1654 április 19-én meghalt Máté havasalföldi vajda s utóda Serbán Konstantin, Radul vajda fia lett, dacára annak, hogy Máté ennek éppen azért, hogy vajdává ne lehessen, arcát orrának levágatása által eltorzította.[1]

A havasalföldi vajdának mintegy testőrségét az úgynevezett szeimenek (személyek) képezték. Ezt a mintegy 1.000, nagyobbára bolgár s azonkívül szerb, albán, kisorosz és kucovlach zsoldosokból álló, elszánt, bátor, de rakoncátlan testőrcsapatot még Máté szervezte meg. Minthogy eltartásuk igen sokba került, az új vajda szabadulni szeretett volna tőlük és bojárjai tanácsára elhatározta, hogy elbocsátja őket szolgálatából s egyúttal többi csapatjainak létszámát is apasztja. E miatt a katonaság közt nagy elégületlenség támadt és a szeimének 1655 március 12-én nyilt lázadásba kitörvén, azokat a bojárokat, számszerint 32-őt, akik elbocsátásukat ajánlották, a vajda szemeláttára felkoncolták.[2] Az életben maradt bojárok nagy része Moldvába, Erdélybe és Szilisztriába menekült s miután Konstantin vajda sem érezte magát biztonságban, hamarosan ő is Szciavusz szilisztriai pasánál keresett menedéket, mire a szeiméneken kívül a többi katonaság nagy része is fellázadt és tűzzel-vassal kezdte az országot rabolni és pusztítani, sőt a bojárok közül is többen a lázadókhoz csatlakoztak. A megriadt vajda, a neki menedéket adó pasa és az Erdélybe szökött bojárok egyértelműen Rákóczyt kérték fel, hogy Havasalföldre bevonulva, ott a rendet állítsa helyre.

Rákóczy, nem akarván ez ügyben önhatalmulag eljárni, április 28-ikára Gyulafehérvárra részleges országgyűlést hirdetett, mely megadta a felhatalmazást a közbelépésre, de oly feltétellel, hogy a szilisztriai pasa biztatásán kívül a porta előzetes beleegyezése is kikéressék.[3] A kirendelt követ, Száva Mihály, nyomban el is ment Konstantinápolyba, ahonnan azonban az csak azzal a szóbeli üzenettel tért vissza, hogy a porta nem ellenzi, ha Rákóczy a lázadókat elnyomja.[4]

„Rákóczynak – írja Szilágyi (II. Rákóczy György, 122.) – az volt a terve, hogy mindenek előtt a lázadó bojárokat csalja be Erdélybe; ezekkel a vajda magyar titkárja, Buday Péter által folytatta az alkudozást. Buday ügyességének sikerült a „vajda árulói” közül többeket megnyerni és május 7-én már tudatta a fejedelemmel, hogy kivánságára a vajda hajlandó székhelyét Bukarestből a megerősített s Erdélyhez közel eső Tirgovitsba áttenni.[5] Ugyanekkor a vajda is írt hasonló értelemben és tudatta a fejedelemmel, hogy nagy és fényes küldöttség megy hozzá…[6] Rákóczy tudta, hogy ezzel a követséggel az árulók közül is többen mennek, s hogy az érkezőket Erdélybe vezesse, Sebessy Pált küldte Havasalföldre. Június elején újabb bojár-csapat érkezett Erdélybe, számszerint 23 bojár, köztük a „legnagyobb lator személy, a gyalogok kapitánya” s ő ezeket letartóztatta, részint a radnóti úton, részint Medgyesen, egy részüket pedig Segesvárott fogságra vetette.[7] A megrémült bojárok fogsága nem tartott sokáig. Elfogadták a Rákóczy által elébök adott feltételt: letették a hűségesküt Rákóczynak is, s fogadást tettek, hogy a vajdához hívek maradnak, s ezzel szabadon bocsáttattak.”

Most aztán Rákóczy a fegyveres beavatkozáshoz látott hozzá, mert közben a lázadás a Havasalföldön mind nagyobb arányokat öltött. Ezt a fegyveres beavatkozást a fejedelem a moldvai vajdával, Görgicze Stefánnal közösen akarta végrehajtani, akit a havasalföldi mozgalom épúgy érdekelt, mint Rákóczyt. A közösen megállapított terv szerint az erdélyi és a moldvai hadaknak úgy kellett előnyomulniok, hogy június 27-én Ploesti tájékán egyesüljenek. Ehhez képest Mikes Kelemen június 1-én Jassiba érkezett, honnan június 6-án a moldvai gyalogság és az ágyúk, június 7-én pedig maga a vajda is elindult és június 26-án a moldvai had a Ploestitől még elég távol fekvő Podgoriát és Krikot érte el.

Közben Rákóczy június 12-én Segesvárnál mintegy 30.000 embert egyesített s másnap az előnyomulást megkezdvén, majd a Barcaságon és a Bodzai szoroson át haladva, június 26-án Ploestihez ért, ahol a Duboica és Telche (Teleajna) folyók közt táborba szállt.

Ezalatt a lázadás már igen magas fokot ért el, amelynek vezetését a vajdává megválasztott Herica nevű bojár vette át. Előle Konstantin, kit a szemények Bukarestben felügyelet alatt tartottak,[8] a moldvai vajda táborába menekült.

„Rákóczy – írja Szilágyi (II. Rákóczy György, 123.) – szerette volna, hogy a háborút vérontás nélkül, a lázadók meghódolásával fejezze be, de a Hericával kezdett tárgyalások nem vezettek eredményre. Ellenkezőleg, Herica el volt határozva megütközni velük, de nem úgy, hogy megvárja az erdélyi és moldvai hadak egyesülését, melynek következő napon kellett volna megtörténni, hanem mindenikkel külön. S amint megérkezett Rákóczy és táborba szállt, ő is „nagy, erős, termetes, sok csatában forgott, jól begyakorolt” hadát három szakaszba (csoportba) osztá, s három oszlopban egyszerre támadott. A magyarság éppen pihenőt tartott s egy csapatuk előre szaladott zsákmányt keresni. Ezek észrevették a közelgő ellenséget s a fejedelemnek hírül adván, ez „az ország dobjával a felülésre való jelt verette”, azzal a paranccsal, hogy indulásra készen álljanak. Herica hada meglepetésre számított s ahelyett kész, tömör hadat talált együtt, melynek egyrésze Kemény alatt előre nyomult. Ezalatt Gaudy ágyúi is megszólaltak s a hadak átkelve a gázlókon, a lázadókat június 27-én[9] egy nagy és véres csatában megverték.[10] Herica egy közeli dombról nézte a csata kimenetelét s amint meglátta, hogy hadai megszaladtak, maga is elhagyta a csatatért s a szilisztriai pasához menekült”, a lázadók nagy része pedig meghódolt.[11]

Az elmenekült lázadók üldözésére a fejedelem Boros Jánost küldte 5.000 emberrel Bukarest felé, aki aztán a Duna mellékét bejárván, még sokakat levágott a lázadók közül, Rákóczy pedig június 30-án Konstantinnal és a moldvai vajdával egyesült.

A fejedelem még néhány hetet a Havasalföldön töltött, miközben Konstantint, miután vele új szerződésre lépett, Bukarestben visszaültette vajdai székébe s egyben alkudozásokat folytatott a szilisztriai pasával Herica kiadatása iránt, akinek a kegyetlen török orrát lemetszette.[12] . Július 29-én Rákóczy a Törcsvári szoroson át visszatért Erdélybe, ahol diadalát nagy pompával ülték meg.

Közben a Havasalföldön visszahagyott Boros nagy eréllyel folytatta a pacifikálás munkáját, mígnem 1656 elején toroklob következtében meghalt.[13].

[1] Hurmuzaki id. m. III, 210.

[2] Krauss id. m. I, 231.

[3] Szilágyi, Erd. Országgyűl. Eml., XI, 36.

[4] Krauss id. m. I, 232. – Szalárdi id. m. 283. – Szilágyi, Levelek és Okiratok, 189. – Hurmuzaki id. m. 223.

[5] A helyneveket lásd a XI/1. számú mellékleten.

[6] Szilágyi, Erdély és az Északkeleti Háború, I, 395. – Tört. Tár, 1889, 665.

[7] Krauss id. I, 234.

[8] Bethlen János id. m. I, 37.

[9] Ez tévedés, mert a csata június 26-án folyt le.

[10] Hurmuzaki id. m. 226. szerint Rákóczy fényes diadalát az oly gyakran bevált fortély, színlelt visszavonulás segítségével vívta ki. „Das walachische Heer… lieferte am 26. Júni dem Feinde die Hauptsclacht. Diese endete mit Rákóczy's vollständigem Siege, den ihm eine gelungene Kriegslist bereitete. Er wusste nämlich die tapferen jedoch unvorsichtigen walachischen Truppen durch einen verstellten Angriff, der allmählich in einen förmlichen Rückzug überging, zur heftigen Verfolgung reizen, und hiedurch in einen Hinterhalt zu locken, wo seine 3.000 deutschen Musketiere mit einigem Geschütz in einem Graben verborgen lauerten. Diese begannen nun plötzlich ein so wolgezieltes und trefflich unterhaltenes Feuer, dass die hitzigen Verfolger, dadurch überrascht, sofort in Verwirrung geriethen; in diesem kritischen Moment sprengte die ungarische Reiterei stürmisch daher, hieb tollkühn darein und entschied Rákóczy's Sieg.”

[11] Szalárdi, id. m. 286.

[12] A pasa a foglyot 25.000 arany lefizetése ellenében ki is adta. (Szalárdi id. m. 288 – Krauss id. m. I, 237. – Szilágyi, II. Rákóczy György, 124)

[13] Szalárdi id. m. 287. – Szilágyi, II. Rákóczy György, 177–126. – Szilágyi, Erdély és az Északkeleti Háború, I, 361–365. – Hurmuzaki id. m. 220–226. old. – Reniger Simon, a császár bécsi internunciusának jelentései alapján.