Rákóczy 1657 augusztus 4-én testben és lélekben megtörve Ecsedre érkezett és 17-én bement Erdélybe Szamosújvárra,[1] ahova országgyűlést hirdetett, de ezt utóbb szeptember 2-ikára saját biztonsága érdekében Désre helyezte át. A fejedelemnek nem volt könnyű a helyzete, mert az egész ország fel volt háborodva ellene. A közvélemény, még pedig mind Magyarországon, mind Erdélyben csak abban látta a megoldás lehetőségét, ha Rákóczy lemond kiskorú fia, a már megválasztott Ferenc fejedelem javára, mely választást már a porta is jóváhagyta és ezt jó pénzzel bizonyára rá lehetett volna bírni, hogy a trónváltozásba belenyugodjék. Azonkívül azt tanácsolták Rákóczynak, nyissa meg kincstárát, lehetőleg maga bocsássa rendelkezésre a tatár rabságba jutottak váltságdíját, mert ezáltal talán sikerül a haragvó közvéleményt megengesztelni. De az önfejű, fukar és kapzsi fejedelem egyikre sem volt kapható. Ily körülmények között nem csoda, hogy a dési tanácskozás csakhamar igen viharossá vált. Ezen a rendek elsősorban a porta megengesztelését és a rabok kiváltását követelték. Az utóbbit sürgette türelmetlenül a gyűlésen megjelent gyászruhás nők egész tömege is, akiknek férje, atyja vagy testvére sínylődik tatár rabságban. Aztán felszínre került a felelősségre vonás kérdése is. Miután magát a fejedelmet felelősségre vonni nem lehetett, a rendek ama tanácsurak nevét követelték, akik a szerencsétlen lengyel háborút javasolták. Rákóczy adós maradt a válasszal; nem is nevezhetett volna meg senkit, mert hiszen az egész lengyel hadjárat az ő személyes műve volt, ezt pedig nem akarta a nagyon is ingerült tömeg előtt bevallani. Azt felelte tehát a felvetett kérdésre, hogy vessenek fátyolt a multra és csak a jelennel és a jövővel foglalkozzanak a rendek. A váltságdíj előteremtésének kérdésében szintén a negació álláspontjára helyezkedett Rákóczy, azt adván okul, hogy a sok háborúskodás kimerítette pénztárát, de egyébként a lengyeleknek is igen nagy sarcot kell fizetnie. „Nemcsak kötelességének nem ismerte tehát – írja Acsády id. m. VII, 53. pld. – mint barátai ajánlották, saját költségén kiváltani a szerencsétleneket, kiket ő juttatott rabságba, de még nagyobb arányú közreműködését is megtagadta. Ezzel örökre megpecsételte a foglyok többségének sorsát. Lehetetlenné vált, hogy a tatárokkal olyan megegyezés létesüljön, mely szerint egy átalányösszegért kiadják az összes rabokat. A foglyok magukra hagyattak s akiknek családja nem bírta, vagy valamelyik jó embere nem akarta a kivánt váltságdíjat megfizetni, az ott veszett. Sok ezer szegény ember jutott e sorsra s otthon levő övéik mind a fejedelem ellen fordultak. A megszokás, az érdek, a rokonszenv igen sok és igen erős köteléke csatolta Erdélyt a Rákóczyakhoz. De mikor a fejedelem megtagadta a rabok kiváltását, maga lazította meg a legnagyobb mértékben a kapcsokat, melyek alattvalói tömegét hozzá fűzték. Midőn különválasztotta ügyét a rabokétól, maga adott példát Erdélynek, hogy sorsát az övétől válassza el. A rendek a saját kezükbe vették a kiváltás dolgát s követet küldtek a tatár khánhoz, másrészt a portára. Azután haragosan, elkeseredve indultak haza. Annyira elvesztették bizalmukat a fejedelem iránt, hogy azt sem hitték el többé neki, hogy beteg.[2] Ő meg azt mondta róluk, hogy „az Isten megbolondította őket, nem tudják mit csinálnak”.[3] Ekképpen nagyon megrendült a kötelék a fejedelem és alattvalói között, megrendült ugyanakkor, mikor a nagyvezír is kimondta Rákóczyra a végitéletet. Mert hasztalan jártak be a portára a követek… a szultán csakhamar megparancsolta az országnak, szakítson Rákóczyval, fossza meg a tróntól s válasszon helyébe a portához hű fejedelmet. „A szigorú parancs folytán a rendek Rákóczyt nagynehezen lemondásra bírták s november 3-án Rhédey Ferencet választották meg fejedelmül, de oly kikötéssel, hogyha Rákóczynak sikerül a portát kiengesztelni, akkor Rhédey az ő javára visszalép. Az új fejedelmet a még mindíg Velencével elfoglalt porta ugyanazon feltételek mellett ismerte el, mint annak idején Rákóczyt; sem nagyobb adót, sem valamely terület átengedését ezúttal még nem kivánta.”

Csakhogy az országban csakhamar elementáris erővel kitört a pártoskodás, Rákóczy nem tudott és nem akart beletörődni a lemondásba és míg egyrészt azon volt, hogy minél nagyobb pártot szerezzen magának, a portára is követséget küldött, de hasztalanul, mert a nagyvezír azt üzente az erdélyi rendeknek, „hogy sem Rákóczyt, sem maradékát, sem nemzetségének bármely más tagját nem tűri a trónon s ha a három nemzet túl nem ad rajta, porrá teszi az egész országot”.[4]

Rákóczy egyik legradikálisabb kortese Gyulay Ferenc váradi alkapitány volt, aki hamar megnyerte a szomszéd véghelyek kapitányait és őrségeit, nemkülönben a hajdúkat Rákóczy ügyének és az öreg Rhédey nem sokat tett az agitáció megszüntetésére, úgy hogy tulajdonképpen az országnak két fejedelme is volt, Rákóczy az Erdélyen kívüli részeken,[5] Rhédey pedig Erdélyben. Ez az állapot csakhamar felköltötte a török körök gyanuját, hogy az új fejedelemválasztás nem volt egyéb szemfényvesztésnél a porta tévedésbe ejtésére. E miatti duzzogásának Köprili Mohamed nagyvezír azzal adott kifejezést, hogy Rhédeytől a Rákóczy birtokában meghagyott Jenőt, melyre úgyis már régóta fájt a törökök foga s amelynek őrsége folyton háborgatta a szomszédos török területeket, visszakövetelte. Ez nagy mértékben Rákóczy malmára hajtotta a vizet, aki 1657 december 18-án a rendekhez írt levelében többek között azt mondja, hogy a porta ma „Jenőt, majd hamarosan Lugost kivánja; azután Szebent vagy Brassót kivánhatja, végre Váradot s így fokozatosan gyengítvén az ország oltalmát, erejét, legvégül pasát helyeztethet Erdélybe. Inkább adnók koldulásra magunkat, feleségünket, mintsem édes hazánk romlásával, végháza elidegenítésével uralkodnánk.”[6]

De a rendek többsége Rákóczy törekvéseiben az ország veszedelmét látván, végzést hozott, hogy miután ő a szerződést megsértette és a nemzetet, esküje ellenére a török ellen izgatja, őt többé fejedelmükké el nem fogadhatják. Rákóczy erre nem sokáig késett a válasszal; azt üzente a rendeknek, hogy miután nem ő, hanem ők sértették meg a szerződést, ennélfogva kijelenti, hogy ő hite alól senkit fel nem ment; Váradot és Jenőt s a hajdúvárosokat kezeiből ki nem adja; seregét nemcsak el nem bocsátja, hanem szaporítani is fogja s amíg él, mindenét a rendek védelmére fordítja, feltéve, hogy jóságával nem élnek vissza. De ha Rhédeynek a hitet leteszik és az ő híveit továbbra is háborgatják, akkor nem ő lesz az oka, ha az országot végveszély éri. Ő egyébként a maga híveivel Jenő várának megtartását minden módon megkisérli.

A rendek erre Barcsay Ákos kormánytanácsi elnököt küldték Rákóczyhoz, hogy őt lemondásra és Rhédey fejedelemségének elismerésére bírja. Azonban Rákóczy Barcsayt letartóztatván, hadaival együtt a Medgyesen gyűlésező rendek előtt termett, akik rémületükben fejüket vesztve, 1658 január 16-án formaszerűen visszaültették Rákóczyt a fejedelmi székbe. Csakhogy most a budai pasától, a nagyvezírtől és magától a szultántól is a legkomolyabb figyelmeztetések jöttek, hogy Rákóczyt semmi szín alatt sem tűrik meg a trónon, mire a rendek három nappal utóbb, január 19-én követség útján újból felszólították a fejedelmet, hogy a török fenyegetésekre való tekintettel mondjon le s hárítsa el az országról a fenyegető végveszedelmet. Ámde Rákóczy most sem hallgatott a jó szóra s helyette inkább az elkedvetlenedett Rhédey mondott le a fejedelemségről, Rákóczy pedig egyrészt a bécsi körök támogatását igyekezett megnyerni s hogy a portát is kiengesztelje, február 12-én azt írta a nagyvezírhez címzett levelében, hogy holtig hű szolgája lesz a szultánnak, kire dicsőségesebb a kegyelemosztás, mint az, hogy nagy hatalmát egy „egér” ellen veti latba. Azonban elég fenhéjázóan mindjárt hozzátette, hogyha kegyelmet nem kap, akkor a kardhoz folyamodik.[7] E részben alázatos, részben fenyegető levél végkép kihozta a nagyvezírt sodrából, de azért még egyszer felszólította az országot, helyezze vissza Rhédeyt a fejedelemségbe. Nagyobb nyomaték kedvéért Köprili Mohamed március elején egy 30.000 főnyi török-tatár hadat a Havasalföldre, onnan pedig Moldvába rendelt, hogy Fasli szilisztriai pasa segítségével Konstantin és István (Görgicze Stefan) vajdákat, mivel a lengyel hadjáratban ők is szövetségesei voltak Rákóczynak, fejedelemségüktől megfossza. Ez hamarosan megtörténvén, előbbi helyett a görög származású és ez alkalomból a Michne (Mihály) nevet felvevő Gioan-Bey-t, utóbbi helyett pedig az albán nemzetiségű Ghika Györgyöt ültette a fejedelmi székbe.[8] Ennek megtörténte után Kenan budai, Csengizade Ali temesvári és Fasli szilisztriai pasának az előbb említett török tatár had támogatásával Erdélybe kellett berontaniok, hogy ott Rákóczy fejedelemségének végérvényesen véget vessenek.[9]

Erről hírt véve, Rákóczy s a rendek május 22-én Gyulafehérvárra gyűltek össze a teendők megbeszélése végett, de döntő határozatot hozni nem tudtak. Tanácskozás közben kapta meg Rákóczy a szabadságát visszanyert Sellyey István tábori pap és Szigeti Péter útján a Krimben raboskodó Kemény János levelét, amelyben ez tudtára adta Rákóczynak, hogy a tatár khán rövidesen Erdélyben lesz s így Kemény kérte és intette Rákóczyt, mondana le s ne tegye ki hazáját a különben el nem hárítható végveszélynek. De Rákóczy eltitkolta a rendek előtt a levél és üzenet tartalmát, a hírnökök szájára pedig fenyegetésekkel lakatot vert.[10] Így történt aztán, hogy a rendek követséget küldtek a portára, kijelentvén, hogy ők Rákóczyhoz ragaszkodnak, aki azonban a szultán hű alattvalója lesz. A nagyvezír, aki a velencei háborúval kapcsolatban ép akkor készült Dalmácia megtámadására előnyomulni, hajlandó volt ezt a propoziciót is elfogadni: kész volt Rákóczynak megbocsátani, de csak úgy, ha személyesen megjelenik a Drinápolyban időző szultán előtt s ott maga kér a maga számára kegyelmet. Erről a nagyvezír magát Rákóczyt is értesítette, megírván neki, hogy ha kegyelmet akar, jelenjen meg személyesen a portán és ő, a nagyvezír esküvel vállal kötelezettséget, hogy bántódása nem lesz.[11]

De ezt Rákóczy nem volt hajlandó megtenni, mire a szultán elrendelte, hogy a nagyvezír a Drinápolyban összpontosított sereggel Dalmácia helyett Erdély felé nyomuljon. „Mindezt tudta Rákóczy és tudta az ország – írja Acsády id. m. VII, 67. old. – mert egész sereg török és tatár követ jelent meg s jelezte a közelgő zivatart. De a nagyvezír még akkor is menekülést s bűnbocsánatot igért az esetre, ha Rhédeyt visszahelyezik, vagy ha őt nem akarják, mást választanak fejedelemmé. Ekkor azonban már azt is követelte, hogy Rákóczyt s az elcsapott moldvai és oláh vajdákat, kik Rákóczy védelme alá Erdélybe menekültek, kiszolgáltassák. A nehéz fenyegetések, a lesújtó jelentések hatása alatt a rendeknek foglalkozniok kellett a kibontakozás eszközével, a fejedelemválasztással. A nagyvezír, a budai és a temesvári pasák már megindultak, a rettenetes tatárhad közeledett, Rákóczy meg teljesen magára volt hagyatva s akkor már rég tudta, hogy a bécsi udvartól semmit sem remélhet. Tudták a rendek is, hogy Erdély nem állhat maga ellent a töröknek, de gyámoltalanságukban nem merték a tényekből ridegen levonni a következtetéseket. Ismételten fölkérték a fejedelmet, találjon módot, mellyel az országot a végveszedelemtől megmentheti. Ez alatt azt értették, adja be lemondását s tegye lehetővé, hogy a porta parancsának megfelelően más fejedelmet válasszanak. Rákóczy azonban bujósdit kezdett játszani s mindig azt felelte, hogy előbb az ország nyilatkozzék. Az ország viszont nem nyilatkozhatott szabadon; a rendek többsége szívesen teljesítette volna a nagyvezír kívánságát, de lehetetlen volt új fejedelmet választani mindaddig, míg Rákóczy le nem mondott, mert az ő kezén voltak a várak, a katonák, a kincstári javak. Napokig húzódtak a tárgyalások, s utoljára is a legszerencsétlenebb módon végződtek. A szakítás Rákóczyval megtörtént, csakhogy az nem elégítette ki a nagyvezírt, mert a rendek elálltak ugyan Rákóczytól, de új fejedelmet nem mertek választani. Rákóczy viszont kijelentette, hogy a maga sorsának engedi át Erdélyt, ellenben saját javait fegyverrel fogja a török ellen megvédeni. Ezzel olyan helyzet alakult, melynél képtelenebb alig gondolható. Minthogy a rendek, új fejedelmet nem választottak, magukra zúdították a török-tatár hadak özönét s minthogy Rákóczy nem volt többé fejedelem, hivatásának sem tartotta Erdély védelméről gondoskodni. Egy katonát, egy pénzt sem hagyott az országban, hanem hadait Várad felé indította, hol nem állt ellenség. Hasztalan figyelmeztette Barcsay, hogy éppen fordítva kellene cselekednie, a részekben levő csapatokat kellene berendelnie s a föld népét is felfegyverezve Temesvár felé nyomulnia, hol a török gyülekezett.[12] Mikor Rákóczy távozott, a védtelenül hagyott országnak még kormánya sem maradt s nem volt senki, aki akár a védelem, akár az alkudozások ügyét törvényszerűen kezébe vehette volna.”

A gyulafehérvári gyűlés után Rákóczy, Haller Gábort és Bethlen Jánost maga mellé véve, hadaival együtt kivonult Erdélyből és Váradra menve, ott 9-10.000 főnyi hadat gyűjtött, hogy saját területét megvédje s főleg Jenő várát biztosítsa a török ellen. Annak hírére, hogy a nagyon békés érzelmű és különben hozzá jóindulattal viselkedő Kenan budai pasa a nagyvezír parancsára Jenő felé rendeltetett előre, ő is megindult fizetett hadával, összesen 7.000 lovassal, 2.000 gyalogossal és 8 nagyobb ágyuval[13] és június 26-án Lippa és Jenő között Kenan mintegy 5.000 főnyi hadán rajtaütvén, azt visszaszorította. E sikeren felbuzdúlva, július 5-én újból megtámadta az ellenséget, mely közben úgy látszik újabb erősbítéseket vont magához, mert most már a had élén nemcsak a budai pasa, hanem az egri pasa és az esztergomi bég is állott. A támadáshoz Rákóczy a jobb szárnyon Gyulai Ferenc és Barkóczy István parancsnoksága alatt a zsoldosokat, a balszárnyon Szuhay Mátyás kállói kapitány és Keresztes András alatt a hajdúkat és a tűzérséget osztotta be, míg Ebeni István és Bakos Gábor a tartalékot vezették. „A harcot – írja Acsády id. m. VII, 69. old. – mely Lippa és Arad közt folyt le,[14] – az döntötte el, hogy Gaudy András ezredes a tűzérséggel idejében közbelépett és nagy sikerrel működött. A törökök több száz főnyi veszteséggel hátráltak meg s a győzelem általános feltűnést keltett. Híre járt, hogy a török hadnak színe-java elveszett és a budai pasa eltűnt,[15] Pozsonyban és Bécsben is sokat beszéltek Rákóczy sikereiről…[16]

Tényleg azonban a diadal katonai szempontból egészen jelentéktelen volt s a helyzetet nem változtatta meg. Maga Rákóczy sem tulajdonított neki értéket s nemcsak nem folytatta az üldözést, hanem már másnap, július 6-án levélben felajánlotta hódolatát a megvert budai pasának. Az erdélyieket pedig a váratlan győzelem nemcsak fel nem lelkesítette, hanem egyenesen megrémítette.[17] Augusztus első napjaiban a rendek újra összegyülvén, most már határozottan felkérték a távozó fejedelmet, hogy tekintve a török, tatár és oláh hadak támadását, mondjon le. Rákóczy nem tudta magát elhatározni. Az erdélyiek lemondását kivánták, a nagyvezír táborába hívta, de sem ezt, sem amazt nem tette, győzelme vált reá végzetessé. Minthogy győzött, nem akart lemondani, másrészt meg győzelme után még kevésbé mert a török táborba menni. Habozásban, tétlenségben veszett el a drága idő. A nagyvezír már Temesváron állt s megengesztelésére még mindig nem történt semmi. Így a török minden békeóhaja kárba veszett s ezzel elveszett Rákóczy ügye is.”

A budai pasán nyert kettős győzelem után Rákóczy ismét Váradra húzódott vissza, mert arra, hogy a közeledő nagyvezír seregével is felvegye a küzdelmet, erejét úgy látszik túl gyengének tartotta.

Közben az ellenség két nagy csoportban megkezdte támadólagos előnyomulását és pedig a nagyvezírnek Temesvárnál gyülekezett hadserege Jenő felé, az Erdély délkeleti határán felvonult tatár khán serege pedig, melyhez az új havasalföldi és moldvai vajdák hadai is csatlakoztak, a Bodzai szoroson át Erdélybe, miután az e szorost védelmező székelyeket könnyű szerrel szétrebbentették.

Köprili Mohamed nagyvezír augusztus 29-én érkezett Jenő alá, melynek védelméről Rákóczy kitűnően gondoskodott; falait jó karba helyezte, magát a várat őrséggel, lőszerrel, eleséggel és minden készlettel bőven ellátta és a vár kapitányát, Ujlaky Lászlót, szívós kitartásra buzdította. Azonban Rákóczy „kis számú seregével – írja Horváth Mihály id. m. V, 487. old. – sem egy, sem más felé nem remélvén szerencsésen működhetni, hogy mégis valamit tenni látszassék, augusztus 31-én a Váradtól három órányira fekvő Jánosda helység mellett ütött tábort. Itt vette hírül negyednapon, hogy a jenei őrség szeptember 2-án, anélkül, hogy csak egy lövést is tett volna, gyáván feladta az erős várat. Az árulás oly haragra inditá a fejedelmet, hogy Ujlaky László kapitányt, Diószegi Kristóf lovassági hadnagyot s egy német főtisztet, mihelyt a várból kiköltöztek, elfogatta s Váradon lefejeztette; maga aztán a Nyirségre szállott táborával. „Így került – írja Acsády id. m. VII, 70. old. – ellenállás nélkül, szégyenletesen az ellenség kezébe az a hely, mely ha idejében átadatik, Erdélyt a legszörnyűbb romlástól menti meg. Most azonban a romlást nem lehetett többé feltartóztatni. Jenővel elveszett Lugos és Karánsebes s csaknem az egész terület, mely az egykori Szörény vármegyéből Erdély kezén volt. Mindez azonban csekélység ahhoz képest, mi ekközben a fejedelemség tulajdonképpeni területén történt. Augusztus második felében a török-tatár hadak betörtek Erdélybe, elsősorban a Barczaságba. Rettenetes volt már számuk is. Egykorúak szerint a tatár khán maga 80–100.000, a kozákok 12.000, a szilisztriai pasa 12.000, a moldvaiak 9.000, az oláhok 12.000 emberrel jöttek. Ha csak félannyian voltak, egyszerű élelmezésük is elviselhetetlen terhet rótt volna a lakosságra. De a hadak nem az országot megszállni, hanem büntetni, rabolni, pusztítani jöttek. Sokaságukkal szemben ellenállásról szó sem lehetett s különben sem volt katonaság sehol. Barcsay összehívta ugyan a közfelkelést, noha törvényes megbízást senkitől sem kapott. Meg is jelent néhány ezer ember, de mikor látta a felégetett falvak lángját, füstjét, övéi megmentésére hazafutott. Így tehát az ellenség mint a sáskasereg ellenállás nélkül árasztotta el a szerencsétlen országot; ahol megjelent, porrá égetett mindent s a lakosságot vagy levágta, vagy rabszíjra fűzte. A Királyföld egyes városok kivételével, melyek roppant sarc árán mentették meg magokat, szörnyen elpusztult. Brassó 25.000 tallérral váltotta meg magát, de egész vidéke sivataggá tétetett. Szeben ugyanannyit fizetett. Fogaras sikeresen megvédte magát, de másutt alig volt ellenállás, pedig ahol volt, rendesen sikerült, mert a tatárok apró, néha 50-60-200 főnyi csapatokban lepték meg az egyes helyeket.[18] Nem lévén fejedelem, senki sem gondoskodott az ország, vagy a városok védelméről. A fővárosban, Fejérvárt nem volt őrség, sőt az előljárók nagyrésze is elfutott. A magokra maradt polgárok pénzzel igyekeztek a tatárt megengesztelni s midőn ez nem használt, védekezni kezdtek. De nem lévén fölkészülve, az ellenség szeptember 5-én elárasztotta és teljesen feldúlta a várost. Barbár módon elpusztította Bethlen Gábor fejedelmi palotáját, betört az öreg templomba s kihányta sírjából I. Rákóczy György csontjait. Összetört, elégetett mindent, még a könyvtárt is azon kéziratokkal, melyeket Bethlen Gábor a budai Corvinából szerzett. Elégett a főiskola épülete s egész fölszerelése, Bethlen Gábor és I. Rákóczy György összes alkotásai, a szép építkezések mind elpusztultak. Erdély fővárosa romhalmaz lett s régi fénye eltűnt örökre. Innen a tatárok Enyedre mentek, melynek lakói a templomkerítésben vitézül megvédték magukat. De Tordát és Toroczkót feldulták, Marosvásárhelyről 3.000 embert hajtottak el, Kolozsvár külvárosait fölperzselték s a város maga 100.000 tallér sarccal váltotta meg magát. Azután a Szilágyságot és Kővár vidékét Nagybányáig feldúlva, megszámlálhatatlan foglyot szedtek össze. Az ország déli és nyugati részein több száz falu pusztult el. Akit le nem öltek, azt rabságra hajtották.[19] Amit el nem vittek, azt összetörték vagy fölperzselték.”

A Meszesre és Szilágyságra a tatár khán hadainak csupán egy részét küldte, míg ő maga Nagyváradnak vette útját. A Meszes és a Szilágyság megmentésére Rákóczy, aki ezalatt a Nyirségen és Debrecen tájékán tartózkodott, Szuhay Mátyást rendelte ki Majtényból néhány ezer fegyveressel, de az nem mert a sokkal erősebbnek vélt ellenséggel kikezdeni. „A vész ezen napjaiban, – írja Horváth Mihály id. m. V, 488. old. – míg a fejedelemmel együtt majdnem mindnyájan fejöket vesztették, az egyetlen Gaudy Endre, Nagyvárad alkapitánya, méltó minden magasztalásra. Ő nemcsak a várat a lehető legjobban megerősítette, hanem még a különben semmi erődítésekkel el nem látott külvárost is nagy részben megmentette. A tatár khán és az oláh vajdák szeptember 13-án szállottak a város alá s annak védetlen részeit nyomban dúlni, égetni kezdték; a derék Gaudy azonban jól elhelyezett puskásaival, kevés lovasságával s tengelyre rakott egypár kis ágyújával, melyeket kartáccsal s vasdarabokkal szokott volt megtölteni, oly jelesen forgolódott a város védelmében, hogy midőn a tatárok s oláhok alóla szeptember 20-án elszállottak, a külváros egy részén kívül, melyet felgyújtottak, az egész város épségben maradt.”

„A nagy felfordulás és romlás közepette – írja Acsády id. m. VII, 72. old. – Barcsay volt az egyetlen ember, ki még törődött az ország sorsával, bármily kevéssé áhitozott a hatalomra… De most tényleg ő volt a fejedelem s aki még tehette, engedelmeskedett rendeleteinek… Barcsay még néhány nappal a tatár betörés előtt azt ajánlotta, hogy a három nemzet egy-egy követe menjen a nagyvezírhez s irgalmat kérjen tőle a védtelen ország számára. A rendek e célra ki is küldötték Bánffy Györgyöt, Lutsch János szász grófot s a székely Dániel Ferencet. De csupán e kettő jelentkezett, ellenben Bánffy Rákóczyhoz állott… A rendek tehát Barcsayhoz fordultak s égre-földre kérték, menjen Bánffy helyett harmadiknak a nagyvezírhez. Barcsay végre engedett s szeptember 2-án a követség elindult. Így jutott akarata ellen, kénytelenségből Barcsay ama követségbe, mely csakhamar meghozta neki a fejedelmi töviskoronát… Az erdélyi követség szeptember 7-én érkezett a nagyvezír táborába. Köprili Mohamedet akkor a birodalom folyó ügyein s a velencei háborún kívül még az ázsiai tartományokban kitört igen komoly zendülés foglalkoztatta. Nem közvetlenül maga, hanem a budai pasa útján tárgyalt tehát az erdélyiekkel s minél előbb végezni óhajtott velük, hogy haza indíthassa seregét, melyre otthon sokkal nagyobb szükség volt. A török immár örökre szakított Rákóczy Györggyel… Elsősorban a megüresedett trón betöltéséről kellett gondoskodni. A nagyvezír nem bízott többé a rendekben, hanem a trónkérdést is a saját táborában akarta elintézni… Barcsay volt az ő egyetlen jelöltje; mást a nagyvezír nem akart elfogadni s azért a budai pasa tudtára adta, hogy engedelmeskednie kell, különben újra elárasztja hadaival s „porrá téteti e hazát s többé fejedelemség nem leszen, hanem pasaság.” Ellenben ha elfogadja a fejedelemséget, a török had nem megy Erdélybe, sőt a tatárok is kihivatnak s Várad bántatlan marad.[20] Barcsay napokig vonakodott, de végre, hogy megmentse az országot a teljes romlástól, szeptember 14-én a nagyvezír egyenes parancsára engedett. Elfogadta a fejedelemséget, elfogadott minden feltételt… egyszerűen teljesítette a török parancsát, ki szertelenül kemény feltételeket rótt reá. Bele kellett törődnie abba, hogy a török megtartsa Jenőt, Lugost, Karánsebest, melyeket már elfoglalt, bele kellett nyugodnia, hogy az évi adó 15.000 aranyról 40.000 aranyra emeltessék, sőt ezenkívül az ország 500.000 tallér hadisarcot fizessen”, s végül, hogy Rákóczyt és a két oláh vajdát, Konstantint és Stefánt élve vagy halva kiszolgáltatja a portának.[21]

Ezek után Köprili Mohamed a szerződés pontjainak végrehajtását Kenan budai helytartóra bízván, s a tatár khánt és az oláh vajdákat visszarendelvén, ő maga is haza sietett seregével.[22]

[1] A helységneveket lásd a XIV/1. számú mellékleten.

[2] Szilágyi, Erd. Országgyűl. Emlékek, XI. – Barabás cikke e gyűlésről, Századok, 1887, 426–434.

[3] Szilágyi, A két Rákóczy György fejedelem családi levelezése, 524.

[4] Acsády, id. m. VII, 57.

[5] Sőt Frank Endre jegyzetei szerint (Katonánál id. m. XXXIII, 33. old.) Rákóczy most már újra fejedelemnek írta magát és úgy is viselkedett.

[6] Id. gróf Bethlen Imre, Második Rákóczy György ideje, 166.

[7] Szilágyi, Erd. Országgyűl. Eml. XI, 383.

[8] Zinkeisen id. m. IV, 877. – Hurmuzaki id. m. III, 241.

[9] A török-tatár had eljárása a szokásos módon ment végbe. Erről Zinkeisen id. m. IV, 878. old. a következőket írja: „Die Züchtigung der Moldau und Walachei war überdies (t. i. az odarendelt török-tatár hadon kívül) noch dem Statthalter von Silistria, Fasli Pascha, aufgetragen worden. Er war aber angeblich von Bessaraba mit 20.000 Dukaten bestochen, in der Ausführung des ihm ertheilten Befehls zu säumig, liess Bessaraba noch ruhig die Vorstädte von Tergowist niederbrennen und ihn selbst ungehindert nach Siebenbürgen zu Rákóczy entschlüpfen. Das kostete ihm freilich den Kopf, Während es des Grosswesir nun selbst übernahm, die ganze Schwere des Zornes der Pforte über Siebenbürgen hereinbrechen zu lassen.”

[10] Horváth Mihály, id. m. V, 485. – Szalay László, id. m. V, 26.

[11] Szilágyi, Okmánytár, 624–626.

[12] Barcsay Ákos június 26-iki levele. Tört. Tár, 1893, 326.

[13] Szalay László id. m. V, 26. – Horváth Mihály id. m. V, 485.: „Rákóczy 9-10 ezernyi zsoldos hadával június elején Jenő felé indult.” Fessler-Klein id. m. IV, 286. „Rákóczy brach mit 9–10.000 Mann nach Jenő auf.”

[14] Basire védirata, kiadta Kropf Lajos, Tört. Tár, 1888, 562–563.

[15] Szilágyi, Erd. Országgyűl. Eml. X, 406.

[16] Szalay László id. m. V, 26: „Este a Maros partján, mely imént még több száz török holttestet hömpölyg vala, letérdelt az erdélyi tábor és zsoltárokat énekelt a hő nap dicsőitésére. A diadalmas fejedelem kétszáz fogoly s az elnyert ágyúk kiséretében Váradra indult; Erdély valamennyi erősségeiben örömlövések hirdették a győzelmet. (Joh. Lutsch, Diarium, 1607–1661. gróf Kemény Józsefnél, Deutsche Fundgruben der Gesch. Siebenbürgens, I, 287.) – Hogy Rákóczy a megvert törököket a Marosnak szorította, az kitűnik Bethlen János id. m. 41. következő szavaiból: „pauci armis, plures in fluvium Marusinum, tunc largiores solito volventem undas, praecipitati, periere.” – Ugyanezt állítja Zinkeisen is id. m. IV, 878., aki azonban a jún. 26-iki és júl. 5-iki csatákat egy kalap alá fogja: „Anstatt den wiederholten dringenden Bitten der Stände, sich lieber dem Willen der Pforte zu unterwerfen, und so den Sturm abzuwenden, welcher dem unglücklichen Lande den gänzlichen Untergang brigen zu müssen schien, Gehőr zu geben, war Rákóczy zu Ende Mai mit 7.000 M. Reiterei, 2.000 M. Fussvolk und einigen Feldstücken dem Pascha von Ofen, welcher Jenő hinwegnehmen sollte, entgegengangen, hatte sein kleines, freilich nur 5.000 M. starkes Truppenkorps in den nach Lippa führenden Engpässen plötzlich überfallen und fast gänzlich dadurch vernichtet, dass die fliehenden Osnamen von seinen Reitern in die bochangeschwollenen Wellen des Maros hineingetrieben wurden.”

[17] Lásd ezzel szemben Szalay ellentétes megállapítását az előző jegyzetben, mely szerint, legalább eleinte, Erdélyben is ünnepelték Rákóczy diadalát.

[18] Szilágyi, Frank naplója, Tört. Tár, 1888, 36.

[19] Az egykorú krónikák szerint Erdély és a hozzá tartozó részek lakosságából legalább 100.000-en vesztették életüket, vagy kerültek török és tatár rabságba.

[20] Szilágyi, Erd. Országgyűl. Eml. XII, 66.

[21] Hurmuzaki id. m. III, 245.

[22] Szalárdi id. m. 405. – Bethlen János id. m. II, 54. – Lutsch János Diariuma és Graffius János naplója, gróf Kemény Józsefnél, I, 286. – Kazy id. m. II, 227. – Hammer–Purgstall id. m. III, 486. – Zinkeisen, id. m. IV, 879.