XIV/1. számú melléklet.

A fejedelmi széknek oly imperatórikus módon és a magyarságra rótt oly súlyos feltételek mellett való betöltése, ahogyan azt Köprili Mohamed kényuri hatalommal elintézte, nem volt alkalmas arra, hogy a végkép kifosztott és agyonkínzott országnak a nyugalmat visszaadja. Rákóczy, bár érezte, hogy a portánál menthetetlenül vesztett ügye van, egyáltalában nem volt hajlandó a történtekbe belenyugodni és Barcsay Ákos, valamint a rendek nagyfokú határozatlanságának és erélytelenségének tudatában a legnagyobb eréllyel buzgólkodott fejedelemsége megmentésén. Ennek érdekében nyomban megkezdte Barcsay ellen az izgatást, fűnek-fának hírdetvén, hogy ellenfele „elviselhetetlen summát, nagy darab földet”[1] igért a töröknek s ezzel vásárolta meg tőle a fejedelemséget. Ez annál csúnyább eljárás volt, mert Barcsay 1658 szeptember 19-én hozzá intézett levelében egész őszintén feltárta előtte a helyzetet és eljárásának indító okait; erősen hangsúlyozta, hogy csak kényszerűségből, az országról még súlyosabb veszélyeket elhárítandó, fogadta el a fejedelemséget és a rettentően terhes feltételeket. Kérve-kérte tehát Rákóczyt, nyugodjék meg a török megmásíthatatlan döntésében, egyben kijelentvén, „meg akarom mutatni, hogy nem háládatlan nevelt szolgája vagyok Nagyságodnak.”[2]

Ilyen előzmények után nyilt meg az október 5-ikére Segesvárra hirdetett országgyűlés, amelyen a rendek Barcsayt fejedelemül elismerték, de azzal a kikötéssel, hogy nyomban visszalép, mihelyt Rákóczynak a portát kiengesztelnie sikerül. Ugyanekkor elhatároztatott, hogy Rákóczy összes jószágai élvezetében megmarad és hogy minden erdélyi nemesnek szabadságában áll az ő szolgálatába lépni. Ez a felemás határozat természetesen nagyon megnehezítette Barcsay helyzetét, aki ezek szerint tulajdonképpen csak Rákóczy helytartójának tekinthette magát és aki ezidőtől kezdve folyton két malomkő között őrlődött, a hatalmát minden áron visszanyerni akaró Rákóczy és a török akaratot képviselő nagyvezír között, aki többé hallani sem akart Rákóczy fejedelemségéről. Ily körülmények között nem sokáig állhatott fenn a békesség és egyetértés Barcsay és Rákóczy között sem. A november 6-ikára Marosvásárhelyre hirdetett országgyűlésen, amelyen Musztafa bég, akit a nagyvezír eltávozása alkalmával Barcsay mellett ennek beiktatása és a hadisarc beszedése miatt visszahagyott, is jelen volt ellenőrző közeg gyanánt 1.500 török testőrrel, – a rendek kénytelenek voltak Rákóczy erdélyi birtokainak konfiskálása mellett azt a tilalmat is kimondani, hogy senki többé ne merészkedjék Rákóczy szolgálatába állani, aki erről tudomást szerezve, a következő kijelentésre ragadtatta magát: „Isten engem úgy segéljen, ezt soha sem szenvedem; nem gondolok vele, ha Erdély pusztán marad is, még sem hagyom böcsületemet; ha én nem bírom, más is ne birhassa; ha csak öt vagy hat hétig is bírom a fejedelemséget, de mégis bemegyek.”[3] Ehhez képest ezentúl még jobban igyekezett, hogy a székelyeket és a hajdúkat magának megnyerje. Utóbbiakat Huszein vagy Hasszán egri pasa hiába intette 1659 elején, hogy ne merjenek Rákóczy mellé állani, mert különben a nagyvezír újból török hadat küld majd Várad s Rákóczy egyéb magyar birtokainak elfoglalására. Hogy ennek eleje vétessék, az ország tanácsa Rákóczynak, ennek ifjúkori barátja, Lázár György itélőmester által előterjesztést tétetett, szánná meg hazáját s ne ejtse azt újabb veszedelembe, hanem adja át a török megnyugtatása végett Váradot az országnak. És 1659 január 30-án az egyezség létre is jött a következő feltételek mellett: hogy a porta kegyelmének megszerzésében Rákóczyt sem az ország, sem Barcsay nemcsak hogy nem gátolja, hanem még segíti is; hogy ellene, kivéve ha a török kényszerítené őket, fegyvert nem fognak; hogy azokat, akik Erdély és a részek lakosai közül neki szolgálni akarnak, attól nem tiltják el s végül hogy a Rákóczy-ház összes uradalmai kezében és birtokában hagyatnak.[4] Az átadott vár kapitányává Ébeni Istvánt, majd utóbb Rákóczy esküdt ellenségét, Haller Gábort nevezték ki, akinek helyét aztán az ügybuzgó Rákóczy-párti Gyulai Ferenc foglalta el. Közben Rákóczy, a török veszedelmet okul adva, a bécsi udvar támogatását és közbenjárását is kérte és Lipót császár többször fel is emelte szavát követei útján Konstantinápolyban Rákóczy érdekében, de eredmény nélkül. Azonban annak jeléül, hogy Lipót segíteni akar rajta, azt ajánlotta neki, bocsásson be Szatmárba, Ecsedbe és egyéb magyarországi váraiba német őrséget, ő maga pedig húzza meg magát Sziléziában, amíg a zivatar el nem vonul feje fölött, Rákóczy azonban csak arra volt kapható, hogy a szükség tartamára Szatmárba és Kállóba vigyen be megfelelő német őrséget.[5]

Csakhogy a török mindezeket a Rákóczyval kötött megegyezéseket nagyon zokon vette és szigorúan ráparancsolt Barcsayra és a rendekre, hogy végre lépjenek fel erélyesen Rákóczy ellen, adják el annak birtokait s a befolyt pénzből fizessék meg a hátralékos adót és a hadisarcot. Ebből kifolyólag a május 24-ikére Szászsebesre összehívott országgyűlés oly határozatot hozott, hogy erdélyinek a megbukott fejedelem szolgálatába állni fej- és jószágvesztés terhe alatt tilos, és azonkívül, hogy Rákóczy összes javai elkoboztatnak és Barcsay rendelkezésére bocsáttatnak.

Ez az eljárás Rákóczyt iszonyúan felingerelte, aki most már elhatározta, hogy karddal fog igényeinek érvényt szerezni, micélból, a nála menedéket keresett Konstantin volt havasalföldi vajda által is pénzzel segíttetvén, hadait a bihari és szabolcsi hajdúk soraiból jelentékenyen kiegészítette és azután Székelyhídnál gyülekeztette.

A veszély hírére Barcsay szintén fegyverre szólította a rendeket a Torda mellett elterülő Keresztesmezőre, ahol azok augusztus 20-ikától kezdve lassan gyülekezni is kezdtek, ámde 25-ikén már az a hír lepte meg őket, hogy Rákóczy csapatai élén bevonult Erdélybe és a határszélen levő csekély számú erdélyi hadakat visszaszorította.

A Keresztesmezőn Barcsay országgyűlést is tartott, amelyen újból felvetette a kérdést, hogy vajjon a rendek a porta hűségében akarnak-e megmaradni, avagy Rákóczyhoz szándékoznak csatlakozni. Egyúttal a maga lemondását is szóbahozta, utódjául Kemény Jánost ajánlván, aki – miután 100.000 forint váltságdíjának fele lefizettetett, másik feléért pedig az ország kezességet vállalt, szabadon bocsáttatván, épez időben érkezett haza krimi fogságából. Kemény azonban magát még fél rabnak mondván, mellőztetni kívánta a neki szánt megtiszteltetést. Ezek után a rendek ismét Rákóczy ellen és a török hűség mellett döntöttek, de amikor Rákóczy közeledéséről hírt vettek, egyszerűen szétoszoltak s így Barcsay úgyszólván teljesen csaptok nélkül maradt, minek folytán Keménnyel együtt Dévára húzódott. Innen a fejedelem utóbbit kétszer is elküldte Rákóczyhoz megegyezés létesítése céljából, de ez sehogy sem akart sikerülni.

Ezalatt Rákóczy egyre tovább nyomult előre s néhány hét alatt majdnem az egész országot birtokába vette, Barcsay pedig a nagy vezírtől támogatást kérve, néhány hívével és csekély hadával Temesvárra sietett, ahol az ottani pasa igen nagy szívélyességgel fogadta, mert megjelenésében annak bizonyítékát látta, hogy Barcsay a felőle koholt hírek ellenére híven ragaszkodik a portához.

Közben Rákóczy augusztus utolsó napjaiban, miután a gyenge erdélyi hadak feltartóztatására komolyabb kisérletet sem tehettek, minden ellenállás nélkül Kolozsvárig nyomult előre, szeptember 3-án pedig már Tordánál állott és szeptember 24-ikére Marosvásárhelyre országgyűlést hirdetett, ahol szeptember 29-én személyesen megjelenve, újból hivatalosan is elfoglalta a fejedelmi széket,[6] a rendek pedig a szászsebesi végzéseket eltörölvén, Fogaras, Szamosújvár, Görgény, Kővár, Nagyvárad újból neki hódoltak.

Miután a bécsi udvar a törökre való tekintettel nem nagy hajlandóságot mutatott Rákóczyt számottevő támogatásban részesíteni, ez hatalmát újból az oláh vajdák révén vélte újonnan megalapozandónak, mire nézve a viszonyok ép ezidőtájt véletlenül elég kedvezően alakultak. A marosvásárhelyi gyűlés berekesztése után tehát Rákóczy október 7-én a havasalföldi határra ment, hogy mindenekelőtt Michne-vel szövetségre lépjen. Ez utóbbi, amikor Jenő megszállása után a nagyvezír hadait hazabocsátotta,[7] csak Kenan budai pasától vett illő tisztelettel búcsút, amin Arszlán szilisztriai pasa annyira feldühösödött, hogy a távozó Michne-t durván mellbelökéssel illette. Michne ezért bosszút forralt s amikor Arszlán rövid idő mulva Havasalföldön át vette útját Szilisztria felé, a vajda meglepően megtámadta, úgy hogy az csak nagynehezen tudott a Duna tulsó partjára elmenekülni. Dühében, hogy a pasát kézrekeríteni nem sikerült, Michne a melléje adott 2.000 törököt felkoncoltatta, a portához szító bojárok legnagyobb részét pedig megfojtatta. Miután az elmenekültek közül sokan Ghika moldvai vajdánál, a nagyvezír védencénél találtak menedéket, Michne bosszút forralt ellene s így szívesen vette Rákóczy szövetkezési ajánlatát, mely annál könnyebben vezetett eredményre, mivel Michne Barcsayban a maga ellenségét látta, Rákóczy pedig ezúton Moldvát Konstantinnak, vagy Stefánnak, a száműzött vajdának remélte megszerezhetni.

A megkötött egyezség értelmében Michne a maga 10.000 főnyi hadával és a Rákóczy által Mikes Kelemen vezetése alatt rendelkezésére bocsátott székely csapatokkal és Gaudy Endre 6.000 gyalogosával, összesen szintén mintegy 10.000 emberrel,[8] Ghika megtámadására indult és azt Jászvásárnál (Jassinál) döntőleg megvervén, Ghika a Prúton át Benderre s onnan Drinápolyba a nagyvezír táborába menekült, minek folytán a vajdai széket a Rákóczy által pártfogolt Konstantin foglalta el.

Ámde a győzők öröme nem volt tartós, mert a Ghika támogatására már előbb a Prúthoz rendelt és ott 50.000 emberrel megjelent tatár khán november 2-án Mikes és Michne hadát teljesen szétverte. Pedig Rákóczynak ép most lett volna sürgősen szüksége úgy az oláh vajdák támogatására, mint a Mikes alatt kikülönített hadakra. Szejdi-Achmed, az új budai pasa ugyanis Barcsay visszahelyezésére parancsot kapván, már november közepe felé megindult védencével Temesvárról. Ennek hírére Rákóczy Szászvárosnál ütötte fel mintegy 17.000 főnyi táborát; majd mikor megtudta, hogy ellenfele november közepén Karánsebest érte el, a már előbb sáncokkal megerősített Vaskapu-szorost egy lovas ezreddel és néhány ezer felfegyverzett paraszttal megszállatván, ő maga hadának zömével Várhelynél foglalt állást. Ámde Hasszán egri pasa a Vaskapu-szorost északról megkerülvén, az abban elhelyezett védők hátába jutott s azokat hamarosan megfutamította, úgy hogy Szejdi-Achmed most már november 21. és 22-ike folyamán könnyen átkelhetett a szoroson. Utóbb említett napon Rákóczy hadával Zajkányig eléje ment a pasának, ahol véres összeütközésre került a dolog. „Vér Zsigmond, a magyar jobbszárny vezére, – írja Szalay id. m. V, 39. old. – mindjárt az ütközet megnyilásakor elhullott, akik parancsaitól függtek, vad rendetlenségben megfutamodtak. Rákóczy maga mellé vevén ónodi és udvarabeli dandárait, meg helyre állította a viadalt; de a sereg nagyja által rosszul támogatva, annyira megkörnyékeztetett, hogy csak alig vághatta ki magát a török sorokból. Hívei közül 3.000 s egynéhány száz maradott a csatamezőn; hét ágyúja[9] esett Szejdi-Achmed kezébe,” Rákóczy megvert hadával szászvárosi táborába[10] s innen Gyulafehérvárra, majd a Maros völgyén tovább vonult vissza. Útközben megtudván, hogy a Részekből utána küldött erősbítések Tordánál szintén vereséget szenvedtek, tovább folytatta útját Marosvásárhelyre. A törökök egészen Nyárádtőig követték Rákóczyt, aki ismételten meg-megállott, de komolyabb ütközetbe többé nem bocsátkozott.

Tekintve, hogy a beállott tél a hadjárat folytatását a hegyes tartományban nagyon megnehezítette, a budai pasa Medgyesről, ahova Barcsay a rendeket tanácskozásra hívta össze, de ahol csak nagyon kevesen jelentek meg, december második felében Temesvárra vonult vissza, a Szebenbe vonuló Barcsay védelmére mindössze 1.000 gyalogosból és 500 lovasból álló dandárt hagyván vissza.[11]

A törökök kitakarodása után Rákóczy nyomban ismét a cselekvés mezejére lépett. December 18-án, ép ama napon, amelyen Barcsay a hozzá hű Szebenben megjelent, Rákóczy Tordáról általános fölkelést hirdetett, hogy a Barcsayt és török őrségét befogadó Szebent minél előbb ostrom alá fogja, ami hamarosan, 1660. január 7-én tényleg meg is történt. De – írja Acsády id. m. VI, 90. old. – nem volt sem megfelelő hada, sem nehéz ágyúja; az ostrom nem haladt előre[12] s inkább arra szolgált, hogy a tusakodó felek a békés megegyezést keressék. Levelek és követek útján csakugyan minduntalan megújultak a kisérletek, de nem vezethettek eredményre, mert mint Barcsay hívei még december 28-án megírták Rákóczynak: „Isten után a fényes portán áll az erdélyi fejedelemségnek adása s elvevése”. Figyelmeztették tehát, ne itt, hanem a portán keresse a fejedelemséget. Rákóczy rég megpróbálta ezt, csakhogy azt felelték neki: „Ha egy várat megtöltene arannyal, még sem leszen ő… Az erdélyi követség, mely 1659. nov. 9-én e végválaszt kapta, más fontos híreket is hozott haza. A nagyvezír akkor is Velencével foglalkozott és súlyt helyezett reá, hogy az erdélyi kérdés újra el ne mérgesedjék. Megüzente tehát az országnak, hogyha lecsöndesedik s szakit Rákóczyval, a szultán ismét megelégszik a régi 15.000 arany adóval. De ha a béke a tavaszig helyre nem áll, s a rendek bele nem nyugosznak Barcsay fejedelemségébe, a nagyvezír újra kijő, s „soha tovább sem Erdély, sem Várad meg nem marad, hanem porrá teszik.”[13] Ez intés december 8-án megismételtetett. „Ne mondjátok – írja a nagyvezír a rendeknek – idején értéstekre nem adtunk mindeneket.” Lelkükre kötötte, űzzék ki Rákóczyt, térjenek vissza Barcsay hűségére, különben a jövő tavasszal megszámlálhatatlan haddal megy ellenük „és ami gonoszt eddig még nem érzetettek, megkóstoljátok bizonnyal.” A háború minden rettenetességét szemük elé idézte, sőt hogy a részeket elijessze Rákóczytól, előre jelentette, hogy azokat is elpusztítja s birtokba veszi Váradot… Ez férfias, a nagyvezír egyéniségéhez illő intés volt, ki más gondjai közepett szabadulni akart az erdélyi bajoktól. De nemcsak ő, hanem a magyarországi pasák is ez értelemben nyilatkoztak… Mindez azonban süket fülekre talált s az ország tétlenül, csaknem aléltan várta be, hogy összecsapjanak felette a hullámok.”

[1] Rákóczy levele Rhédeyhez, Tört. Tár, 1892.

[2] Barcsay ugyanis Rákóczyék házában nevelkedett fel. Szilágyi, Erdély és az Északkeleti Háború, II, 514.

[3] Bethlen János id. m. II, 64. – Frank, Katonánál id. m. XXXIII, 53. – Goebel et Wachsmann, Chronica civitatis Schaesburgiensis 1514–1663, Gróf Kemény Józsefnél, Fundgruben der Geschichte Siebenbürgens, II, 117.

[4] Szalárdi id. m. 427. – Frank, Katonánál, id. m. XXXII, 157 – Rumy id. m. I, 305.

[5] Galeazzo Gvaldo Priorato, Hist. di Leop. I, 455–464. – Wagner, Hist. Leopoldi M., I, 78. 82.

[6] Bethlen János id. m. II, 78. – Szalárdi id. m. 451.

[7] Lásd a 122. oldalon

[8] Hammer-Purgstall id. m. II, 509. old. Mikes hadának erejét tévesen 100.000 főre teszi.

[9] Horváth Mihály id. m.V, 496. szerint 8.

[10] Hammer-Purgstall id. m. III, 510: „Rákóczy bey Déva von Husein… und Sidichmed... geschlagen, hatte sich nach Szászváros (Broos) geflüchtet, dreytausend siebenhundert der Seinigen auf dem Kampfplatze, sechzig Fahren und sieben Feldstücke in der Sieger Hände gelassen.”

[11] Szalárdi id. m. 472. – Bethlen János id. m. 96.

[12] Nem is volt igazi ostrom, hanem csupán a városnak három oldalról való szoros körülzárása.

[13] Toldalaghy Mihály levele Haller Gáborhoz, Szilágyi, Erdély és az Északkeleti Háború, II, 549–52.