A leírt események eléggé bizonyítják, hogy Európa keletén a politikai és háborús bonyodalmakat egész másképpen szokták elintézni, mint a nyugati nagy országokban. A barátkozások és szövetkezések gyakori, nem ritkán máról holnapra való változtatása, ravaszság, megbizhatatlanság, alattomosság, kegyetlenség és több efféle, nem éppen épületes tulajdonságok jellemzik a keleti népeket és uralkodóikat; nemkülönben egyéb vezető állásokban levő egyéniségeiket egyaránt. Erre nézve ez a hadjárat igen sok és érdekes példát mutat fel. A hadakozó felek, de különösen Lupul gyakori köpönyegforgatását Szilágyi (II. Rákóczy György, 98.) igen jellegzetesen következőleg teszi szóvá: „Az első hadjáratban ő (t. i. Lupul) Mátét akarta székéből kitúrni, s Rákóczy őt kergette el. A júliusi hadjáratban ő már szövetségese volt a kozákoknak s ezzel a lengyel respublika ellenségének vallotta be magát. Szucsava ostrománál már a lengyel és erdélyi hadak közösen harcolnak az oláhokkal a kozákok ellen, minden írott szerződés és szövetségkötés nélkül, mint szövetségesek. A dolgok e szerencsés fordulatában Rákóczynak nagy része volt; egyetértve ugyan tanácsuraival, de mondhatni egészen ő és pedig saját feje szerint intézte a dolgokat. Maga vezette a csapatok felültetését s elindítását…” – Rákóczyra nézve kiegészítik ezt a véleményt Angyal Dávidnak (id. m. VI, 523.) következő mondatai: „Nevezetes az a fordulat, mely a kozák barátságot nyilt ellenségeskedéssé és a lengyellel való feszült viszonyt szoros szövetséggé változtatta. Mind a két tényt leginkább a pillanatnyi szükség magyarázza meg. A bosszúvágy s az a türelmetlen törekvés, hogy a két szomszédos vajdaság az erdélyi fejedelemtől függjön, sőt némileg, Lupul kincseinek nagy híre is hirtelen fölforgatták Rákóczy politikáját, mely különben is oly kevéssé alapult biztosan kigondolt és kapcsolatos terveken, hogy könnyen csapott szokatlan utakra.”

De másrészt elvitázhatatlan, hogy e hadjárat révén most már Moldva is Rákóczyhoz függő viszonyba került, ami Erdély szempontjából nem kis előnyt jelentett. Volt azonban ennek egy elég kellemetlen árnyoldala is. A porta nem jó szemmel nézte az erdélyi fejedelemnek sem kialakuló lengyel barátságát, sem a két oláh vajda ügyeibe való beavatkozását, mint nemkülönben azok fölött gyakorolni szándékolt fölényes poziciójának kierőszakolását. Nyiltan Konstantinápoly egyelőre ez ellen nem emelte fel tiltó szavát, de a törökök méregzacskója mindig jobban és jobban megtelt, míg végre aztán az tömegesen kiadta veszedelmes tartalmát.[1]

Az e hadjárat folyamán lejátszódott hadműveletek semmi különösebb megjegyzésre nem szolgáltatnak okot.

[1] Angyal id. m. VI, 523.: „Rákóczynak lengyel hadi szövetsége nem volt ínyére a portának, már csak azért sem, mert megeshetett volna, hogy az erdélyi hadak összeütközésbe kerülnek a tatárokkal. Általában véve Rákóczynak azt a merészségét, hogy fölhasználva a porta szorult helyzetét, a maga erejével és a szomszédos szövetségesek segítségével kiűzi tartományából a porta vazallusait, nagyon zokon vették a török udvarnál. De nem szóltak, nem tiltották határozottan a beavatkozást és különben sem törődtek semmit Lupullal, kit csakis a fővezér pártolt, de nyiltan még ő sem.”