A havasalföldi hadjárat kétségtelen Rákóczynak igen ügyesen inszcenált és személyes vezetése alatt elismerésre méltó energiával végrehajtott hadivállalata volt. A főbb lázadóknak Erdélybe csalása és elfogása révén már a vállalat előkészítése is felette ügyesen volt megtervezve; épígy jól volt kigondolva a vállalatnak a moldvai hadakkal való kooperáció révén tervezett végrehajtása is, amit azonban Herica, ama helyes elhatározása által, hogy a két különálló csoportot még egyesülés előtt külön-külön megtámadja, meghiusított. Annál nagyobb elismerés illeti Rákóczyt és magyar hadát, hogy egymaga is oly fényes győzelmet aratott ellenfelén, amihez tulajdonképpen a véletlen is segítőkezet nyújtott. Mert ha a harácsolásra kiküldött csoport nem éppen abban a kritikus pillanatban indult volna útjára, amikor az ellenség meglepő támadáshoz csoportosulva máris előnyomulóban volt, valószínű, hogy a pihenés közben meglepett magyar sereg legalább a harc kezdetén felette kellemetlen helyzetbe került volna. De úgy, mire az ellenség lő-, illetve harctávolságra ért, a magyar hadak már teljesen felkészülve várták a történendőket.

Az első összecsapást követő harcvezetés tekintetében, ahogyan az a Hurmuzakiból vett idézet révén kétségtelenül megállapítható, a magyarok fölénye még vita tárgyát sem képezheti. Ez alkalommal is úgy látszik a már oly sok hadjáratban és harcban kipróbált Kemény János remekelt nyugodt, céltudatos, határozott és ügyes harcvezetési képességével, mely ezúttal is megteremtette gyümölcsét, a remek, döntő, fényes diadalt. Ennek utóhatása mind katonai, mind politikai téren óriási volt. E győzelem révén Rákóczy hatalmának és szerencséjének tetőpontjára jutott, mert, mint azt egyik szász krónikás igen helyesen leszögezi: „emberemlékezet óta nem történt, hogy erdélyi fejedelemnek egyszerre két vajda szolgált volna s azonkívül még egy vajdafit mint foglyot magával hozott volna.[1] Csak az a kár, hogy ezt a tetőpontrajutást csakhamar a legsajnálatosabb dekadencia követte. Rákóczy havasalföldi remek sikereinek nyomában ugyanis csakhamar egy felette kellemetlen következmény alakult ki, melynek megvilágítására Angyalnak (id. m. VI, 526.) következő igen helyes megállapításait iktatjuk ide: „Rákóczy közbelépésére több ok volt most, mint midőn 1653-ban Lupult megtámadta. Az oláh lázadás Moldvát s az erdélyi terület biztosságát is fenyegette. Természetes törekvése volt az erdélyi fejedelmeknek a két vajdaságot hatalmuk körébe vonni és Rákóczyt e törekvésben, ép úgy mint Báthory Gábort és Bethlent, különösen az a gondolat sarkalta türelmetlenségre, hogy e két állam élén nagyobb tekintéllyel s hatalommal léphet föl, ha majd Lengyelországban döntésre került a sor. S így e vállalatban is érezhető volt a lengyel korona reményének hatása, még pedig elég szerencsétlenül. Mert igaz, hogy a török nem tiltotta a beavatkozást, sőt a szilisztriai basa egyenesen ösztönözte is arra Rákóczyt, hisz alapjában véve a török érdek is követelte a lázadás elfojtását. Hanem a szultán gyermek volt, a palota-forradalmak, a lázongások s a velenczei háború egy időre megbénították a portát. Mindamellett tehetetlen irigységgel nézte a vakmerő vazallus szerencséjét, s azzal vádolta, hogy kiszívja a két vajdaság zsírját, mely szerinte csak a török urakat illette. Rákóczynak védekeznie kellett a vád ellen, hogy az oláh földről 15.000 erszény aranyat vitt el. Valami anyagi haszna volt a vállalatból s tanácsos lett volna ebben mennél bővebben részesítenie a török udvar befolyásos embereit. Azt meg éppen rossz néven vették a portán, hogy Rákóczyt a két oláh országban erdélyi királynak címezgették.”[2]

[1] Ezt a tényt Hurmuzaki is megerősíti id. m. III, 226. old., mondván : „Die Suprematie Rákóczy's über die nunmehr in Abhängigkeit gerathenen Constantin und Stephan ist unverkennbar und leuchtet schon aus den Verhaltungsbefehlen derselben an ihre Agenten in Konstantinopel, denen es zur Pflicht gemacht wird, in all ihren Angelegenheiten sich beim siebenbürgischen Gesandten Raths zu erholen und nichts ohne sein Vorwissen zu verhandeln oder vorzukehren.” – Szilágyi (II. Rákóczy György, 126.) szerint a két vajda Rákóczynak a hadi költségek megtérítése címén évenként tiszteletdíjat (honorárium) fizetett s ezenkívül mindenik egy-egy szép paripát tartozott adni.

[2] Thallóczy Lajos, II. Rákóczy György és az oláh szemények, Századok, 1892. – Szilágyi, II. Rákóczy György, 120–126., Erdély és az Északkeleti Háború, I, 559. Okmánytár, 254. és Családi levelezés, 492.