XVI/6. és XVI/7. számú melléklet.

Barcsay kevésszámú hadával Bonchidán megjelenve, csakhamar tisztába jött vele, hogy Szejdi Achmed nem azt tartja feladatának, hogy Erdélyt az ő kezébe adja vissza, hanem hogy a nagy sarcot behajtsa rajta s aztán a szerdárrá (fővezérré) kinevezett Ali pasával egyesülendő, hadseregét Nagyvárad alá vigye. A nagyvezír nevében június 4-én hozzá intézett szigorú parancsa[1] ez iránt semmi kétséget sem hagyhatott fenn. Barcsay nem mert ellenkezni és ez hiábavaló is lett volna s így július 5-ére Segesvárra hívta össze a rendeket, akik az ő távollétében kivetették az óriási sarcot s annak behajtása iránt szigorú intézkedéseket tettek. Bonchidáról a budai pasa Kővárra helyezte át táborát, miután a várat a kapitánya, Mikes János ellen fellázadt őrség Barcsaynak önként átadta. Utóbbinak Szejdi Achmed azt is meghagyta, hogy Nagyvárad békés átadása iránt haladéktalanul intézkedjék, de ez titokban ellenállásra, kitartásra buzdította a váradiakat, akik meg is fogadták a jó tanácsot. Kővárról Ecsed alá szállott a budai pasa, de Mikes Kelemen várnagy vonakodott a gondjaira bízott várat átadni. Itt vette Barcsay Haller Gábor szomorú tartalmú levelét, akit a Belgrádból Temesvárra előnyomult Ali pasa szerdár üdvözletére küldött, de ez a követet fogságba vetette, mert Erdély még mindig adós volt az 1658. évi 500.000 tallér hadi költséggel. Ekkor Barcsay személyesen indult Alihoz, de ez őt is letartóztatta s mindkét foglyát magával vitte Nagyvárad alá.

Várad akkoriban mint Erdély és a hozzá tartozó Részek egyik legfontosabb kulcspontja egyúttal a királyi terület uralásának szempontjából is fontos szerepet játszott. „Ezt a várat – írja Acsády id. m. VII, 98. old. – kivánta most a török, de nemcsak ezt, hanem a király területéből a két vármegyét (Szatmárt és Szabolcsot) is, melyeknek Rákóczy halálával a török által elismert békeszerződések alapján egyszerűen vissza kellett szállniok a magyar királyra. Így a nagyvezír nemcsak Erdély, hanem a királyi terület nagyarányú megcsonkítását is tűzte ki Ali és Szejdi pasák csakhamar egyesült hadi céljául. A török-erdélyi kérdés kivetkőzött eddigi jellegéből s nagy nemzeti, sőt nemzetközi jelentőséget nyert. A bécsi udvarnak minden békeóhaja mellett foglalkoznia kellett tehát a komoly katonai ellenrendszabályok ügyével. Lipót már március 29-én maga elismerte, hogy veszedelem fenyegeti Magyarországot és némi idegen hadat indított a határra. Csakhamar maguk a váradiak is a királyhoz fordultak s az esetre, ha vallásszabadságukat biztosítja s őrséget küld a várba, készek voltak uralma alá helyezkedni.[2] A magyar tanácsosok első sorban Wesselényi Ferenc nádor, ki Várad sorsát őszintén szívén viselte, a legmelegebben ajánlották Várad megsegítését”, még ha ez a törökkel való háborúra is vezetne. Egyébként ennek a háborúnak „az eszméje ekkor Németországban sem volt népszerűtlen.[3] E mellett Velence szövetségére biztosan lehetett számítani, mert a köztársaság még mindig háborúban állt a törökkel. Sőt az udvar ez időben kellő sereggel is rendelkezett, mert a svéd–lengyel háború ez évben az olivai békével befejeztetett s az északon működő császári hadakat magyar földön lehetett alkalmazni.” Ámde Lipót bécsi tanácsosai határozottan ellene voltak minden komolyabb konfliktus előidézésének, ellenben a két vármegyét még sem akarták a töröknek átengedni s így „a király rendeletéből nagyobb német had indíttatott a Tiszához, hogy az ellenséget szemmel tartsa s mihelyt a körülmények engedik, német őrséget tegyen ama várakba, melyek eddig Rákóczy kezén voltak. Fővezérré Souches tábornok rendeltetett, aki azonban a váradiak azon kérését is megtagadta, hogy legalább 400-500 gyalogost s néhány tűzért is küldjön segélyükre. Ellenben követe s levele útján biztosította Ali pasát, hogy seregének csak az a rendeltetése, hogy a királyi becsületet megvédje a tatárok ellen. Nem fogja tehát a török hadműveleteket mindaddig háborgatni, míg azok a király területét nem érintik. Hasonló bíztatást kapott Ali Lobkovitz hercegtől, a haditanács elnökétől.”

Így állottak a viszonyok, amikor Ali pasa és Szejdi Achmed Várad alá érkezve, annak ostromához fogtak.

Mielőtt ennek leírásába fognánk, Várad várának akkori állapotáról kell röviden megemlékeznünk. Az e tekintetben szükséges tudnivalókat Gyalókay, Nagyvárad ostroma 1660-ban[4] című kimerítő és szakszerű tanulmányából vesszük át s egyben a XVI/7. számú mellékletben háromszoros nagyításban némi technikai változtatásokkal reprodukáljuk az említett tanulmányhoz tartozó 1. számú mellékletet is.[5] „Várad vára, – írja Gyalókay – a későbbi belső vár (Bv.), a 11. század végén, Szent László székesegyháza körül (a vázlaton 1-el jelezve), annak védelmére a Sebes-Kőrös két ága között épült”[6] s eredeti középkorias alakját a 17. század végéig megtartotta… E belső vár körül épült, Gyula elvesztése, tehát 1566 után, az akkor már erősen terjedő újabb olasz várépítő modorban, vagyis a bástyarendszer szerint, a külső vár (Kv.), mely a kaputorony kivételével máig is változatlanul fennáll, míg a belső várat 1692 után, a sok átépítéssel eredeti mivoltából teljesen kiforgatták.

„1569-ben épült a „Királyfia” bástya[7] (4), körülbelül 1570 és 1590 között, a „Veres”, „Aranyos” és „Csonka” bástya (3, 2, 1.), 1573-ban a kapu, a fölötte levő toronnyal (6), 1576-tól 1596-ig pedig a „föld” vagy „fa” bástya (5), melyet Bethlen Gábor 1618-ban tőből újjáépíttetett, s melyet azóta Bethlen bástyának nevezünk.[8]

„A külső várnak csak egy kapuja volt, a nyugati oldalon a Bethlen- és Csonka-bástya között, míg a belső vár kapuja (III) dél felé nyilott. – A kurtinákra merőlegesen álló rövid és hátratolt bástyaszárnyak kazamatái 2-2 ágyú felvételére szolgáltak, míg a többi ágyú a nyilt gáton volt elhelyezve.[9] – Az átlag 30 m. széles főárkot (8) a Királyfia-bástya alatt a Kőrös déli ágával, a Csonka-bástya felett a folyó főágával, földalatti, boltozott csatorna kötötte össze (r-r, s-s). – A belső árokfalak (escarpe-falak) a vársík (glacis) tarajvonala fölé emelkedtek.

„…A várnak a 17. század derekán már lényeges fogyatkozásai voltak. Az első, ki nem küszöbölhető hiba, a szőlőhegyek közelsége volt. 1660-ban a törökök Szent Péter hegyéről (a mostani Kálvária-hegy) 800, Szent István hegyéről (most Kőrös oldal) 900 m. távolságból, s 60–70 m. relativ magasságból könnyűszerrel be tudtak már a vár belsejébe lövöldözni, s a belsővárat a védők nyakába rontván, a várudvaron való közlekedést és tartózkodást lehetetlenné tették, még mielőtt a főgátat összelőtték volna. Ellenben a vártűzérség, a kedvezőtlen terepszög következtében egyik magaslatra sem tudott fellőni. – A másik hiba a város közelsége volt. Ugyanis nyugaton a „Péntekhely” vagy „Péntekszer” nevű belsőváros, keleten „Velence”, délen pedig „Vadkert” külváros, a várból való szabad kilövést csaknem mindenütt megakadályozták, ellenben a támadónak sok tekintetben előnyére voltak. A város közelsége szülte aztán a harmadik hibát, a külső mellékművek teljes hiányát, minek következtében lehetővé vált, hogy az ostromló már a legelső ütegeket a főgáttól körülbelül 300 m. távolságban építvén, az amúgy sem nagy várnak egész területét veszélyeztesse. De volt még egyéb hiba is. I. Rákóczy György idejében ugyanis tovább folyt az építkezés, de sok rendszertelen babrálással inkább rontottak, mint javítottak a váron. Ahhoz nem értő ember terve alapján az addig csak 30 m. széles árkot 50 m.-re szélesítették. Nagy munka lehetett, mert a külső árokpart falazása még 1661-ben, tehát 12 évvel I. Rákóczy György halála után sem volt készen. Az árok kiszélesítésével aztán elérték azt, hogy a glacis tarajvonala az árok belső (escarpe-) falát még annyira sem fedte, mint eddig, s ezenfelül az árok külső (contreescarpe-) falának a bástyacsúcsokkal szembe eső részeit a hátratolt bástyaszárnyak kazamatáiból nem lehetett többé pásztázni, miután a bástya-fülek (orillon) miatt az ágyúkat odairányozni nem lehetett. Mindezen hibákat még azzal tetézték, hogy az újabb olasz modor szerint amúgy is nagyon magas escarpe-falakat még magasabbra építették, ami azután, az előbb említett hibákkal egyetemben, az ostrom alatt kegyetlenül megbosszulta magát. Teherhárító boltozatok hiányában a mellvéd földtömegének egész oldalnyomása az árok belső falára nehezedett, minek következtében aránylag csekély faltömeg leomlása az egész rendszer egyensúlyát megzavarta. A belső vár falai pedig még 1660-ban is a főgát tarajvonala fölé emelkedvén, valóságos golyófogót alkottak, anélkül, hogy az aktiv védelemben részt vehettek volna, miután ágyuk felvételére nem voltak berendezve. Különben a belső vár a külső vártól sem árokkal, sem más akadállyal elválasztva nem volt.

„A vártól nyugatra eső Péntekhely szintén meg volt – bár nagyon tökéletlenül – erősítve. Nyugati oldalán (a mai nagyvásártér nyugati szélén), a Kőrös két ága között, észak-déli irányban mély árok és egy-egy bástyában végződő szabadon álló magas kőfal állott, közepe táján (a mai Zöldfa-utca keleti végén) csapóhidas (emelcsős) kapuval. Az északi bástyától a hídnál álló emelcsős kapuig (a mai főreáliskola táján) cölöpgát húzódott a Kőrös partján végig, de a híd és a Csonka-bástya között hézag volt, mert a gátnak valamikor itt állott folytatása 1661-ben már el volt pusztulva. A déli bástya és a Vadkert-kapu között rozoga föld- és sövénygát állott… Eszerint Péntekhely kerítésének, 1660. évi állapotában, semmi értelme és haszna nem volt… Velence, Vadkert és részben Olaszi is, ott ahol természetes határa nem volt, körül lett árkolva, de számbavehető erődítésről itt sem lehetett szó.”

Így nézett ki a lőszerrel és élelemmel ugyan elég bőven ellátott vár holt ereje, vagyis erődítési állapota, az eleven erő tekintetében pedig talán még ennél is rosszabbul állottak. Ibrányi Mihály, a helyettes kapitány, Boldvai Márton a fejedelem tetemeit kisérte Ecsedre s ez alkalomból, sajnos, a várőrség nagyobb részét is magával vitte. S miután Barcsay kapitányt, Haller Györgyöt, Ali pasa táborában vasra verve fogva tartotta,[10] a várparancsnokság az ostrom idején Alpestesi Balogh Máté alkapitányra hárult, ki mellé 8 tagból álló vezérkar és védelmi tanács volt beosztva, még pedig Ibrányi Mihály, a helyettes kapitány, Boldvai Márton és Belényesy Ferenc, Bihar vármegye alispánjai (kik közül azonban Boldvainak, mint tudjuk, az ellenséget kellett szolgálnia), továbbá Szalárdi János, a hiteles hely jegyzője és korának jeles krónikása, Rácz János, ügyes és tapasztalt katona s azonkívül 3 városi tanácsnok.[11] Ezek szerint a parancsnokon kívül csak két katonailag képzett tagja volt a tanácsnak: Ibrányi és Rácz.

A visszamaradt várőrség létszáma mindössze 850-900 főből állott s ezek között alig volt több 200-300 gyakorlott katonánál, kik közül alig néhányan voltak járatosak a tűzéri teendőkben, holott a védőművek elég nagy kiterjedésénél fogva legalább 2.500-3.000 emberre, s köztük mintegy 50 kiképzett tűzérre lett volna szükség. E felette kedvezőtlen viszonyok ellenére „a váradiak nem csüggedtek. Megesküdtek, hogy megtartják a várat s a legnagyobb buzgalommal tették meg az előkészületeket a védelemre. Szétosztották egymás közt a bástyákat, melyek mindegyike külön kapitányt kapott egyenként 150 emberrel. E kapitányok közt voltak Weér György, Boldvai Gergely, Nagy Ferenc, Tisza István. Tartalékul 100 vitéz és 35 diák maradt. Három jeles pap, Komáromi Péter, Igaz Kálmán és Kállai lelkesítették a vitézeket kitartásra s az egész ostrom folyamán fáradhatatlan odaadással végezték a buzdítás és vígasztalás szent munkáját. Orvos azonban egy sem volt a várban; a betegeket és sebeseket csak két borbély látta el, de ők is kellő gyógyszer nélkül működtek.”

A várőrségnek ily fogyatékos létszáma mellett Balogh várparancsnok helyesen cselekedett, hogy az úgyis felette gyengén megerősített s így hosszabb ideig alig tartható Péntekhely külváros védelméről egyáltalában lemondott s azt a török közeledésnek hírére július 13-án fölégette.

A következő napon, július 14-én Várad alá érkezett az ellenség és ott három nagy csoportban helyezkedett el. Ali pasa seregcsoportja a Velence-külvárosban a Kis Kőröstől a Velence utcáig a házak és gyümölcsfák által eléggé jól eltakarva a vár keleti oldalán helyezkedett el. Szejdi Achmed pasa seregcsoportja az ellenkező, vagyis a nyugati oldalon, Zsupos és Szombathely külvárosokban és Olaszi nyugati részében helyezkedett el. Végül a nem harcolók állományából alkotott harmadik csoport a málhával a vártól északra, a Szent Péter, Aranyos és Ablakos hegy által képzett völgyben, a Párizs patak mentén ütötte fel táborát. Ezek szerint Ali pasa csoportja a vártól körülbelül 300 méternyire állott fel, ellenben Szejdi Achmed csoportja már csak mintegy 700, a vonat-csoport pedig még 1.000 méternyire sem közelítette meg a vár erődítményeit s így az utóbbi kettő, de még Ali pasa seregcsoportja is, a várágyúk hordtávolságán kívül helyezkedett el.[12]

Az ostromló török sereg erejét a források nem határozzák meg pontosan. Fessler-Klein (id. m. IV, 293.) Horváth Mihály (id. m. V, 499.) és utána Rónai Horváth (id. m. II, 203.) azt mondja, hogy Ali pasa július 10-én 50.000 emberrel érkezett meg Várad alá. De egyik sem említi, hogy ebben a számban Szejdi Achmed seregcsoportjának létszáma is benfoglaltatik. Az eredeti parancs szerint Ali pasának magának kellett 50.000 emberrel Várad elfoglalására elindulnia[13] s így nagyon valószínű, hogy a Várad alatt összpontosult összes török haderők létszámát legalább 60-65.000 főre tehetjük.

Az ostrommunkálatok előkészítése közben július 15-én Ali pasa megadásra szólította fel a vár őrségét s ugyanekkor Barcsayval is megíratott hasonló tartalmú levelet, de ez egyidejűleg más úton más tartalmú levelet is küldött be a várba, mely az őrséget ellenállásra intette s így a pasa tagadó választ kapott, aki erre komolyan hozzálátott az ostrommunkálatokhoz. Ezek a Szent Ferenc utcában épített ostromüteggel vették kezdetüket, amelybe néhány tízfontos ágyút helyeztek el. Ennek az ütegnek nem a várfalak törése volt a rendeltetése, hanem hogy a várőrségnek a nyilt gáton való tartózkodását megnehezítve, megkönnyítse a janicsároknak a Kőrös mentén való befészkelődését (a vázlaton In-nel jelezve), melynek meredek partja különben eléggé fedezte őket a várból jövő lövések ellen.[14] „Ez a Szent Ferenc utcai üteg – írja folytatólag Gyalókay szakszerűen és igen érdekesen megírt tanulmányában – eleinte olyan rosszul lőtt, hogy csak a belső vár bástyatornyainak cserépfedelét tördelte össze. – Vele csaknem egyidejüleg, Szent Péter hegyének tetején, a vártól körülbelül 800 m. távolságban, szintén épült egy üteg (a vázlaton a-val jelezve), melyet 11 nehéz ágyúval szereltek fel. Bárha eleinte ez az üteg is túllőtt a váron s a törökök csak hosszabb idő (Szalárdi szerint két óra) multával jöttek rá, hogy a lövőszert hiába pazarolják, a janicsárok mégis meg tudták a lábukat a Kőrös mellett vetni, amiben egyébiránt Szalárdi emlékirata szerint a roppant szárazság is hathatósan támogatta őket. Alig helyezkedtek el a janicsárok a Kőrös partján, máris megkezdték a közelítő árkok ásását a vár árka felé. Ugyanakkor Szent István hegyén, a vártól körülbelül 900 m. távolságban, szintén megszólaltak a törökök nehéz ágyúi, főleg a Veres bástya belsejét véve célba. – Most már a szentpéterhegyi és Szent Ferenc utcai ütegek is jóvátették eddigi hibájukat s ágyúgolyóik a belső vár udvarán, a dél felé nyíló kapu táján (Szalárdi id. m. 548.) kezdvén aláhullani, nagy kárt okoztak emberben, épületben egyaránt. Támogatta őket egy negyedik üteg is Szent Péter hegyének egyik terraszán, hova a törökök két nehéz ágyút helyeztek (a vázlaton c-vel jelezve). – Az ötödik üteg (ismeretlen számú ágyúval) Péntekhely egyházától északkeletre (a mai nagyvásártéren), a Csonka bástya és kapu ellenében, a vártól körülbelül 350 m. távolságban épült s célja volt megakadályozni, hogy a Csonka bástya őrsége az Aranyos bástyával szemben elhelyezkedő janicsárokat oldalba foghassa.

„A vár védői mindezen ostromütegek építését és felszerelését, használható tűzérek hiányában, sem meggátolni, sem hátráltatni nem tudták. De különben is a török tűzérség most már olyan ijesztő pontossággal lőtt, hogy lövései nemcsak a vár belsejét árasztották el, hanem a tágas lőréseken át a kazamatákba is behatoltak. A janicsárok pedig, földdel töltött zsákokat tolva maguk előtt, lépésről-lépésre közeledtek a vár árkához s szünet nélkül való tüzelésükkel elűzték az Aranyos bástya védőit, akik, úgylátszik, a mellvéd mögé húzódva, támadóik feje fölött lövöldöztek el. Ali terve most már az volt, hogy az árok vizét lecsapoltatja, azután az Aranyos- és Veres-bástyát aláaknáztatva, levegőbe röpíti. A lecsapolásra látszólag legkedvezőbb hely az Aranyos bástya csúcsával szemben kinálkozott (a vázlaton n-n). Ez esett ugyanis legközelebb a Kőröshöz s miután az árok külső partja még nem volt kifalazva, legkönnyebben itt lehetett dolgozni… A nyilt gátról az öt ostromüteg s a janicsárok szakadatlan tüzelése elűzte a védőket, a szárnykazamatákból pedig ezt a pontot nem lehetett eltalálni. A védők szerencsétlenségére a nagy szárazság sem akart alábbhagyni s a Kőrös vízállása állandóan rendkívül alacsony volt, nagy örömére a törököknek, mert normális vízállás mellett az árok vizét lecsapolni nem lehetett volna. Így is három heti fáradságos munka után az árok vizének csak 2/3 része húzódott alá a Kőrösbe,[15] s még mindig maradt annyi, hogy aknamunkára gondolni sem lehetett. Így állván a dolog, most már a déli oldalon, a Bethlen-bástya alatti malomnál (0-0) próbálták meg a lecsapolást, s bár itt őket sem tűzérségük, sem janicsárjuk közvetlenül nem támogatta, a munka néhány nap alatt elkészült, s az árok még meglevő vize is lehúzódván, az aknaharc legfőbb akadálya el lőn hárítva.[16] Csak most, az ostrom negyedik hetében fogtak hozzá igazán a törökök a falak töréséhez s csak ezen időponttól fogva lépett a védők tűzérsége számbavehető módon akcióba. – A törökök, hogy a falak aláaknázását könnyűszerrel véghezvihessék, elsősorban is a bástyaszárnyak kazamatáiba helyezett 2-2 ágyút akarták elnémítani, lerombolván egyszersmind az Aranyos és Veres bástyát összekötő kurtinát is. E célból az Aranyos bástya délkeleti s a Veres bástya északi szárnyával, valamint a kurtinával szemközt, közvetlenül az árokparton 2-2 öreg (40-50 fontos) ágyút állítottak fel (e, f, g) s míg a már említett távolabbi ütegek a vár belsejét veszélyeztették, a janicsárok pedig mindenkit lelőttek, aki a gáton mutatkozni mert, addig ezek most már igen csekély, 80, illetőleg 200 m. távolságból, a falakat kezdték törni, rontani. A különben oly gyarló és kevésszámú vártűzérség most egy ideig sikeresen működött. Ugyanis az Aranyos-bástya szárnyát ostromló üteget (e) a Királyfia-bástya keleti homlokzatáról „eöregh Falkoniokkal” egynéhányszor úgy megbontotta, hogy kijavitásán a törökök 2-3 éjszakán át voltak kénytelenek dolgozni. Különösen egy „Bukori” (vagy Bukovi) nevű öreg ágyú (h) okozott nagy kárt nekik, úgy hogy kénytelenek voltak e bástyával szemközt is egy ostromüteget építeni (i), mely aztán a Bukorit egy idő mulva végleg elnémította. – A Veres-bástya északi sarkára „igen erős gerendákbul erős töltött Sánczban” egy „Sárkány” nevű öreg ágyút állítottak a várbeliek (j), mellyel is a kazamatával szemben az árokpartra állított ostromüteget (e) összerombolták. A törökök ezt látva, a többi ütegek tüzelését is a Veres-bástya ellen concentrálták s annak mellvédjét annyira lerontották, hogy a védők csakhamar kénytelenek voltak a Sárkányt a bástyáról levontatni. A törökök az összelőtt ostromüteget (e) hamarosan helyrehozták, s alája, az árok fenekére egy másik üteget is állítván (k), olyan erővel kezdték rontani a bástya szárnyát, hogy az escarpe-fal egy része, a fölötte levő mellvéddel együtt leroskadván, a kazamaták lövőréseit is eltorlaszolta, s máris olyan omladéklejtő keletkezett, hogy „majd szekérrel is felmehetnek vala rayta.” A védők ugyan éjnek idején lapáttal, csákánnyal, úgy ahogy eltakarították a törmeléket a lövőrések elől, de fáradozásuk hiábavaló volt, mert a fal és mellvéd a következő napon tovább omlott. E bástyaszárny sorsában osztozott az Aranyos- és Veres-bástya közötti kurtina is, mert bár a védők annak közepére egy „öregh lövő szerszámot” állítottak (I), s azzal úgy az árokparti, mint a Szent Ferencz utczai üteget eléggé „infestálták”: a törökök concentrált tüzelésükkel ezt is hamarosan elnémították.

A várbeliek részéről még a legtöbb sikerrel működött az Aranyos-bástya délkeleti sarkán álló öreg ágyú (m), mely az ezen bástya kazamatájával szemben levő török ütegnek, a Királyfia-bástya keleti homlokzatára újból felvontatott ágyúk (h) támogatásával egyideig elég dolgot adott „egynéhányszor nyakában rontván Sánczokott, úgy hogy onnét semmit nem lőhetnének.” De hát mindez csak ideig-óráig való siker volt, mert a törökök, ha nagy veszteséget szenvedtek is, könnyen pótolhatták, a maroknyi védősereg azonban elesett katonája, összelőtt ágyúja helyébe mást nem állíthatott.

„Mindehhez augusztus 14-én még egy nem várt, végzetes szerencsétlenség járult. A belső vár északkeleti oldalán álló, s már eddig is sokat szenvedett tűzérszertár (IV), a benne dolgozó pattantyúsok vigyázatlansága folytán,[17] irtózatos dördüléssel levegőbe repült, romjai alá temetvén a benne, vagy körülötte dolgozó katonákat. A sok emberélet és lövőszer pusztulása a várbeliekre nézve a vég kezdete volt, mert Ali, aki a várőrséget sokkal nagyobbnak képzelte, s a robbanás okozta riadalom és felfordulás láttára sem mert rohamra gondolni, most annál nyomatékosabban látott eredeti tervének, a várfalak aláaknázásának megvalósításához. A Veres és Aranyos bástya homlokzatához gerendákkal és földdel befedett két sor öreg sáncokból valóságos „caponnièret” építtetett (p, p.), mit is a kazamatákból nem lehetett többé megakadályozni, mert a leomló fal és földtömegek a lövőréseket újra meg újra eltorlaszolták, a gáton levő ágyúk pedig szintén elnémultak már. Közben a Veres- és Aranyos-bástya közötti kurtina is magasságának egy harmadrészére omlott le, s előtte akkora törmeléklejtő keletkezett, hogy úgy itt mint a két bástyaszárnyon is, nyitva állott az út a törökök előtt. Ezt látva a várbeliek, elhatározták, hogy a már ki nem javítható s így meg sem védhető kurtinát feladva, második védelmi vonalnak a belső vár mögötte fekvő homlokzatát rendezik be. E végből az említett homlokzat előtt széles és mély árkot ástak (t), deszkával és gerendával befödték, külső szélére akadályokat raktak, fenekére pedig puskaporos hordókat állítottak, melyeket abban a pillanatban akartak volna felrobbantani, amikor a törökök, a belső várat megrohanva, a bedeszkázott árok fölé jutnak. A belső vár körfala mögött levő istállót pedig tele hordták földdel és törmelékkel s erre állították a főgátról levontatott ágyukat, hogy azok a támadókat közvetlen közelről szemben fogadják (u).[18] E tervnek, bár talán első pillanatra jónak látszik, volt egy sántalába, az t. i., hogy kétoldalt nem hosszabbították meg sem az árkot, sem az akadályokat a külső vár gátjáig s így ha a rohanó törökök egy része talán lépre is megy, nagyobb része könnyen kitérhetett volna jobbra vagy balra, a fenyegető veszedelem elől.

„A belső vár védelmezésére nem is került a dolog, mert Ali a roham időpontját még mindig nem tartotta elérkezettnek, s be akarta a két bástya alá ásott aknák hatását várni. Természetes, hogy ez aknák készítését a vár védői sem nézték tétlenül. Ellenaknákat ástak, ámde az egyik, az Aranyos-bástya alatt folytonosan beomlott, úgy hogy végre is félben kellett hagyni, a másikkal pedig – a Veres-bástya alatt – megkéstek, mert még mielőtt egészen elkészülhetett volna, a törökök augusztus 24-én hajnalban, még napfölkelte, tehát 5h előtt, a maguk aknáit felrobbantották. A hatás borzasztó volt. A Veres-bástya északi homlokzata mintegy 10 ölnyi szélességben leomlott, a rajta levő földből készült mellvéd az aknától kezdve csaknem a bástya szárnyáig levegőbe röpült, s poreső alakjában hullott a várra vissza. Az Aranyos-bástya keleti homlokzatán is több ölnyi széles, járható rés tátongott… – Ekkor rendelte el Ali az általános rohamot, a Veres- és Aranyos-bástya, a köztük levő kurtina, valamint a Csonka-bástya nyugati homlokzata ellen is. Minthogy ez utóbbi bástya a péntekhelyi ütegtől nem sokat szenvedett, létrákkal igyekeztek reá feljutni; ámde a létrák a fal felemagasságáig sem érvén fel, a vállalkozás e helyen dugába dőlt. Annál hevesebb és kétségbeesettebb küzdelem folyt a rések körül. A várbeli hőslelkü asszonyok és leányok maguk is a küzdők soraiba állottak, s forró vízzel, olvasztott faggyúval, kővel s mindenféle, kezük ügyébe akadt ütőszerszámokkal segítettek a rohamot visszaverni, ami emberfölötti erőfeszitéssel, nagy veszteségek árán,[19] délelőtt 9 órára[20] sikerült is. De hiába volt már minden! A parányi védősereg pyrrhusi győzelme Ali hatalmas seregét fel nem tartóztathatta többé. A főbbek közül Ibrányi Mihály, Szentandrási Zsigmond, Horváth Tamás, Tyukodi László, Takács István, Kürthy János, Szilágyi Péter, Hegyesi János, Tinódi Péter, Leszniczky Péter, [21] Kovács Ferenc, Mancsul István, Almási Dávid, „az oskolabeli deák ifjak hadnagya”, Mártonfalvi „deák ifjú legény és többek nagy sokak” elhullottak már, Rácz János, Török István, Ravazdy György, Ravazdy András halálosan megsebesültek. S a még megmaradt 300, agyonhajszolt, elcsigázott védővel, az összelőtt s felrobbantott várral szemben sok ezernyi, bosszúszomjas török s az újabb babérra vágyó szerdár, Ali basa állott. Hiába lett volna minden további vérontás. Az összeomlott falakat kijavítani már nem lehetett, külső segítségre számítani, annyi szomorú példa után, hiú reménység lett volna. Nem volt más menekülés, mint a capitulacio, amely augusztus 27-én be is következett. S ez volt a 45 napig tartott élethalál küzdelemnek talán leglélekemelőbb momentuma, mert az a maroknyi had, mely az ostrom véres napjait és sanyarúságait túlélte, még most sem a saját bőrét, hanem elsősorban is annyi veszedelem és nyomoruságtól sujtott hazáját, Erdélyt, továbbá a magyar történelemnek egyik, örökre megsemmisült kincses bányáját, a váradi káptalan levéltárát és a könyvsajtót féltette. A feladás feltételei között ott olvashatjuk a kikötést, hogy a török több várat és kastélyt el ne foglaljon s tekintettel az ország oly nagy részének pusztulására, Erdély adója alább szállíttassék. Azonkívül a káptalani levéltár és könyvsajtó akadálytalan elszállítását kötik ki a várőrség életben maradt főbb emberei. Nem rajtuk múlott, hogy mindez nem így történt. Ők az egész védősereggel együtt, híven teljesítették kötelességüket, sőt még ennél is többet tettek: Magyarország hadtörténetét, a magyar katona páratlan vitézségének és önfeláldozásának újabb fényes bizonyítékával gazdagították. Sorsuk tragikuma sem abban áll, hogy elbuktak az egyenlőtlen harcban,[22] hanem abban, hogy bárha akkoriban az egész művelt világ őszinte bámulattal méltányolta vitézségüket, a hálátlan utókor még sem adta meg nekik az elismerésnek becsületesen kiérdemelt pálmaágát. Mert míg Szigetvár, Eger, Drégely, Temesvár és annyi más várunk védelmezőinek a költészet és művészet a történetírással vetekedve állított ércnél maradandóbb emlékjelet, addig Várad lelkes kis őrsége csak a névtelen hősök számát szaporította. Csontjaik jeltelen sírban porladoznak, nevük, emlékezetük végképpen kipusztult a köztudatból.”

Várad hősies ellenállásának fenti kimerítő előadását[23] Acsádynak (id. m. VII, 102.) következő adataival egészítjük ki: „Hét heti ellenállásban végleg kimerülve, a hősök kis csapata augusztus 27-én kitűzte a fehér zászlót s Tisza Istvánt többek kíséretében kiküldte a török táborba. Ott szívesen fogadták őket, mert Ali szintén belefáradt a hosszú és sok áldozatot igénylő ostromba.[24] A várbeliek felajánlották a fegyverletételt, de csak bizonyos feltételek mellett, melyek természetökhöz képest két csoportba oszthatók. Az egyik hazájukat, Erdélyt, illetve biztosítást kívántak az iránt, hogy a török leszállítja Erdély adóját s Váradon kívül más várat el nem szakít tőle. A másik csoportban voltak a saját kívánságaik. Ez utóbbiakat Ali pasa készségesen elfogadta, ellenben visszautasított minden oly kikötést, mely Erdélyre vonatkozott. A meghatalmazottaknak bele kellett törődniök a megváltozhatatlanba s az egyezséget a török ajánlotta alapokon kötötték meg…[25] Várad erődítményeinek helyreállítása, mely rohamosan folyt s aránylag rövid idő alatt nemcsak a részekből Bihar, Kraszna, Közép-Szolnok, hanem az erdélyi vármegyék közül Belső-Szolnok, Doboka, Hunyad, messze területe is adófizetője lett a töröknek. – Várad hősi ellenállásának mindazonáltal meg volt egy igen nevezetes következménye. A törököt hódító programmjának megváltoztatására kényszerítette. Az egykor Rákóczy kezén levő két vármegye birtokba vétele elmaradt. Pedig Ali nem szívesen mondott le róluk s a nádor szeptember 10-én fegyverre szólította a vármegyéket, mert még akkor is úgy látszott, hogy Várad után Szatmár és Szabolcs vármegyékre kerül a sor. De Várad megvívása sok időt és vért kívánt, miközben meg a Tiszánál, Tokaj és Rakamaz közt nagyobb császári had gyült össze… Ez a sereg elég lett volna Várad megmentésére.[26] De Souches-nak ragaszkodnia kellett utasításaihoz s tevékenysége csak arra szorítkozott, hogy német őrséget tegyen a szabolcsi és szatmári várakba. Ez sem ment simán… A török nem emelt ugyan akadályt, de a magyarok mindenütt fáztak a német őrségtől. Tokaj, mely eddig Rákóczy kezén volt, önkényt megnyította ugyan kapuit, de már Szatmárral nehezebben ment a dolog. Kökényesdy György kapitány és társai nem akarták a várat a császáriaknak átadni… de végre Szatmár kapui is megnyiltak a német előtt. Ezzel a két vármegye biztosíttatott a király számára s minthogy időközben a török tábor eloszlott, Souches is eltávozott. Az udvar nagyon meg volt az eredménnyel elégedve, mely visszaadta a két vármegyét anélkül, hogy a török békét fölbontotta volna. Annál inkább el voltak keseredve a magyarok. Várad elveszte egész Felső-Magyarországot rémületbe ejtette s az, hogy a várakat német őrség szállta meg, fokozta az elkeseredést. Rettegtek a lelketlen soldatescatól, jobban féltek tőle, mint a töröktől. Különben is a német hadak behozatala s a várakban való elhelyezése béke idején nyilt törvénysértés volt… Izgatott, elkeseredett volt a hangulat s ösztönszerűleg érezte mindenki, hogy Várad elveszte nagy nemzeti csapás, melynek hatását előbb-utóbb az egész magyarság megsínyli.”

Nemsokára Nagyvárad eleste után Kanizsán tűz ütött ki, mely alkalommal a levegőbe repült lőportár nemcsak a város nagyrészét elpusztította, hanem a várfalakat is megrongálta. Ez alkalmul szolgált Zrinyi Miklós horvát bánnak, a szigeti hős ivadékának, aki mint költő és hadvezér halhatatlan nevet vívott ki magának, hogy ezt a várat, melyből a török szünet nélkül háborgatta és fosztogatta a Dráva mellékét, ostrom alá fogja. De mikor a vár feladása már csak napok kérdése lehetett, megjelent táborában egy császári biztos, aki a békeszegés révén a háborútól rettegő császár nevében az ostrom folytatását egyszerűen betiltotta. Erre Zrinyi dühében földhöz vágta kardját és kedvetlenül tért vissza csáktornyai táborába.

[1] Török-Magyar Tört. Emlékek, V. 471.

[2] A velencei követ június 17-iki bécsi jelentése. Hurmuzaki id. m. IX, 176.

[3] Zwiedineck, Deutsche Geschichte, I, 234.

[4] Hadtört. Közlemények, 1911, 31–48.

[5] Ezenkívül a XVI/6. számú melléklet Nagyvárad akkori látképét mutatja.

[6] Thuróczi, Chronica Hungarorum. Cap. LIX. (Schwandtner, Script. Rerum hung. I.)

[7] Dr. Karácsonyi János, Békés vármegye története.

[8] Bunyitay Vince, A mai Várad megalapítása, 14.

[9] Bunyitay, A váradi püspökség története, II, 308. szerint 1632-ben 69 ágyú volt a várban.

[10] Hammer-Purgstall id. m. III, 514.

[11] Szilágyi–Acsády id. m. VII, 100.

[12] Bethlen János id. m. III, 15: „Decima quarta Julii cum innumera suorum multitudine appropinquans arci Ali bassa ab oriente extra iactum tormentorum Iocatis interdiu castris in partem urbis Velence ab ipsis apellatam inter arbores magno cum suorum commodo, arcis vero incommodo sub noctem principalia transfert castra; altera ab occidente sub directione Seidi Ahmet bassae in utraque Crisii fluvii ripa; tertia a septentrione inter vineta Aranyos et Ablakos dicta locat.”

[13] A Kriegs-Cronik Österreich-Ungarns, III. 43. old. is azt mondja: „Unterdessen war auch der Seraskier Ali Pascha im Felde erschienen und rückte mit 50.000 Mann gegen Grosswardein, vor welchem Platze er am 10. Juli 1660. eintraf und dessen Belagerung er schon am 14. eröffnete.”

[14] Gyalókay id. m. 41. Szalárdi id. m. 546. alapján.

[15] Kraus id. m. IV, 102.

[16] E helynek lecsapolásra alkalmas voltát állítólag egy rabnő árulta el a törököknek. Kraus id. m. IV, 103: „Alhie ist weiter zu wissen, dass sich eine lose ungrische gefangene hur sich hören lassen, dass wofernsie ihres gefangnüss würde frei gelassen werden, wolte sie den Ohrt zeigen, alda das Wasser bis zu grunde abgeleitet künte werden, sintemall sie, alss die Bethlen Bastya zur zeit dess Bethlen Gabors gebawet worden sie dem damaligen Hoff Richter gedienet und den gantzen Zustand des Wasser–grabens wüste.”

[17] Kraus id. m. IV, 104. Mást mond a szerencsétlenség okául: „es geschahe… den 14 August… ein erschräckliches Unglück, indem des Vice hoffrichters unachtlosses gesindt, so neben dem zeuchaus seine wohnung gehabt, indem ein funcken eines lichts so durch das zeughauss getragen worden, in den Pulver gefallen, davon in einem augenblick dass, ganze zeughauss, sampt den benachbarten Gebeuen mit mehr denn hundert perschonen mit schöckligen krachen von grundt auss gesprenget worden.”

[18] Szalárdi id. m. 47: „Az közkőfalnak töltésén elől,… mely sor kőistálló volna… annak háta megett… nagy mély árkot ásattak vala, mellynek földével az istállókat megtöltötték vala, olly igyekezettel, hogy az árokban tonnákkal port rakatván s az árkot felül holmi deszkákon, sövényeken felül beborítani, színleni s árok szélin elő latorkert (karós sánc) formájában való sáncokkal kezdették vala azon árkot megkeríteni és a kőfalhoz foglalni; az istállókon felül pedig mozsarakat, kartácsokkal töltötteket állítani… Melly stratagema, hadi fortély és mesterség kétség nélkül az ellenség nagy romlásával véghez is megyen vala…”, „ha azt egy a törökhöz átszökött szemény (oláhországi katona) el nem árulta volna.”

[19] De Szalárdi id. m. 56. szerint az ellenségnek is mintegy 3.000 főnyi veszteséget okozva.

[20] Kraus id. m. IV, 111. szerint ellenben: „wehrete solcher sturm von der Sonne aufgang bis zu mittag umb 12 Uhr.”

[21] Szalárdi id. m. 55. szerint: „kozák kapitány, jeles, jó, bátorszívű férfiú, jó magyar is.”

[22] Ali pasa nem akart a szemeinek hinni, amikor az elvonuló csekélyszámú őrségmaradványt megpillantotta. Kraus id. m. IV, 112: aber dass nur 300 streitbahre menner im schloss weren, kunte Ali Pascha nicht glauben, sintemall er alleweill gantzlich davor gehalten, dass auff dass wenigste vier oder 5.000 Mann darinnen sein müssen… da solcher kleinen hauffen die Türcken ansichtig wurden, sein sie gleichsam darüber erschrecket undt bestürzet worden undt nicht glauben wollen, dass so weniges Volck ihnen solchen unermesslichen schaden thun undt so viel mühe machen kennen undt gesagt der meiste theill müsste entlauffen sein.”

[23] Várad ostromát elég részletesen tárgyalja meg Nitri is id. munkájában.

[24] Zinkeisen id. m. IV, 890: „Am 31. August nahm Ali Pascha von diesem wichtigen Platze, dessen Belagerung ihm nicht weniger als 10.000 Mann gekostet haben soll, förmlich Besitz.”

[25] Török-Magyar Tört. Emlékek, IV, 486. – Hadt. Közl. 1892, 390–394.

[26] Lipót császár úgy tudta, hogy Souches-nak 25.000 embere van, de a tábornok egyik jelentésében azt mondotta, hogy a parancsnoksága alatt volt 10.000 német katonából már csak 4.000 áll rendelkezésére, a többieket Szatmárba, Kállóba, a tiszti hídfőbe vetette; azonkívül Wesselényi nádornak nem 2.000 hanem 600 embere van. (Wagner id. m. I, 83). Ehhez Szalay László (id. m. V, 49.) a következő megjegyzést fűzi: „Kezemben volt Wesselényinek ddto 24. Sept. 1660. ex castris ad Rakomaz kelt s 840 aranyról szóló nyugtatványa, „hogy tizenkétszáz főből álló hadát fizethesse”. E szerint vagy Souches nem mondott igazat; vagy Wesselényi még egyszer annyi zsoldost vett fel, mint amennyihez joga volt; vagy, végre, hadai Várad bukása után tetemesen szaporodtak.” Kraus id. m. IV, 108: „ist der Palatinus Weseleni Ferenz sampt dem General Zuza (Souches) mit 12.000 auserlesenem Volck bis auf Rakamaz gerucket undt sich die zeit der belagerung alda umb die Tissa auffgehalten.”