Rákóczy esete iskolapéldája annak, hogy egy önhitt, csökönyös, makacs fejedelem meggondolatlanságával mily könnyen végromlásba döntheti népét és országát. Azt még megérthetjük, hogy amíg nagyobb bajok nem környékezték, sőt amikor a két oláh vajda legyőzése révén hatalmának tetőpontjára jutott, Rákóczy úgy a belügyek, mint a külügyek terén akaratát minden tekintetben érvényre juttatni igyekezett, miközben még a portával való ujjhúzástól sem idegenkedett, de a gyászos végű lengyelországi hadjárat után, amelynek kudarcáért első sorban ő volt felelős, önző, fenhéjázó, rideg magatartása sem be-, sem kifelé már egyáltalában nem mondható indokoltnak. Belpolitikai téren a rendek nagymérvű tehetetlensége, határozatlansága és nem elég erélyes fellépése minden esetre kedvező alkalmat szolgáltatott Rákóczynak önző álláspontjának rideg fentartására, de külpolitikai téren, főleg a törökkel szemben, kivált akkori legyengült állapotában, nem volt sem helyes, sem okos, sem célszerű továbbra is a sarokraállás politikáját folytatni. Nagyon helyesen jegyzi meg erre nézve Acsády id. m. VII. 61. oldalán hogy: „Bethlen Gábor egyik legnagyobb államférfiui tette az volt, hogy egykor hasonló, sőt kevésbé veszélyes körülmények között nem késett a porta kivánságára Lippát átadni.[1] Nehezen tette, de inkább megtette, semhogy az erős török hatalom támadását országára zúdítsa. Rákóczy ellenben hanyatló ügyét Jenő kérdéseivel kapcsolta össze, sőt törvénybe iktatta, hogy hűtlenség bűnbe esik mindenki, ki Jenő átadását csak inditványozni merészeli. Azt hitte, hogy ragaszkodva Jenő várához, mely nem erdélyi, hanem partiumbeli, tehát magyar terület volt, a magyar király támogatását is megnyeri.” Én azt hiszem, hogy eme tettének egy másik, szintén elég fontos, vagy talán még fontosabb rugója az volt, még pedig az, hogy ezáltal a rendek és a közvélemény előtt önzetlen hazafias érzületének és cselekedeteinek már meglehetősen megcsappant nimbuszát ismét a kívánt mértékre visszaállítsa.

Hogy Rákóczy Erdélynek, mint fejedelemsége tulajdonképpeni magvának teljesen védtelenül hagyása mellett onnan az összes katonai erőket kivonta és magával a magyarországi részekbe vitte, az szintén igen nagyfokú önzésre vall, mert ott lévén birtokainak oroszlánrésze, összes haderejének odavonásával csakis azok, nemkülönben e birtokok biztosítására szolgáló várak védelmét célozta. Ha nem ez lett volna ebbeli intézkedésének háttere s ha a rendelkezésre álló összes csapatok összevonását azzal a szándékkal hajtotta volna végre, hogy a magyarországi és erdélyi részek ellen előnyomuló ellenséges seregeket, a központias állás előnyét felhasználva, egymás után támadja meg, úgy azt még helyeselnünk is lehetne, de ezt megtenni, talán már az ellenség túlerejére való tekintettel is, egyáltalában nem volt szándékában. Hogy ellenben a Jenő vára felé izoláltan előnyomuló, nálánál gyengébb budai pasát egymás után kétszer is megtámadta, ez ellen katonai szempontból nem emelhetünk kifogást, de annál inkább katona-politikai tekintetből, mert e támadás által, még a legszebb győzelem esetén is csak még jobban rontotta a közte és a porta között már amúgy is nagyon kiélesedett helyzetet. De ha már ezt a kettős támadást ily szerencsésen nyélbeütötte, akkor nem lett volna szabad neki a budai pasát követő nagyvezír megtámadásától sem visszariadni. És ha ez is szerencsésen végződött volna, ez esetben minden valószínűség szerint az Erdélyt dúló tatárok is hamarosan abbahagyták volna mindent elpusztító, szörnyű embertelen munkájukat. Ez ugyan amily nehéz, de ép oly szép és merész elhatározás is lett volna, mely ha eredménnyel végződik, teljes mértékben alkalmas volt arra, hogy Rákóczynak halhatatlan dicsőséget szerezzen, amelynek révén fejedelmi tekintélye és hatalma is a lehető legmagasabb fokra szállhatott. Azonban ily nagy és rendkívüli dologra Rákóczy még csak gondolni sem mert. Viszont azt készségesen elismerjük, hogy kis dolgokban, mint például a budai pasa seregcsoportjának meglepő és erélyes megtámadásánál az ex-fejedelem ezúttal is alaposan kitett magáért.

Azon időponttól kezdve, hogy haderejét megosztotta s annak egy részét a Meszes és a Szilágyság védelmére kikülönítette, Rákóczynak és haderejének tevékenysége igen minimális fokra csökkent. Ő maga ezen időponttól kezdve csak puszta szemlélője maradt a maga és országa sorsát végérvényesen eldöntő eseményeknek, ami meglehetősen nagyfokú akaraterő hiányra vall. E vészterhes időkben nálánál sokkal nagyobb és valóban elismerésre méltó energiát fejtett ki az igazán önzetlen Barcsay Ákos, akit azonban a már nagyon feldühödött Köprili Mohamed, lelketlen kapzsisága és bosszúvágya által ösztönöztetve, valódi áldozati bárányul szemelt ki.

A török hadműveleti terv kettős alapeszmén épült fel. Erdélyt és Rákóczyt a csökönyös engedetlenségért büntetni kivánta. Ez a feladat a kozákok és oláhok által tetemesen megerősített tatár khánnak jutott osztályrészül, míg maga Köprili Mohamed határozottan újabb területeket foglalni ment, mely foglalások magvát a már rég birtokba venni szándékolt Jenő vár képezte. A két különböző hadműveleti feladatnak és célnak megfelelően a két seregcsoport tagozása és eljárási módja is lényegileg különbözött egymástól. A tatár khán erejét számtalan kis csoportra osztotta, hogy egyidejüleg lehetőleg nagy kiterjedésű területeket árasszon el és tegyen tönkre, míg ellenben a nagyvezír erejét együtt tartva operált, miközben mégis azt a nagy hibát követte el, hogy a budai pasát izoláltan túlmessze előre rendelte, ami Rákóczynak alkalmat adott két remek haditényének és győzelmének kivívására. Más, pezsgősebb véralkatú hadvezér Köprili Mohamed helyén nem állotta volna meg, hogy tekintélyes számú túlerejére támaszkodva, és a Rákóczy megfenyítését célzó vágytól fűtve, tovább ne folytassa előnyomulását legalább is Nagyváradig, mely különben is a tatár khán végső hadműveleti célpontja volt. De a hidegvérű nagyvezír igazi törökös módon egy tapodtat sem tett tovább, mint ahogyan az a divánban a szultánnal előzetesen elhatározva és megbeszélve volt. Pedig most már, a tatár khánnak kezet nyújtva, igazán nem valami nagy fáradság árán akár a Tisza mentéig terjedő területet még véglegesen is el lehetett volna foglalni. De ilyesfélével a nagyvezír és a szultán csak fenyegetődzött, de mikor a kedvező alkalom erre szinte önmagától kinálkozott, a hagyományos ozmán körülményesség és nehézkesség nem engedte meg, hogy a szinte önmagától ölbe hulló gyümölcs örömittasan lerontassék és betakaríttassék. Az ozmánság évtizedeken, sőt századokon át megnyilvánuló e lagymatag tulajdonságának a magyarok, akiknek ez úgyszólván további fennállását és megmaradását garantálta, természetesen csak örülhettek.

[1] Az erre vonatkozó bővebb adatokat lásd a XV. rész 120., 131. és 132. oldalán