| « Megjegyzések, elmélkedések. | KEZDŐLAP | Megjegyzések, elmélkedések. » |
II. Rákóczy György az utóbb leírt 1653. és 1655. évi hadjárattal fenhatóságát a két szomszédos oláh vajdaság felett biztosítván, most már még tovább szőtte ábrándos terveit, amelyeknek céljául a lengyel korona megszerzését tűzte ki maga elé. Hogy ezt minél könnyebben elérhesse, a két oláh vajdán kívül még a lengyelekkel folytonos ellenségeskedésben álló tatárokat és a zaporogi kozákokat is a maga számára akarta megnyerni, aminek érdekében elég szorgalmasan buzgólkodott. A lengyel külpolitikai konstelláció szintén kedvezett Rákóczy nagyratörő ambiciójának, amennyiben 1656 tavaszán X. Károly svéd király Lengyelországnak hadat üzenvén, ennek királyát, János Kázmért, igen hamar felette szorult helyzetbe hozta. És az sem volt mindennapi dolog, hogy a nagy mérkőzés előestéjén mindkét fél Rákóczyhoz fordult támogatásért, de az erre vonatkozó tárgyalásokat a fejedelem nagyon húzta-halasztgatta. János Kázmér ajánlata úgy szólt, hogy ha Rákóczy megfelelő segítséget küld és megengedi országában a toborzást, akkor a fejedelem fiát, Ferencet, utódjává választatja. Még ezen is túlment Potocki generalisszimusz, aki bizalmasan azt üzente Rákóczynak Gyulafehérvárra, csak küldjön minél előbb segítséget, mert inkább mintsem svédet vagy muszkát uraljanak, örömestebb őt látnák a lengyel trónon. A svéd király eleinte tartózkodóbb volt az igéretek tekintetében, amelyek nem terjedtek túl két galiciai palatinátuson, a Szepességen, Podolin egyes részein és a halicsi nagyhercegi címen, de utóbb X. Károly megbízottai roppant területek átengedésébe is belementek főleg a lengyel királyság déli és keleti részeiből, sőt még a királyi cím megadásával is biztatták a fejedelmet s ez alapon a megegyezés, hogy itt mindjárt végezzünk a dologgal, 1656 december 6-án létre is jött.
Közben X. Károly északnyugat felől jőve, 1656 június végéig Nagy-Lengyelországot Varsóval együtt hatalmába kerítette, az oroszok és kozákok pedig kelet felől három irányban törtek be János Kázmér birodalmába: Chmielniczki kozák hetmán Buturlinnal Lemberg felé vett irányt, az orosz fősereg Potemkin alatt Volhiniába nyomult előre, Alexej Mihajlovics orosz cár pedig egy seregcsoporttal Litvániát szállotta meg. A svéd királlyal szemben János Kázmér vette fel a küzdelmet, míg az oroszokat és tatárokat Potocki Szaniszlónak kellett volna feltartóztatnia Glinianynál összpontosított hadseregcsoportjával.
1656 szeptember 6-án János Kázmér csatát vesztvén, Krakóba, s onnan osztrák területre Glogauba menekült, a lengyel fősereg feletti parancsnokságot Lanckoronckira bízván, aki X. Károly svéd királlyal egyezséget kötött. Október 17-én Krakó is megadta magát, az ország harmadik fővárosát, Lemberget pedig Chmielniczki ostromolta.
A lengyel főurak erre november 3-án elhatározták, hogy János Kázmért lemondásra bírják és a koronát Rákóczynak ajánlják fel, akit egyben arról is tudósítottak, hogy a 13 szepesi várost, melyektől a svédek nagy sarcot követeltek, Lubomirszki Szaniszló tábornagy készebb neki átadni, mint sem hogy a sarcot megfizesse. De ez mind nem használt, mert Rákóczy, mint már fentebb említettük, a svéd királlyal kötötte meg az egyezséget, minek megtörténte után lázas sietséggel készült a hadjárat mielőbbi, még a tél folyamán történendő megnyitására. „Rákóczy – írja Szilágyi, II. Rákóczy György 173. old. – egyedül azért szánta magát erre a téli hadjáratra, hogy Krakót megszerezze; mert hitte, hogy ha a főváros egyszer a kezében lesz, a lengyelek meghódolását keresztül fogja vihetni, s a portát a bevégzett tény elismerésére birandja. Ezért sietett és siettetett mindenkit, ezért készíttetett el mindent előre, mi egy ünnepélyes királyi bevonuláshoz kivántatik, ezért hítta meg a lengyeleket manifesztumában, hogy az ország határán csatlakozzanak hozzá, ezért adott kitérő választ Semseynek, a nádor követének, kit útközben fogadott, hogy ő a szükséges felvilágosításokat Mednyánszky által megadta a császárnak, s ezért intézkedett úgy, hogy ha érkeznék is a portáról csausz, ezt nem elébb, csak Krakó kézhezvétele után vezessék elibe.”
Ferdinánd ugyanis, aki tudta, hogy a nagyvezír Rákóczyt Lengyelország megtámadásától el fogja tiltani, mindent elkövetett, hogy Rákóczyt a svéd szövetségtől való visszalépésre, vagy legalább is a Lengyelországba való benyomulásnak elhalasztására bírja, de eredménytelenül.
A svéd szövetség megkötése után Rákóczy Kolozsvárra érkezve, nyomban intézkedett, hogy az oláh vajdák hadaikkal minél előbb indulásra készen álljanak. Majd Mohamed Ghiraj tatár khán és Chmielniczki követségét fogadta, hogy velük is végleges megegyezésre jutva, azokkal is megbeszélje a Lengyelország ellen végrehajtandó hadműveletek módozatait. A tatár khán követei elég tartózkodóan viselkedtek, ellenben a kozák követekkel létre jött a megegyezés, mely szerint Rákóczy kötelezte magát, hogy lengyel királlyá választatása esetén összes kiváltságaikat tiszteletben fogja tartani.[1]
A maga seregének gyülekezési helyéül a Mármarosban fekvő Visket jelölte meg, ahol a még hátralévő politikai kérdéseket is végleg elintézte. E végből 1657 január 17-én országgyűlést tartott, amellyel jóváhagyatta a lengyel hadjáratot, annak céljaira megszavaztatta az adót s aztán távollétének idejére helytartókul Rhédey Ferencet, Barcsay Ákost és Serédy Istvánt nevezte ki s másnap elindította seregét a nehéz téli vállalkozásra.
Ezt megelőzően Földváry Ferenc által megvizsgáltatta a Priszlop hágón át Lengyelországba vezető út minőségét, aki azzal a megnyugtató válasszal tért vissza, hogy a felmenetel a havasokra nem lesz nehéz, de a leszállás nehézségekbe fog ütközni.
A továbbiakat Szilágyi (II. Rákóczy György, 176.) következőképpen adja elő: „Amennyire csak lehetett, siettette Rákóczy az elindulást. Intézkedett, hogy a meg nem érkezett hadak hol csatlakozzanak a főerőhöz, hogy a kormányzók közül Rhédey Mármarosban maradjon, a más kettő visszatérjen Erdélybe, s a hadak Kemény vezérlete alatt a Priszlop-havasnak vegyék útjokat. Maga is oda ment: de a fő nehézség csak itt kezdődött. Meredek, sziklás s nehezen járható volt útja még rendes körülmények között is, s most azt övig érő hó borítá. Egész havi zsoldot fizetett gyalogjainak, hogy a havat az útról eltisztítsák, s mikor az megtörtént, akkor tűnt ki, hogy Földváry jelentése nem felelt meg a valóságnak. Járhatatlan út volt ez a síkos jég miatt, s a lövő szerszámokat, társzekereket csigákon, köteleken kellett felvonni. Maga a fejedelem ott volt mindenütt, részt vett minden intézkedésben, övig járt a hóban, lelkesített, bátorította hadait: jó pénzzel, példával, szép szóval sok lehetetlennek látszót lehetővé tett… A nagy munka: az átvonulás a Priszlopon végrehajtatott. A téli hadjárat kezdete fényesen sikerült. Bakos Gábort az előörsökkel,[2] Kemény Jánost ezer emberrel előrebocsátva, a hó utolsó napján (1656 jan. 31-én) Skolén, lengyel földön tartott egy napi pihenőt. – Utolsó percig abban bíztak a lengyelek, hogy az idő zordonsága lehetetlenné teszi Rákóczynak az átkelést a havason, mert nem hitték, hogy ily fegyelmezett, az idő viszontagságaival dacolni tudó serege legyen[3], s éppen ezért nem is tettek semmi előkészületet, úgy hogy az ellenséges had teljesen védtelen állapotban találta a földet; főerejük, mintegy 30.000 ember, fenn északon Danczka (Danzig) mellett táborozott, Lubormirszkinak Krakkó alatt alig volt 6.000 embere, s a várakat is csekély számú őrség védte. E körülményt arra akarta Rákóczy felhasználni, hogy alsó Lengyelországot meghódolásra bírja. Stryből, hova február 2-án ért, a várakba, a városokba, a nemesekhez szétküldte kiáltványait, hogy ő nem mint ellenség jön, hanem szabadságaikat akarja helyreállítani. De a lengyeleknek sikerült a Károllyal kötött szerződés egy példányát megkeríteni s ebből megtudták, hogy ő a koronát az ország szétdarabolása árán akarja megszerezni. Még azok a lengyelek is, akik rokonszenveztek vele, neje útján rokonai voltak, még azok is hazaárulásnak tekintették volna e célja elérésében segítni őtet: de e percben ellenállásra nem gondolhattak. Egyelőre egyébről nem lehetett szó, mint arról, hogy olyan modus vivendit találjanak, mely ne legyen meghódolás s Rákóczyt megnyugtassa. Lemberg megtalálta ezt a formát: az egy hadoszloppal alája küldött Keménynek semlegességet fogadott. Követte ezt Przemisl, mely ellen hasonlólag Keményt küldte.[4] Ez egymagában édes-kevés volt, de Rákóczynak, hacsak a főcélt, Krakkó felszabadítását[5], nem akarta elhalasztani, ezzel is be kellett érnie. Február 13-án elindult Sambor alá, hova öt nap alatt (17-én) megérkezett. Itt volt első csatározása a lengyelekkel s egy főembere, Kemény Boldizsár, áldozatul is esett; ennek holttestét visszaszállíttatta Erdélybe. Itt csatlakozott hozzá a kozákok 20.000 emberből álló serege, úgy hogy az összes had, 18.000 lovas, 5.000 gyalog erdélyivel s 6.000 oláhval, 49.000 emberből állott. E nagy erővel maga csak lassabban haladhatván, Ispán Ferencet válogatott 1.000 emberrel Krakó alá küldte, hogy a szorongatott Würtzet megsegélje. A tábornagy Krakó alól Schoemberget előreküldte egy kis csapattal, mellyel Ispán február 20. éjjelén útközben Jaroslaunál találkozott, s az átmenetelt a Sanon ki akarta erőszakolni, de visszanyomatott, Schoemberg egy kis csete-paté után visszahúzódott, s Lubomirszki Potoczkival és Czarneczkivel Krakó alól Lancut alá vonult. Az volt a híre, hogy ezek a fejedelemmel meg akarnak ütközni, s erre a haditanács elhatározta, hogy nem várják be az ellenséget. El is indult a had (Samborról); a jobb szárnyat a lovassággal a fejedelem, a bal szárnyat a kozákság, a centrumot a gyalogság az ágyúkkal s az utócsapatot az oláhság képezte.” Ámde a lengyeleknek eszük ágában sem volt komoly összeütközésbe bocsátkozni, hanem az elől mindenütt gondosan kitértek.
Przemisl alatt Torki mellett fogadta Rákóczy a császár követségét, Szelepcsényi György kancellárt, Homonnay Györgyöt, Rákóczy Lászlót és Révay Dánielt, akik őt a visszatérésre rábírni, vagy a Lengyelország elleni támadásról lebeszélni és a János Kázmérhoz való csatlakozásra rávenni igyekeztek. Épúgy hiábavaló volt a szultán visszatéritési parancsa is; Rákóczy egyikre se hallgatott, hanem rohant tovább, mert balsorsa ellenállhatatlanul ragadta tovább őt a nagyravágyástól elkábítottat, a szomorú vég felé.[6]
Przemisl alól február 25-én felkerekedve, a fejedelem tovább folytatta útját Krakó felé s bár az áradások előnyomulását nagyon megnehezítették, március 21-én átkelt a nagynehezen áthidalt, Viszlokán s másnap Tarnovot elérve, 24-én előhada már Krakó közelébe ért, ahova a fejedelem hadainak zömével március 28-án érkezett be. Itt a fejedelem átvette Würtztől a város kulcsait s azután megkezdődött a bevonulás a fővárosba s így Rákóczy egyik leghőbb vágya teljesült, mert elfoglalhatta Krakó híres királyi palotájában, a Wawelben, Báthory István király régi fényes termeit.
A Lancut alól a lengyel sereggel Krakó alá visszatért Lubormiszki a fejedelem közeledésének mérvéhez képest félrehúzódott Krakó mellett el Czenstochova felé, ahol a lengyel királyné „férfias eréllyel és bámulatos lélekjelenléttel szervezte a védelem eszközeit s tartá kezében, a diplomácia szálait,”[7] miközben Potocki a svéd királlyal szemben épúgy viselkedett, mint Lubomirszki Rákóczyval szemben, vagyis kitért minden komolyabb összeütközés elől.
Krakóban mindössze két napig tartózkodott a fejedelem és itt kapitányul Bethlen Jánost hagyva, ő tovább menetelt Ivaniska felé, hogy a svéd királynak Chmielov tájékán álló seregével egyesüljön, ami április 11-én meg is történt. X. Károly nagy fénnyel és pompával fogadta Rákóczyt modliborzycei főhadiszállásán, minek megtörténte után a fejedelem a magáét Chmielovon ütötte fel. Rákóczy helyettese Kemény János volt. A vezérkar, vagy mint akkor nevezték, a táborkar, Mikes Mihály kancellárból, Nagy Tamásból, Ébeni Istvánból és Papp Andrásból állott. Az oláh had főparancsnoka Sebessy Ferenc, a németé Gaudy András volt. A hajdúkat és székelyeket Bakos Gábor, a kozákokat Zdanovics Antoni, Szolimán török s Rácz Ferenc mohamedán nemzetiségű és vallású parancsnokok vezették. Élelmezési biztos Kriski volt.[8]
A király és a fejedelem az első találkozáskor elég soká maradtak együtt, mert egyúttal a további hadműveletek tervét is megbeszélték elhatározván, hogy közösen megtámadják az észak felé visszavonult ellenséget.
„De bármilyen szívesek is voltak egymás irányában – írja Szilágyi, II. Rákóczy György, 182. – kitűnt, hogy minkét fél csalódott várakozásában. Károly a kozákokat fegyelmezetleneknek s a magyarokat be nem gyakoroltaknak, Rákóczy pedig a király hadát a vártnál kisebbnek találta.”
Április 17-én a svéd király visszaadta Rákóczynak látogatását ennek chmielovi főhadiszállásán, amit aztán seregszemle és nagy ünnepi lakoma követett.
Ferdinánd ekkor már nem élt, mert néhány nappal előbb, április 2-án elragadta őt a halál s utóda fia, I. Lipót lett, úgy a magyar királyi, mint a német császári trónon.
A kölcsönösen megállapított haditerv értelmében intézkedés történt, hogy a Visztula Zavichostnál áthidaltassék s mihelyt a híd elkészült, megkezdődött az április 19-től 21-ig, vagyis három napig tartó átvonulás. „A lengyel sereg – írja Szilágyi, II. Rákóczy György, 185. – az ország felső részében táborozott s az volt a tervük, hogy ezt döntő ütközetre kényszerítsék. Fejedelem és király a szekerek hátrahagyásával lovas haddal indultak meg április 24-én üldözésére s tíz napon át éjjel-nappal szakadatlanul siettek, már csak három mérföldre voltak tőlük, az ő előcsapatuk belekapott azok utócsapatába s mikor azt hitték, hogy rajta vannak a főseregen, az kisiklott előlük, még azt sem tudhatták, hogy merre mentek. Ők azt hitték, hogy Brzest alá mentek, valóban pedig Sapieha 17.000 emberrel Kamenick alá s a főerő Sandomirra vonult Potocki alatt. A király Krzeminnél, a fejedelem Grudeknél pihenőt tartottak, hogy bevárják az utánuk nyomuló derékhadat. Itt vették (máj. 7.) a hírt III. Ferdinánd haláláról… Ezalatt megérkezett a fősereg. S most belátva annak lehetetlenségét, hogy a lengyel erővel találkozhassanak, elhatározták, hogy Brzest ellen mennek. Az erős vár ostroma több napot vett igénybe s ez alatt Károly ismételve sürgette, hogy a fejedelem ratificálja a dec. 6-iki szerződést; ő maga a nála levő példányt május 19-én aláírta. A fejedelem azonban annak aláírását elhalasztotta. Szerencsétlenségére, mert ezáltal elmulasztotta Károly sorsát véglegesen a magáéhoz csatolni.”
Brest-Litovszk ostroma közben vette Károly svéd király a hírt III. Frigyes dán király hadüzenetéről és hogy annak hadserege már is betört országába. Ebben nagy része volt Ferdinándnak, mert ő bírta rá a dán királyt a hadüzenetre. Károly királyt ez nem lepte meg s erre való tekintettel folyton erősítette seregét Rákóczy hadainak rovására és sikerült is neki az oláh hadak egy részét és Rácz Ferenc kozák generálist a hozzá való csatlakozásra rábirni. Majd tudatta Rákóczyval, hogy ő hadaival közelebb vonul Poroszországhoz, de Steenbock tábornagy egy csoporttal a fejedelemhez fog csatlakozni. Rákóczynak szemébe e hír hallatára könnyek tolultak, mert szerinte a szándékolt elválás a legrosszabb időben történik, amikor János Kázmér Lublin felé tart hadaival, hogy Potockival s utóbb a tatárokkal egyesüljön.
Közben május 2-án Brest-Litovszk megadta magát[9] és Rákóczy azt kívánta, hogy úgy mint Krakóban, itt is vegyes, vagyis magyar és svéd őrséget hagyjanak vissza, de Károly ebbe nem egyezett bele s így Brest-Litovszkban Gaudy alatt csak magyar őrség maradt vissza. Most aztán Károly azzal az indokolással, hogy János Kázmérnak és Czarneczkinek időközben megszaporodott és Loviznál gyülekezett hadával akar megmérkőzni,[10] ő a svéd sereggel Krzemin alá vonult, de intézkedett, hogy Steenbock hadaival és a bádeni őrgróf néhány lovas ezreddel az egyelőre Brest-Litovszknál maradt Rákóczyhoz csatlakozzék.[11]
„Rákóczy – írja Szilágyi, Erdély és az Északkeleti Háború II, 241. – még mindig remélt. Lehetetlennek tartotta, hogy Károly messze hazájától, idegen földön magára hagyja, s ő is nyugat felé vezette táborát. Május 27-én Blonie alatt, a következő napokban Niemerovnál táborozott, s május 30-án maga is Krzeminhez jött. Június 1-én tartott Károly tábornokaival haditanácsot, melyben elhatározták, hogy a király Dánia ellen megy. Ez nap ment a fejedelem megbizásából Kemény János hozzá a hírrel, hogy egy tatár horda készül Erdély megtámadására, s ezért ő Zavichost felé szeretne menni, fölvetvén a kérdést, hogy megengedné-e Károly a svéd hadaknak, hogy vele menjenek? A válasz tagadó volt, mert – mondá a király – a szövetség csak a lengyelek és frigyeseik ellen köttetett. Rákóczy kénytelen volt alkalmazkodni s így határozatba ment, hogy a svéd fősereg, Steenbockkal élén ezután is Rákóczy mellett marad, s hogy közösen a Visztula és Bug mellett fognak operálni.[12] Ez nap volt utolsó találkozásuk; másnap Károly a had egy részével Poroszország felé ment. A fejedelem és Steenbock ezután még együtt operáltak. Átkeltek a Bugon és Nareven s Zakraczynnál a Visztulán. Varsó alá siettek s e város a következő napon, hogy alája érkeztek, június 19-én kapitulált, minden ellenállás nélkül, jelentékeny sarc lefizetése mellett.” Ez volt a két sereg utolsó közös hadművelete, mert a Károlytól elszakadni készülő brandenburgi választófejedelem lassanként elvonván tőle hadait, ez elhatározta, hogy a lengyelországi hadszintért végkép feladja, s június 20-án Steenbocknak parancsot adott, igyekezzék csapataival mielőbb elválni Rákóczytól és vele egyesülni. Amikor ezt Steenbock a fejedelemmel közölte, kínos jelenetek következtek,[13] de a svéd vezér királyának parancsára hivatkozva, minden további együttműködést megtagadott s június 22-én megtörtént az elválás. E napon mindkét sereg elindult Varsóból, ahol Sebessy Ferenc maradt vissza megfelelő erővel. Elől ment Rákóczy s utána a kozákok s hátul a svédek mintegy utócsapatot képezve. De csak másfél mérföldnyi úton haladtak együtt s mikor az erdélyi sereg, mely a szándékolt elválásról semmit sem tudott, annyira haladt, hogy a svédeket már nem láthatta, ezek megfordultak és Thorn felé vették útjokat”. Igy végződött – írja Szilágyi, Erdély és az Északkeleti háború, II, 243. – az erdélyi-svéd szövetség. A legválságosabb pillanatban, amikor három hatalmas ellenség, a szultán, a khán és a magyar király már elindították seregeiket megtámadására, mikor a lengyelek, akik eddig gondosan kerülték a csatát, most egy döntő támadásra készültek, mikor a kozákok, kiket eddig is csak a svéd szövetség fékezett, lázadásra készültek: tépte szét a szövetséglevelet Károly király. A szerződések betűi neki adtak igazat, de az erkölcsi érzet soha nem fogja őt feloldani azon vád alól, hogy önzőleg és kiméletlenül járt el.”
Amikor Rákóczy megtudta, hogy a svéd sereg tőle elválik, mindenekelőtt a fölött kellett döntenie, hogy ő maga seregével mit csináljon. A svéd király, és annak állandóan Rákóczy táborában tartózkodó követe, Steinbach, valamint Steenbock útján is azt javasolta a fejedelemnek, hogy idejében kezdje meg a visszavonulást s a magas vízállású Bug mentén Moldva felé vegye irányát.[14]
Steenbock mielőtt elváltak volna, azt javasolta a fejedelemnek, hogy Krakó irányában vonuljon haza s pontosan megjelölte neki azt az utat, mely még szabad volt s melyen baj nélkül eljuthatott Moldvába. De Rákóczy vezérei és főbb tisztjei ridegen visszautasították ezt az eszmét, mert a visszavonulásnak olyan színezete lenne, mintha vereséget szenvedtek volna, pedig valójában ők eddig még nem vesztettek csatát. Ehelyett Rákóczy és alvezérei inkább a kozákok tanácsára hallgattak, akik a hadműveleteknek Lembergen át való folytatását javasolták, azzal a megokolással, hogy itt útközben friss kozák csapatok fognak hozzájuk csatlakozni. De az igazi indok nem ez volt, mert ők csak azt akarták, hogy a magyarok fedezete alatt vihessék haza gazdag zsákmányukat. Ehhez képest Rákóczy hada „nehéz, fárasztó úton, puszta, eleséget alig nyujtó vidéken, Kis-Oroszországon át Ukrajna felé húzódott, éppen ama földre, melyen át a tatárok Lengyelországba akartak nyomulni. A fejedelem maga vitte tehát hadait az ellenség torkába, oda, ahonnan menekülés egyáltalán nem kinálkozott.”[15]
Amikor Rákóczy a kozákok tanácsára hallgatva, a Lemberg irányában való előnyomulást határozta el, rögtön követet küldött Chmielniczkihez, a kozákok hetmánjához, hogy minél előbb segítséget küldjön neki, a lengyel királynak s királynénak pedig békét ajánlott s egyes lengyel főurak támogatását is kérte, de ezektől tagadó választ kapott, a királyi pár pedig késett a színvallással. Ellenben Chmielniczki, bár a korábbi eseményekből kifolyólag gyűlölte Rákóczyt, s most is attól tartott, hogy az osztozkodásnál be fogja őt csapni, megnyugtatta a fejedelem követét, hogy a segélyhadakat már útnak indította, de azt persze elhallgatta, hogy a segítő csapatok parancsnokát azzal a titkos utasítással látta el, hogy csak lassan haladjon előre s úgy érkezzék meg a tett színhelyére, hogy ott a győző félhez csatlakozhassék.
Még nagyobb baj volt ennél Rákóczyra nézve, hogy I. Lipót az atyja és Kázmér János lengyel király közt 1657 március 30-án létrejött egyezséget még tágasabb alapra fektetve, a május 27-én létrejött újabb megállapodás szerint egy 16.000 főnyi, tűzérséggel is ellátott gyalogos és lovas hadnak rendelkezésre bocsátását igérte,[16] mely had Hatzfeld tábornagy parancsnoksága alatt hamarosan útnak is indult és július elején Ratibornál egyesült a Lengyelországba benyomulandó Kázmér János lengyel király hadaival.
Azonkívül a fejedelem egykori barátja, Lubomirszki György, az akkor még Lengyelországhoz tartozott XIII szepesi város kapitánya, azért mert Rákóczy hadai a kapitány Lancut körüli birtokait felprédálták, ezt megbosszulandó, Magyarország határán közel 40.000 embert gyűjtött össze, kik között igaz, hogy alig volt 4.000 katona, a többi pedig tönkrejutott nemesekből, elégedetlen parasztokból és cselédségből állt, akiket a zsákmány reménye bírt rá a fegyverfogásra.[17] Ez a had június 15-én Munkács alatt termett és azt környékével együtt kirabolván, június 17-én Beregszászra ment, ahonnan manifesztumot bocsátott ki Rákóczy ellen, melyet Magyar- és Lengyelországban mindenfelé terjesztett.[18] Beregszász népét nagyobbrészt leölte, a várost pedig porráégette. Június 25-én már Szatmár alatt volt a garázda had s Némethit felégetvén, június 28-án Szinyérváralja felé fordult, majd Visket, Ujvárost, Parlagot, Ujfalut felperzselte s az Avasság felprédálása után ismét kitakarodott az országból, hogy a Rákóczy ellen tervezett, most már küszöbön álló döntő hadműveletben szintén részt vegyen.[19]
Még nagyobb veszedelmet jelentett Rákóczyra nézve, hogy a porta azért, „mert a fejedelem késett az adó fizetésével és a szultán tiltakozása ellenére a svédekkel, kozákokkal Lengyelország ellen szövetkezett”, Rákóczy követségét, Tisza Istvánt, Tordai Ferencet és Harsányi Jánost, a héttoronyba záratta és magának a fejedelemnek meghagyta, hogy azonnal hagyja el Lengyelországot s egyúttal Köprili Mohamed fővezír a krimi tatárok khánjának, Mohamed Ghirájnak, parancsot küldött, hogy Lengyelországba benyomulva, Rákóczyt onnan minél előbb kiűzze.[20]
Ezalatt a fejedelem már elég kedvetlenné vált seregével június 22-ikétől kezdve lehetőleg gyorsan igyekezett Lemberg tájékára érni és június 30-án Zavichost és Sandomir között átkelt a Visztulán, de útközben június 27-én egy csapat oláh, 29-én pedig Stanislavski szökött át az ellenséghez. Július 1-én a Visztulán való átkelés után egy litván csapat útját állotta a seregnek, de azt könnyen visszaverték. Ezután a fejedelem még jobban siettette az előnyomulást Lemberg felé, abban a reményben, hogy ott a Chmielniczkitől kért segélyhadakkal egyesülni fog. Ámde most már az elfáradt, elcsigázott, kiéhezett csapatok „hátra, hátra” kiáltások közt mindjobban követelték a hazamenetelt, azonban Rákóczy következetesen visszautasította ezt a kivánságot. Lembergtől néhány mérföldnyire az üldözésére kiküldött Czarneczki utolérte az utóhadat képező kozákokat s azokat megtámadta, mire a fejedelem erőltetett menetekben folytatta tovább útját s közben több izben tett kisérletet a lengyel királynál, hogy békét köthessen vele, de eredménytelenül. Tarnopolba érve, újabb 3.000 főnyi csapat vált el Rákóczytól, de ő azért a sereg többi részével Zbarazon és Orzechovcén át tovább folytatta útját s július 21-én Miedziboshoz ért. De ekkor már minden oldalról ellenség rajzotta körül, akinek hadai Potocki, a Magyarországból visszatért Lubomirszki, Visnievicki és Sapieha alatt négy oszlopban előnyomulva, egészen körülfogták táborát. Itt Ukrajna közelében tűnt ki a kozák barátság értéke is, mert az ellenség közelférkőzésének hírére az egész kozák had elvált a fejedelemtől s annak példáját a moldvai és havasalföldi csapatok is követték.
Ily körülmények között nem maradt más hátra, mint üldözőitől békét kérni. „Egy trombitást küldött tehát – írja Szilágyi, II. Rákóczy György, 194. – a lengyel táborba, de a lengyelek a békét csak nagyon megalázó feltételek mellett voltak hajlandók megadni, s bár egyetmást azokból elengedtek, július 22-én Carni-Ostrovban mégis igen súlyos föltételek alatt nyerte azt meg: a királyt követséggel kérleli meg, felbontja az ország ellenségeivel kötött szövetségeit s a lengyel királynak, ha kéri, segélyt ad; Krakót, Brestet visszaadja, megengeszteli a krimi khánt, 1,200.000 forintot fizet s a lengyel vezérek által megjelölendő úton vezeti országába hadait.[21] A szerződést a fejedelem Sternbach ellenzése dacára ratifikálta, biztosai letették az esküt s ő maga is kiállította hitlevelét a pontok megtartására. Megaláztatása, szerencsétlensége ezzel nem ért véget. Maga a királyné írt érdekében a tábornokoknak; többször is sürgetőleg kérte őket, hogy enyhítsék nyomorúságát, bánjanak vele kiméletesen, de hasztalan. Mindazt, amit három ellenségtől – muszkától, kozáktól, svédtől – szenvedtek, rajta akarták megbosszulni, gyöngeségeinek, jóhiszemüségének porig sújtott áldozatán. A szerződés értelmében lengyel csapatokat kellett az erdélyi sereghez csatolni, mely hogy ennek visszavonulását biztossá tegye, az erdélyi határig kiséri. Az e célból kirendelt had július 24-én csatlakozott az erdélyi sereghez. Együtt indultak el másnap, de a lengyelek útközben fölverték a fejedelem táborát, elvették ékszereit, készületeit s elváltak tőle. Csak Sapieha maradt vele, mint biztos, s ez egyenes úton azon tatár horda torkába vitte, mely a khánnal a lengyelek megsegítésére közeledett, hogy ily módon lerója tartozását. Egész Skalatig sejtelme sem volt a fejedelemnek, hogy merre vezeti Sapieha. Itt július 26-án utolsó percben értesült a veszedelem egész nagyságáról. Összehívta a haditanácsot, közös megállapodás értelmében elvált a főseregtől s néhány híve és a svéd követ kiséretében haza menekült azon az úton, melyen félév előtt fényes sereggel tört be. Betegen, leverve utazott „és július 31-én végre megérkezett a mármarosi Hosszúmezőre.”
Ez a menekülés természetesen csak a legnagyobb erőfeszítések árán, erőltetett menetekben, mellékutakon, álöltözetben sikerülhetett. Rákóczy Kemény Jánost is magával hívta, de ez kijelentette, hogy ily válságos pillanatban nem hagyja el a sereget.
„A négyezerre[22] olvadt sereg – írja ugyancsak Szilágyi, Erdély és az Északkeleti Háború II, 250. – élén Keménnyel az ország főkapitányával tovább folytatta útját Stryj felé, de alig tett pár órai utat, „a passuson a költözködést még el sem végezhette,” midőn a tatár megérkezett, s a tábor „hátulyát megcsapá”. Sapieha dragonjaival félre állt, utat csinálva ezeknek. A tovább vonulást fegyverrel kelle kivívniok s így jutottak el kalauz nélkül Trembovláig, hol ismét a lengyelek verték fel társzekereiket. A lengyel parancsnokokkal kötött egyezkedés után még az éjjel tovább vonultak, de virradatra már nyomukban volt a tatár, melynek előcsapatját visszaverték ugyan, de Sapiehának s egy tatár követnek, kik békét ajánlottak, megérkezése megállásra bírta őket. Reggelre megjött az egész tatár sereg. A béketárgyalások – július 31-ike volt – megkezdődtek előbb követek által, majd Muradin szultán és öccse jöttek Keményért, s ez az ő esküjökre, hogy bántódása nem lesz, átment a khán táborába, hol azonban nem vezették a khánhoz, hanem a szultán öccse sátrába. Erre néhány század szeménység átment a tatárokhoz s ezeknek utat nyitott, kik aztán a meglepett magyar sereg sáncaiba nyomultak. A vezér nélkül maradt had hősileg védelmezte magát, fele a csatatéren maradt, de az egész tábor be lévén kerítve, az életben maradt fél nem vághatta magát keresztül s rabul esvén, Keménnyel együtt a Krimbe hurcoltatott rabságba.”[23]
A megkötött egyezség értelmében Bethlen János átadta Krakót, Gaudy András pedig Brest Litovszkot, akiknek hadait lengyel biztosok Erdélybe kisérték. Az egyezség többi pontja teljesítetlenek maradtak.[24]
[1] Grondski Sámuel, Historia belli Cosacco-Polonici, II, 284–329 – Szilágyi, Erdély és az Északkeleti Háború, II, 131.
[2] Ez alatt a földerítő és biztosító csapatokat kell érteni.
[3] Grondski id. m. 369.
[4] Przemisl utóbb megszegte fogadását, amiért aztán ostrom alá fogták és 20.000 forint erejéig jól megsarcolták. (Grondski id. m. 395. – Rudovszki id. m. 328. – Schmidt Vilmos, II. Rákóczy György Lengyelországban. – Hauser Lipót, Przemisl város monographiája, 130–138.)
[5] Krakót ez időben a Lubormiszki seregcsoport által ostromolt Würtz svéd tábornok tartotta megszállva.
[6] Szalárdy id. m. 290. – Nagy Szabó Ferenc, Memoriáléja gróf Mikónál, 161. – Grondski id. m. II., 284, 300, 354. – Rumy id. m. I, 263. – Bethlen János id. m. II, 33. – Kazy id. m. II, 200. – Katona id. m. XXXI, 891.
[7] Szilágyi, II. Rákóczy György, 180.
[8] Puffendorf, De rebus a Carolo Gustavo gestis Comment., II, 257.
[9] Puffendorf, id. m. 260.
[10] Carlson id. m. 198.
[11] Carlson id. m. 199.
[12] Carlson id. m. 200.
[13] Szilágyi, II. Rákóczy György, 190. szerint Steenbock jelentése Rákóczyt egészen megrendíté. „Könnyekben, szemrehányásokban tört ki, mondván: „békés birodalmam volt, visszautasítottam a lengyelek fényes ajánlatait, nem hallgattam a császárra, a muszka s a tatárok fenyegetéseire, egy téli hadjárat nehézségeivel igazoltam barátságomat királyod iránt. Még Erdélyben megjövendölték ezt nekem, nőm is, mások is; megmondta ezt a magyar kancellár is, hogy a legnagyobb veszélyben fogtok elhagyni, sine navi, et remis in mari!” .
[14] Carlson id. m. IV, 201.
[15] Acsády Ignácz, Magyarország története I. Lipót és I. József korában, a Szilágyi-féle milleniumi történet VII. köt., 43. old.
[16] Dogiel, Cod, Dipl., I, 317. – Wagner Ferenc, Hist. Leopoldi M. Caes. Aug., I, 18.
[17] Lettres de Pierre de Noyers, 333.
[18] Rudawski, Annales 340. – Trausch, Annales, II, 62.
[19] Szalárdi id. m. 309–313. – A rakoncátlan had az elpusztított helységek falaira, annak jeléül, hogy bosszú vezérelte gaz cselekedeteinél és hogy „csak a kölcsönt adja vissza a jó szomszédnak”, azt írta rá: „vicem pro vice reddo tibi bone vicine!” Kazy Ferenc id. m. II. 202. – Szalárdi id. m. 304.
[20] Hammer-Purgstall id. m. III. 471.
[21] Bethlen János id. m. II, 42. – Szalárdi id. m. 319. – Dogiel id. m. I, 529. – G. Rhédey László naplója, Magy. Tört. Tár, I, 228.
[22] Szalay László id. m. V, 19.
[23] Kemény János, Ruina exercitus transsilvanici. – Szalárdi id. m. 320.
[24] Bethlen János id. m. II, 34. – Kemény id. m. 503. – Nagy Szabó, Memoriale, 161. – Grondski id. m. 407. – Rudavszky, Hist. Ab excessu Wladislai IV. usque ad pacem Oliviens, VIII, 346. – Katona id. m. XXXIII, 12, 18. – Rumy id. m. I, 274. – Nitri, Conte Mauritio, Raggualio dell ultime guerre di Transilvania et Ungaria tra l'Imperatore Leopoldo Primo, il Gran Signore de Turchi Echmet quarto, Giorgio Rakozi et altri successivi Principi di Transilvania.
| « Megjegyzések, elmélkedések. | KEZDŐLAP | Megjegyzések, elmélkedések. » |