A harmincéves háború attól az időponttól kezdve, amikor 1635-ben a katholikus Franciaország immár nyiltan a Habsburg-ház ellen alakult nagy protestáns szövetkezet mellé állott, majdnem teljesen elvesztette eredeti, úgyszólván tiszta vallási jellegét, mert most már annak intézésében mindinkább a politikai tekintetek kezdtek felülkerekedni. Ezért aztán ez a háború rettenetes hosszú tartama dacára nem is érte el azt a célt, amelyet a fanatikus túlzó katholikus II. Ferdinánd és szövetséges társai annak kirobbanásával maguk elé tűztek. Sőt majdnem mondhatnók, hogy a háborút befejező vesztfáliai béke a protestánsoknak jóval több kedvezményt és előnyöket biztosított, mint aminőket azok a háború kitörésekor élveztek.

Hogy a németországi főhadszíntéren és magára a német birodalomra nézve ez a háború minő károkat és pusztítást vitt véghez, azt az 53. oldalon említettük már, és hogy Magyarország is mennyit szenvedett alatta és miatta, mivel a két Ferdinánd császár minden erkölcsi és anyagi erejét a németországi főhadszíntéren lejátszódó eseményeknek lehetőleg jó mederbe terelése érdekében állította sorompóba, az egyrészt Forgách Ádám kassai főkapitány, másrészt Eszterházy nádor közölt jelentéseiből állapítható meg.

A hosszantartó háborúba belesodródott Magyarország és Erdély közül az előbbi a katholikus, az utóbbi a protestáns érdekcsoport oldalán működött, de ugyancsak nem mindig és kizárólagosan az egyik vagy másik vallás előnyeit, hanem egyéb tekinteteket is, így többek között a barátság, atyafiság, rokonság, mint nemkülönben a személyes ellenszenv, gyűlölet, továbbá a hatalom- és meggazdagodási vágy és egyéb hasonló emberi indulatok és tulajdonságok diktálta rendszabályokat szem előtt tartva. Így többek között az összes erdélyi fejedelmeknek szemére lobbantották, hogy küzdelmeik rugói nemcsak a nemzet- és a vallásszabadság kivívásán alapulnak, hanem amellett jórészt önző célok hajhászása is elsőrangú szerepet játszik. Így kivált I. Rákóczy György esett abba a gyanúba, hogy majdnem minden cselekedetét a saját maga és nemzetsége meggazdagodásának vágya irányítja. Az ellentáborban többek között feltünő, hogy a két ortodox katholikus hivő, Eszterházy Miklós nádor és Pázmány Péter érsek közül az utóbbi, támogatásával, barátságával titokban és nyiltan inkább a protestáns küzdelmek és érdekek élén álló Rákóczy Györgyöt halmozza el, csakhogy gyűlölt ellenfelét és riválisát, a nádort, tőle telhetőleg bosszantsa és annak hatáskörét kissebbítse. Azonkívül gyakran tapasztalhatjuk mindkét oldalon, hogy a seregek és egyes seregcsoportok hadműveleti célja nem a háború általános nagy céljával összhangzóan állapíttatik meg, hanem a fővezérek, mint nemkülönben az alvezérek is igen gyakran arra helyezik a fősúlyt, hogy az általuk vezetett hadműveletek által személyes ellenségeiknek minél több kárt és veszteséget okozzanak. Ily, semmiesetre sem helyeselhető szempontok vezették többek között Rákóczy Györgyöt főserege legutóbbi hadműveleti céljának kitűzésénél, amidőn a tulajdonképpeni hadműveletek, vagyis Kemény és Puchheim viaskodásának színhelyétől messze hátul visszatartott nagyszámú csapatjainak főfeladatául a gyűlölt Homonnay Jánosnak Ungvárral és Jeszenővel kapcsolatos birtokainak illetve a nemkevésbbé gyűlölt nádor regéci várának a megvételét és tönkretevését jelölte meg. Hogy mindez homlokegyenest ellenkezik a józan stratégiai elvek alapfogalmával és hogy az ilyen eljárás rendszerint meg is szokta magát bosszulni, ahhoz nem kell bővebb magyarázat, mert hiszen a felhozott példa elég bizonyítékot szolgáltat eme állításunk igazságának demonstrálására.

Érdekes jelenség, hogy az alapos megfontoltsággal cselekvő, majdnem túlóvatosnak mondható Rákóczy egy előbbeni felette kedvező alkalmat túlmagasra felcsigázott igényei következtében elmulasztva, ép akkor kötötte le magát svéd és francia szövetségeseinek, amikor azok legkevésbbé voltak abban a helyzetben, hogy a szándékolt közös hadműveleteket vele összhangzásban és karöltve hajthatták volna végre, sőt ellenkezőleg, ez volt a lehető legrosszabb időpont, mert hiszen Torstensonnak közben, illetve előbb a kijelölt közös hadiszintértől a lehető legtávolabb fekvő vidéken, Holsteinban és Jütlandban kellett egy egészen újonnan keletkezett konfliktust, a dán hadjáratot elintézni, mely idő alatt a morva-magyar határ mentén tervezett egyesülés után következő hadjáratnak egész súlya Rákóczy vállaira nehezedett. E miatt azonban nem Rákóczyt, hanem szövetségeseit terheli a jogos szemrehányás, akik titkolódzásukkal egyszerűen becsapták a jóhiszemű fejedelmet.

Rákóczy ama törekvését, hogy a hadjáratot még a tavasz kezdete előtt és lehetőleg meglepően kezdje meg, ami tényleg sikerült is, feltétlenül helyeselhetjük, nemkülönben azt a természetes, szinte magától értetődő intézkedését is, hogy erdélyi és magyarországi hadai számára külön-külön gyülekező helyeket jelölt ki.

A hadának erejére és értékére vonatkozó adatokat már föntebb közöltük. Ezek szerint az erdélyi csapatok és a hozzá csatlakozó oláh–török hadak összege mintegy 34.500 főre rúgott; ehhez járultak aztán a magyarországi kontingensek, amelyeknek létszámát, miután erre vonatkozólag adataink egyáltalában nincsenek, még csak megközelítőleg sem tudjuk megállapítani. A Kriegschronik és utána Rónai Horváth Rákóczy összes hadainak létszámát 70.000 főre taksálják s így ebből a magyarországi hadakra, mintegy 35.500 fő esnék, amit én kissé soknak tartok. Én azt hiszem, hogy ha a magyarországi hadak létszámát legfeljebb 25.000 főre tesszük, akkor talán közel járunk a valósághoz, mely esetben Rákóczynak összesen nem 70.000, hanem csak mintegy 60.000 főnyi hadserege volt, ami még mindíg elég tekintélyes számot képvisel.

A sereg értékét és használhatóságát illetőleg, ha Rebenstock véleményét kissé túlsötétnek is vesszük, mi sem formálhatunk magunknak valami különösen kedvező véleményt. Rákóczy maga nem rendelkezett valami fényes hadvezéri tulajdonságokkal és ha nem is volt „nyúlszívű”, ahogyan elfogult ellenfele, a nádor vélekedett felőle, de tény és való, hogy nem szeretett a hadi események gócpontjában legelől tartózkodni, hanem inkább hátul, mellékcélokat hajhászott. Vakmerő bátorságának sem adta egyetlen egyszer sem jelét. Azért tekintélye sem állhatott valami igen magas fokon s ezért nem is tudott serege körében vasfegyelmet meghonosítani és fentartani. E tekintetben Bethlen Gáborral egyáltalában nem bírja ki az összehasonlítást, akivel szemben csak egy nagy előnye volt, még pedig az, hogy a szerencse istenasszonya, ő hozzá elejétől végig mindíg hű maradt, míg ellenben Bethlen Gábor majdnem ép az ellenkezőjét mondhatta magáról, kivált nagy koncepciójú hadműveleteinek végrehajtása terén, amelyek rendszerint, többnyire saját hibájából, fiaskóval végződtek, amit némi szerencsével elkerülhetett volna.

Rákóczy alvezérei, az egy kiválóan derék és igen tevékeny Kemény Jánost kivéve, szintén igen közepes kaliberű emberek voltak. Győzniakarás, vállalkozó szellem, erély és más hasonló kiváló hadvezéri képesség és tulajdonság egyikük keblét se nagyon fűtötte. Mindegyikük ideálja ugylátszik az a bizonyos vértelen hadakozási mód volt, amellyel pedig nagy eredményeket elérni sohasem lehetett.

Jeles vezetők nélkül a nagyrészt hadi dolgokban tapasztalatlan újoncokból álló csapatok kiválót produkálni természetesen szintén nem tudtak.

A királyi Magyarország határáig három oszlopban meglehetősen flottul végrehajtott előnyomulás általában helyeselhető. A távolság Gyulafehérvár és Nagykálló között mintegy 300 km, melyet a hadsereg február 2. és 16-ika között, tehát 15 nap alatt tett meg s így naponta átlag 20 km-nyivel haladt előre, ami egészen normálisnak mondható. A további előnyomulás a Tiszáig, majd onnan még tovább a királyi Magyarország belsejébe szintén nagyon egyszerű és könnyű feladatnak bizonyult, miután az előretörő csapatokat mindenütt szívesen, sőt kitörő lelkesedéssel fogadták. Igazi ellenség, mely ellenállást fejtett volna ki, egyelőre sehol sem volt, az egy Szatmárt kivéve, de ez is hamar beadta derekát. Hogy a szatmári német őrség szintén Rákóczyék zsoldjába szegődött, az külön kiemelést és aláhúzást érdemel meg.

Épígy fontos volt Kassának Forgách főkapitány jóvoltából történt felette könnyű birtokbaejtése, ami a királyi Magyarország jó nagy részének azonnali meghódolását vonta maga után.

E szinte nem várt könnyű sikerek után a sereg március közepétől a hó végéig megállapodott, mi alatt alaposan kipihenhette magát.

A további előnyomulás megint csak három oszlopban folytatódott. Kapronczay kiküldése a Vág völgyébe bizonyára az országhatár felé közeledni vélt Torstensonnal való mielőbbi összeköttetés helyreállítását, a Bornemissza–Bakos-féle oszlop a bányavárosok mielőbbi megszállását célozta s végül a főoszlop Rákóczy alatt az egyetlen számottevő ellenséges seregcsoport, Eszterházy Miklós nyitrai tábora felé vett irányt, mely rendelkezéssel nagyban véve szintén egyetérthetünk.

Csak most, tehát elég későn tudta meg Rákóczy, bár Torstenson megbizottja, Rebenstock mindig mellette volt, a keserű valóságot, hogy egyedül lóg a levegőben, mert a svéd sereg nem hogy hozzá közelednék, hanem ellenkezőleg szinte elérhetetlen távolságra húzódott el mellőle. Most tehát az volt a kérdés, hogy a dolgok ily alakulása mellett mit tegyen Rákóczy? Három eshetőség között választhatott. Vagy visszavonulhatott hadaival, de ezáltal eddigi hadjárati tevékenységének eredménye nullává vált volná; vagy folytathatta támadólagos előnyomulását akár az ország határain túl az osztrák örökös tartományok szívébe, mert közelben a császárnak nem volt olyan ereje; mely az ő 60–70.000 főnyi seregének előnyomulását feltartóztathatta volna.; a nádornak Nyitránál volt ugyan némi hada, de ez még átmenetileg se tudta volna feltartóztatni Rákóczyék komoly előretörési szándékát, a Morvaországban és Sziléziában álló seregrészeknek pedig más volt a rendeltetésük; nekik Dánia segítségére kellett sietniök; azonkívül ezek a csapatok számra nézve elég gyengék és nagy területen szétszórva voltak. Végül a harmadik eshetőség a további előnyomulás beszüntetéséből és annak bevárásából állott, amíg Torstenson hadserege ismét a portáé lesz. Rákóczy e mellett döntött s ez volt a legrosszabb. Ezáltal a császár időt nyert ellenintézkedések megtételére, melyek ugyan elég szegényesek voltak, mert Morvaországból és Sziléziából csak kevés számú csapatot és csak bizonyos idő mulva lehetett Magyarországba átterelni, melyek ép ez okból inkább védőleges, mint támadólagos rendeltetést nyertek. És íme ki hitte volna, hogy ez aránylag gyenge erők elől, amelyek létszáma alig haladta túl a 15.000 embert, Rákóczynak 60–70.000 főnyi, vagyis legalább négyszeres túlerőben levő serege megtorpanjon, majd szégyenszemre „lassú futásban” keressen menedéket? Pedig úgy volt. Rebenstock hiába tiltakozott ellene és a legkülönösebb a dologban az, hogy még Kemény János is ezt a szégyenletes visszavonulást ajánlotta, aki nemsokára a Rákóczy-féle nagy seregnek csupán egy részével oly elszántan és vakmerően vetette magát az előbb a magyarok bizonytalan és félénk magatartása folytán annyira elbizakodottá vált és fenhéjázóan viselkedő császáriak nyakába.

Ez a könnyelműen elhatározott szégyenteljes megfutás valóban csúfjára vált nemcsak a történtekért elsősorban felelős fejedelemnek, hanem az egész Rákóczy-hadseregnek, melyet utóbb mind Puchheim, mind Eszterházy nádor sub rosa a gyávaság vádjával illetett. Mert Eszterházynak a 66. oldalon közölt üzenetét és a Puchheim felfogott levelében foglaltakat másra magyarázni nem igen lehet.

De nemcsak a szégyen, hanem már a veszély is nagy volt, amely ekkor Rákóczyékat környékezte és most megint a fejedelem hagyományos szerencséje rántotta ki őket a hínárból. Eszterházy valóban minden raison ellenére javasolta és erőszakolta a Kassa visszafoglalását célzó hadműveletek megindítását, amelyek aztán kiinduló pontjává váltak egy a császáriakra ép oly kellemetlen és szégyenteljes futásszerű hátrálásnak, amilyenekben előbb Rákóczyéknak volt részük. Mert ha ez a futás az egész, egységesen latba vetett fejedelmi sereg behatása alatt történt volna meg, akkor a dolog még érthetővé és elfogadhatóvá válnék, de most egyedül Kemény volt egy aránylag kicsiny seregcsoport élén az a kemény fenegyerek, aki elől az előbb oly rátartós császári tábornokok oly szörnyű futást inszcenáltak, mintha a példabeszédszerű német kergette volna őket.

Csakhogy Rákóczy most új baklövést követett el; ahelyett hogy egész seregével a visszavonuló császáriakra vetette volna magát, üldözésükre csak Keményt rendelte ki csupán elégtelen erőkkel, míg ő a sereg zömével valóban alárendelt jelentőségű, szinte nevetséges hadműveleti célok megvalósítását, személyes ellenségei várainak és birtokainak kézrekerítését és elpusztítását tűzte ki feladatául. Meg is kapta érte, mint már fentebb említettük, méltó büntetését, mert Puchheim javára fordította a Kemény visszavonulásából reáháramló előnyöket és dacára annak, hogy serege létszáma időközben alaposan megfogyott, immár mindössze 8.000 emberrel utána iramodott a visszavonuló Keménynek és csakhamar az egész Rákóczy-sereget újból a legszégyenteljesebben sarokba szorítja és a fejedelmet a zömmel a Tiszán való átkelésre kényszeríti, ami annál nagyobb szégyen volt, mert most 8.000 ember elől futott meg az egész 60.000 főnyi Rákóczy-féle armádia.

És vajjon most ki húzta ki a fejedelmet és alaposan meg-megtréfált seregét a hínárból? Megint az ő hagyományos szerencséje, mely védő és segítő angyalként röpítette feléje Torstensont, hogy e valóban szégyenteljes és kellemetlen helyzetéből kiszabadítsa.