Erdélynek a II. Rákóczy György halálát követő időben egy minden tekintetben igazi nagy fejedelemre lett volna szüksége, mert az ország megbomlott nyugalmának helyreállítása másként el sem volt képzelhető. Ámde az Erdély történetében most előtérbe lépő egyének közül egy sem ütötte meg a középszerűség mértékét sem. Kemény Jánosban egy igen nagy adag energia lakozott ugyan, de ő ezt első sorban nem annyira hazája javának, mint inkább önző céljainak szolgálatába állította. És miután ez a nagyfokú erély csakhamar szívtelen kegyetlenkedésbe csapott át és azonkívül ama elhatározása, hogy a portával ujjat húzva és a bécsi udvarra támaszkodva fogja céljainak elérését megkísérelni, az erdélyiek előtt már ab ovo sem lehetett rokonszenves, nem csoda, hogy a közvélemény fokozatosan mindjobban ellene fordult. Ezzel szemben két ellenlábasa, Barcsay és Apaffy mindvégig oly nagyfokú erélytelenséget tanusítottak, hogy ők e rendkívülien nehéz és súlyos időben már e miatt sem tudtak semmiféle eredményt elérni.
Keménynek elhibázott külpolitikai orientálódása és tevékenysége csakhamar maga után vonta a porta engesztelhetetlen dühét és bosszúvágyát, úgy hogy az ismét rászabadította dúlásra és fosztogatásra éhes hordáit a szerencsétlen országra. A betörést ismét két nagy csoportban, Nagyváradon és a Vaskapun át, a Sebes Kőrös és a Maros völgyében hajtották végre, azt remélvén, hogy ily módon Keményt még Erdélyben lefogniok sikerül. De ez óvatosabb volt Rákóczynál és még idejekorán a Részekbe, majd onnan királyi területre húzódott vissza, ahova Ali pasa, nehogy a porta és a császár között komoly bonyodalmakat támasszon, már nem akarta követni. Ilyenformán a török hadvezér, miután Kemény kisiklott karmai közül, kitűzött feladatát csak részben oldotta meg és miután Keményt nemcsak hogy elfogni, de még csak csatára kényszeríteni és megvernie sem sikerült, a tulajdonképpeni probléma megoldás nélkül maradt, mert amint Ali pasa kitette lábát az országból, Kemény nyomban újra ott termett és hamarosan ismét a helyzet urává küzdötte fel magát. És minden esetre jellemző és nyomatékosan hangsúlyozandó, hogy a Kemény-féle gordiusi csomót elvégre is nem diplomáciai tárgyalások, hanem döntő harctéri események oldották meg véglegesen.
Ennél az utolsó aktusnál Kemény sem elég szerencsésnek, sem ügyesnek nem bizonyult s legfőbb hibája az volt, hogy hagyta magát az ellenség által meglepni. Hogy meghitt és bizalmas emberei ebben a legkritikusabb pillanatban csapatjaikkal együtt közömbösen félre álltak, az elég szomorú világot vet a fővezér és alárendelt alvezérei között fenállott, semmikép sem helyeselhető és irígylésre méltó viszonyra. És az is elég szomorú, hogy Kemény huszárjai és utánuk a többi csapatok is, komolyabb összeütközést be sem várva, mindjárt kereket oldottak. Ellenben Kucsuk Mehemmed intézkedései és magatartása feltétlen elismerést és dicséretet érdemelnek.
Az osztrák hadvezetőség, mint legtöbbször, most is balkezesnek bizonyult a magyarországi hadak fővezérének kijelölésénél. Montecuccoli igazi tipusa a bár nagy intelligenciájú, tanult, képzett, de ép oly nagyképű, tudákos és e mellett lassú, határozatlan és tehetetlen seregvezetőknek, akik minden cselekedetükkel elöljáróikat és alárendeltjeiket egyaránt mindig a legkínosabb helyzetekbe sodorják és mindnyájukra csak romlást hozhatnak.
Magyar szempontból Montecuccoli szereplése annál sajnálatra méltóbb, mert első sorban ő volt az, aki Zrinyi Miklós céltudatos, felette ambiciózus és úgy az ország, mint a király javát szem előtt tartó áldásos tevékenységét minduntalan megbénította. Montecuccoli ugyanis ellene az 1662. évi országgyűlésen elhangzott vádakra egy meglehetősen hosszú védirattal felelt,[1] amelyben okát adni igyekezett, hogy miért nem kereste legutóbbi hadjáratában a törökkel való összeütközést. De különben, tette hozzá, a magyarok közt egyetlen egy oly tudományosan képzett hadvezető sincs, aki őt és tetteit megitélni képes volna. Erre „eléggé megfelelt neki egy különben névtelenül közzétett röpiratban a tiszta jelleméért, buzgó hazafias erényeiért s hadvezéri, szintúgy mint irói jelességéért köztiszteletben álló Zrinyi Miklós horvát bán, éles gúnnyal cáfolván az önhitt olasz állításait, s kímélet nélkül gáncsolván az erdélyi hadjárat alatti viseletét, rendelkezéseit. És ez volt első oka a később még tovább fejlett ellenséges indulatnak Zrínyi és Montecuccoli között”,[2] melyre élesen mutat rá Acsády (id. m. VII, 153.) a legteljesebb pártatlanság álláspontján álló alábbi fejtegetéseiben.
Az 1662. évi országgyűlés után az ellentétek mód felett kiélesedtek. Egyfelől az udvar s a hozzá szító magyar egyházi és világi főurak, másfelől a protestáns tömegek s a katholikusok ama töredéke, mely a nemzeti eszmét föléje helyezte a vallás-kérdésnek, álltak szemben egymással. Ez ellentét élő kifejezésre jutott a korszak két kiváló szereplőjében: a magyar gróf Zrínyi Miklósban s az idegen, de a magyar ügyekre erős befolyást gyakorló gróf Montecuccoli Rajmondban. Egy-egy elv képviselője mindegyik, olyan elvé, mely már majdnem másfél század óta küzdött egymással hazánk történetében s mely ekkor senkiben sem elevenedett meg annyira, mint Zrínyiben a magyarság és Montecuccoliban, az udvar legelső katonájában, legjobb hadvezérében. Jó és rossz tulajdonaiban, erényeiben és hibáiban mindkettő a nemzet és udvar közötti ellentétet képviselte s a személyes versengések, torzsalkodások és viták mögött, a könyvekben, melyeket írtak és a harcokban, melyeket vívtak, a mindinkább kibékíthetetlenné váló két politikai elv személyesedett meg. Mindkettő egyaránt messze kimagaslott kortársai sorából. Zrínyi, nemzetének kedvence, kinek híre világra szólott. Montecuccoli, a császári udvar bizalmasa, évek hosszú során át legfőbb katonai tanácsadója és hadvezére. Tehetség és jellem, tudás és érdem tekintetében az egyik éppen úgy egyedül állt korának magyar főúri társadalmában, mint a másik a császár udvarában. Mindketten előkelő származásúak, kik azonban hírüket, nevüket, tekintélyüket önmaguknak köszönhették. Mindkettőben volt közérzés, nemes önzetlenség, lelkesedés, mindketten koruk műveltségének osztályosai. Sőt egyéniségükben sok a rokonvonás, mely közelebb hozhatta volna, a barátság kapcsaival fűzhette volna össze őket. De különböző talajból fakadtak, más légkörben, más szellemi világban nőttek fel. Az egyikben az udvar, a másikban a magyarság lelke, világnézete testesült meg, ami ösztönszerűleg ellenségekké tette őket, midőn még nem is ismerték egymást. Zrínyi, aki tisztelni tudott minden érdemet, eleinte közeledni igyekezett Montecuccolihoz s levélben ajánlotta föl barátságát. De az olasz az udvar körében magába szívta mindazt a bizalmatlanságot, melyet ott a magyarok iránt tápláltak, nem merte a kinyújtott kezet elfogadni, hanem hivatlanoknak mutogatta a levelet, kik gúnyt űztek írójából s kinevették, hogy egy közlegényből lett tábornok kegyét hajhássza. A tapintatlanság mélyen sértette Zrínyi büszke önérzetét s így a két kiváló egyéniségben rejlő elvi ellentétekhez magánsérelmek járultak, melyek viszonyukat örökre megrontották. Személyes ellenségképpen folytatták további pályájukat s habár egyaránt vitéz katonák, jeles írók, eszes államférfiak voltak, egymással rideg ellentétben álló eszményeket szolgáltak. Mindkettőjük műveltsége közös forrásból, az olaszból származott. Montecuccoli olasz földön született (1609) s tizenhét éves korában lépett császári szolgálatba. Vitézsége, katonai tehetsége gyorsan a magasba emelték. De nemcsak a harcmezőn, hanem a bécsi udvarban is megállta helyét. Ép oly finom udvaronc, mint derék katona volt. Hamar behatolt a császári politika szellemébe s fogékony lelkével mindinkább ő lett az udvar eszejárásának, gondolkodásának leghívebb képviselőjévé. A béke és háború műveiben, a csatatéren és diplomáciában ő valósította meg a leghívebben, legöntudatosabban a császári politikát. Valóságos tudós volt,[3] még pedig igazi mindentudó. Foglalkozott a versírástól kezdve az alchimiáig és cabbalistikáig mindennel, bölcseleti, orvosi, jogi, mennyiségtani, műszaki tanulmányokkal. De mint hivatásos katonát, különösen a hadtudományok érdekelték. A hadviselést magát tudományos alapokra fektette, tudományképpen folytatta. Termékeny volt új eszmékben s sok olyat pendített meg, melyet csak a jelenkor valósított meg. Bámulatosan sokat írt. Műveiből sok megjelent ugyan, de nagyobb, állítólag legértékesebb részük még kéziratban hever.[4] Mikor Magyarországgal közelebbi érintkezésbe jutott, a harcmezőn és az irodalmi foglalkozásban már megállapodott nézeteket szerzett, melyek tudományos meggyőződéssé csontosodtak benne. A császári sereg többi parancsnokai is inkább az elmélet emberének vagy államférfiának, mint tulajdonképpeni katonának tartották s Souches tábornok azt mondotta róla, hogy hadi tudományát könyvből, nem pedig a harcmezőn tanulta.[5] Elméleteihez Magyarországban is makacsul ragaszkodott, noha itt olyan viszonyokkal állt szemben, melyeket egyáltalán nem ismert. Itt a közigazgatási intézmények, a katonai anyag, a seregszervezet, a nép teherviselő képessége teljesen elütöttek a külföldiektől. De más volt maga az ellenség is, mint az, mellyel Montecuccoli a nyugat harcaiban megismerkedett. Mindazáltal nem e viszonyokhoz alkalmazta a maga tudományát, hanem vaskézzel akarta a viszonyokat a maga elméletéhez idomítani. Minthogy ez nem sikerült, mindinkább elkeseredett a magyarok iránt. Végül az elkeseredést személyes összeütközések engesztelhetetlen gyűlöletté fokozták. Érzéseit nem is titkolta s azzal indokolta, hogy a magyarok is engesztelhetetlenül gyűlölnek minden idegent… Két idegen világnézet állt itt szemben egymással s Montecuccoli soha sem birt Magyarország sajátos viszonyaiba behatolni. Katona volt, aki vak engedelmességet kívánt, hasztalan ütközött kívánsága törvényes jogba, tényleges viszonyokba. Elfogultsága annyira elvakította, hogy a jeles hadvezér éppen a magyar harctéren birt legkevésbbé diadalt aratni. Tétovázó, óvatos természetéhez járultak megrögzött előítéletei, melyek képtelenné tették rá, hogy belássa, hogy itt más az ellenség, mint az északi és nyugati országokban, hogy itt a vezér elszántsága, merészsége nélkülözhetetlen kelléke a sikernek… A leghívebben juttatta kifejezésre az udvari politikát, mely azon elvben csúcsosodott, hogy Magyarországért nem szükséges az ellenséggel megvívni s minden hadat az örökös tartományok védelmére kell megtartani. E politikának megfelelően Montecuccoli hadvezéri hivatását abban látta, hogy lehetőleg meg ne harcoljon, hanem inkább agyon manoevrirozza az ellenséget. Megfelelő körülmények közt ez az elv is jogosult lehet, de a magyar harctéren, a török mozgékony, örökösen támadó hadviselése mellett, egyszerűen kizárta a sikert. 1661-ben a Kemény János megsegítésére indított műveletekben nyilt Montecuccolinak először alkalma elveit Magyarországban gyakorlatilag kipróbálni. Nagy várakozással néztek megjelenése elé, mely azonban keserű csalódást hozott. A hadsereg ellenséget nem látott, nagy része mégis tönkre ment, Erdély török uralom alá került, azon vármegyék, melyekben a német had átvonult, s ahol téli szállást vett, pusztasággá lettek, s végül maga Kemény is elesett. A megbotránkozás érzése zajosan tört ki a magyarokból, kik a hadjárat sikertelenségéért nem a minisztereket, kiknek parancsai szerint és szellemében járt el, hanem a császári vezért tették felelőssé. Gúnyosan, keserűen hangoztatták, hogy a magyar király végtére kihúzta kardját, de hadvezére nem az ellenséget ütötte le vele, hanem a segélyben bízó Kemény Jánost, hogy hadai elpusztították az ország nagy részét s úgy futott előlük a lakosság, mintha a tatár jönne s hogy meg sem ütközött az ellenséggel, de mégis szörnyű veszteségeket szenvedett. Mindezért a közvélemény, mely nem ismerte az udvari politika titkait, a vezért, Montecuccolit okolta, ki csakhamar tollat fogott, hogy tisztázza magát e vádak ellen… Montecuccoli e kis műve valóságos politikai programm. Gyűlöletet lehel Magyarország iránt s minthogy ez időtől fogva írójának befolyása a bécsi udvarban egyre fokozódott, volt alkalma érzéseit tettekben is nyilvánítania. Az udvar és a magyarság viszonyának teljes megrontásában s a következő évtizedek romboló küzdelmeiben nyer kifejezést Montecuccoli programmjának diadala. A magyar közvélemény ösztönszerűleg érezte e röpirat jelentőségét s Zrínyi Miklós, ki személyére való célzásokat is olvasott belőle, nyomban megadta rá a megfelelő választ…[6] A kárhoztató ítélet kimondására a jogot Zrínyi Miklós évek hosszú során át a trónnak és a hazának a harcmezőn, a közéletben, az irodalomban fegyverrel és tollal tett hosszú és dicsőséges szolgálatával szerzé meg. Sem tudásban, sem érdemben nem volt méltatlan ellenfeléhez. Egész Európában ismerték nevét, itthon pedig ő volt az egyetlen, kire bizalommal, reménnyel tekintettek a pártokra, rendekre, felekezetekre tépett magyarság tömegei… „Igen tudós, vitéz, nagy tanácsú, nemzetéhez buzgó, vallásában nem babonás, képmutató és üldöző, mindent igen megbecsülő, nemes, adakozó, józan életű, az olyanokat s az igazmondókat szerető, részeget, hazugot, falánkot gyűlölő, nagy és szép termetű, lelkű és ábrázatu”[7] férfi volt. Igaz ember volt – teszi hozzá Acsády – tiszta fejjel, meleg szívvel, nem ment az ember nagy és apró, nemes és alacsony szenvedélyeitől; heves, lobbanékony természet, mely a parancsoláshoz, nem pedig az engedelmességhez szokott. De senki sem szerette hazáját forróbban nála, senkiben sem keltettek nemzete szenvedései olyan sajgó fájdalmat, mint az ő finom idegzetű lelkében s senki nem gondolkodott, töprenkedett, fáradozott annyit e szenvedések orvoslásán, mint ő… Élete nagy részét hadakozásban töltötte. Mióta kardot foghatott, öccsével, Péterrel a határszélen fekvő birtokaik védelmében folyton kisebb nagyobb harcokat vívott a törökkel. A két testvér hol védekezett, hol támadt, de sohasem pihent. Mindazáltal Miklós nagy lelkét ez a foglalkozás nem töltötte be. Katonai kalandjai zajában, csöndes magányában, családja körében magasabb eszmények foglalkoztatták. Pusztuló nemzete talpraállításán, országa régi hatalmának fölújításán töprengett szakadatlanul, mint másfél század multán nagy lelki rokona, gróf Széchenyi István. Szíve égett a tettvágytól, a nagy eszméktől, melyeket a magyar történelem s a művelt világ irodalma tanulmányozásával igyekezett tisztázni s a valósításra alkalmasakká tenni. Noha életének javarésze a harcok szakadatlan láncolata, szakadatlanul tanult és olvasott is, hogy kora műveltségének teljes birtokába jusson. Kardja és tolla egyaránt nem pihent soha s mindkettő ugyanazt a célt, hazáját szolgálta. Korának összes bajait és nyomorúságát, nemzete minden szenvedését átérezte, s erőteljes, néha megrendítő szavakban fejezte ki… Nagy nemzeti reformot sürgetett és pedig a társadalom minden részére kiterjedőt. A munkát a legfelső körökben akarja kezdeni. „Reformáljuk magunkat elsőben, akik elei vagyunk az országnak, azután az alattunk valókat.” Nemzetét fölébreszteni, tettre buzdítani, talpra állítani volt minden cselekvésének rugója. Magánlevelei, költői és hadtudományi művei mind erre irányultak… Zrínyi nem a tespedés embere volt s a hazafias fájdalom, az elkedvetlenedés csak pillanatokig birt túlsúlyra vergődni nagyratörő lelkében. Fokozatosan fejlődött ő is. Eleinte inkább csak kesergett, panaszkodott az ország sorsán s javaslatai, melyeket a bajok orvoslására tett, még nagyon általános keretben mozogtak. De látköre mindinkább bővült, nézetei tisztultak s végül egész világosan megismerte a nemzet menekülésének útját. Mindinkább belátott az udvari politika titkaiba s a tapasztalás meggyőzte, hogy Bécs a magyar nemzetet a török uralom alól, melyet minden baj kútfejének tartott, fölszabadítani nem akarja. Ő maga megrajzolta Mátyás királyban annak az uralkodónak a képét, akire az országnak szüksége lenne, hogy a török jármot lerázhassa. Családja hagyományai, a saját örökös harcai a török engesztelhetetlen gyűlölőjévé tették. Ez uralom alól kellett szabadulni a nemzetnek, hogy a végromlástól meneküljön. De a tapasztalás meggyőzte, hogy e téren semmit sem remélhetni az udvartól, mely a magyarsággal csak az örökös tartományokat védelmezteti. Pedig „ha nem igyekszik oltalmunkra – kiált föl – mire való nekünk a király?” Mint az egész közvélemény, akképpen Zrínyi is mindinkább elfordult az udvartól s másutt kereste az orvoslás eszközeit. De nem idegenben. Sokkal jobban ismerte a világtörténelmet s a nemzetközi viszonyokat, semhogy másoktól várta volna Magyarország megmentését. Mint reálpolitikus, általában nem hitt ily segély lehetőségében, sőt az esetre sem várt tőle semmi jót, ha csoda módra bekövetkeznék, mert legfölebb azt eredményezné, hogy az ország a törököt más idegen uralommal cserélné fel. A győztes idegenek újra „csak eltapodnák nemzetünket és eltörlenék, rabságra vetnék.” Így érlelődött meg benne a meggyőződés, hogy önállóságát, szabadságát a magyarság csak önerejéből szerezheti vissza. Zrínyi rendületlen bizalommal volt nemzete iránt s a szörnyű csapások után is elegendőnek tartotta erejét a felszabadulás nagy munkájához. Csak szervezni kell az erőt, csak egyesíteni kell a szétfoszlott magyarságot, hogy ismét nagy és virágzó lehessen. Az önsegélyt s annak lehetővé tételére a nemzet lelki egyesítését hirdette Zrínyi apostoli buzgalommal, írói és társadalmi tevékenységében. Művei közül csak hőskölteménye, az Adriai tengernek sirénája, a Zrinyiász jelent ugyan meg ez időben nyomtatásban, de kéziratban mind elterjedtek, s írójuk eszméi nem maradtak asztala fiókjába zárva. Barátai, előkelőbb kortársai ismerték azokat a hatalmas harci szózatokat, melyek lánglelke egész hevével tettre, munkára, önsegélyre buzdították a magyart, melyek világosan megjelölték a nemzeti politika végcéljait s a valósításukra alkalmas eszközöket. Szervezni a nemzetben felhalmozott anyagi erőt és szellemi tőkét, reformálni a honvédelmi szervezetet, magyar nemzeti hadsereget alakítani s abba a nép minden rétegét belevonni, helyet adni benne a társadalom összes elemeinek – ez politikai programmja, melytől a szabadulást várja. Azokat az eszményeket, melyeket a közvélemény akkor Magyarország állami önállóságáról táplált, valóban csak úgy lehetett valósítani, ha maga töri meg a török hatalmat s e célra magyar vezérek, magyar tisztek alatt, kellően fölszerelt állandó nemzeti hadsereget alkot.[8] Zrínyi részletesen kifejti reformtervét s megjelölé mindazokat az erkölcsi és anyagi, pénzügyi és katonai forrásokat, melyekből a nagy alkotásnak állandóan táplálkoznia kell. Nem akarja ugyan érinteni a rendiség uralkodó rendszerét: mindazáltal demokratikus, a rendi korlátokat áttörő eszméket hirdetett, melyek valósítása az egységes magyar nemzet megalakulásának útját egyengette volna. Fölveti a közteherviselés eszméjét s azt akarja, hogy a nemesség a nemzeti hadseregre fordítsa jövedelmei egy részét.[9] Van érzéke az érdem, tehetség, a tudomány iránt s a nemzeti reformban megfelelő szerephez igyekszik azokat segíteni. A születést magát nem tekinti jogcímnek a tiszti állásokra. Nézete szerint jobb értelmes szegény legényekből alakítani meg a tiszti kart, „hogysem a nemeseket és gazdagokat arra választani, kikben azonban sem vitézségek, sem okosságok annyira való nincsen.” Még kevésbé bántja vallásos elfogultság, s nemes lelke a türelmességet hirdeti azokkal szemben, kik a vallás lobogója alatt a legalacsonyabb szenvedélyeket uszították a más felekezetűekre. Zrínyi nem azt kereste honfitársaiban, ami elválasztja, hanem azt, ami egyesítheti erejüket a közügy javára. Maga istenes életű, buzgó és tiszta hitű katholikus volt. De éppen a saját hitéhez való rendületlen hűség késztette rá, hogy másoknak hasonló jogát elismerje, érte szót emeljen, a lelkiismereten való erőszaktételt minden alkalommal kárhoztassa. Egy zászló alá akarta a haza minden lakosát gyűjteni, hogy saját erejével mentse meg magát a kettős veszedelem ellen, mert élete gyökerein rágódik. A török mellett ott volt az idegen, a bécsi uralom, melyet nem kevésbé tartott kártékonynak, mint amazt. Meg volt győződve, hogy nem a mohácsi vész, hanem csupán az, hogy akkor idegen uralkodóházhoz fűzték sorsát, rontotta meg Magyarországot. Azért vesztek el végházai, területének legnagyobb része, s azért nem bír boldogulni ma sem. Az idegenek egyenesen kívánják további romlását, hogy végkép elnyomhassák. E nézeteit s egyszersmind rendületlen hitét egy jobb jövő iránt hirdette lelkesen, néha szívig ható keserű szenvendélyességgel. Azok az eszmék testesültek meg benne, melyek az akkori emberöltőt többé-kevésbé öntudatosan áthatották. A török elleni fékezhetetlen harcvágy, vele párhuzamosan a végletekig fokozott bizalmatlanság az udvar iránt, uralkodnak a közvéleményen. Bécsben ismerték ez érzéseket s azzal a bizalmatlansággal, azzal az ellenszenvvel, mely Montecuccoliban, az udvar legkiválóbb képességű egyéniségében testesedett meg, kisérték Zrínyi s a magyarok törekvéseit. Amily buzgón hirdette itt Zrínyi egyrészt a türelmesség igéit, másrészt a török elleni örök háború eszméit, olyan buzgón támogatták ott a vallásviszály elmérgesedésére irányuló törekvéseket s igyekeztek a szultántól a béke fentartását megvásárolni. – Bécsben a két Zrínyi-testvérben soha sem bíztak teljesen s még a harctéren tett szolgálataik sem találtak elismerésre. Az örökös küzdelmek, melyeket a széleken a törökkel folytattak, európai hírnévre juttatták őket, ellenben az udvarnál visszatetszést keltettek, mert veszélyeztették békepolitikáját. Másrészt az irígy és kapzsi német kapitányok, kiket a hadi tanács a végvidéki várakba küldött, örökösen áskálódtak a Zrínyiek ellen, kik garázdálkodásaikat, a köznépen elkövetett zsarolásaikat nem akarták tűrni. Miklóst a báni állásban nem mellőzhették ugyan, de Pétert ismételten megfosztották katonai méltóságaitól. Elkeseredésében Péter már az ötvenes években érintkezésbe lépett Velencével, sőt, mint híresztelték, a törökkel is. A jól szervezett császári diplomatia hamar értesült e dolgokról s a Zrínyiek, elsősorban Miklós, kit Péter tetteiért is felelőssé tettek s kitől tekintélye s lángesze mellett természetesen leginkább féltek, hamar gyanuba kerültek. Tehetségeihez, érdemeihez, katonai képességeihez méltó hatáskörre hasztalan várakozott tehát… A mellőzés, a személyes sérelem kétségkívül reá épp úgy befolyással voltak, mint Montecuccolira. Amint személyes elkeseredése fokozódott, akképpen az a reménye, hogy az udvar megmentheti Magyarországot, egyre fogyott. Annál inkább nemzetéhez fordult tehát s egymás után írta tettre, önsegélyre, a honvédelem újjászervezésére irányuló szózatait a közvéleményhez. Már nagy eposza sok tekintetben politikai iránymű s ugyanazon célnak szolgál, mint egész írói tevékenysége. A dicső mult visszavarázslásával buzdítja harcra a kortársakat. De sem ez, noha nyomtatásban megjelent, sem csupán kézirati másolatokban keringő prózai munkák nem bírták a nemzetet a reform útjára terelni. A főuri társadalomban Zrínyinek általában kevés jó embere akadt s a besúgók nem egyszer megrontották viszonyát még a nádorral is, ki tehetségeinek és érdemeinek igaz tisztelője volt, kinek nejéhez a közeli vérrokonság kapcsa fűzte. A többi urak irígykedve nézték fokozódó népszerűségét s közönyösen, némelyek ellenszenvesen álltak ama férfiúval szemben, aki annyira kimagaslott közülük s aki elvekért küzdött, míg ők maguk csak előmenetelökkel, vagyonuk gyarapításával törődtek. Zrínyi népszerűsége nem a társadalom felső rétegeiben, hanem a tömegekben, a közép- és kisbirtokos nemességben, az értelmiségben terjedt el. Ezek önösség, irígység nélkül csodálták hősi tetteit a harcmezőn, törekvéseit a politika terén. Zrínyi az ő érzéseiknek, örömüknek és bánatuknak, szenvedéseiknek és reményeiknek adott kifejezést. De még e körökben sem olyan módon nyílvánult befolyása, mint a közügy érdeke kívánta volna. Áldották, csodálták, istenítették, de tettre nem buzdúltak. Elismerték vezérüknek, apostoluknak, de a vezérnek nem volt hadserege, az apostolnak nem voltak áldozatkész hívei. Zrínyi előtt ez sem maradt titok s mindig új meg új cselekvésre buzdúlt. Elejétől kezdve tudta, hogy nem pennával, hanem karddal fogja nevét a halhatatlanság könyvébe beírni s ha műveivel hatni nem birt, tudatosan olyan tettre szánta el magát, mely messzemenő katonai és politikai következményre vezetett.”
Szószerint átvettem Acsádyból ezt a kor- és jellemrajzot, mert Zrínyi és Montecuccoli szerepét és hatását az akkori Magyarországra nálánál tömörebben, jobban senki sem rajzolta és nem is rajzolhatja meg. Ép ezért sokkal helyesebbnek tartom, ha történelmünk egy-egy fejezetének ily mesteri megírására bukkanok, hogy azt szószerint átvegyem munkám keretébe, mint hogy más szavakkal, de alapjában véve ugyanazt a magam fogalmazásában mondjam el. Ez eljárás helyességét felismerve, idéztem már eddig is egyes kiváló történészeink és hadtörténészeink művéből az én munkám keretébe illő, megfelelő részeket és ugyanezt teszem a jövőben is.
[1] Latin szövegét és magyar fordítását lásd Hadt. Közl. 1890, 125.
[2] Horváth Mihály id. m. V, 510. – V. ő. Kazy id. m. II, 255. – Szalay Mihály id. m. V, 70.
[3] Pauler Gyula, Zrínyi Miklós és Montecuccoli Rajmond. Budapesti Szemle, 1867, IX.
[4] Mittheilungen des Kriegsarchivs, 1897.
[5] Pufendorf svéd követ jelentése. Helbig id. m. 69.
[6] Latin szövegét és magyar fordítását lásd Hadt. Közl. 1890. évf. 434–440. old.
[7] Bethlen Miklós önéletírása, I, 326.
[8] Ezt Zrínyi a következő szavakkal fejezte ki: „Szükséges, hogy a magyar nemzet, ha magának, posteritásának megmaradást kíván, tartson fegyvert kezében, de nem úgy mint eddig. Mert nem elég az, hogy minden particuláris embernek legyen fegyver a házánál, hanem hogy az ország tartson egy armadát lábon készen, aki mindenfelé, minden órában, télen, nyáron oda mehessen, ahova szükség kívánja. Ez minden fundamentomja a mi megmaradásunknak.” De ennek a hadseregnek, az azt alkotó hadaknak különbeknek kellett lenniök az eddigieknél, amelyeket Zrínyi szerint „nem kellett oly nagy ellenség mint a török, mert ezeket a hadakat egy februáriusnak szele, egy étszakának virrasztása, egy napnak koplalása megrontotta.”
[9] Erre vonatkozó programmját így fejti ki: „Azt mondják pecunia nervus belli. Ezt is meg kell találnunk… Igaz, hogy a magyar nemzet nem oly pénzes, mint más nemzetek, de találunk mindnyájan, ha akarunk… Hagyjunk békét egy kevéssé a pompának, a vendégségnek és sok haszontalan épületeknek, a prémes köntösnek és ezüst kupáknak és más haszontalan cifraságnak, csináljunk pragmaticát mindenekről, reformáljuk magunkat elsőbben, kik elei vagyunk az országnak, azután az alattunk valókat.”