Az oláh vajdákkal szemben vívott sikerek nagyon elkapatták Erdély ifjú fejedelmét. „Valóban úgy látszott – írja Angyal id. m. VI, 527. – hogy Rákóczy merészségét mindig siker jutalmazza s hogy okossága nem kisebb bátorságánál. Az erdélyi politika hagyományos útjain, szövetségben a keleti vagy nyugati ellenféllel, talán ő is kikerekíthette volna területét a magyar királyság rovására épúgy mint elődei. Meg volt benne mindaz, ami szükséges volt az ily vállalatra, a gyorsaság, kitartás s bizonyos leleményes diplomatia. De még itt is veszélyeztette volna a sikert a mérséklet hiánya. Maga emlegette, hogy ily esetben meg nem elégednék, mint atyja, a hét vármegyével. Nagyon is bizott erejében, szerencséjében és józan eszében. – Készen áll-e az erdélyi hadi erő? kérdé a svéd kancellár Rákóczy egyik követétől. – Készen áll, – felelé a követ – csak még az ellenség hiányzik. – Ellenséget könnyű találni – válaszolt mosolyogva Oxenstierna. Valóban ellenséget Rákóczy könnyebben talált, mint kellett volna. Azt hitte, hogy apró fogásaival biztosítja magát oly helyzetben, mely a legmélyebb számítónak is ki nem bonyolítható föladatokat nyujtott volna. Csillogó káprázat vezette, midőn Erdély hadi erejével és hatalmi állásával arra a koronára vágyódott, melyet a szintén protestáns X. Károly svéd király fényes tehetségével s nagy hadi erejével nem birt kivívni. E vállalatban a fejedelem a nagy európai politika tengerére került. Itt nem volt elég az osztrák lassúság és készületlenség kihasználása, itt nem oláh vagy moldvai viszonyokkal volt dolga, hanem az európai hatalmak szövevényes érdekeinek találkozását s ellentétét kellett mérlegelnie. És itt cserben hagyta belátása, gyanakodó volt s amellett könnyen hívő. Azt hitte, hogy uralkodik a viszonyokon, hogy mindenkit fölhasznál a maga érdekében, pedig elvakult áldozata lett még azoknak is, akiket lenézett. A politikában jó guerilla-vezér volt, ki elhitette magával, hogy nagy hadvezérnek született.”

Hogy a lengyel háború felidézésével Rákóczy minő óriási nagy feladat megoldására vállalkozott, azt Acsády (id. m. VII, 38.) következő mondatai világítják meg: „A magyar urak nagy része, főleg a Zrinyiek és Nádasdy Ferenc országbíró lelkes örömmel üdvözölték volna ugyan Rákóczy minden sikerét,… de amikor megtudták, hogy Lengyelországba nyomult, ez a hír aggodalmakat keltett bennük.[1] Nem hitték, hogy a fejedelem ily hatalmas feladat nehézségeivel megbirkózhassék s vállalatát nem tartották kellően előkészítettnek. És ebben teljesen igazuk volt. A portán, hol a velencei háború kimerítette a kincstárt, pénzzel Rákóczy ekkor még talán engedélyt szerezhetett volna cselekvésre. De be sem jelentette terveit a szultánnak… Úgy okoskodott, hogy okvetetlenül győzni fog s akkor könnyű lesz pénzzel és szép szóval a porta jóváhagyását kinyernie. Addig fölöslegesnek tartotta zsebét, kincstárát megnyitni. Hasztalan figyelmeztették a konstantinápolyi angol és francia követek, vigyázzon magára, mert baja támad a nagyvezírrel… Gondatlanságában annyira ment, hogy a tatár khánt is magára haragította. Ennek megnyerése merő pénzkérdés volt. A khán azt kivánta, hogy a fejedelem olyan évi ajándékot adjon neki, minőt a portára szokott küldeni. Rákóczy sokalta az összeget, megtagadta az ajándékot s ezzel halálos ellenségévé tette a tatárokat, kikre pedig, mint a lengyelek szomszédaira s akkor szövetségeseire is, fontos szerep várakozott az új háborúban. Minthogy a tatárok a szultán alattvalói voltak s a svédek ellen Lengyelországgal szövetkeztek, Rákóczy tulajdonképpen Törökországot is megtámadta, midőn a svédekhez csatlakozott. Másrészt a cselekvés terére kényszerítette a bécsi udvart is, mely még a szövetség megkötése előtt hivatalosan és magánúton, Szelepcsényi György püspök, az udvarnak és Rákóczynak egyaránt bizalmasa által sürgősen figyelmeztette, hogy ha a svédek mellé áll, a császár okvetlenül kilép semlegességéből. Rákóczy a maga törhetetlen optimizmusában azt hitte, hogy ez a veszedelem sem komoly… Pedig ugyanakkor, mikor Rákóczy Gyulafehérvárt megkötötte a svéd szövetséget, a császár meg a lengyelekkel szerződött s fegyveres segítségre kötelezte magát. Így a fejedelmet az a veszély fenyegette, hogy Lengyelországban a német császár s a török szultán zászlai alatt küzdő csapatokkal lesz kénytelen megvívni, ami elsőrangu katonai lángelmének is bajosan sikerülhetett. Diplomáciailag elvesztette tehát a hadjáratot, mielőtt kardját csak kihúzta volna. De ez a kard általában gyönge, ily világra szóló feladat megoldására képtelen volt, amit hadi dolgokban csak némileg járatos ember, nemcsak Zrinyi Miklós , hanem Vitnyédy is tudott. A magyarok azt tartották, hogy Rákóczynak vannak vitéz katonái, de nincsenek tisztjei, nincs alkalmas hadvezére s „fösfénysége” miatt nem szerzett megfelelő tisztikart, noha a külföldön kaphatott volna. Ebben igazuk volt, mert a fejedelem hozatott ugyan Konstantinápolyból párduc- és tigrisbőrt, diszsátrat, ékszert, selymet, de a hadviseléshez szükséges eszközökről nem gondoskodott. Mindig azt hitte, hogy tulajdonképpen csak katonai sétára megy s a lengyel zsákmány érett gyümölcsként, nagyobb erőfeszítés nélkül, fog ölébe hullani. Ő maga bátor, vitéz ember volt, aki utóbb személyesen szembe szállt az ellenséggel s végül a csatatéren ontotta ki vérét. Hadvezéri tehetségnek azonban legcsekélyebb nyoma sem nyilvánult élete ama három utolsó évében, melyet nagyobbrészt háborúban töltött. A hadjárat katonai előkészítésére, seregvezetésre maga éppen nem volt alkalmas. Az urak sorában sem akadt senki, aki e hiányait pótolta volna. Mindnyájan ép oly vitéz emberek, de hadvezérségre ép oly képtelenek, mint ő. Ennek megfelelően tétettek a katonai előkészületek, melyek nemcsak a háború elhúzódását, de még pillanatnyi vereségeket, sőt a téli évszakkal járó nehézségeket sem vették számba.”

Hát az biztos, hogy Rákóczynak a két oláh vajda felett kivivott eddigi sikerei még nem jogosították fel őt arra, hogy komolyan feltegye és elhigyje magáról, miszerint ő született hadvezér, aki a lengyelországi nagy problémát egykettőre meg fogja tudni oldani. Azonban mellette volt Kemény, aki már sokszor nehéz viszonyok között is derekasan megállotta a helyét, de úgy látszik, hogy a lengyel háborúban Rákóczy, aki most már egészen „absolutus fejedelemnek” mondotta magát, a hadműveleteket inkább a maga esze és a svédek kivánsága szerint igazgatta.

Hogy Rákóczy a két ajánlat közül inkább a svédekét, mint a lengyelekét fogadta el, azt csakhamar ő maga is megbánta, de a fenforgó viszonyok között nem csodálkozhatunk a fejedelem elhatározásán. Helyesen jegyzi meg Szilágyi, II. Rákóczy György, 153. oldalán: „De csoda-e ha a fejedelem lelke egész melegével a svéd királyhoz hajlott? Valóban, János Kázmér és Károly közt nem volt nehéz a választás: amaz egy gyönge báb, erőtlen, önállóság nélküli uralkodó, emez egy meteor, ki feltüntével már ámulatba ejté a világot s diadalaival megdöbbenté ellenségeit. De a rokonszenv mellett nem voltak-e más okok is, melyeket Rákóczynak meg kelle gondolnia, mielőtt ily fontos ügyben döntene? Ha ő Lengyelországhoz csatlakozik, nem jelentene-e ez annyit, hogy a protestantizmussal szemben a catholicismust segiti diadalra juttatni?” Pedig tudjuk, hogy ebben az időben a vallási kérdés mily fontos tényező volt és mily fontos szerepet játszott az államok és uralkodók külpolitikai elhatározásainál.

Ami a hadjárat előkészítését illeti, e tekintetben nem minden úgy ment, ahogy kellett volna. Mindenekelőtt a nagy feladattal, Lengyelország és trónja megszerzésének kivánalmával sehogy sem állott arányban a latba dobott hadsereg sem számbeli erő, sem minőség tekintetében. Az erdélyi had, amelyre a fejedelem leginkább bizakodhatott, az összlétszámnak még csak felét sem tette ki, a kozákokról és oláhokról pedig mindenki tudhatta, hogy azok, mihelyt a fejedelem sorsa rosszra fordul, vagy csak kétessé is válik, úgy azokra többé számítani nem lehet. A sereg minősége, szelleme, kiképzése és hadratermettsége sem volt valami elsőrendű, amint azt a svéd király már a találkozás első napján észrevette és mindjárt le is szögezte.

A katonai felkészültség és a hadsereg állapota tekintetében Acsády id. m. VII, 22. oldalán a következő helyes megállapítást olvassuk: „A honvédelmet még atyja, az öreg Rákóczy György lelkiismeretesen szervezte. Nem alakított ugyan állandó hadsereget, de a fogadott katonaság s a nemesi fölkelés a végvárrendszerre támaszkodva teljes oltalmat biztosított az országnak bárhonnan jövő külső támadás ellen. A véghelyeket s magában az országban Kolozsvárt, Dévát, Szamos-Ujvárt, Fogarast, Kővárt a fejedelem jó karba helyezte, kellő hadiszerrel és őrséggel látta el. A hadszervezet igen jó volt tehát, csakhogy kizárólag a védelem céljainak szolgált s ezzel kényszerítőleg megszabta II. Rákóczy György politikájának irányát. Ez éveken át nem is hagyta el természetes medrét s abban a mozgalmas időben… a királyi Magyarország sóhajtozva, irígy szemmel nézte a boldog Erdélyt, mely török oltalom alatt békében él, várait, városait, falvait megtartotta, míg a királyi terület a német uralom alatt rettenetesen elpusztult.”[2]

Rákóczy serege tehát elég és jó volt a belvédelemre, de ahhoz, hogy egy egész erőteljes országot meghódítson, már összetételénél fogva is valóban kismiskának bizonyult. Igaz, hogy Rákóczy a hadjárat terheinek oroszlánrészét a szövetséges svéd sereg által vélte elviselendőnek, de már a svéd királlyal történt első találkozása alkalmával a legnagyobb csalódás érte a fejedelmet, úgy a szövetséges uralkodó készsége és jóindulata, mint az általa vezényelt sereg létszáma tekintetében, sőt nemsokára arról kellett meggyőződnie, hogy ő kitűzött nehéz feladatának megoldásánál szövetségesére és annak seregére, legalább jó hosszú ideig egyáltalában nem számíthat. Ez volt az az időpont, amidőn Rákóczynak a körülményekkel számolva, a maga részéről is le kellett volna vonni a konzekvenciákat és minden tudását és erélyét arra kellett volna felhasználnia, hogy a teste köré csavarodó hínárból lehetőleg jó szerivel, ha máskép nem megy, bár szégyenteljes, de a sereget a végpusztulástól megmentő visszavonulással kikerülni igyekezzék. Csakhogy e tekintetben sem ő, sem alvezérei nem rendelkeztek a viszonyokat kellően mérlegelni tudó helyes megitélő képességgel s így vesztükre mindig jobban belerohantak a mindnyájukat fenyegető nagy örvénybe. Már a háború kezdete igen nehéz feladat elé állította a vezetőséget. A Priszlop hágón való átkelés télviz idején valóban nem könnyen végrehajtható vállalat és amit ennek sikere érdekében a vezetőség és a csapatok, sőt mindkettőjük élén maga Rákóczy produkált, valóban tiszteletreméltó dolognak mondható. Ezekben a kezdő hadműveletekben az erős akaratnak és erélynek oly magas foka nyilvánult meg, mely méltán bámulatba ejtette még magát az ellenséget is, mely a Kárpátokon való átkelést ily időben úgyszólván teljesen lehetetlen dolognak tartotta. Az ez alkalommal kifejtett tevékenységéért a fejedelmet kétségkívül elismerés illeti meg.

Hogy miért választotta Rákóczy a nagy nehézségeket okozó Priszlopot átkelő helyül, erre nézve Szilágyi, II. Rákóczy György, 174. old. a következőket mondja: „A fejedelem bizonnyal könnyebben nyomulhatott volna Lengyelországba Zboróról, az ő saját uradalmából, de itt ő csak földesúr volt, a terület közjogilag a magyar királyé, míg Máramaros vármegye erdélyi terület s itt a császár nem vádolhatta határsértéssel.”

Hogy a két irányból fenyegetett és szorított lengyelek komoly ellenállásra nem gondoltak és minden komolyabb összeütközés elől gondosan kitértek, ez eléggé érthető, de azért az mégis kissé furcsa színben tünik fel, hogy főbb városaik, Lemberg, Przemisl, Krakó, Breszt-Litovszk, Varsó védelmére egyáltalában semmit se tettek s így azok nem várt könnyedséggel hullottak az ellenség kezébe. Ez a kezdetben megnyilvánult közömbös tétlenség élénk ellentétben áll a lengyelek szinte könyörtelen magatartásával szemben azon időponttól kezdve, amidőn minden oldalról a magára hagyott Rákóczyra vethették magukat.

A svéd király és Rákóczy által közösen megállapított haditervvel, az ellenség döntő megtámadásának gondolatával, egyet érthetünk, de ennek végrehajtását az ellenség magatartása meghiusította, pedig Károly király és Rákóczy mindent elkövettek, hogy az ellenséget utolérjék és csatára kényszerítsék. Viszont az az ügyesség is figyelemre méltó, amellyel a lengyelek üldözőik körmei közül teljesen észrevétlenül kisiklani tudtak. Itt a szövetségesek részén a földerítő és hirszerző szolgálat tekintetében mindenesetre igen nagy hiba lehetett a kréta körül. A nyílt mezőn helyt állani akaró ellenséges sereg híjján a szövetségesek ellenséges várak, Brest-Litovszk, Zamosc ostromát határozták el, ami kétségkivül csakis a viszonyok által rájuk erőszakolt, tehát általuk sem valami nagyon helyesnek és jónak tartott, kényszeredett elhatározásnak minősíthető.

X. Károly svéd király ama tettét, hogy elvonulása előtt hadseregét Rákóczy hadainak rovására igyekezett magasabb létszámra emelni, legalább is bajtársiatlannak kell mondanunk. De sőt még az is vita tárgyát képezheti, hogy nem lett volna-e helyesebb és a szövetségi köteles hűség szempontjából megfelelőbb, ha előbb közös erővel és lehetőleg gyorsan a lengyelországi hadszintéren igyekezett volna tabula rasat csinálni és csak azután a dánok ellen fordulni, annál is inkább, mert hiszen ebben a háborúban a lengyelek képviselték a főellenséget, akinek a dánok csak segítségére jöttek.

Ha a főszövetséges így viselkedett Rákóczyval szemben, akkor ne csodálkozzunk, hogy a kozákok és az oláhok is elhagyták őt a legválságosabb pillanatban. Ilyesféle magatartás ennél a népségnél már régóta rendesen bevett szokás volt.

Lubomirszki Györgynek betörése Munkács, Szatmár környékére minden esetre igen ügyesen kieszelt trükk volt, mert az nagy mértékben veszélyeztette Rákóczynak Lengyelországban máris sinylődő seregének összeköttetését az anyaországgal és a szerencsétlenség közepette még majdnem szerencsének volt mondható, hogy ez a garázda had az említett vidék kifosztása és felperzselése után önként húzódott vissza Lengyelországba, bár megjelenése által itt még súlyosabbá tette Rákóczynak akkor már a kétségbeeséssel határos helyzetét. A hadjáratnak ez az utolsó, szomorú akkordja nem volt egyéb, mint hajtóvadászat egy mindenünnen körülfogott területre kényszerített, közben teljesen tehetetlenné vált ellenség ellen és még csodálkoznunk kell, hogy Rákóczynak néhányad magával még utolsó pillanatban mégis sikerült a kelepcéből kiszabadulnia. Kemény is ugyanazt tehette volna, de ő, igazi önérzetes katonához méltóan, a biztos rabságbajutás veszélye ellenére nem akart a kinos kelepcébe került bajtársaitól és a seregtől megválni. És nem férhet hozzá kétség, hogy a tábornoknak ez az elhatározása elismerésre méltó, fenkölt katonai gondolkodásra vall.

[1] Vitnyédy István, a Zrinyiek és Nádasdy bizalmasa, már 1657 február 1-én, tehát olyan időben, midőn Rákóczy még a legfényesebb sikerrel biztathatta magát, Mednyánszky Jónáshoz, Rákóczy ügynökéhez intézett levelében helytelenítette a vállalatot. (Tört. Tár, XV, 92–94.)

[2] Kanyaró Ferenc, Zrinyi Miklós siralmas panasza, Tört. Tár, 1890.