Az öreg Rákóczy György halála napján megnyugvással tekinthetett vissza uralkodásának remek vívmányaira; büszke önérzettel mondhatta, hogy a linzi békével Bethlen Gábor munkáját betetőzve, nemcsak a protestáns vallás szabadságát biztosította mind Magyarországon, mind Erdélyben, hanem a maga és családja uralmát is, magának és övéinek kiterjedt birtokokat, gazdagságot, azonkívül irigylésreméltó tekintélyt és hatalmat szerezvén, teljesen biztos alapra fektette. És most már hasonnevű fián és utódán volt a sor, hogy ezeket a vívmányokat még tovább kiépítse. Csakhogy a kezdetleges sikerek után elérhetetlen délibábokat kergető ifjabb, vagyis II. Rákóczy Györgynek ehhez sem a kellő tehetsége, sem elegendő állandó szerencséje nem volt.

Igaz, hogy a rendek mindjárt a hatalom átvételekor ezt azáltal igyekeztek megnyirbálni, hogy hittel kötelezték új fejedelmüket, miszerint a portától nem fog elállani és hogy a német császár vagy más keresztény fejedelem ellen csakis akkor indít háborút, ha azt az ország érdeke úgy kivánja és ha a rendek ehhez előzetesen hozzájárulásukat megadják. Ennek az intenciónak megfelelően az új fejedelem, mindamellett, hogy atyja halálával az öt tiszáninneni megye visszaszállott Ferdinándra, nemcsak az erdélyi adó fejében járó 15.000 aranyat, hanem a hét megyéért pótlólag járó 20.000 tallért is beküldte Konstantinápolyba, ahol az 1649-ben meggyilkolt Ibrahim helyett már a gyermek IV. Mohamed lépett a szultáni trónra.

A fentiek szerint a török és a német császár felé keze meg lévén kötve, a fiatal fejedelem másfelé kereste nagyratörő vágyainak kielégítését. Még az öreg fejedelem életében történt, hogy Radzivil herceg, a lengyel elégületlenek vezére, IV. Ulászló lengyel király megbuktatásán fáradozva Rákóczyt is szerette volna tervének megnyerni. Radzivilhoz hasonlóan a záporogi kozákok hetmánja, Chmielniczky Bogdán is folyton intrikált a lengyel udvar ellen. A Lengyelország déli és keleti részén lakó említett kozákokat Báthory István lengyel királysága idején a magyar végek mintájára szervezte, de utóbb a lengyelek nagyon rosszul bántak velük, miért is azok gyakran fellázadtak a lengyel uralom ellen. Ugyanez történt IV. Ulászló uralkodásának utolsó évében is s amikor 1647 május 20-án a lengyel király meghalt, Chmielniczki nyomban összeköttetésbe lépett az öreg Rákóczyval, akit felszólított, szervezzen magának Lengyelországban Radzivil herceg támogatásával egy oly hatalmas pártot, amelynek segítségével a lengyel királyválasztó gyűlésen igen könnyen ő kaphatná meg a szavazatok többségét. Az öreg Rákóczy meg is tette erre vonatkozó intézkedéseit és az ügy érdekében Lupul moldvai vajdát is megnyerte terve számára, akinek leányát a lengyel trónra emelendő Zsigmond fiával akarta elvétetni, de közben ő is kimúlt az élők sorából.

Nemsokára ezután, 1648 december 15-én, a lengyelek János Kázmért választották meg királyukká anélkül, hogy a királyválasztó gyűlésen Zsigmond herceg még csak szóba is került volna.

Chmielniczki Bogdán erre a Rákóczyak segítsége nélkül csupán a tatárok segítségével igyekezett tervét, Kozákország függetlenségét megvalósítani. Az összeütközés a lengyelek és a kozák-tatár hadak között 1649 augusztus 15. és 16-án történt meg Zborovnál, mely alkalommal a hetmán megnyerte ugyan a csatát, de csapatjainak, fegyelmezetlensége miatt diadalát nem tudta kihasználni s kénytelen volt még a helyszínén a lengyelekkel békét kötni. Ily körülmények között Chmielniczki más szövetséges után nézett s miután 1650 nyarán Lupul moldvai vajda leánya eljegyzését Rákóczy Zsigmonddal felbontotta, most már a kozák hetmán lépett fel kérőül Timotheusz nevű fia nevében. Miután azonban Lupul erről hallani sem akart, Chmielniczki gyorsan hadakat gyüjtött és 1650. szeptember 1-én elborítván Moldvát, fegyverrel kezében kényszerítette a készületlen Lupult, hogy leányát fiával eljegyezze. Azonban a vajdának nem igen volt szándékában a kierőszakolt igéretet be is tartani s szorultságában Lengyelországhoz, a kozák hetmán esküdt ellenségéhez folyamodott támogatásért.[1]

1651-ben újból kitört a lengyel-kozák háború, mely alkalomból mindkét fél felkérte Rákóczyt a segélynyújtásra, de ez csak a békét szerette volna a hadviselő felek között közvetíteni, amiért aztán mindkét fél megharagudott reá.[2]

Ebben az évben különben más, a gyulafehérvári udvart közelebbről érdeklő fontos külpolitikai esemény is történt. János Kázmér, az új lengyel király ugyanis megtagadta Krisztinától a királynői címet s csak kárpótlás fejében akart a svéd koronáról való igényéről lemondani. A háború ilyenformán a két ország között kikerülhetetlenné vált s a svéd kormány szövetségeseket szerzendő, Skytte Benedek bárót, a svéd államtanács tagját, elküldte Erdélybe Rákóczyhoz, ahol a követet kitüntető figyelemmel és nagy örömmel fogadták.[3] De a tárgyalásoknak ezúttal gyakorlati hasznuk nem lett, mert Krisztina királyné már a koronáról való lemondás gondolatával foglalkozott és kerülni akarta az összeütközést Lengyelországgal.

1652-ben Chmielniczki sürgetni kezdte a fia és Lupul lánya közötti esküvő megtartását s miután a vajda most is nehézséget csinált, a hetmán újra bevonult kozákjaival Moldvába és fegyveres erővel kényszerítette ki a szép és gazdag Rozanda hazavitelét, akivel Timotheusz augusztus havában meg is tartotta a lakodalmat.[4]

Lupul ekként megváltozhatatlan események elé állítva, immár azon volt, hogy vejének Bassarab Máté elkergetése révén a havasalföldi vajdaságot megszerezze. Ebbe azonban már Rákóczynak is alapos beleszólása volt. A hír vétele után nyomban összehívta a fejedelmi tanácsot s annak beleegyezésével Kemény Jánost, aki Kornis Zsigmondnak 1648 november 3-án bekövetkezett halála után az ország főgenerálisává lépett elő, egy hadtesttel a Havasalföld szomszédságába, a Barcaságba küldte, hogy szükség esetén Máté vajda segítségére lehessen. Ezt annál inkább meg kellett tenni, mert egybehangzó hírek szerint Lupul a havasalföldi vajda megbuktatása után ugyanazt akarta Rákóczyval is megtenni. A vajda sejtette, hogy erre vonatkozó terve nem fog titokban maradni a fejedelem előtt s így 1653 elején kancellárját, Görgicze Stefánt (György Istvánt) Rákóczyhoz küldte, hogy gyanuját eloszlassa és lehetőleg megengesztelje. De Rákóczy a kancellárt a maga részére nyerte, szövetkezett vele Lupul megbuktatására, akinek székébe aztán ő ülhet bele. Görgicze Stefán hazament s ott még két bojárt vont be az összeesküvésbe, Erdélyből pedig a moldvai hadak fővezérévé kinevezett Kemény János március 23-án elindult seregével, de olyan titkon, hogy Lupulnak sejtelme se legyen arról: mert Keménynek feladata volt elfogni a vajdát. S hogy fővárosában Jassiban[5] meglephessék, vele ment Boros János néhány hordó jó borral. A vajda szeretett inni, Boros sem idegenkedett attól: biztosra vették, hogy egyik lakoma a másikat fogja érni, mialatt Kemény is megérkezik seregével. A dolog nem úgy sült el, mert egyik a három összeesküvő közül elárulta Lupulnak a tervet, s midőn ez fiával együtt a vajda udvarába ment, hogy árulása jutalmát vegye, ez mindkettőt leszúrta. Igy járt a másik társa is: hanem Görgicze Stefán még ideje korán Kemény táborába jutott. Lupul sietve elhagyta fővárosát s kincseivel együtt álutakon Kamenecbe futott. Hogy pedig Keményt, kiről tudta, hogy utána fog sietni, félrevezesse, kocsiját és ágyúit a főuton küldte. S úgy történt, mint számítá: Kemény hada utána sietett, de csak az üres kocsit találta.”[6] Csakhogy a vajdát nem nagyon kedvelő bojárok Lupul megfutamodását ürügyül használták fel új vajda választására s választásuk Rákóczy hívére, Görgicze Stefánra esett.

Ezzel Kemény feladatát befejezettnek vélvén, hadának legnagyobb részét hazaeresztette Erdélybe, ahova maga is hamarosan visszatérni szándékozott. Csakhogy hamarosan nem várt fordulat állott be a dolgok menetében. Chmielniczkinek ugyanis a Lupullal való megállapodás szerint 9.000 embere állott indulásra készen Máté oláh vajda megbuktatása céljából, de most, hogy Jassi elfoglalásának híre megérkezett, ez a had parancsot kapott, hogy nem Havasalföldre, hanem Moldva ellen induljon a főváros visszafoglalására.

Mihelyt Kemény a kozákok megindulásáról értesült, azok feltartóztatására egy csapatot küldött, de ezt a kozákok visszaszorították s április 30-án átkeltek a Prúton. Kemény nem rendelkezvén elegendő erővel Jassi megvédésére, ő is és az új vajda is ott hagyták a fővárost, mely a kozákok által elfoglaltatván, azok nyomban tovább folytatták útjukat Havasalföld felé, hogy Mátét is elzavarják országából. De ezt Rákóczy nem engedhette meg s gyorsan intézkedett, hogy az oláh vajda segítségére mehessen, micélból hadait a Barcaságba, a határra rendelte.

Közben azonban Lupul a kozákokkal sikeresen előnyomulva, előbb Foksaninál Boros fölött, majd utóbb május 22-én a Teleschin (Teleajna) folyó mellett Koprinkánál nem messze Ploestitől Kemény egy részhada és az azzal egyesült oláh hadak felett diadalt aratott.[7] Most azonban Máté segítségére sietett a vert hadnak és egy hirtelen keletkezett vihar által is segítve, mely az esőt a kozákok szemébe csapta, az utóbbiakon Tirgovist mellett fényes győzelmet aratott, „16 lövő szerszámot és sok prédát” nyervén, Lupulnak, bár nagy nehezen,[8] de még idejekorán sikerült elmenekülnie.[9] Máté most azt a hibát követte el, hogy ahelyett hogy a megvert ellenséget üldözte volna, ő maga is hazament, hálaadó istentiszteletet rendelvén el mindenfelé s a bojárokat újból hűségére felesketvén.

Lupul látván, hogy Máté nem üldözi, hamarosan összeszedte a megszaladt kozákokat, majd hadát újabb kozák csapatokkal is megerősítvén, ezt a sereget öccse vezérlete alatt a Görgicze Stefán parancsnoksága alatt álló magyar és moldvai had ellen küldte. A két had július elején Bacaunál ütközött össze, de Lupul öccse megveretvén, elfogatott s július 21-én Erdélybe vitetett.

De azért Lupul még mindig nem adta fel a küzdelmet. Nejét, leányát és kincseit Szucsavába küldte, ő maga pedig Chmielniczkihez ment, hogy tőle újabb segélyhadakat eszközöljön ki.

Ezalatt Rákóczy s a két oláh vajda elhatározták, hogy a hadjáratot Lupul teljes megbuktatásáig fogják folytatni s e célból Petky István vezérlete alatt újabb erdélyi csapatok indultak Moldvába, hogy a két oláh vajdával együtt fogják ostrom alá Szucsavát. Sőt most már nemcsak a Máté által megnyert tatár khán, hanem a porta is állást foglalt Lupul ellen, amidőn Görgicze Stefánt megerősitette vajdaságában. Sőt talán még ennél is fontosabb esemény volt, hogy a lengyel király is kilépett eddigi semleges magatartásából és augusztus 22-én tudatta Rákóczyval, hogy Kondradszki és Dönhoff vezérlete alatt máris megindította segélycsapatjait a moldvai táborba, ahova szeptember középe felé maga a király is elindult,[10] Erdélyből pedig Kemény újabb segélyhadakat és tűzérséget vitt az ostromlók táborába, akiknek tevékenységéről Szilágyi[11] a következőket írja: „Szucsava ostroma augusztus derekán javában folyt; egy darab falát már lerontották. Látni lehetett, hogy a benne levő erő nem lesz képes hosszabb ostromot kiállani, s a hetmán és Lupul segélyhaddal elindíták Timust (vagyis Chmielniczki Timotheuszt), kinek a feltartóztatására küldött hadak kijátszásával sikerült is bejutni a várba.[12] Megmenteni így sem lehetett, mert az élelmi szerek elfogytak, mialatt Timus cimboráival együtt tobzódott, a várbeliek éhséggel és inséggel küzdöttek, mert Kemény vezérlete alatt a fejedelem (mint már fentebb említettük) Petky megsegítésére újabb csapatokat küldött. Minden attól függött, hogy Lupul megérkezik-e a fölmentő haddal a vár alá: de a kellő időre ő sem tudott oda érni, s az alatt a várban végzetes esemény történt. Az ostromlottak egy kitörése alkalmával egy a Timus kiséretéhez tartozó kozák elfogatott,[13] ki aztán elárulta, hogy Timus a maga kozákjaival az alsó sáncban tartózkodik, s a sátrak közt a legalacsonyabb az övé. Most Dönhoff tüzérei ezt a sátort vették célba s szerencsésen eltalálták. Egy kartácsgolyó éppen azt a széket rombolta szét, melyen a cimboráival tobzódó Timus ült s annak egy forgácsa oly szerencsétlenül furódott ennek lábába, hogy pár nap mulva belehalt. Helyette Federenkó vette át a parancsnokságot s eréllyel vezette a vár védelmét. – Lupul ezalatt mindent elkövetett, hogy sereget toborozzon, azonban 10.000 embernél nem tudott többet összehozni, Chmielniczki pedig, amint fia haláláról értesült, kétségbeesett vad fájdalomba tört ki… egész gyűlölete Rákóczy ellen fordult; őt vádolta a szerencsétlen ostromért s bosszút esküdött. Egész erélyét összeszedte, hogy mennél gyorsabban s mennél nagyobb sereggel nyomulhasson Moldvába, Szucsava felmentésére. Ugyanakkor Lupullal egyetértve, régi szövetségesét, Islam-Ghiráj tatár khánt is gazdag zsákmánnyal biztatva, felszólítá, hogy vezessen hadat ő is Szucsava alá: s a khán, Máté vajdának adott igéreteit s biztatásait mellőzve, csakugyan el is indult.

Federenkó nem sokáig tarthatta Szucsavát, bár Lupul neje rendkívüli erélyt fejtett ki s folyton biztatta, bátoritotta a kozákokat, hogy a felmentő had nem sokáig késhet már. De e helyett inkább ennek az ellenkezője történt, amennyiben az ostromló erdélyiek és lengyelek kaptak segítséget s így Federenkó október 9-én kénytelen volt a várat feladni az őrség szabad elvonulásának biztosítása mellett, de Lupul családja kincsekkel együtt Stefán kezébe esett, aki közben megkapván a portától a vajdai jelvényeket, ismét elfoglalta a vajdai széket.

Az erdélyi és az oláh hadak közben értesülvén Lupul és Chmielniczki, valamint a hozzájuk csatlakozott tatár khán közeledéséről, valamint arról is, hogy a lengyel király is útban van újabb segítőcsapatokkal, Chotim alá siettek, ahol október 16-án az utóbbival egyesültek. Viszont a tatár khán, mihelyt útközben Szucsava elestéről értesült s ezzel a neki igért gazdag zsákmány is kérdésessé vált, dühében elfogatta Lupult s láncra verve Konstantinápolyba küldte, ahol nyomban a jedikulába zárták be. Ezek szerint most már Görgicze Stefán biztosan ülhetett vajdai székében, aki ezért hálából Rákóczynak hadi költségei megtérítése fejében a Szucsavában lefoglalt kincsekből 100.000 aranyat és 25.000 tallért fizetett.

Hanem azért a két hadakozó fél egész november havában és december nagy részében egymással szemben táborba szállva maradt, de döntő összeütközést egyikük sem mert provokálni. Közben a lengyelek november végén külön tárgyalást kezdtek a tatárokkal s december 15-én megkötötték a békét, mire a lengyel király téli szállásokra bocsátotta hadait, a khán pedig cserbenhagyott szövetségeseitől elválva, gazdag zsákmánnyal megrakodva tért vissza hazájába. Közben december 10-én az utolsó erdélyi csapatok is megindultak hazafelé.[14] A mindenkiben csalatkozott Chmielniczki hazaérve, Alexej Mihailovics moszkvai orosz cár karjaiba vetette magát, aminek a vége aztán az lett, hogy 1654 január 8-án Kis-Oroszország, vagyis Chmielniczki kozák tartománya, végleg elszakadt Lengyelországtól.[15] Ez Rákóczyt is annyiban elég kellemetlenül érintette, mert neki most már hamarosan nyiltan színt kellett vallania, hogy a két ellenséges fél közül a lengyelek vagy a kozákok pártjára kiván-e állani. Ő legjobban szeretett volna közömbös maradni, ami azonban nem sikerült.

Ugyanebben az évben, 1654-ben a moldvaiak két ízben, tavasszal és ősszel is fellázadtak új vajdájuk ellen, azonban Rákóczy segítségével mindkét lázadást sikerült leverni, minek folyamányaként Erdély és Moldva között szorosabb szövetség jött létre, amelynek értelmében a moldvai bojárok az új vajda mellett Rákóczynak is letették a hűségesküt.[16]