XVI/8. számú melléklet.

II. Rákóczy György halála és Nagyvárad birtokbavétele rendes körülmények között, ha más komplikáció közbe nem jön, alkalmas lett volna arra, hogy a török további agresszív fellépését Magyarország és Erdély ellen legalább egyideig szüneteltesse. De a sors nem így akarta. Az Ali pasa fogságából kiszabadult Barcsay Ákos fejedelem, hogy a török által kívánt 500.000 tallér hadikárpótlást előteremtse, szinte elviselhetetlen módon kezdte zsarolni az országot, amiben testvérei, Endre és Gáspár igen nagy segédkezet nyujtottak neki. E miatt a csíki és háromszéki székelyek fellázadtak, de a mozgalom a csíkiek véres leverését vonta maga után, mire a háromszékiek önként meghódoltak. Ámde a „kinevezett fejedelem” különben sem volt népszerű Erdélyben, ahol csakhamar egy, nagyobbára Rákóczy volt híveiből álló párt alakult, mely a fejedelemségre Kemény Jánost hívta meg, aki akkoriban birtokán visszavonultan élt.

Kemény a felhívásnak engedve, 1660 november 20-án Erdély rendeihez kiáltványt bocsátott ki, melyben a személyén ejtett sérelmeket elpanaszolván, kijelenti, hogy fegyveresen készül Erdélybe bevonulni, melynek népét felszólítja, hogy melléje álljon a haza megmentése céljából.

Kemény az 1659. évi vásárhelyi gyűlés után Lónyay Annát, Wesselényi nádor öccsének özvegyét vette el s így ennek révén szorosabb összeköttetésbe jutott egyrészt a nádorral, másrészt Lippay prímással, akik szintén bíztatták, vegye fel a küzdelmet a fejedelemség elnyerésére, amiben Lipót császár-király támogatását is kilátásba helyezték számára. Ilyenformán Kemény arra az elhatározásra jutott, hogy az udvari pártra és ennek közvetítésével a bécsi udvarra támaszkodva, fogja igényeit a törökpárti Barcsay Ákossal szemben érvényesíteni. Kiáltványának kibocsátása után Kemény a maga mellé vett Rákóczy-had maradványaival, mindössze mintegy 1.000 lovassal be is vonult Erdélybe. Ennek hírére Barcsay Gáspár 1.200 zsoldossal eléje ment a Szamosvonal oltalmára, de Örményesnél Kemény hadnagya, Szentpáli János által meglepetvén, megöletett. Ezek után Barcsay Ákos már nem gondolt ellenállásra, hanem Görgénybe, testvére, Endre pedig Fogarasba zárkózott, minek folytán Kemény csakhamar az egész országot hatalmába ejtette. „Barcsay – írja Acsády id. m. VII, 106. old. – ama keserű tapasztalatok után, melyeket a török segéllyel legutóbb tett, ezúttal nem fordult többé a pasához, hanem inkább Keménnyel kereste a megegyezést. December 11-én az ellenfelek személyesen találkoztak s minthogy Barcsay soha sem vágyott a fejedelemségre s mindig kész volt leköszönni, hamar megegyeztek. Közösen hívták össze az országgyűlést, melyen ha a rendek kívánják, Barcsay beadja lemondását. A gyűlés Szászrégenben december 26-án kezdte meg tanácskozásait, melyek folyamán Barcsay csakugyan leköszönt. Erre 1661 január 1-én a rendek Kemény Jánost egyhangúlag fejedelemmé választották.”

Barcsaynak a porta tudtán kívül történt leköszönését Konstantinápolyban igen rossz néven vették s ezért ott eleinte nem idegenkedtek attól, hogy Keményt ismerjék el fejedelemnek, aki nem lévén egészen biztos a bécsi udvar elég kiadós támogatásában, a szultán jóindulatát is kereste. De amint megtudták Konstantinápolyban, hogy az új fejedelem Bécs barátságát is keresi, nyomban kegyvesztetté lett. A portán ugyanis akkoriban – mint Acsády írja id. m. VII, 106. old. – kevésbé haragudtak Erdélyre, mint a császári udvarra, egyrészt azért, mert meghiusította a két vármegye, Szatmár és Szabolcs elfoglalását, másrészt meg azért, mert az a nézet kezdett felülkerekedni, hogy az erdélyi bonyodalmakat az udvar szítja és örökíti meg. Már ez időben fölmerült a porta körében a vélemény, hogy Velencére a döntő csapást, melyet évről évre el kellett halasztaniok, csak akkor fogják mérhetni, ha előbb fegyverrel alázzák meg a császárt. Ha még ez időben nem is egyenesen háborús, de minden esetre elkeseredett volt a porta hangulata a bécsi udvar iránt s különösen azt nem akarta tűrni, hogy Erdély dolgába avatkozzék.”

Ennek folyományaként a törökök úgy Erdélyben, mint a Részekben újból kezdtek munkálkodni és Bihar, Kraszna és Belső-Szolnok megye területéből mindig többet és többet behódoltattak azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy idővel a Részeket, sőt talán magát Erdélyt is végkép megszállják s azokból újabb pasalikokat formálnak.

De nemcsak a külügyi helyzet, hanem a belpolitikai állapot is meglehetősen vigasztalan képet nyújtott. Az ország többsége, bár nem annyira meggyőződésből, mint inkább félelemből és kényszerűségből, Kemény mellé állott ugyan, de ő mégis még az ellenfél törpe kisebbségétől is állandóan rettegett s így addig nem volt nyugta, míg Barcsay Ákost láb alól el nem tette. Barcsay Ákos ugyanis megbánván lemondását, titokban újból izgatta híveit s a tőle kívánt hűségesküt is vonakodott letenni. Ezért Kemény őt Görgény várában megfigyelés alá helyezte,[1] Endre öccsét pedig, aki Fogarast átadni vonakodott, ott ostrom alá fogta; ugyanezt tette Kemény Dévával is, miután az sem akart neki meghódolni. Utóbb azonban Springer Tamás, a vár német kapitánya mégis átadta az erősséget Keménynek, ezzel meg akarván hiusítani néhány magyar tiszt ama szándékát, hogy a várat Barcsay intencióinak megfelelően a jenei janicsárok kezére átjátsszák. Ezért Kemény a főbűnösöknek Jánosi Jánosnak, Raffay Tamásnak, és Kállay Endre református lelkészeknek fejét vétette.

Az ostromló hadak által szorongatva, Barcsay Endre hamarosan átadta Fogarast, de miután ezután sem szűnt meg párthíveivel paktálni s a havasalföldi és moldvai vajdákhoz intézett, de a Kemény emberei által elfogott leveleiből az is kiderült, hogy ő a törököt az országba hívta, Kemény egy vadászat alkalmával a veszélyesnek vélt embert elfogatta, Fogaras várába vitette s ott felakasztatta. A lemondott fejedelemmel, Barcsay Ákossal, Kemény nem mert oly röviden elbánni, hanem 1661 június 2-ikára Meggyesre országgyűlést hirdetett, amelyen 6-án olyan törvényt hozatott, melyről a rendek már előre tudták, hogy az halálos ítéletet jelent.[2] És csakugyan Kemény gyűlölt ellenfelét rokonával, Budayval együtt Görgényből Kővárba szállíttatta s útközben június 30-án mindkettőjüket lemészároltatta.[3]

Ezek a belpolitikai bonyodalmak és események annyira elfoglalták Keményt, hogy arra nem maradt ideje, miszerint a fenyegető külveszedelemmel szemben akár diplomáciai, akár katonai tekintetben kellően felkészüljön. Így történt aztán, hogy amikor az 1661 június elején Temesvárról felkerekedett Ali pasa rendelkezése szerint, akinek parancsnoksága alá Izmail, az új budai pasa és a Budáról Kanizsára áthelyezett, Szejdi Achmed[4] pasa rendeltetett, 1661 június végén hatalmas török és tatár hordák két nagy csoportban Várad felől a Kőrös völgyén, a Temesközből pedig a Vaskapun át Erdélybe nyomultak, Kemény még csak nem is gondolhatott azok feltartóztatására. Június 18-án Marosujvár alatt összegyűjtött ugyan hamarjában egy kis hadat, de az – mintegy 5.000 embert számlálva – oly csekély volt, hogy komoly ellenállást azzal kifejteni úgy sem tudott volna s így az összeütközést gondosan kerülve, egyre hátrált az őt üldöző törökök elől. Ezek közül az Izmail budai pasa által vezetett csoport június 30-án a Vaskapu szoroson át Erdély földére lépve, július közepéig a hátszegi kerületet pusztította; majd a bucsaki tatárok beérkezése után Szászvárost és Szászsebest kifosztva és felgyújtva, Gyulafehérvárnak vette útját. Kemény gyengesége érzetében a további visszavonulást határozta el s miután a székely hadakat Petky István parancsnoksága alatt Szeben és Fogaras védelmére küldte, ő maga hadának többi részével Bonchidára, majd július 28-án Szamosujvárra vonult. De a tatárok itt is nyomában voltak s így a helységen át a Mármarosba vonult, Huszt védő falai mögött húzván meg magát, Erdélyt eszerint teljesen átengedve sorsának, melyet a török a három év előttihez hasonló módon most újra kegyetlenül elpusztított, miközben a tatárok Szatmárig, Domahidáig száguldoztak, több ezer rabot maguk előtt hajtva. A Váradon át betört török oszlop tevékenységéről nincsenek közelebbi adataink, de úgy látszik, hogy ez nem is igen művelt említésre méltóbb dolgot.

Ali pasa, aki a főerővel Izmail pasa csoportját követte,[5] Huszton sem hagyott nyugtot Keménynek. Seregének egy részét ide, a másikat pedig Nyalábvárig rendelte előre, útközben mindent elpusztíttatván. A török hadak elől Kemény királyi területre, Bereg és Zemplén vármegyébe volt kénytelen menekülni s Teleky Mihály útján gyors segélyt kért a bécsi udvartól. Ezek szerint „Erdély immár egy-két vár s a magára hagyott székelység kivételével török kézben volt s ha a porta, mint Kemény állította, Erdélyt pasasággá akarta volna tenni, szándékát most akadály nélkül végrehajthatja. De Ali pasának nem az volt a feladata. Csak a Kemény uralmát kellett megtörnie, a némettel cimboráló fejedelmet kellett elűznie, még pedig nemcsak Erdélyből, hanem a Részekből is. Alig hogy ezt megtette, visszasietett az országba, hogy ott új fejedelmet választasson. Ez azonban még nagyobb nehézségbe ütközött, mint valaha, mert nem volt sem jelölt, sem választó. Maga a pasa Marosvásárhelyre érve, Petky Istvánnak ajánlotta fel a trónt, ki azonban nem merte elfogadni. Ali ezen annyira felbőszült, hogy feldúlta a különben is Keményhez szító Maros- és Udvarhely-széket. Hogy a trónkérdést megoldásra juttassa, augusztus végén felhívta az ország rendeit, hogy „ha a rettenetes, rájuk következendő romlást el akarják távoztatni”, siessenek táborába, hol föltétlenül biztosítja személyes szabadságukat. De nem jött senki. Szeptember elején ismételte a hívást s ezúttal több eredménnyel. Legalább annyi foganatja volt, hogy a szászok elküldték követeiket s néhány középrendű nemes is megjelent… Minthogy a töröknek saját jelöltje nem volt, teljesen a megjelentek tetszésére bízta, kit akarnak választani s így elvileg ezúttal is sértetlen maradt a libera electio, a rendek azon joga, hogy szabadon válasszák fejedelmüket. A rendek azonban nem akartak e joggal élni. Azt mondották, hogy kevesen vannak, s nem illetékesek a választásra… Ekkor Ali pasa felvetette Apaffy Mihály jelöltségét… aki nem rég szabadult ki a tatár fogságból s ebesfalvi jószágán élt teljesen távol a politikától, nem avatkozva véres párttusákba, melyek az országot örvénybe sodorták… A rendek nem ellenkeztek s Ali elküldte embereit Apaffyhoz, hogy felajánlják neki a fejedelemséget s a táborba hozzák. Apaffyból hiányzott minden dicsvágy, s nem szívesen távozott családi tűzhelye mellől… De a felhívás parancs volt, melynek engedelmeskedni kellett. Apaffy útnak indult tehát s szeptember 14-én ért a török táborba. Ott már fejedelemként fogadták, mert kevéssel megjötte előtt megtörtént a választás s a rendek, bármi kevesen voltak, Apaffy Mihályt kiáltották ki Erdélyország fejedelmévé”.[6]

A porta hamarosan jóváhagyta a választást és amellett, hogy egyelőre megelégedett 140.000 tallérnyi sarc beküldésével, az adót évi 40.000 aranyban állapította meg s egyéb terhet nem is rótt az országra.

Ezalatt a törökök üldözése és nyomása alól felszabadult Kemény helyzete is jobbra fordult, mert végre megkapta azt, amit már ismételten sürgetett, a német segélyt. A bécsi udvar ugyanis belátta, hogy a török folytonos terjeszkedésével szemben neki is segítőkezet kell a reá támaszkodni akaró erdélyi fejedelemnek nyújtani, hacsak azt nem akarja, hogy fokozatosan a királyi Magyarország jelentékeny részei is török kézre kerüljenek. Ezért Lipót parancsot adott Morvaországban és Ausztriában szállásoló hadainak a Magyarországba való bevonulásra. Ezek Nagyszombat és Sempte tájékán összpontosíttatván, fölöttük a főparancsnokságot Montecuccoli Rajmund vette át, aki eddig Holsteinban és Pomerániában vezette a császári csapatokat. Azonkívül a nádor is kilátásba vette a nemesség személyes fölkelését, de a rendek e helyett a városok megfelelő hozzájárulását is számításba véve, 1.500 lovas kiállítását ajánlották fel.[7]

Ugyanekkor a felette tevékeny Zrinyi Miklós horvát bán is újból elérkezettnek látta az időt a szorgosabb munkálkodásra és hogy a kanizsai törökök folytonos beütésének határt szabjon, elhatározta, hogy a Murának a Drávába való beömlése táján, a Mura–Dráva szögben, mások szerint ellenben a Mura balpartján, tehát tulajdonképpen a török által megszállt területen új erősséget emel, melyet Zerinvárnak (Zrinyi-Újvárnak) keresztelt el.[8] Ennek a várnak a látképét a XVI/9. számú melléklet mutatja. E szerint a Mura jobb partján a régi, a balparton pedig az új Zrínyivár épült volna.

A vár keletkezésének körülményeit Acsády id. m. VII, 165. old. következőleg adja elő: „A várépítés eszméjét Zrínyi tulajdonképpen a töröktől kölcsönzé. A kanizsai pasa éppen ő ellene akarta magát és területét egy új erőd építése útján biztosítani, s 1661 májusban vagy 2.000 főnyi haddal megjelent a határszélen, hogy a terepet megvizsgálja. Ki is jelölte azt a halmot, melyen az új várat építtetni akarta. Ha szándékát valósíthatja, az új vár örökösen veszélyeztette volna nemcsak a Muraközt, hanem mindazt, ami Szlavóniából s a Dráva-Száva közéből még a király kezén volt.[9] Zrínyi éber szemmel kísérte a török minden mozdulatát s idején értesült e szándékról. Megelőzte. Maga épített várat a régi Kecskevár helyén, a török határ közvetlen közelében, de még a saját jószágán, vagyis királyi földön. Sietnie kellett az építéssel, s hogy példát adjon, maga ásót, kapát fogott, s időnkint ott dolgozott munkásai sorában.[10] Zrínyinek oly rögtönözve kellett határoznia, hogy az építésre előzetesen, mint a törvény rendelte, a királytól engedélyt nem kérhetett. De utólag jelentést tett az ügyről s eljárása jóváhagyását sürgette. Portia herceg (Lipót teljhatalmú államminisztere)[11] nagyon megijedt s az építést „csaknem rupturára, (a törökkel való szakításra) való alkalmatosságnak” találta. Zrínyi azonban nem tágított; kért, könyörgött, fenyegetődzött, s „Isten bírószéke elé rettenetes ítéletre” idézte[12] mindazokat, kik új vára megtartásában gátolni akarnák. De aligha boldogul, ha egy más körülmény nyomatékot nem ad kérelmeinek. Az akkori két vezérlő miniszternek Portia és Auersperg hercegeknek nagy jószágaik voltak Ausztria déli tartományaiban, főleg Friaulban, melyekhez a török horvát-szlavon földön át könnyen hozzáférhetett, s melyeket régebben ez úton pusztítani is szokott. Most ezt a harcias Zrínyi-testvérek gátolták, kik hősiesen védve a szlavon végeket és a Muraközt, elzárták a török útját az osztrák délvidéktől. A két főminiszter, aki több buzgalommal szolgálta magánérdekeit, mint a császári politikát, ennek következtében jobban megbecsülte a Zrínyieket, mint Montecuccoli vagy Lobkowitz.[13] Ez esetben is, mihelyt megértették, hogy Zrínyi-Újvár közvetve az ő javaik oltalmára szolgál, bármennyire óhajtották a török béke fentartását, Zrínyit végül még sem gátolták, sőt egyenesen támogatták az építésben.[14] A hevenyében készült vár természetesen kisszerű volt. Sem terjedelme, sem bástyái és felszerelése nem emelték ki a harmadrangú határerődök közül. Ahhoz, hogy nagy, az erődítés akkori kívánalmainak megfelelő várat építsen, pénze sem volt Zrínyinek, ki az összes költségeket a saját zsebéből fedezte. De ily várra szükség sem volt e vidéken s Zrínyi-Újvár olyan állapotban, minőbe építője szerény anyagi erejével helyezte, teljesen megfelelt hivatásának. Ez abból állt, hogy az ellenséges portyázásokat távol tartsa a Muraköztől. Fontossága már építés közben kitűnt, mert a munkák biztosítására rendelt őrség alig egy-két hét alatt ötvennél több kóborló törököt fogdosott össze. Messze föld lakóira valóságos áldás lett az erőd s Zrínyi egyre jobban gyönyörködött közhasznú alkotásában, mely csakhamar teljesen összenőtt szívével. Elejétől fogva kész volt utolsó csepp vérét áldozni a vár védelmében s folyton várta a kanizsai török fegyveres támadását. A pasa azonban nem mert Zrínyivel kikötni, hanem a nagyvezírnél emelt panaszt. Azt állította, hogy a vár a fennálló békeszerződés ellenére, még pedig hódolt földön épült.”

Köprili Mohammed nagyvezírt nagyon felbőszítette a dolog s e miatt a kanizsai basát, akinek szeme láttára az erősség felépült, megfojtatta és újból Ali pasát állította Kanizsa élére, meghagyván neki, hogy ezért Zrínyin bosszút álljon. Egyúttal Zerinvár lerombolását is követelte Reninger konstantinápolyi császári követtől, de ez azt válaszolta, hogy a békebontást nem Zrínyi, hanem a törökök kezdték Nagyvárad elfoglalásával s így aztán ez a kérdés egyelőre függőben maradt.

Montecuccoli a mintegy 15.000 főre menő sereget Komárom alá vezette, onnan akarván a törökök ellen a tulajdonképpeni hadműveleteket megkezdeni, még pedig elég különös és tudákos módon. Az újonnan kinevezett fővezér ugyanis kijelentette, hogy Erdélyt Erdélyen kívül, Esztergom vagy Buda ostromával akarja megsegíteni,[15] mely várak akkoriban csak kevés és selejtes őrséggel voltak ellátva, miután Izmail pasa védőrségeik színe-javát Erdélybe magával vitte.

„Az ország – írja Acsády id. m. VII, 115. old. – lelkes hangulatban várta a német hadakat. De lelkesedése lehült ama naptól kezdve, melyen azok magyar földre léptek. Amint júniusban Cseh-Morvaországból megkezdték bevonulásukat, dermesztő rémület és kétségbeesés váltotta fel a bizalmat. A németek úgy viselkedtek, hogy futott a nép előlük mindenütt. A Morva vizétől Érsekújvárig, Nagyszombat, Sempte, Körmöcz vidékén, a Duna mentén egész Komáromig az erdőbe menekült a lakosság s pusztán hagyta falvait és házait.[16] Ez annál inkább felbőszítette a rabló zsoldoshadat, mert előnyomulása közben még pénzéért sem kaphatott eleséget.”

Komáromi időzése alatt tudta meg Montecuccoli, hogy a török Kemény üldözésével felhagyva, Erdélynek vette irányát, amit az elbizakodott császári vezér az ő és serege Magyarországon való megjelenésének tulajdonított, holott tudjuk, hogy Ali pasát más indokok birták rá az Erdélybe való elvonulásra. Montecuccoli tehát most még annál nagyobb elbizakodottsággal maradt meg eredeti hadműveleti terve mellett. Ámde a bécsi haditanács a magyar tanácsosok és Kemény János ismételt sürgető kérelmének helyt adva a császárnak azt a tanácsot adta, utasítaná Montecuccolit a Keménnyel való egyesülésre és Erdélynek az ellenségtől való megtisztítására. Ez a parancs Montecuccolinak sehogy sem tetszett s így csak kelletlenül tett annak eleget. Hadseregével szinte ráklassúsággal a Tisza felé előnyomulva, augusztus 3-án Léváig, 19-én Tokajig jutott; majd augusztus 30-án a Kraszna völgyén fölfelé haladva, Majténynál[17] a szintén arra felé tartó Keménnyel egyesült,[18] hogy aztán menetét ugyanoly lassúsággal folytassa Erdély felé. Az út szabad volt, mert Ali pasa akkoriban, mint tudjuk, már a székely földön volt és a fejedelemválasztással volt elfoglalva. Az egyesült német-magyar had létszáma mintegy 18.000 főt tett ki.[19] Montecuccoli és Kemény szeptember első felében érkeztek meg Kolozsvárra, ahol új fordulat állott be az események menetében. Ugyanis amikor Lipót császár, mint fentebb láttuk, leginkább a háborús pártot képviselő magyar tanácsosok unszolására, Montecuccolinak az Erdélybe való bevonulásra adott parancsot, az eredetileg általa felvetett eszmét is magáévá téve, egyidejűleg Buda ellen is támadólagos előnyomulást rendelt. A vett utasításhoz képest Souches tábornok német, Batthyány pedig magyar csapatokkal török területre tört be s hamarosan elfoglalták Zsámbék, Vál és Ercsi erődöket, sőt a huszárok egészen Buda külvárosáig portyáztak. Véletlenül ép most ezzel egyidejüleg Zrinyi Miklós, aki különben is folyton portyázgatott a szomszédos török területen,[20] Kanizsa környékére rontott be, ahol 38 hódolt falut feldúlt. E bíztató sikerek után a Buda elleni hadműveletekben részt vett hadak már Vác vagy Székesfehérvár ellen terveztek támadást, amikor az osztrák tanácsosok által képviselt és most ismét felülkerekedett és a magyar befolyást teljesen háttérbe szorító békepárt javaslatára Lipót egyszerre az egész vonalon beszüntetett minden további támadólagos eljárást, a portára pedig rendkívüli követeket küldött a háboruskodásból fölmerült ellentétek kiegyenlítésére. „A vett parancs végrehajtására – írja Acsády id. m. VII, 116. old. – Montecuccolinál alkalmasabb embert képzelni sem lehetett. Katonai egyénisége e tekintetében teljes összhangban állt az udvari politika óhajaival. Vérében volt az óvatosság, mely a vett utasításhoz képest immár tétlenséggé változott. Szó sem lehetett volna többé katonai műveletről, a török elleni támadásról, bármi biztatók voltak a kilátások s bármi elégedetlen volt a tétlenséggel maga a sereg is, melynek tisztjei „becsületes harcot” vártak. Montecuccolit sem katonáinak hangulata, sem Kemény sürgetése nem birhatták cselekvésre. Nyiltan megmondotta, hogy a királytól azt a parancsot kapta, „igen caute (óvatosan) cselekedjem, s ne periclitáltassam (veszélyeztessem) az ő felsége hadát”.[21]

A vett parancs folytán természetesen nemcsak a Buda, hanem a Kanizsa körüli további hadműveletek is abbanmaradtak, Montecuccoli pedig a Kolozsvárban maradt 1.000 magyar katona mellett másfélezer németet hagyva, szeptember 18-án Keménytől elválva, megkezdte a visszavonulást, útközben Szamosujvárban, Betlenben és Kővárban megfelelő német őrséget hagyván, hadainak fenmaradó részét Nagybánya, Szatmár, Nagykároly és Kálló vidékén téli szállásokba helyezte el, míg ő maga némi kísérettel november 1-én a tokaji táborba vonult be. A német vezér – Acsády id. m. VII, 117. old. szerint – „törököt nem is látott, de katonáit a sok nélkülözés, a szokatlan éghajlat s mindenféle betegség annyira megviselte, hogy a német had vereség esetén sem juthatott volna szánalomra méltóbb állapotba. A furcsa hadjárat, mely az érintett vidéket épúgy elpusztította, akár a valóságos háború, mélyen elkeserítette a magyarokat, sőt Európaszerte megbotránkozást keltett. Ellenben az udvart kielégítette az eredmény. Menekült a török háború veszélyétől[22] s néhány erdélyi várat is hatalmába kerített. Az egész, nagy garral és költséggel megindított hadjáratnak azonban a magyar vármegyék lakói adták meg az árát. A rossz terméstől, szávizektől, járványoktól sújtott felvidék volt kénytelen téli szállásra befogadni Montecuccoli dúló-fosztó, fizetetlen, elkeseredett hadait”.

Nemsokára Montecuccoli eltávozása után Kemény is kivonult Erdélyből, melynek lakossága, a székelyeken kívül majdnem teljesen cserben hagyta és csapatjaival Kővár és Erdőszáda tájékán helyezkedett el, de ott nem sokáig maradhatott nyugton. Ali pasa ugyanis október közepén a még mindig Kemény pártján álló székelyek, nevezetesen, a csíkiek megfenyítésére indult, akik makacsul megtagadták Apaffynak a hódolatot. A török-tatár had a székely városokban és falvakban iszonyú vérengzést vitt véghez, úgy hogy az egész Székelyföld valóságos pusztasággá vált, az életben maradt lakósok pedig az erdőkben, hegyekben kerestek menedéket. Kemény kétségbeesett székely híveinek segítséget igért és szavát beváltandó, október 21-én fizetett hadaival s néhány ezer némettel újra bement Erdélybe, de már későn érkezett, mert akkorára a Székelyföld már teljesen el volt pusztítva. Minekutánna tehát Bethlen Gergellyel néhány száz német katonát Fogarasba küldött, ő maga hadának fennmaradó részével újból kivonult Erdélyből és Szinyérváralja környékén helyezkedett el télire, a maga főhadiszállását Bikszádon ütvén fel.

Most aztán Ali pasa is, miután az engedetlen székelyeket ily rettenetes módon megfenyítette és az Apaffynak való hódolásra kényszerítette s azonkívül az 500.000 tallér hadisarc felét beszedte, sok ezer rabbal és tömérdek zsákmánnyal megrakottan a Vaskapun át Lugosra, majd onnan Temesvárra húzódott vissza, az új fejedelem oltalmára mindössze 4.000 embert hagyván hátra Ibrahim pasa parancsnoksága alatt.[23]

1661 december havában Apaffy újra meghódolásra hívta fel Kemény párthíveit s azok legnagyobb része, látván, hogy utóbbinak a bécsi udvar pártfogásába és támogatásába vetett hiú reménye mily nagy nyomort hozott az országra, szívesen hallgattak Apaffy szavára s kérve-kérték Keményt, mondana le a fejedelemségről s ne ejtse még nagyobb nyomorba a már úgyis végkép kimerült országot. „De az eleinte oly mérsékeltnek látszó, honát oly hő szeretettel ölelő Kemény lelkét is megszállotta a nagyravágyás ördöge s eltökélve igényeiről utolsó lehelletéig le nem mondani, bár őt a körüle levő urak, Bethlen János, Haller Gábor, Bánfy Dénes, Bethlen Farkas, Szentpály János, Teleki Mihály szándokairól szintén lebeszélni igyekeztek, 1662-ben január 3-án a maga zsoldosaival és Wallis szatmári kapitánytól kölcsönkért német csapatokkal újra Erdélybe indult”. Háborítlanul eljutott Kolozsvárra, amelynek német és magyar őrségének egy részét szintén magához vonta, úgy hogy most már csapatjainak létszáma mintegy 5-6.000 főre szaporodott fel.

Jövetelének hírére Apaffy azonnal segítséget kért Temesvárról Ali pasától és egyúttal a vele volt 4.000 főnyi török és oláh haddal Medgyesről az erősebb Segesvárra vonult. Egyébként Apaffy békésen szerette volna elintézni a viszályt s e célból a három nemzet képviselőiből alakított követséget küldött Kemény elé, hogy a támadás abbanhagyására bírja, mely esetben kész volt összes javainak háborítatlan birtokát számára biztosítani. De Kemény a követeket fogságra vetette s hadait tovább vezette Segesvár ostromára. „Csakhogy ismét megkésett, mert a török segély hamarabb megérkezett, mint képzelte. Ali pasa gyors menetben küldte be Kucsuk Mehemedet, a jenői béget 2.000 válogatott lovassal. Kemény január 21-én értesült, hogy a Vaskapu felől a török közeledik. Némelyek szerint eléje akart menni, de az erélyes Kucsuk, aki még aznap Segesvárnál egyesült Apaffyval, nem engedte kisiklani karmai közül s már 22-én a legnagyobb eréllyel megkezdte a támadást. Alig egy órányira Segesvártól, Nagy-Szőlős szász községnél találkozott az ellenséggel. Kemény, kinek serege jóval nagyobb volt,[24] nem hitte, hogy a nehéz útban kifáradt török ilyen hamar harcot kezdjen s a szükséges elővigyázati intézkedéseket is elmulasztotta. Csapatainak egy része éppen zsákmányolni járt, maga meg ebédnél ült, mikor déltájban hírét vette, hogy közeledik az ellenség. Csak akkor kezdte hadait rendezni. De a kedvezőtlen terepviszonyok közt, egy szűk völgykatlanban nem állt módjában számbeli túlsúlyát értékesíteni s katonáit különben is megijesztette a váratlan támadás. Mindazonáltal úgy ahogy rendbe szedte csapatait. A bal szárnyra a horvátokat és dragonyosokat, a középre a huszárságot, a jobb szárnyra a csekély erdélyi gyalogságot rendelte.[25] De még a hadak rendezkedése közben rájuk tört a török.[26] Az előőrsök nem jelezték az ellenség közeledtét, mire a meglepett huszárok ellenállás nélkül megfutottak. Követte példájokat a gyalogság, s a csata úgyszólván harc nélkül elveszett. Alig 50 ember esett el s ép oly csekély volt a foglyok száma.[27] Kemény a futást megakadályozandó, a huszárok elé vetette magát s a saját lovasai taposták agyon.”[28] Kemény harcát az erdélyi urak, Haller Gábor és Pál, Bethlen János és Farkas, Bánfy Dénes, Rhédey Ferenc, Huszár Péter és Ugron Endre, félreállott zászlóaljaikkal nem támogatták, hanem tétlen nézői maradnak a küzdelemnek.[29]

„Kucsuk és Apaffy – írja Acsády folytatólag – örültek ugyan a könnyű győzelemnek, de csak később tudták meg igazi értékét, Kemény halálát… Midőn Apaffy ezt megtudta, még inkább azon fáradozott, hogy a német kezén levő várakat visszaszerezze. Görgénnyel és Fogarassal célt is ért. De Kolozsvár, Szamosújvár és Székelyhíd nem hallgatott szavára, mire Apaffy folytatta a műveleteket s Szatmár közelébe vonult. Ekkor azonban Schneidau császári ezredest küldték ellene, ki elől a vele levő török haddal csakugyan visszahúzódott. Így Kemény János tragédiája véget ért ugyan a szőlősi csatával, de az általa kezdett mozgalom nem szűnt meg. A pártján levő erdélyiek 1662 február 16-án értekezletet tartottak s elhatározták, hogy német támogatással folytatják a harcot s Kemény Simon, János fia köré csoportosulnak. Követeik Bécsből bíztatással térvén vissza, március végén Kemény Simont vezérükké választották, ki országgyűlést hívott össze. Erdélyben azonban nem keltett visszhangot a mozgalom, mely nemsokára végleg el is aludt, mert az udvar újabban békealkudozásokat kezdett a törökkel s magára hagyta a különben is csekélyszámú Kemény-pártot. Mindazáltal nem ismerte el Apaffyt s még kevésbé teljesítette azon kérését, hogy az erdélyi várakból kivonja a német őrséget. Apaffy elsősorban a fontos Kolozsvárt akarta visszaszerezni s április 23-án Kucsuk hadaival vívni kezdte a várost. Az őrség hetekig ellenállt. Ali pasa Apaffyra gyanakodni kezdett: megüzente neki, ha kellő eréllyel nem folytatja a vívást, maga megy Kolozsvár alá s kiveri a németet, de a várost is megtartja. Szerencsére az udvar és a porta tárgyalásai időközben annyira haladtak, hogy Apaffy júniusban török részről utasíttatott, hagyja abba az ostromot. Ezt készségesen megtette s meddő hadviselését immár hosszú fegyverszünet váltotta fel. Ilyenformán Erdélynek 1662 őszén végre már csak egy fejedelme volt, de ez hiába kérte, sürgette a bécsi udvart, hogy ez legalább a székelyhídi és kolozsvári német őrségeket hívja vissza, mert különben Kolozsvár könnyen Várad sorsára juthat.”

A legutóbb vázolt események következtében az azelőtt oly virágzó és békés fejlődésnek örvendő Erdély fokozatosan mindjobban a legsajnálatraméltóbb pusztulás örvényébe sodortatott, úgy hogy most már népeinek sorsa a szenvedés és nyomor tekintetében még a királyi Magyarország lakosai helyzetének döbbenetes képét is felülmúlta. Erre nézve hadd álljon itt Acsády jeles munkájának néhány idevágó adata és a valóságot híven visszatükröztető, igen találó megállapítása. Területileg a legérzékenyebb veszteséget jelentette Erdélyre nézve Várad és környékének eleste. De a területcsonkítás – írja Acsády id. m. VII, 121. old. – csekélység ahhoz az óriási veszteséghez képest, melyet Erdély a lezajlott hat esztendő folyamán legértékesebb kincsében, lakosságában szenvedett. E veszteség már nem csupán a széleket, a terület egyes részeit érte, hanem kiterjedt az egész országra, s talán egyetlenegy község sem akadt, melyet megkímélt volna… Némelyik község teljesen, másik kisebb-nagyobb részében elhamvadt, pusztán maradt, míg a harmadik könnyebben kiheverte a csapást. De érezni megérezte minden vidék az idők viharos járását. Már a lengyelországi kaland fájdalmas érvágás volt Erdély testén. Sok ezeren vesztek oda. De a megpróbáltatások csak ezután következtek. 1658-ban a tatárok, Rozsnyay szerint, ki maga hallotta a portán, 100.000 embert hajtottak el.[30] Sőt a török írók 150.000-re teszik e számot. Az 1659-60-iki években is egyre dúltak a belmozgalmak, jártak-keltek a zsoldos hadak, kisebb török csapatok, s pusztították, ami még megmaradt. 1660 őszén kitört a pestis és 1661-ben is szörnyű romlást okozott. E mellett ismét megjelentek a tatárok, még pedig az ország azon részeiben, melyek addig meglehetősen megkíméltettek… A török még a halottakat sem kímélte, a temetőket sem hagyta érintetlenül. Felásta a sírokat, hogy a hullákkal eltemetett drágaságokat elrabolja…[31] Egészben az ember-veszteséget, mely 1657-től Kemény János haláláig Erdélyt az ellenség, az ínség, a pestis következtében érte, 250.000 lélekre becsülik…[32] És az az emberanyag, mellyel a hiány a következő fél évszázadban pótoltatott, egészen más volt, mint az, mely elveszett. Az eredeti lakosság sok helyen magyar volt, most meg elpusztult falvait egyre nagyobb mértékben oláhság szállta meg, mely Moldvából és Havasalföldéről ottani földesurai önkénye elől szakadatlanul özönlött be Erdélybe. Népességében megfogyva, vagyonosságában megtörve, szellemi erejében, polgárosodásában is érzékenyen károsodva került ki Erdély a hat esztendei megpróbáltatásokból. Lángeszű férfiak talán még jobbrafordíthatták volna gyászos végzetét. De a kormányzat, mely alá került, nem bírta a sebeket behegeszteni s az országot az elzüllés állapotából kiemelni. Addigi fényes szerepe és politikai jelentősége immár végképpen oda lett s sem Bécsben, sem Konstantinápolyban nem vették többé komoly tényezőként számba. Erdély ezután nem gyakorolt irányadó, vezető befolyást a magyarság sorsának alakulására. Ingó nádszál lett, melyre senki sem támaszkodhatott. Ezzel megszűnt a hatalmak egyensúlya a magyar államterületen, német és török, az udvar és a porta egyaránt megpróbálhatták legszélsőbb törekvéseik megvalósítását az országban.”

Most pedig kivonatosan ideiktatjuk, amit Acsády id. m. VII, 128–141. old. a vallási sérelmekről mond. „Lipót király uralkodása első éveiben nem a török vész izgatta legmélyebb mélyében a magyarság szívét. „Amint minden fának vagyon férge s minden seculumnak gonosz geniusa”,[33] ez időben a magyarság fáján a valláskérdés rágódott a legfájdalmasabban s e korszaknak a vallásüldözés lett a gonosz géniusza. Az üldözés szelleme kiséri az egész XVII. századot, mert mindenütt a vallásos érdekek lobogója alatt tusakodtak egymással, marcangolták szét önmagukat Európa népei. E küzdelmeket sehol sem kizárólag a tiszta hitbuzgalom támasztotta. Politikai, nemzeti, gazdasági, többé-kevésbé öntudatosan érvényesülő anyagi érdekek, az emberi természet alacsony indulatai, irígység, kapzsiság, uralomvágy, a hatalommal való visszaélés hajlama játszottak közre bennük… Ebben az időben a vallásos eszme mögött az uralomvágy lappangott s az erősebb egyszerűen elnyomta a gyöngébbet, elvette templomait, elűzte papjait, láncra verette, tömlöcben sanyargatta híveit, kiket az esküvel erősített, kötelező törvények nem mentettek meg a hatalmasok nyers erőszakosságától. Mindezt nem sugalhatta az igazi vallásos szellem. Ez az ököljog, a hóditás, a jogtiprás szelleme volt s a magyarságra olyan végzetes veszteséget hozott, melyet mind e mai napig sem bírt kiheverni.” Hogy a katholikusok gyülölete a protestánsok ellen minő mérveket öltött, annak legjobb bizonyítéka az egyik katholikus főpap ama kijelentése, hogy inkább farkasok, mint eretnekek lakják Magyarországot.

Valóban sajnálatos dolgok ezek, de katonai szempontból még fontosabbak Acsády következő megállapításai: „Ugyanakkor, mikor a vallásüldözés a lelki szenvedések özönét zúdította a tömegekre, az országnak egy része abban a veszélyben forgott, hogy anyagi lételében tönkre jut s pusztulásra, végnyomorba süllyed. 1657 óta évről-évre nagyobb német hadak jöttek az országba s leírhatatlan nyomort okoztak mindenütt, ahol megjelentek. Törvényeink értelmében német katonaság behozatala csak háború vagy komoly hadi veszély idején volt megengedve. Máskülönben Győr és Komárom kivételével a magyar terület védelme állandóan hópénz mellett felfogadott magyar katonaságra bizatott, mely a véghelyeken állomásozott. E végbelieknek a zsoldjukból kellett megélniök. Csakhogy az udvarban folyó fejetlen gazdálkodás miatt a magyar végbeliek nagyon rendetlenül kapták fizetésüket s megesett, hogy nemcsak egy-két, hanem nyolc, kilenc évig is hasztalanul várták, sürgették zsoldjukat. Minthogy pedig élniök mégis kellett, a köznépen élősködtek, azt nyúzták, fosztották s néha ketten-hárman néha kisebb rajokban messze földet bekóboroltak, erőszakkal szedve össze azt, amire szükségük volt. Nehéz, kegyetlen csapásként súlyosodott a lakosságra – főleg a hódoltsági területre – a magyar végbeli katonaság. De ezt a nép már megszokta s különben is a nádortól a helyi katonai és megyei hatóságokig mindegyik oltalmazni igyekezett a jobbágyságot. A végbeliek fosztogatásai ellen a „paraszt vármegye” az egyes községekben a jobbágyságból alakított helyi őrség rendőri intézménye némi védelmet mégis csak nyújtott s legalább a nagy bajokat el tudta hárítani. – Egészen más természetű volt a német katonaság. Európa minden részéből, rendesen a munkakerülő elemekből toborzották össze. A katona nem azért vállalt hadi szolgálatot, hogy a hadseregben carrièret csináljon. I. Lipót korában már állandó volt ugyan a hadsereg, de létszámát minden háború után igen nagy arányokban leszállították, úgy hogy a hadi mesterség akkor nemcsak a közlegényeknek, hanem a tisztek nagy részének sem nyujtott állandó ellátást, élete nagyobb részére kiható foglalkozást. Az, aki katonai szolgálatot vállalt, rendesen csak egyetlen hadjáratra kötötte le magát. E hadjáratot üzleti vállalatnak tekintette. Kitette magát az ellenség golyójának, az idegen éghajlat veszélyeinek s a tábori élet ezer bajának. Viszont nem elégedett meg a zsolddal, melyet igértek neki s legtöbbször még rendetlenül is fizettek. Ha az üzletben mindenét kockára tette, nyerni akart benne mindent. Dicsőségről a legtöbbnél szó sem lehetett, mert százezrekre jutott egy, aki családi összeköttetés nélkül, pusztán saját erejéből a magasba vergődött. A szolgálatban nem hírnevet, hanem vagyont akart szerezni, mert egyedül erre számíthatott némi valószínűséggel. Azzal indult zászlaja alá, hogy vagy elpusztul, vagy mint vagyonos ember tér haza. A XVII. század közkatonája korunk aranyásójához hasonlított, ki egészséget, életet, mindent kockáztat, hogy a szerencse kedvezéséből lehetőleg rövid idő alatt meggazdagodhassék. E törekvésnek felelt meg a XVII. század hadi joga, de még inkább katonai gyakorlata. A harmincéves háború embertelen hadviselési módja a század második felében is általános érvényben maradt. A háborút akkor nem csupán az ellenséges hadsereg, hanem ama lakosság ellen is viselték, melynek területét megszállották. A hadi jog megengedte, hogy a katona ellenséges földön elvegyen mindent, akár egyházi, akár világi célokra rendeltetett. Mikor a hadsereg a megszállott ellenséges földről távozott, elpusztította, felgyujtotta azt is, amit el nem vihetett. Ez volt a katonaság gyakorlata Európaszerte[34] s ezzel jött Magyarországba, melyet szintén ellenséges területnek tekintett. A nép nyelvét, viszonyait nem ismerte s ellenségnek, töröknek nézte őt is. Ehhez járult még két körülmény. Az egyik az, hogy az udvar ez időben hiányosabban gondoskodott, mint valaha a zsold befizetéséről, a másik meg az, hogy a politikai viszonyok alakulata az ország legtávolabbi vidékeire, egész Erdélybe nagyobb tömegekben vitte el az idegen katonaságot. Ezzel a szenvedések új neme zúdult az országra, mert a háborúban meg volt engedve minden s a tisztek nem korlátozták a katonák kicsapongásait. Maguk mentek rossz példával előre s ha panasz hangzott ellenük, „a hadi regulára” hivatkoztak, még ha annyit értettek is hozzá, „mint az én vizslám – írja az egykorú – a philosophiához.” Ez az idegen had nem gyakorolt kiméletet, hisz jött és ment s az itt töltött időt ki akarta használni. Neki semmi érdeke sem volt a lakosság megmaradásában, mint volt még a törököknek is, aki legalább a hódolt földet igyekezett kímélni. Mikor az 1660-iki pusztítások közepette Ali pasa meghallotta, hogy az Egerhez tartozó hódoltság, Miskolcz, Szent-Péter, Szikszó s más községek a tatártól félve futni kezdenek, tudtokra adta, hogy bátran, szabadosan otthon maradhatnak: „arassatok, és szántsatok és vessetek, egyébféle dolgokat, minden mezeit lássátok félelem nélkül”, mert féken tartja hadait s akiben mégis kár esnék, esküszik, hogy duplán téríti meg neki.”[35] – A törökben az önérdek még fejlesztett ki némi emberséget. De a zsoldos hadnak nem volt oka kimélni az országot. Néha meg éppen a kénytelenség vitte a rablásra, a fosztogatásra, mert készpénzben sem birt eleséget szerezni… Az udvar rendesen fizetetlen, éhen holt népet küldött be s „valamely had addig bárány volt”, mihelyt magyar területre lépett, „már pusztító oroszlán kegyetlenséget követ, arra szabadsággal bocsáttatván be oltalmazóitól.”[36] Ahol megjelentek, vége-hossza sem volt zsarolásaiknak. A katonák, a tisztek elszedtek a lakosságtól mindent, amihez férhettek. A nagyobb helyek, a mezővárosok, melyek drága pénzen vásároltak tőlük salva guardiát, még csak megmaradhattak, habár a pénzen kívül töméntelen bort, kenyeret, sört, sót, zabot s másnemű ajándékot kellett szolgáltatniok. De a falvak lakói rémülve futottak szét, mert nem birták a terheket elviselni… 1661-ben sokkal nagyobb arányokban újult meg a német hadak beküldése, hogy Montecuccoli alatt megtegyék szégyenletes és reájuk végzetes sétájukat Erdélybe. Május 6-ikától június 7-ikéig három csapat német vonult Morvából a Vág völgyén. Mindegyiktől külön kellett a lakosságnak drága pénzen salva guardiát váltania. Ezenkívül töméntelen ajándékot… szedtek tőle.[37] Természetes, ezt is csak a nagyobb helyek birták meg, a falvak lakói ellenben újra szétfutottak, mire az átvonuló németség kifosztotta az üres házakat. Amit el nem vihetett, azt bosszúból összetörte s végül felgyujtotta. Ugyanazt tette, mikor Erdélyből visszatért. De bármit szenvedtek egyes nyugati vármegyék, az csekélység ahhoz képest, amit Montecuccoli hadai a felvidéki vármegyékben elkövettek. Abauj, Szepes, Sáros, Gömör, Borsod, Torna, Ung, Bereg, Ugocsa és Zemplén, noha elegendő élést adtak, a legszörnyűbb pusztításnak és kegyetlenségnek voltak kitéve s a szegénység nagy területeken éhenhalásra jutott, vagy kivándorlásra kényszeríttetett.”

A nádor és a főbb urak tanácsára a vallási sérelmek és a katonaság okozta bajok orvoslására, a király 1662 május 1-ére Pozsonyba országgyűlést hirdetett. „A nádornak bizonyos reformtervei is voltak, – írja Acsády id. m. VII, 148. old. – melyek valósítása az országgyűléstől függött. Kétségkívül ismerte Zrínyi eszméit a nemzeti honvédelem újjászervezése körül. Ezek befolyása alatt elsősorban a nemesi fölkelés elavult rendszerét óhajtotta a kor viszonyainak megfelelően újjászervezni. De mivel csak az esetre számíthatott a rendekre, ha Lipót király nem üres kézzel lép eléjük, hanem a töméntelen sérelem közül legalább a legégbekiáltóbbakat orvosolja, nem szünt meg az udvart ily szellemben befolyásolni. Tanácsait, figyelmeztetéseit többször, még május elején is ismételte, de minden eredmény nélkül. Az udvar nem azért szánta rá magát országgyűlés tartására, hogy a magyar nép szenvedésein enyhítsen. Minden békés törekvése mellett viszonya a portához egyre bonyolódott. Ennek következtében Magyarországtól minél nagyobb pénzbeli és katonai segélyt akart szerezni. Ez tette szükségessé az országgyűlést, melynek egyedüli feladatává a kért segélyt tűzték ki. – Lipót király a magyarok panaszai tárgyában Montecuccolitól kért véleményt, ki már február 25-én két emlékiratot terjesztett elő, mely kizárta a lehetőséget, hogy az ifjú király a katonai sérelmek orvoslása terén akárcsak némi igéretet is tegyen. Montecuccoli azt hangoztatta, hogy a magyarok nemcsak a véghelyekben nem akarnak német őrséget tűrni, hanem egyenesen azon dolgoznak, hogy a német had teljesen elpusztuljon.[38] Ily körülmények közt a nádor hasztalan sürgette a katonai brutalitások megszüntetését. Az udvar Montecuccoli álláspontját tette magáévá s minden engedményt megtagadott. Ugyanily rideg alapon állt a vallásügyben.” A megnyilt országgyűlés ilyenformán heves vitákra adott alkalmat, amelyek végül azt eredményezték, hogy a protestánsok valamennyien eltávoztak Pozsonyból. A magukra maradt katholikusok erre megalkották az 55. törvénycikkből álló törvénykönyvet, mely többek között „arra kötelezi a királyt, hogy Magyarország ügyeit magyar tanácsban intézze, a portán magyar ügynököt tartson, a német katonaságot kivigye[39] s amíg itt van, a nádornak rendelje alá s saját költségén élelmezze. Több törvénycikk a nemesi felkelés rendezésére vonatkozik. Gyökeres újításokat az adott viszonyok közt természetesen eszközölni nem lehetett, de legalább világosan megállapíttatott a személyes fölkelés és katonaállítás kötelezettsége. A fölkelés vagy katonaadás kötelezettségét a törvény a társadalom minden rétegére kiterjeszté és pedig a következő módon: A főpapok, főurak és birtokos nemesek személyesen fölkelnek, az özvegyek, betegek és elaggottak birtokuk arányában helyettest küldenek; a kisebb javadalmazású papok arányszerűen, a szabad királyi városok minden 20 polgári ház után egy gyalogost adnak, a kiváltságos községek, szabadosok, praedialisták, hajdú városok részt vesznek a fölkelésben, s a hódolatlan rácok, egytelkesek, armalisták szintén személyesen fölkelnek. Akik katonát nem állítanak, az idegenek, kiknek az országban szőlejük vagy földjük van, a zsidók és anabaptisták, kereskedők, kalmárok, kupecek, ser- és pálinkafőzők, molnárok, szénégetők, favágók, általában mindazok a nem nemesek, kik a portális adózás keretén kívül állanak, taksát fizetnek a vármegye pénztárába, hogy katonát fogadjon.[40] Eképpen az új törvény az ország összes lakosságát bevonta a honvédelmi szervezetbe; az egyik rész személyesen katonáskodott, a másik katonát vagy pénzt adott, melyen a katonaság eltartatott. Életbevágó, nagy fontosságú reformról volt tehát szó. Csakhogy sem ez, sem a többi 1662-iki törvények nem léptek életbe soha. Azon cikkelyeket, melyek Magyarország önállóságának tiszteletben tartására kötelezték, az udvar nem vette számba. A többieket s általában az egész törvénykönyvet a rendi társadalom utasította vissza. A protestánsok nem vevén részt a törvények megalkotásában, azokat semmiseknek, érvényteleneknek tekintették.”

[1] Gróf Kemény József, Notitia hist. archivi et litteralium capituli Albensis Transsilvaniae, I, 138.

[2] Az országgyűlési naplóíró szavai szerint: „palam condemnatur, morte moriatur.”

[3] Magyar Tört. Emlékek, Irók, XXXI, 219. – Kraus id. m. 151.

[4] Szeidi Achmed pasát Ali nemsokára ezután állítólag azért, mert a mult évben Erdélyből önhatalmulag Várad alá vonult, meggyilkoltatta.

[5] Gróf Bethlen János id. m. III, 59.

[6] Szilágyi–Acsády id. m. VII, 110.

[7] Az országgyűlés augusztus 24-iki határozata. Szederkényi Nándor, Heves vármegye története, III, 463–466.

[8] Ortelius redivivus, II, 196: „Zum Unterschied von Alt-Serinwar… ward von dem Herren Grafen von Serin alsbald mit Irregular Wercken, so von Erden künstlich aufgeführet wurden, versehen. Liegt also sehr vortheilhafftig, und wird fast in der Mitte von dem Fluss Muhr durchschnitten. An einer Seyten wird diese Vestung von einem Arm besagtes Flusses auch beschlossen, und hat ein Stück Wegs hinter sich den Fluss Draab (Drave) glechsamb zum Rückhalter.” – Antler János Henrik, Memoria belli hungaro-turcici inter caesares Leopoldum I. et Mohammeden. IV. – Hammer-Purgstall id. m. III, 519.

[9] Zrinyi 1661. júl. 5-iki levele, Tört. Tár, 1888. 605–608.

[10] Ortelius redivivus, II, 198: „Damit dieser Bau desto eher zu seiner Vollkommenheit möchte gebracht werden, führte der Herr Graf selbsten alle tag mit dem Schubkarren Erde zu, umb die andern Arbeitsleute desto mehr anzufrischen.”

[11] Az öreg Portia herceg, Lipót volt nevelője, az egykorúak tanusága szerint minden államférfiui tehetség nélküli ember volt. (Nani velencei követ jelentése, Pribram, Österreichs Politik bei der Wahl K. Leopolds, Archiv für Öst. Gesch. LXXIII, 100. és Mitteheilungen des Instituts für Öst. Geschichtsforschung, XII, 289. Továbbá Fiedler cikke, Fontes Rerum Austriacarum, XXVII, 116. Sagredo 1665. évi jelentésében Portia herceget közönséges udvaroncnak, hígvelejűnek, tunyának, kormányzásra képtelennek, papucshősnek festi.)

[12] Pauler Gyula cikke, Századok, 1867, 18.

[13] Wolf, Fürst Wenzel Lobkovitz.

[14] Vitnyédi levelei, Magy. Tört. Tár, XV.

[15] Opere di Raimondo Montecuccoli corette, accresciute ed illustrate da Guiseppe Grassi.

[16] 1661 június 11-iki jelentés. Tört. Tár, 1880, 753.

[17] Szalay id. m. V, 59. szerint az egyesülés a Szamos völgyében, Goroszlónál történt.

[18] Gróf Bethlen János id. m. III, 59. – Szalárdi id. m. 610. – Katona id. m. XXXIII, 241.

[19] Montecuccoli saját hadának számát 15.000-re teszi s ezekhez Kemény szerinte még 3.000 emberrel járult. Szalárdi id. m. 610: „Melly armadának fegyverforgatója, becsületes hadviselő emberek intézkedése szerint tizennyolc ezer emberből állhatott, válogatott jó és fegyveres had.

[20] Az előzményeket lásd a …oldalon

[21] Nagy Iván közleménye, Magy. Tört. Tár, XVII, 187. – Rónai Horváth id. m. II, 206. szerint Montecuccoli azt jelentette volna ki, hogy „a császár ő felsége seregét, melytől a világ üdve függ (!!?) nem kockáztathatja.

[22] De csak ideiglenesen és színleg, mert a török nem sokáig késlekedett e támadás megtorlásával.

[23] Szalárdi id. m. 610. – Gróf Bethlen János id. m. III, 60. – Montecuccoli, Comment bellica, 138. – Cserey Mihály, Historia, az Újabb Nemzeti Könyvtárban, 5.

[24] Ez tévedés. Mindkét fél ereje körülbelül hat-hat ezer embert számlált. Kraus id. m. II, 242. old. Apaffy csapatjait valószínűleg számításon kívűl hagyva, szintén Kemény hadát tünteti fel jelentékenyen nagyobbnak, mondván: es ist „zu verwundern, dass so ein kleiner hauffen, nemlig 3.000 Türcken, eine gantze Armadam von 9.000 Mann geschlagen undt zertrennet, da der Türcken nicht mehr als 11 perschonen umbkommen undt 3 verwundet worden”.

[25] Gróf Bethlen János id. m. III, 103: „Principis Kemenii exercitus hoc modo erat dispositus. Quoniam vallis, in qua pugnandum erat,vix capiebat exercitum a dextra iuxta marginem cuiusdam siluae sub Emerico Radak sexcenti collocati pedites. Princeps Kemenius cum Hungaricis equitibus Stephano Ebeni praesenti subiectis in unum corpus coactis in medio substitebat. Qui universi si interfuissent pugnae, quatuor millium numerum excedebant; verum dimidiam partem absentem putes. A sinistra sub vineto quodam Croatarum Germanorumque collocatae erant chortes, horum quo que non paruo numero in pago vacante. Trecentos praeterea e Germanis ac totidem Hungaros, insidias Turcarum veriti, ne circumveniri possent in altero pagi margine collocarant.”

[26] A törökök harci tagozását gróf Bethlen János id. m. III, 104. Következőleg írja le: „Ex adverso Cutsuc Mehemet bassa duas validissimas cohortes in fronte constitit, ipse in ea, quae recta Hungaris erat opposita, subsistens, tertiam satis validam, quartam vero debilem a tergo suorum collocans. Nublisque velitationibus praemissis Kemenianos aggreditur.”

[27] Gróf Zani Lajos levele, Századok, 1892, 606. – Ezzel ellentétben Szalay László (id. m. V, 63.) szerint Kucsuk emberei a német hadból 448, Kraus id. m. II, 241. szerint pedig 468 fejet hoztak be a városba.

[28] Szilágyi–Acsády id. m. VII, 117–119.

[29] Gróf Bethlen János id. m. III, 103. – Szalárdi id. m. 628. – Wagner id. m. I, 102. – Johannis Goebel et Georgii Wachsmann, Chronicia civitatis Schaesburgiensis 1514–1663, Kemény Józsefnél, Fundgruben der Gesch. Siebenbürgens, II, 132. – Horváth Mihály, id. m. V, 508. – Szalay László id. m. V, 63. – Fessler-Klein id. m. IV, 300.

[30] Rozsnyay Dávid Tört. Maradványai, 173. jegyz.

[31] Gróf Bethlen Imre, II. Rákóczy György ideje, 135.

[32] Századok. 1892, 607.

[33] Zrínyi mondása, Századok, 1874, 358.

[34] Erdmannsdörfer, Deutsche Geschichte, II, 11.

[35] Szendrei János, Miskolcz város monográfiája, Okltár, 308–9.

[36] Nádasdy kijelentése, Tört. Tár, 1896, 105.

[37] Fontes Rerum Austr., XLIII.

[38] Mittheilungen des Kriegsarchivs, 1897, 225.

[39] Krones, Geschichte Oesterreichs, III. szerint ekkor az országban 4.800 lovas és 8.971 gyalogos s azonkívül még 40 század volt.

[40] Corpus Juris hung. II, 37.