| « a) Bevezető hadműveletek. | KEZDŐLAP | c) Nagyvárad ostroma és eleste. » |
XIV/1. és XVI/5. számú melléklet.
Elhatározásához képest Rákóczy Szeben alól Szászsebesre és onnan Kolozsvárra menetelt seregével. Útközben megtudta, hogy a Meszesen átkelt budai pasa már elég közel van hozzá s így legközelebbi gondolata az volt, hogy Kolozsvár védelmére Szamosfalvánál vesz felállítást. Innen gyors futárt küldött Gyulai Ferenc váradi kapitányhoz, hogy minden fegyvertforgatható emberét rögtön küldje el hozzá; ide vonult be ama 600 oláh paraszt is, akiket György csürüllyei oláh pap toborzott össze falujában és környékén, a Kolozsvártól délre fekvő hegyes vidéken. Ámde a szamosfalvi táborban megtartott haditanács Rákóczy ajánlatára a Várad felé való további visszavonulást határozta el, melynek folyamán a sereg Gyalu és Nagy-Kapus között szállt táborba.[2] Ide vonult be a Szeben mellől elszólított Gaudy- és Mikes-féle megfigyelő csoport is.
A Rákóczy serege által elhagyott szamosfalvai tábort két nap mulva a budai pasa foglalta el hadseregével s miután Rákóczy közben meggyőződött, hogy a török sereg sokkalta nagyobb az övénél, az újonnan egybehívott haditanácson a magyarországi részekből küldendő újabb erősbítésekkel való egyesülés céljából a további visszavonulást javasolja. Alvezéreinek nagyobb része, kivált Mikes Mihály és Kelemen a leghatározottabban ellenezték a további visszavonulást, sőt Gaudy András egyenesen kijelentette, ha Rákóczy a csatát elfogadni nem hajlandó, akkor ő azonnal leteszi fegyverét. Ez a kijelentés megtette hatását, de mivel azt a helyet, ahol éppen táboroztak, szűk voltánál fogva alkalmatlannak találták a harcra, a sereget visszavezették Gyalu és Szászfenes közé.
Ezalatt a budai pasa szamosfalvai táborában parancsot adott Boldvai Márton bihari alispánnak, hogy három végbeli nemest küldjön be Kolozsvárra, azzal az üzenettel, hogy a városon átvonuló törököket senki bántalmazni ne merje. Boldvai az üzenet közvetítésével a biharmegyei Szilágyi Jánost, a krasznai Nagy Istvánt és a közép-szolnok megyei Décsei Tamást bízta meg, akik május 20-án el is jártak küldetésükben. Rákóczy erről tudomást szerezve, a három megbizottat kihívatta a gyalui táborba, ahol a Gaudy és a főbb tisztek által felingerült katonaság mindhármukat a tábor közepén lefejezte. A kolozsváriak e miatt nagyon megrémültek és minden tőlük telhetőt megtettek, hogy a török pasa haragját elnémítsák. Így azután a török sereg minden akadály és háborgatás nélkül vonulhatott el a város északi szegélye mentén Szászfenes alá s attól keletre táborba szállt.
Az egymáshoz ily közelre jutott ellenfelek között május 22-én került csatára a dolog, amelynek szinhelyét a XVI/5. számú melléklet mutatja. A csatához a két sereg Szászfenes és Szászlóna között az ugyanezen vázlaton látható módon következőleg vonult fel:[3] Rákóczy balszárnyán a Kis Szamos mellett Kováts Gergely kipróbált vitéz kapitány állott 10 zászlóaljnyi mezei hadával, melyhez jobbról az ugyancsak Kováts parancsnoksága alá helyezett csíki és gyergyói székelyek csatlakoztak. Ezután tovább délre a gyalogság következett s még tovább jobbra a 8 ágyúból álló tűzérség, s ettől jobbra a zsoldos lovasság (az ónodi lovasság kivételével), még tovább jobbra pedig a csürüllyei pap 600 főnyi szedett vedett társasága – Bethlen és Kraus egyaránt tolvajoknak és rablóknak nevezi őket – állott fel.[4] Végül a legszélső jobb szárnyon a marosi és udvarhelyi székelyek helyezkedtek el. A második harcvonalban a balszárnyon állottak a váradiak, ezek mellett jobbra az udvari csapatok, majd a tűzérség mögött Rákóczyval az élén az ónodi lovasság, s végül a jobb szárny mögött az erdélyi vármegyék magyar és szász nemessége állott fel. Végül, hogy Rákóczy serege nagyobbnak és többnek lássék, az összes szakácsok, szolgák, hajcsárok, fuvarosok a seregnél levő marhákkal vegyest harmadik harcvonal gyanánt állottak fel.
Rákóczy seregének létszámát nézetem szerint Jármy és Gyalókay 6000 fővel nagyon alacsonyra taksálják. Hiszen tudjuk, hogy csak Gaudy és Mikes Szeben alól elszólított és csatlakozásra utasított seregcsoportja mintegy 6.000 főből állott s így, ha annak egyharmada továbbra is Szeben alatt maradt vissza, már csak ők ketten körülbelül 4.000 emberrel vonultak be a Gyalu és Nagy-Kapus között felütött táborba. Kraus szerint Kováts mezei katonasága 1.000 főből, vagyis zászlóaljanként (vexillum) 100 főből állott; s miután Bethlen szerint Kováts csapata és az ónodi lovasság egyaránt 10-10 vexillumból állott, ennélfogva az ónodi lovasság létszámát is 1.000 főre tehetjük. Ugyancsak Kraus a váradi csapat állományát 500, a csürüllyei pap oláh katonaságát pedig 600 főre teszi. Ha a többi csapattestek, vagyis a gyalogság, továbbá a csíki, gyergyói, marosi és udvarhelyi székelyek, a zsoldos lovasok, valamint az udvari csapatok és az erdélyi vármegyék csoportjának állományát átlag szintén 500-500 fővel vesszük számításba, akkor a hadsereg együttes létszáma gyanánt legalább 7.100 főt nyertünk. Miután azonban a gyalogosokból és az erdélyi vármegyék kontingenseiből alakított csapattestek egyenként bizonyára 500-nál jóval erősebbek voltak, Rákóczy seregének összes állományát legalább is 8.000 főre tehetjük.
A Szászfenes mellett táborozó Szejdi Achmed hadseregét következőleg állította csatarendbe: Husszein pasát 20 lovas századdal előretolt viszonyban alkalmazta; e mögött középen, valószínüleg a szászlóna–szászfenesi országút mentén maga Szejdi Achmed állott fel s mögötte Boldvai magyar csoportja. Utóbbitól jobbra-balra a török lovasság s annak két szárnyán, az eddigi szokástól eltérően egy-egy janicsár csoport állott fel azzal a rendeltetéssel, hogy a völgyet északról kísérő ligetek felhasználásával, illetve az azt délről kisérő magaslatok mentén előnyomulva, a magyarok felállítását oldalba, illetve hátba fogja.[5]
A hajdúterületre bevonult török sereget, mint föntebb láttuk, Bethlen 25.000 főnyi erejűnek mondja és nem oszthatom Gyalókaynak azt a nézetét (id. m. 44. old.), hogy ez útközben annyira megcsappant, hogy végül mindössze 15.000 embert számlált volna. A Gyalókay által említett visszahagyásoknak a pocsaji, somlyai várak és egyéb fontos pontok megszállására ugyanis semmi értelme se lett volna; eszébe se jutott ez a török vezérnek, mert azokat a magyarok a török sereg elvonulása után biztosan az utolsó emberig lemészárolták volna. Ha tehát útközben volt is Szejdi Achmednek egy bizonyos számú minimális fogyatéka, ezt bőven pótolta a parancsára a törökhöz csatlakozott Boldvai Márton-féle három megyebeli magyar katonaság. S miután Szalárdi (id. m. 39.) úgy tudja, hogy „a török közel négyannyi számmal” voltak, ennélfogva ezek ereje alighanem közelebb járhatott a 30, mint a 25 ezerhez.
Az ekként egymással szemben felvonult két sereg május 22-én vívta meg döntő csatáját, mely a magyarokra nézve mihamar kedvezőtlen fordulatot vett.[6] A támadást reggel 8 óra tájban Husszein jobb szárnycsoportja kezdte meg, mely azonban csak nagynehezen tudott a Rákóczy arcvonalának bal szárnya előtt levő mély bevágású és mocsaras patakon átkelni. Ezt látva, Rákóczy Kováts Gergelyt saját mezeihadával és a csiki és gyergyói székelyekkel Husszein jobb szárnycsoportja ellen ellentámadásra rendelte előre, mely eredménnyel is járt, mert a törököknek ez a része érzékeny veszteséggel visszaveretett.
Közben Husszein bal szárnycsoportja is megkezdte támadását, amelyet nemsokára Szejdi Achmed bal szárnylovassága és az e mellett felvonult janicsár-csoport is követett. Amikor a csürüllyei oláh pap csürhe népe észrevette, hogy az ellenség támadása a saját jobb szárnynak nemcsak oldalát, hanem hátát is fenyegeti, nagy rettegés vett rajta erőt s papostul hanyatt-homlok rohant vissza, de amikor a harmadik harcvonalban felállított tarka-barka népséget megpillantotta, nagy ijedtségében abban is ellenséget látva, újból visszafordult s így akarva, nem akarva, a közben első vonalban már erős lendületet vett harcba keveredett, de ott nem sokáig állta meg helyét, mert az ellenséges lovasság csakhamar legnagyobb részüket eltaposta s a csürüllyei papnak csak kevesed magával sikerült megmenekülnie.
Most aztán csakhamar a magyarok legszélső jobb szárnya is mozogni kezdett. Amint Rákóczy ezt észrevette, a maga személyére nyomban oda akart sietni, hogy személyes megjelenése által új lelket öntsön a már-már csüggedni és hátrálni kezdő marosi és udvarhelyszéki székely csapatokba. Ámde amikor a Fenes patakon lovával átugratott, sisakja leesett s így fedetlen fővel került az egyik közelben harcoló török csoport közé, ahol egyideig keményen védekezve jó néhány törököt levágott, vagy legalább is megsebesített, hanem aztán maga is fedetlen fején és teste egyéb részein négy súlyos sebet kapván, harcképtelenné vált.[7] Ép e válságos pillanatban érkezett hozzá az őt nem nyomban követő ónodi lovasság, melynek csak nagy nehezen sikerült a fejedelmet az ellenség kezéből kiszabadítani. Hátrább érve, megállapították, hogy sebei veszélyesek s így szekérre helyezve, kivánságához képest megindultak vele Várad felé.
Ekközben a marosi és udvarhelyi székelyek, bár a hátuk mögött álló erdélyi vármegyei csapatok által támogatásban részesültek, a folyton erősbödő ellenséges lovasság erős nyomása folytán és az itteni janicsár-csoport által immár oldalban és hátban is fenyegetve, a Róka patak völgyét kisérő magaslatokon át teljesen felbomlott állapotban Oláh-Fenes felé zúdultak vissza, nem is gondolva többé a küzdelem megújítására.[8]
Most aztán Szejdi Achmed a magyarok jobb szárnyának megsemmisítése után összes haderejét Boldvai Márton három megyebeli magyar csapatjaival együtt Rákóczynak középen levő gyalogsága és bal szárnya ellen hozta működésbe s az itt talált magyar csapattesteket három oldalról bekerítve, a Kis Szamos és a tőle északra fekvő meredek hegyoldal felé szorította. Kováts Gergely, – írja Jármy id. m. 21. old. a kútfők nyomán – övéi nagy részével együtt elveszett. A váradiak közül is csak kevesen menekülhettek el a meredek hegyeken át Szucság, M. Nádas és M. Gorbó felé. A gyalogságot csaknem egy lábig eltiporta a nagyszámú török lovasság. Mintegy háromezren vesztek el s lelték, levágott fejüktől megfosztottan, sírágyukat ama 3 domb alatt, mely a Gyaluba vezető országút jobb oldalán, Lónától északnyugati irányban emelkedik az átellenes hegylánc tövében. A fejedelem sátora, 8 ágyúja, lövőszerei s hadi jelvényei mind török kézre kerültek… Hogy a török vezérnek sejtelme sem volt Rákóczy megsebesüléséről és Váradra szállításáról, bizonyítja az, hogy semmi intézkedést nem tett elfogatására, sőt serege megfutamított részét sem üldözte tovább Gyalunál.[9] A kivívott győzelem után ugyanis a törökök, rendes szokásuk szerint, zsákmányoláshoz és halottaik eltemetéséhez s ezekkel kapcsolatban az elesett keresztény fejeknek összeszedéséhez és nyúzásához fogtak.”
A török sereg még egy ideig Kolozsvár tájékán maradt, mely városra a budai pasa 60.000 tallér sarcot vetett ki s aztán a „dögletes levegő miatt” Bonchidára helyezte át táborát, ahova Barcsayt is magához rendelte Szebenből, hogy hozzáfogjanak Erdély rendszeres hódoltatásához.
Ezalatt Rákóczy erős seblázban Váradon feküdt, mígnem a június 6-ikáról 7-ikére hajló éjjel 1 órakor a Munkácsról hozzá érkezett nejétől és fiától búcsút véve, nehéz kínok közt kiszenvedett. Holttestét Ecsedre, majd Sárospatakra szállították s ott helyezték 1661 április 4-én örök nyugalomra.
[1] Gróf Bethlen János id. m. II, 123–131. – Kraus id. m. II, 63–72. – Szalárdy id. m. VII, könyv, 3. és 4. rész. – Jármy József, II. Rákóczy György szászfenesi csatája. – Gyalókai Jenő, A szászfenesi ütközet, Hadtört. Közlemények, 1914, 34–50.
[2] Gróf Bethlen János id. m. II, 123: „Exercitibus interea Turcicis appropinquantibus motis princeps Racocius castris ultra Claudiopolim, inter eam arcemque Gyalu, illinc ulterius progressus inter pagum Kapus arcemque Gyalu figit castra.”
[3] Itt és a csata leíráánál is össze kellett egyeztetni gróf Bethlen János és Kraus egymásnak sok tekintetben ellenmondó adatait, mi mellett megjegyzendő, hogy Kraus szövege sok helyütt hibás és érthetetlen részleteket tartalmaz. Így mindenekelőtt feltűnő, hogy Kraus a magyar felállítás két szárnyát összecseréli s így nála Kováts Gergely a jobb, a maros- és udvarhelyi székelyek a bal szárnyon szerepelnek, természetesen tévesen. „Rakóczy… hat den Kovats Gergely, so taussend Meszei Katner (mezei katona) untter ihm gehabt sampt den Cziker undt Gyergyoer Zeckeln alss einen alten erfahrenen Ritter in den rechten Flügel geordnet,… in den lincken Flügel aber die drei stüller, Maros und Udvarhely szeker Zeckel, dem andern Türckischen Flügel so Lona zu lagen (ebből tehát világosan kitűnik, hogy a szárnyak fenti fordított megjelölése tévedésen alapszik, mert Lóna a magyar jobb szárny közelében és a török balszárnnyal szemben feküdt), ebenermassen gegenüber.” Ez alapon írja Jármy (id. m. 19.) igen helyesen, hogy Rákóczy „a jobb szárny homlokvonalába a marosi és udvarhelyi székelyeket” helyezte. Azután így folytatja Kraus: „Zwischen diesen beiden Flügellen hatte er auf einem Hügel acht Stück gepflanzet, undt zur einer seiten seine hoff besoldigte Völker, undt zur andern den Walachischen pfaffen Georgium Cziuruali mit 600 raubern geordnet, er aber der Rakoczi mit den Onoder Katnern, so er, alss das beste Kriegs Volck zu seinem Schutz gehalten, hat hinter den Stücken her gehalten.”
[4] Bethlen János id. m. II, 127. „Laenum Hungarici exercitus cornu… Gregorius Kovats cum decem vexillis in unum corpus redactis veteranus miles regebat; qui a dextra Siculos sedium Siculicalium Sepsi, Kezdi, et Orbai, illi vero itidem a dextra reliquos Siculos in certas cohortes more militari dispositos habebant. In medio peditatus, qui tam numero quam robore mediocris, collocatus, octo in colliculo quodam tormenta campestria collocata habebat. A dextra ipsorum stipendiarii equites, praeter Onadianos, quos pro sui custodia reliquerat, erant collocati. Eis pariter a dextra sacrificulus Csürüllyei cum sexcentis adiunctus erat praedonibus.”
[5] Bethlen János id. m. II, 126: „…purpuratus Budensis… peditatum omnem inaudito antea apud nos exemplo in duo exercitus dividit cornua. Partem a dextra fluvium Samosium qui vado facile illic transiri poterat, traiicere, ex nemoreque quodam a latere Racocianos ferire iubet. Partem a laena sub radicibus cuiusdam montis excelsi versus pagum Lona tendere a tergoque hostes adoriri mandat.”
[6] Szalárdi id. m. 38: „A harc kezdetén,” a szél a mieink részéről nagy jól, hátulról, arczczal az ellenségre szolgálni kezdett vala, úgy hogy a generálok annak nagyon örülvén, igen jóra magyarázzák vala. De… az ég azonnal megháborodván, az ellenség felől arczczal a mieinkkel nagy sebes forgószél szemközbe jönni kezdett vala, úgy hogy mind a szárasság miatt a seregektől felverődött por s mind pedig a mindkét felől való sűrű lövések füsti mindenestül a mieinkre arczczal vitetnék, úgy hogy egyik a másikat is a nagy por és füst miatt alig láthatná.” Ebből azt lehetne következtetni, hogy a csata folyamán jó nagy gyalogsági és tűzérségi tüzelés folyt, de ennek ellent mond a kútfők harcleírása, melyből világosan kitűnik, hogy az egész csata folyamán a vezérszerepet a lovasság játszotta.
[7] Így adja elő a dolgot Szalárdi. Ellenben Bethlen János (id. m. II, 130.) és Kraus (id. m. II, 70.) előadása szerint Rákóczy nem a jobb szárny, hanem Kováts segítségére akart sietni és akkor történt volna vele az említett szerencsétlenség.
[8] Szalárdi id. m. 39: „Rettenetes kopjatörés és erős harcz tartaték mindkét részrül, úgy hogy noha a törökök közel négyannyi számmal is lévén… a mieink a harczhelyről kimozdulni nem akarának és mind a két részrül nagy sokan hullanának. De végre a mieinknek jobb szárnya, akiben a székely atyafiak is volnának, meghanyatlani és nagyon is hátat adni kezdett vala; de azonnal bizonyos segítő seregek bocsáttatván melléjek, megfordíttatának és a török azon a félen megnyomaték. Azonban itt is a török seregek nekifelesedvén, azon szárnyon is újabban derekasan megnyomaték és ugyan meg is futamtaték a székelység föl a völgyen Oláhfenes felé, úgy többször meg sem fordíttathatnék.”
[9] Szalárdy i. m. 40. „Az mi hadunknak másik szárnya, noha nagy sokáig birná magát, de végre az is a Szamoson általvetteték, kergetteték és az ott levő igen meredek hegyeken, amint lehetne kihatolván, hogy azok is a tábornak Gyalu felé hátra való nyomulását látnák, kiki csak vissza, ki Várad felé mendegél vala. Az fejedelem gyalogi a szabadlegény gyalogokkal, váradi sok jó mesterlegényekkel, noha mind puskával, karddal, mint ollyan utolsó szükségben szokott lenni, valamíg tőlök lehetne nagyon emberkednének; de a sűrű lovas seregektül nagyobbára csak eltapodtatának és hogy gyalog sehova nem szaladhatnának, mind egy lábig ott vesztek vala. És ekképen a mi lövőszerszámaink, a fejedelem sátorai s feles szekerei is elnyerettetvén, noha az ellenségnek sok kárával és nagy vére kiontásával esék, a viadalban őközülök, mint sem a mieink közül sokkal többen hullván és veszvén el: mindazáltal a győzedelem ugyan csak az ő részekre esett vala. És istennek kiváltképen való gondviselése lőn most is, hogy a vezér a harczhelynél tovább csak Gyaluig is meg nem űzetné a mieinket, mert a fejedelem már a sok sebek miatt lovon nem ülhetvén, emberi itilet szerint, szekerében maga is könnyen elfogathatik vala.”
| « a) Bevezető hadműveletek. | KEZDŐLAP | c) Nagyvárad ostroma és eleste. » |