereg révén megfelelő segítséget kap. Erre azonban Montecuccoli teljesen passzív magatartása mellett nem volt semmiféle kilátás.

A vár feladásakor a várőrség még annyi fegyver- és védképes emberből állott és harceszközök és élelmi szerek még oly kiméretben állottak rendelkezésre, hogy az ellenállás megszüntetése semmikép sem mondható indokoltnak. Ha a tisztek nagyobb eréllyel tartották volna fenn a csapatok körében a fegyelmet és rendet, Érsekújvár megvétele a töröknek még sok fejtörésbe és kiszámíthatatlan áldozatokba került volna. Ezért is volt oly nagy a nagyvezír, majd a szultán és az egész oszmánság öröme a fontos végvár megvétele alkalmából, ami három napig tartó örömünnep elrendelésében nyert külső kifejezést. Túláradó boldogságában a nagyvezír ezévi hadjáratát befejezettnek jelentvén ki, más vállalatba már nem bocsátkozott.

Az egyedüli ember, aki mint magasabb parancsnok ebben a hadjáratban a lehető legszebben megállotta a helyét, Zrínyi Miklós volt és ha az ő tettvágyát és nemes ambicióját Montecuccoli és a bécsi körök indokolatlanul korlátok közé nem szorítják, nincs kizárva, hogy ennek a hadjáratnak végső csattanója, egészen másképpen nézett volna ki, s az örömtüzek nem török, hanem magyar területen gyulladtak volna ki.

[1] Zinkeisen, id. m. IV, 914. old. Forgách elhatározását túl vakmerőnek (tollkühn) mondja.

[2] Zinkeisen, id. m. IV, 914: „Die Belagerung von Neuhäusel, welche am 14. August begonnen wurde und am 24. September mit einer ehrenvollen Capitulation endigte, zählt jedenfalls zu den nicht unrühmlichen Waffenthaten in diesem ungarischen Kriege, zumal wenn man die Mittel des Angriffs und der Abwehr dabei näher in Betracht zieht.”