A beérkezett számtalan jelentés nem hagyott fenn kétséget az iránt sem Rákóczynál, sem a bécsi udvarnál, hogy a török 1660 tavaszán nagyarányú hadműveleteket kezd Erdély és a hozzátartozó Részek ellen. És ennek dacára egyikük sem tett semmiféle ellenintézkedést a közeledő vészfelleg elhárítására. A bécsi körök, mintha ez a kérdés egyáltalában nem érdekelné őket, még a fülüket sem mozgatták meg, Rákóczy pedig továbbra is Szebennek semmitmondó és semmi haszonnal sem járó komolytalan ostromával töltötte drága idejét. Ily körülmények között a katasztrófának biztosan be kellett következnie.
A hadjárati terv, mely szerint a nagyvezír 1660-ban Rákóczy ellen eljárni szándékozott, elég különösnek látszik. Feladatul a porta egyrészt Rákóczy legyőzését és megsemmisítését, másrészt Várad elfoglalását tűzte ki. Nevezetes, hogy ennek a feladatnak első részét a nagyvezír nem az Erdélybe, mint Rákóczy tartózkodási helyére és tulajdonképpeni székhelyére való benyomulás által, hanem a Részeken át nagyot kerülve, rendelte megoldandónak. Ennél a török hadvezetőséget alighanem az a felfogás és gondolatmenet vezérelte, hogy egyszerűbb és könnyebb ugyan a Rákóczyval való leszámolást a Havasalföldről és Moldvából való benyomulás által elvégezni, de ez esetben Rákóczynak, ha csak őt és seregét teljesen körülkeríteni nem sikerül, nyitva állott az út, hogy a döntő összeütközés elől kitérve, avagy vesztett csata után Nagyváradra, vagy a Részekbe visszahúzódva, ott újból szívós ellenállást fejthessen ki. A Bánffy-Hunyadon, illetve a Meszes kapun át oda vezető két lyuknak előzetes elfoglalása és betömése, vagyis a Kolozsvárig való előnyomulás és ennek a kiválóan fontos gócpontnak a birtokba vétele által gondolta a nagyvezír ennek az eshetőségnek legjobban elejét vehetni, mi mellett még az a nagy előny is el volt könyvelhető, hogy előzetesen Rákóczynak két legfontosabb területe és bázispontja, Bihar megye és a hajdúság otthona az ott végzendő elpusztítás révén a Rákóczynak szóló további segélynyujtásból ki is volt kapcsolható. Így elemezve és feltüntetve a dolgot, lehetetlen be nem látnunk, hogy a nagyvezír hadjárati terve valóban helyes és ami a fő, felette praktikus volt.
A két feladatot Köprili Mohamed nem egyszerre, hanem egymás után oldotta meg, ami annál könnyebben ment, mert a budai pasának rendelkezésére bocsátandó haderők a magyarországi szandzsákokból állíttatván ki, már kora tavasszal rendelkezésre állottak, míg a tulajdonképpeni Törökországból kiállítandó csapatok egybegyűjtése mégis jóval több időt vett igénybe.
Az mindenesetre feltűnő, hogy a nagyvezír az első feladat végrehajtására csak félannyi erőt szánt, mint Nagyvárad ostromára; látszik tehát, hogy Rákóczy ellenálló erejét a portán nem valami nagyra taksálták s ebben a történtek szerint igazuk is volt, bár arra előre nem igen lehetett számítani, hogy Rákóczy oly készületlenül és vétkes nembánomsággal és könnyelműséggel fog a jövő tavasz eseményei elé tekinteni.
A fejedelem által Gyulay Ferencnek adott ama utasítás, hogy csupán a maga és a hajdúk erejére támaszkodva szálljon szembe a tetemes erővel Nagyváradra és a Részekre törő ellenséggel, teljesen indokolatlannak és elhibázottnak mondható. A helyzet kiéleződésének pillanatától kezdve neki magának is ott, nem pedig Szebennél volt a helye.
A törökök válogatott kegyetlenkedései s azok keretén belül koponyanyúzási tevékenysége mint a legbarbárabb és legembertelenebb eljárás a legnagyobbfokú megvetést váltja ki minden józanul gondolkodó ember szívében, viszont a magyarok pocsaji és székelyhidi ingerkedését és virtuskodását a legnagyobb mértékben elhibázott, szinte ostoba ténykedésnek kell minősítenünk. E helyett a pocsaji és székelyhidi várak őrségének teljesen nyugodtan maradva, inkább örülniök kellett volna, hogy az ellenség szép csendesen elhaladt mellettük és még a környékbeli népet sem igen bántotta.
Amikor Rákóczy Szeben alól elvonult, első gondolata az volt, hogy Váradot kell megmentenie. Szó sincs róla, nagyon sok szólt emellett, csakhogy most már a fejedelem ezzel, amikor már nyakán volt a budai pasa, régen elkésett. Elvileg ama elhatározása ellen sem lehet kifogást emelni, hogy Kolozsvár védelmére attól északkeletre a Szamos völgyében Szamosfalvánál akart állást foglalni, bár a nagy erőkülönbözetre való tekintettel eredményes ellenállás kifejtésére számítani nem igen lehetett. A felette súlyos helyzetben nem csoda, hogy a fejedelem és alvezérei közt nézeteltérések keletkeztek, melyek aztán a legsajnálatosabb kapkodásokban nyilvánultak meg és ki mondaná azt irígylésre méltó állapotnak, amikor a sereg a jelen esethez hasonlóan hol előre, hol hátra táncol.
A döntő mérkőzés elfogadásáért a Szászfenes és Szászlóna közötti területen nem Rákóczyt, mert ő ellene volt, hanem a főbb alvezéreket, közöttük elsősorban Gaudyt terheli a felelősség. Most utólag nehéz eldönteni, nem-e lett volna tényleg helyesebb Rákóczy elgondolása: a jelentékeny erőkülönbözetre való tekintettel a döntő összeütközés elől kitérve, a jól kiépített és szükségletekkel és kellően ellátott Nagyvárad falai mögé húzódni, ahol célszerű, tevékeny és erélyes védekezés mellett akár hónapokig is dacolni lehetett volna akár a budai és Ali pasa egyesített seregeivel is. A valószínűség minden esetre Rákóczy és nem Gaudyék elgondolását tünteti fel célhozvezetőbbnek. Azt azonban el kellett ismernünk, hogy Rákóczy az alvezérei által ráerőszakolt mérkőzés sikere érdekében nemcsak hogy a sereg megfelelő csatarendbeállítása és az egyébként szükséges intézkedések lelkiismeretes megtétele tekintetében minden tőle telhetőt megtett, hanem magában a küzdelemben is bátran és példaadóan viselkedett, sőt a kivívandó végső siker érdekében még saját életét is kockára tette, bár hiába és eredmény nélkül. Az ő lelkét a sok célszerűtlen vállalkozás és magatartás révén minden esetre sok bűn terhelte, de utolsó vitéz viselkedésével és igazi katonás halálával legalább azok egy részét félig-meddig sikerült kiengesztelnie.[1]
A két sereg csatarendbe állítása tekintetében feltűnő, hogy míg a négyszeres túlerő felett rendelkező budai pasa egy gyengébb rész előretolása mellett egész erejét a mindössze mintegy 2.000 lépés széles völgytalpon egyetlen egy harcvonalba állította, amihez a rendelkezésre álló sík terület majdnem szűknek bizonyult,[2] addig Rákóczy két harcvonalba állította fel haderejét s miután ilyenformán az egész sík területet csapatjaival ki nem tölthette, az egyes csapattesteket önmagukba zárkózva, megfelelő hézagokkal, illetve térközökkel állította egymás mellé.[3] Semmi esetre sem volt helyes, hogy a csürüllyei pap megbízhatatlan embereit a fejedelem szintén az első harcvonalba állította, ami mindjárt a csata kezdetén megbosszulta magát. A kisegítő személyzetnek és állatoknak hátul egy harmadik vonalban történt sorba és rendbe állításának sok értelme nem volt. Ezek különben a legelső puskalövésekre máris kereket oldottak.[4] Így tehát nem is beszélhetünk a magyarok részén három, hanem csak két harcvonalról. A két harcvonalba való felállítás ellen kifogást nem igen emelhetünk, sőt talán a budai pasa is helyesebben cselekedett volna, ha nagyszámú lovasságából egy részt, esetleg Boldvai csoportját általános tartalék gyanánt harmadik harcvonalban tartotta volna vissza. A gyalogságnak, illetve a janicsároknak a pasa által kijelölt feladattal a szárnyakon való alkalmazása már a terepviszonyokra való tekintettel is teljesen indokoltnak és célszerűnek mondható.
A május 22-én reggel lángra lobbant csata képe legkevésbbé sem mondható egységesnek, miután az több részletharcból tevődött össze. E részlet-cselekmények és harcok legfőbbjei: Husszein jobb szárnycsoportjának támadása és visszaverése Kováts Gergely által; Husszein és Szejdi Achmed balszárnycsoportjainak támadása Rákóczy jobb szárnya ellen; Rákóczy személyes beavatkozása jobb szárnycsoportjának harcába, hősi küzdelme és halálos megsebesülése, majd ennek a szárnynak teljes felbomlásban való visszavonulása; az ellenség jelentékeny részének visszaverése folytán ekként felszabadult és még nagyobb viszonylagos túlerőre szert tett összes török erők fölényes támadása az egyidejűleg három oldalról körülfogott magyar balszárny ellen és annak rövid időn belül történt teljes tönkretétele. Ezek az egymást követő harcmozzanatok, úgy amint egymás után lejátszódtak, lényegesen megkönnyítették a számbelileg amúgy is túlsúlyban levő török seregnek aránylag rövid idő alatt, mert a küzdelem aligha tartott tovább néhány óránál, a végleges siker kivívását.
Hogy az ónodi lovasság az előreugratott Rákóczyt nem követte azonnal, hanem csak bizonyos idő mulva, sőt Kraus állítása szerint talán ép e veszedelmes pillanatban gyáván és ok nélkül kereket oldott, az, bármi lett légyen is ennek az oka, minden esetre sajnálatos és meg nem bocsátható mulasztásnak minősíthető, mert ezáltal vált lehetségessé, hogy a fejedelmet néhány török körülfogja és rajta halálos sebeket ejtsen.[5]
Török részen a harcvezetés céltudatosan és a legszebb eredményt biztosító módon folyt le, de hogy Szeidi Achmed a kivívott remek győzelem után a megvert ellenség üldözésével egyáltalában nem gondolt, azt igen nagy mulasztásnak róhatjuk fel. Ennél persze az utálatos halottfosztogatás és zsákmányolás vágya is nagy mértékben közrejátszott. A két fegyvernem, a gyalogság és lovasság összműködése ugylátszik mintaszerű volt. Török tűzérségről a kútfők egyáltalában nem tesznek említést, de ha volt is, az épúgy mint Rákóczyé, csupán statiszta szerepet játszott.
Bár nem lényegbe vágó dolog, de azért a helyes nomenklatura kedvéért mégis felemlítem, hogy a szászfenesi viadalt Gyalókay tévesen ütközetnek, Jármy ellenben helyesen csatának keresztelte el. Ütközet elnevezéssel ugyanis csupán kisebb seregrészek, seregtestek, csapattestek és még ennél is kisebb kötelékek harcát szoktuk illetni, míg csata (németül Schlacht) alatt már csak nagyobb seregtesteknek és seregeknek az illető hadjárat sorsát lényegesen befolyásoló döntő összeütközéseit értjük. Már pedig ahhoz csak nem férhet kétség, hogy a Szászfenesnél történt események az 1660. évi hadjárat sorsára döntő befolyást gyakoroltak.
A váradi eseményekre áttérve, mindenekelőtt a bécsi udvar és Souches tábornok teljesen passzív magatartása ötlik szemünkbe. De ez nem lep meg bennünket, mert e körök rövidlátó, önző, az oktalan gyűlölet által sugalt rosszakaratú és tulajdonképpen saját érdekeikkel is merőben ellenkező magatartása már annyira megszokott dolog, hogy szinte csodálkoznunk kellene, ha e tényezők máskép cselekedtek volna.
Hogy Gyulay Ferenc az elhalt fejedelem hült tetemeit Ecsedre elkísérte, azon nincs mit kifogásolnunk, de hogy nagyobb dísz és pompa kifejtése kedvéért a várőrség nagy részét is magával vitte, amikor a rengeteg számú ellenség beérkezése a vár elé nap-nap mellett biztosra volt vehető, ezt majdnem bűnnel határos cselekménynek kell minősítenünk. Annál nagyobb elismerés és dicsőség illeti a várban visszamaradottakat, hogy elenyészően csekély létszámuk dacára a rengeteg túlerővel szemben oly hosszú ideig rendíthetetlenül kitartottak.
A helyettes várparancsnok és alvezére által tett intézkedéseket, nemkülönben a várkatonaság és várnépség s kivált a lelkes nők viselkedését minden dícséreten fölül állónak kell mondanunk. Ezek a hősök valóban megérdemlik, hogy egy kategóriába soroltassanak Szigetvár, Eger, Drégely, Temesvár hős védőivel.
Ali pasának általunk ismert rendelkezéseiből nem tűnik ki, hogy ő a vár alá érkezése alkalmával nyomban intézkedett volna a várnak minden oldalról való körülzárása iránt, azonban valószínű, hogy ezt a fontos rendelkezést nem mulasztotta el. Feltűnő, hogy az egész ostromot úgyszólván kizárólag Ali pasa seregcsoportja hajtotta végre, míg Szejdi Achmed, akivel a szerdár nem a legjobb viszonyban volt, hadseregével együtt az egész ostrom tartama alatt tétlenségre volt kárhoztatva. Az ő részéről talán csak az egy péntekhelyi üteg vett tevékeny részt az ostromban, bár nincs kizárva, hogy ez az üteg is Ali seregcsoportjához tartozott. Igaz, hogy ez utóbbi egymagában véve is óriási túlerővel rendelkezett a minimális várőrséggel szemben, de az erőknek ily egyenlőtlen alkalmazása még sincs rendjén.
Az ostromnak másfél hónapig húzódó hosszú tartama mindenesetre feltűnő és a körülmények által semmikép sem indokolható.
A török tűzérség eleinte elég gyengén viselkedett, hanem később annál jobban tűnt ki lőszabatosságával. Épígy kalapot kell emelnünk a vár tűzérsége által felmutatott eredmények előtt is, kivált, ha tekintetbe vesszük, hogy a várban a tűzérszakmához értő ember alig volt.
Feltűnő, hogy a várárok lecsapolása a száraz időjárás dacára oly hosszú ideig tartott. Ennek oka alighanem az lehetett, hogy a Sebes Kőrös vizállása magasabb volt mint a Várárok feneke s hogy viszont ennél a Hévjó Kőrös medre mélyebben feküdt. Hogy ennek a faktumnak a felismerését egy rabnő tette lehetővé, mindenesetre érdekes tünet.
Végül szinte csodálkoznunk kell, hogy Ali pasa a már annyira megrongált vár őrségének oly, minden megalázástól mentes, szinte tiszteletteljes feltételek mellett tette lehetővé a számára már teljesen kilátástalan ügy végső likvidálását és az is dicséretére legyen mondva, hogy az egyszer a kikötött feltételek elvileg be is tartattak.
[1] Végső kűzdelme és megsebesülése részletes körülményeit alább a 157. oldalon a 282. számú jegyzet alatt közöljük Kraus előadása szerint. – Rónai Horváth id. m. II, 203. old. sokkal szigorúbban ítélkezik II. Rákóczy felett, mondván: „Nagyratörő reményei közül egy sem ment teljesedésbe s nem hogy királyi koronát nyert volna, de elvesztette országát, mely azontúl a török játékszere lőn; elvesztette Erdély szabadságát, alkotmányát, el mindazt, amiért Bocskay, Bethlen és I. Rákóczy György küzdöttek és a linczi béke, mely elődjei félszázados küzdelmeinek ára volt, ezentúl hitvány foszlány lett a császár kezében. Hogy ballépéseit életével fizette meg, az nem engeszteli ki amaz ezrek halálát, kik érte, miatta elvesztek, nem az ország bukását, mely Magyarország reménye, támasza volt, ezentúl pedig a német és török zsákmánya lőn.”
[2] Bethlen János id. m. II, 126. és Kraus id. m. II, 68.
[3] Bethlen János id. m. II, 127.
[4] Jármy id. m. 20: „A török lovasság egy része Lóna alá kerülve, Rákóczy jobb szárnyának azt a hátulsó részét, amelyben a csürüllyei oláh pap legényei s a fejedelem zsoldos lovasai voltak, hátulról bekerítette. Ezt látva a háttérben levő málhások és élelmezők, azonnal futásnak indultak Kapus felé s futásuk csak növelte a török harczi ösztönét.”
[5] Kraus, aki tévesen Kováts Gergelyt a jobb szárnyon szerepelteti, azt állítja, hogy Rákóczy az ő segítségére rugtatott előre, cserben hagyva legmegbizhatóbbnak tartott ónodi lovassága által, melyet az alábbiak szerint igen kemény szemrehányásokkal illet. Azt mondja ugyanis id. m. II, 70. old. „alss dess Kovats Gyergely noht undt gefahr der Rakoczi ersehen, ist er ihn iegener perschon mit grosser Furi, denselben zu erretten, gerant, nicht anders vermeinendt, die Onader Katner, welche er zu seiner Wacht und schutz… gestellet, folgeten ihm nach, weill aber solche still blieben undt der Rakoczi mit etligen wenigen seiner Diener zu weit in die Türcken eingerennet, hat er mit eigener Hand tapfer gefochten, undt selbst etliche Türcken der Vornembsten nidergemacht biss er endlich Vier wunden, als 2 am Kopf, undt 2 am leib empfangen; alss er aber wegen der einem Wunde am lincken Schlaff, welche ar ihm selbst ihn eill mit seinem facenettlein undt tuch verbunden, ermüdet, ist er mit hilf seiner diener auf ein frisches undt gerast ross gesetzet undt sehr müheselig und Kraftloss davon bracht werden, die Onader Katner aber, welche er ihm vor das beste Volck zu seiner wacht erlösset hatte undt sich in dess Rakoczi noht undt gefahr auch aus der stell nicht beweget hatten, welche doch ihm mit gutem Fug undt geringlig erretten undt schützen kennen, hatten alssbladt nachdem der Rakoczi ihn die feind gesetzet, die Flucht gegeben undt Ungerlandt ohne Verlirung eines menschen gesucht; diese waren derjeniger die unter der Hermannstadt Eördigh lelkü genennet würden undt lauter eissen. Mauren undt menschen fressen undt verdeien wolten, ihn der höchsten gefahr aber lassen sie ihren Herren im stich und werfen das Hasenpanier zum ersten auf undt fliehen.” – Igaz, hogy e lesujtó ítéletet szász és nem magyar író vetette papírra s így nem kell azt száz százalékig valónak elfogadni. – Ezzel szemben Bethlen János id. m. II, 130. old. csak azt mondja: Cohrtes Onadianas, quas pro sui custodia reservaret, se non sequi minime animadvertens, invadit itaque cum paucuis animose Turacas…” – Szalárdi pedig id. m. 40. old. így ír a dologról: „De hogy a törökök annál inkább nekifelesednének, míg az ónodi katonák, kiket oltalmul személye mellé itt is maga választott vala, megsegítenék (kik hogy kirugaszkodott volna a dandárbul, csak eszekbe sem vehették vala) négyet rajta nagy sebeket ejtettek vala”. – De nemcsak a lovasság, hanem a gyalogság sem állott a helyzet magaslatán. Legalább Bethlen János id. m. II, 127. old. ezt írja róla: „In medio peditatus, qui tam numero quam robore mediocris, collocatus”, vagyis úgy számra, mint minőségre nézve csak közepesnek volt mondható.