XV/7. és XVI/3. számú melléklet.

Az oláh vajdákkal támadt bajlódások közepette Rákóczy a protestáns fejedelmekkel is állandó érintkezést tartott fenn, akik egyre unszolták az oldalukon való közbelépésre. 1637 elején a hessen-kasseli gróf Meerbott Henrik protestáns lelkészt küldte Rákóczyhoz, de a svédek most is sokallották a fejedelem által követelt évi 300.000 tallért.[1] Nem sokkal több eredményt ért el a Rákóczy által nemsokára Stockholmba küldött Bisterfeld János Henrik sem.[2]

Weimari Bernát 1638-iki győzelmei[3] arra birták Rákóczyt, hogy a gyulafehérvári kollégium nagyhírű tanárát, Bisterfeldet új megbizással küldje, de most már nem Stockholmba, hanem Párisba. „Grotius Hugó, – írja Angyal id. m. VI, 482. – aki akkor svéd követ volt Párisban Père Josephnek, Richelieu nagy befolyású barátjának figyelmébe ajánlotta Bisterfeld kívánságait. Richelieunek tetszett az erdélyi szövetség gondolata, mert nagy eredményt várt a svéd és erdélyi hadak egyesülésétől az osztrák örökös tartományokban… s július végén Du Bois D'Avaugour megbízottját küldte Erdélybe. Rákóczy Besztercén novemberben tudatta a francia követtel, hogy mit vár XIII. Lajostól és szövetségeseitől. Mindenekelőtt eszközöljenek ki a portán számára három dolgot: engedelmet az elindulásra s a török oltalmát országából való távolléte alatt, fia fejedelemségének megerősítését és Székely Mózes ártalmatlanná tételét. Továbbá biztosítsanak számára nagy évi díjat, ha mégis elvesztené országát. Adjanak elindulása előtt 200.000 tallért s az előző fizetéstől félév mulva 132.000-et. A háború alatt évi 220.000 tallérral és 6.000 gyalogossal támogassák.”[4]

Az ekként még mindig nagyon magasra emelt követelések kizárták a megegyezés lehetőségét és a tárgyalások egészen 1639 végéig húzódtak, de eredményre nem vezettek. „Valóban Rákóczy aggodalmasságával s nagy követeléseivel – írja Angyal id. m. VI, 483. – ritka jó alkalmat mulasztott el. Banér ekkor Csehországban, egy másik svéd hadtest Sziléziában volt s Weimari Bernát az örökös tartományok felé készült”.[5]

Mindazonáltal Rákóczy a megegyezés létrejötte reményében minden tőle telhetőt megtett, hogy a hadviseléshez szükséges három legfontosabb dolgot, pénzt, katonát és hadiszert minél kiadósabb mértékben szerezzen. Hadiszerek szerzése céljából többek között 1640 január 25-én Ujlaky Lászlót Lengyelországba küldte, hogy ott 3.000 muskétát, 600 magyar fegyver-derekat és 359 vasból való öltözetet, vagyis páncélt szerezzen be, még pedig nagy részben csere útján kénesőért és ökörbőrért, egy danzigi kalmár közvetítésével. Ezenkívül Ujlakynak még ágyúöntőket, puskaműveseket, vízszabályozáshoz szükséges kotrógép-készítőt és egy építészt kellett magával hoznia.[6]

Banér utóda, Torstenson, győzelmes előnyomulása közben Brieg[7] ostrománál fennakadt és Glogau mellé visszahúzódván, ottani táborából 1642 augusztus elején Dörffling és Plettenberg ezredeseket küldte Rákóczyhoz azzal a kérelemmel, hogy a fejedelem ne szalassza el a mostani alkalmat, törjön be Morvaországba, a svédek támogatása felől biztos lehet.[8] És Bisterfeld nemsokára nagy diadallal tudósítja D'Avaugour-t, hogy Rákóczyt igen méltányos feltételekre bírta rá. Úgyis volt, mert a fejedelem most már az első évre csak 200.000, a következő évekre pedig 150.000 tallért kért. Azonkívül 30.000-et kívánt a török megvesztegetésére s az országból való kiűzése esetére évenként 40.000 tallért. Most már megelégedett 3.000 gyalogossal s helyettük kárpótlásul 3.000 lovast igért a szövetségeseknek. Fentartotta továbbá azt a kívánságát is, hogy a hatalmak eszközöljék ki számára a portán az engedelmet a hadbaszállásra. Ezeket a föltételeket a svéd kormány és Rorté, a stockholmi francia követ, meg 1642-ben el is fogadták,[9] de a svéd és francia kormányok hivatalos hozzájárulása sokáig késett.

Amikor 1643-ban a dánok hátba támadták Torstensont, ez ismételten kérte Rákóczyt a közbelépésre, de ő a szövetséges kormányok által ratifikált szerződések beérkezte előtt nem volt hajlandó elindulni. „Torstenson erre júliusban – írja Angyal id. m. VI, 484. – Rebenstock ezredest és az erdélyi szász származású Orbay alezredest küldötte Rákóczyhoz. Ez a két követ egy Torstenson aláírásával és pecsétjével ellátott levelet adott át a fejedelemnek, melyben a hadvezér a kormányától küldött felhatalmazás alapján elfogadja az 1642-ben küldött feltételeket. Midőn Rákóczy még mindig kételkedett, Torstenson októberben az eredeti felhatalmazást is elküldötte.[10] Rebenstock csodálkozott, hogy Rákóczy még mindig habozik. Nagyon haragudott Kassay Istvánra, aki körmönfont észjárásával soha sem fogyott ki az okokból, melyek a szerződés aláírásának elhalasztását tették ajánlatossá. Különösen azt nem értette Rebenstock, hogy miért sürgeti oly nagyon Rákóczy a török engedelmet, hisz a porta úgy sem merné megtámadni? De a fejedelem mégis fedezni kivánta országát, mielőtt elhagyná hadastul. Szükségesnek tartotta e fedezést ép a második szőnyi béke megkötése után s miután már annyiszor ingerelte a portát.” Rákóczy tehát súlyt helyezett arra, hogy elindulása előtt a porta engedélyét is megkapja, amelynek kieszközlése körül De La Haye konstantinápolyi francia követ a fejedelemhez eljuttatott mentegetődzése szerint azért nem járhatott el a kellő gyorsasággal, mert XIII. Lajos, akitől az erre vonatkozó megbízást kapta, közben elhalálozott, az új uralkodó, XIV. Lajos pedig erre vonatkozó utasítást még nem küldött neki. „Pedig – írja Szilágyi (I. Rákóczy György, 360. old.) – ha e helyett az értesítés helyett a várva-várt engedély jött volna meg, Rákóczy megkezdte volna a támadást. Már készen állott tízezer lovasa, kiket Torstensonhoz akart küldeni, oly megbízással, hogy fele ott maradjon, fele pedig háromezer német gyaloggal jöjjön vissza. Ez most természetesen elmaradt: a Rebenstockkal folytatott diplomáciai küzdelemben Kassay maradt győztes… Rákóczy 1643 október derekán összehívta az ország rendeit s azt a kérdést vetette föl: megvárja-e a támadással a portai engedélyt, vagy elegendő lesz-e az egyszerű biztosítás is, hogy a török azt nem fogja egyenesen ellenezni? Már együtt voltak a rendek, midőn a császártól Kéry János bizalmas küldetéssel hozzáérkezett s a két ellenkező áramlat: Kassay és Kéry egyfelől, Rebenstock és Bisterfeld másfelől, ugyancsak hatalmasan dolgoztak. „Ez az átkozott Kassay – írá Rebenstock – éjjel-nappal kínozza a fejedelmet, hogy a munkát meggátolja. Kéry pedig bőségesen szórta az igéreteket, hogy a császár Rákóczynak minden sérelmét orvosolni fogja. A küzdelem az interventio javára dőlt el. A svéd korona által Torstensonnak adott teljhatalom eredeti példánya megjött Fejérvárra, s a portáról is jött tudósítás: megértette a nagyvezír, hogy Rákóczy a Bethlen által birt hét vármegyét vissza akarja foglalni, de gondolja meg, hogy sz. Demeter napja közel lévén, segélyt a töröktől nem kaphat.[11] Hiába olvasta ki Kassay ebből a fermánból a tagadó választ, a fejedelem nem kívánt többet. Kételyei, aggodalmai el voltak oszlatva, Kéryt azzal bocsátotta vissza a császárhoz: ő neki még nincs a svéddel és franciával a szövetsége, de ha a császár nem állítja helyre az ország szabadságát, meg fogja kötni. Csakugyan, amint Kéry elhagyta Fehérvárt, november 16-án Rebenstockkal és Orbayval, mint a svéd korona fölhatalmazottjaival, megkötötte a véd- és dacszövetséget III. Ferdinánd ellen oly módon, hogy ez nemcsak a svéd koronát, hanem a franciát s a többi szövetségeseket is kötelezi, kik erről rendes diplomát fognak kiállítani. A szerződés egészben véve az 1642-ben Stockholmba küldött pontok alapján készült.[12]

Kéry jelentése és a lenti véd- és dacszövetség megkötéséről kiszivárgott hírek igen nagy aggodalomba ejtették a bécsi udvart, mely nyomban elrendelte a vármegyékben hadak fogadását, sőt a nemességet is személyes felkelésre utasította, de ez csak igen gyengén reagált a kiadott parancsra.[13] Egyébként Eszterházy Miklós nádor az utóbbi időben megnyugtatni igyekezett a bécsi udvart, hogy jelenleg Rákóczy, miután a porta engedélyét még nem kapta meg és szövetkezése a svédekkel és franciákkal még szintén igen labilis lábon áll, nem igen gondolhat komolyan a támadásnak belátható időn belül való megkezdésére.[14]

Ezzel szemben úgy állt a dolog, hogy Rákóczy szorgalmasan folytatta hadi készülődéseit. Erről október elején újabb rémhírek érkeztek Bécsbe, egyrészt Jakosics egri püspöktől,[15] másrészt Forgách Ádám kassai főkapitánytól. Utóbbi többek között ezeket jelentette:[16] „A fejedelem egyre készül; a szerződések sérelmével magyarországi jószágain is szed katonát; sőt a végek őrségét, kivált az ónodiakat, is csábítja; s már „a szabad legényeket” mind úgy lehet tekinteni, mint az ő embereit. És maga a végek elhanyagolt állapota is ösztönözheti őt a betörésre; mert e részeken nincsen végvár; mely képes volna egy hétig ellenállni, oly kevés a vitéz és eleség, oly rosszak az ágyúk és korhadtak a falak. A katonák, kivált a németek, majdnem meztelenek, koldúsok inkább, mint vitézékhez hasonlók, kivált Tokajban, hol még csak őrkunyhó sincs, melyben a meztelen katona a lég viszontagságai ellen menedéket találhatna. A magyarok már lázonganak fizetetlenségök miatt… Az ő főkapitányi állása éppen tűrhetetlen: ha csak száz forintot kér is valamely elkorhadt várkapu, vagy ledőlt fal kijavítására, válaszul azt nyeri a szepesi kamarától, hogy ő felsége parancsa nélkűl azt nem adhat. Istennek hála, van két milliomot érő vagyona; de itt a kamaránál száz forintig sincs hitele. Akár támad, akár nem az erdélyi fejedelem, ezen állapoton múlhatlanul kell fordítani, mert az ország biztossága forog fenn: a fejedelemnek jószágain elhelyezett katonasága rabol, pusztít, s a török is féktelenkedik; nem múlik el hét, melyen ne kapdosna a végekben; pár nap előtt is ezeren jöttek Ónod alá.”

Főkép Forgách e sötétszínű jelentésének hatása alatt küldte el a bécsi udvar október közepén Kéry Jánost Gyulafehérvárra, ahol az, mint fentebb láttuk, mindent elkövetett, hogy Rákóczyt a támadástól visszatartsa, de eredményt nem tudott elérni.

Torstensonnal a szövetséget megkötvén, a fejedelem mindent megtett, hogy hamarosan útnak indulhasson a vállalt hadjáratra s amikor már indulásra készen állt és 1644 január 8-án az országgyűlés is megszavazta a megindítandó háborút, Rákóczy írt Torstensonnak, hogy ő már a vállalt feltételeknek eleget tett s indulásra készen áll, most már rajta a sor, hogy ő is teljesítse a vállalt kötelezettségeket, vagyis küldjön pénzt és katonákat. Csakhogy Torstenson ezt nem tehette, mert ő már útban volt Csehországból Dánia felé.[17] Ugyanis „a svéd és francia szövetség megbénítására s egy hármas szövetség létrehozására – írja Szilágyi (I. Rákóczy György 365.) – tárgyalások folytak a császár, Dánia és Lengyelország közt, melynek titka elárultatván, a svéd korona elhatározta, megelőzi a dánok támadását s Torstensont hadaival visszaparancsolta, hogy Holsteint és Jütlandot borítsa el. Rákóczynak sejtelme sem volt arról, hogy mikor ő a szövetséglevelet aláírja, a svéd tábor az Oderát lépi át, aztán mikor a porta megadja a támadásra az engedélyt, szövetségese Morvaország helyett Holsteint szállja meg s hogy ilyen módon a császár ellen folytatandó hadjárat egész terhe az ő vállaira fog nehezedni. Csak annyit tudott, hogy a lengyel király éppen úgy mint 1619-ben, most is hadat akar ellene küldeni – ami pedig, mint Torstensont figyelmeztette, a Svéd- és Lengyelország közt kötött béke egyik pontjának megsértése volna.[18] Az egész hármas szövetség tervét Torstenson előnyomulása meghiusítá s most már csak olyanforma diverzióról lehetett szó, mint Bethlen idejében a Homonnaié. Azt most Csáky István akarta előkészíteni, kit nemsokára… Forgách Ádám helyett kassai kapitánnyá neveztek ki. Mert egyelőre magának Magyarországnak kellett volna Rákóczyt útjában feltartóztatni, miután a császár Gallast, németországi hadai főparancsnokát a dán király megsegítésére rendelte ki. De Felső-Magyarország várva-várta Rákóczyt s Eszterházy kész hadak helyett csak intő, dorgáló, feddő leveleket küldhetett Rákóczy táborába.”

Bár a fentiekből kifolyólag Torstensontól egyelőre se pénzt, se katonát, de még választ sem kapott, azért Rákóczy most már nem tartotta tanácsosnak a hadművelet megkezdését hosszabb időre kitolni. „Nem akarta bevárni a tavaszt – írja Angyal (id. m. VI, 488.) – mert meglepetést kivánt szerezni a császáriaknak. Elejét szerette volna venni annak, hogy az udvar a főbb erősségeit esetleg német katonákkal is gyarapítsa. A jobban védelmezett várak meghiusíthatták volna egyesülését a svédekkel. A meglepetés eléggé sikerült. Az 1641 november 7-én elhunyt Lósy Imre esztergomi érsek utóda, Lippay György 1644 január elején azt hitte, Rákóczy nem mer támadni, mert a török nem engedi.[19] „Oly nagy titokban lett vala az indulat, – írja Szalárdi (id. m. 32.) – hogy csak akkor lenne hírekkel császár végeiben, midőn már a Meszesen kívül volna a fejedelem minden hadaival.”

A hadak gyülekezésére Rákóczy február 2-ikát jelölte ki, még pedig az erdélyi csapatok számára Kolozsvárott, a magyarországiak számára Piskoltnál[20] és György fiát Erdélyben kormányzóul visszahagyván, már február 2-án el is indult udvari seregével Gyulafehérvárról.

Hadainak számáról és azok értékéről Szilágyi (I. Rákóczy György, 308–309.) a következőket mondja: „Saját hadához, mely 24.000 lovasból, 1.000 német muskatélyosból, 5.000 székelyből s a rosszul begyakorolt gyalog hajdúságból állt, Rákóczy még havasalföldi, moldvai és török hadakat is várt, de ezek jelentéktelen csapatokkal növelték erejét… Szép és jó katonasággal rendelkezett a fejedelem, de az újonc had volt. Az ő udvari serege még őrizte a Bethlen-féle hagyományokat, de már megritkultak azok sorai, kik a harmincéves háborúban részt vettek. Voltak külföldi zsoldosai, tűzérsége a várakban, ezek már szagoltak puskaport. A hajdúk, a vármegyei hadak, lovasok és gyalogok, a mezei hadak: jó részt gyengén begyakorolt újoncok. Egy svéd katona, Rebenstock, ki együtt volt a táborral, meglehetős éles bírálatot mond a magyar hadról: a magyar nemzet, melynek ereje lovasságában áll, nem támadhatja meg a német hadat, ha az csak kevéssel is előnyösebb helyzetben van mint ő: aztán sem megkerülni, sem háta megett hagyni nem akarja az ellenséget; táborukat megerősítni s az ellenséggel szemben állást foglalni nem képesek: pedig veszedelmes dolog harcedzett sereggel szemben nyilt táborba szállani. Fogalmuk sincs róla, hogy a sereg élelmezéséről s raktárak felállításáról előre kell gondoskodni; fegyelmet, disciplinát nem igen tartanak. Ha csak kevés ideig is táboroznak egy helyben, saját terhük nyomja őket össze, mert az egész vidéket kiélik. Jól tudta mindezt maga Rákóczy is, ki szemtanúja volt annak, hogyan képezte ki Bethlen Gábor az ilyen elemekből összeállított tábort olyan erővé, mely Wallensteinnel szemben is megállotta a sarat s éppen ezért kötötte ki, hogy Torstenson egy hadtestet s tiszteket bocsásson az ő szolgálatába. Végre mégis az ő hadserege kitünően használható anyag volt, a begyakorlás a svéd hadak mellett magától következett volna. Különösen a lovasságra várt szerep, melyet a svédek magok is várva-vártak.”

Február 2-án Rákóczy megkezdte előnyomulását három oszlopban. A főoszloppal maga a fejedelem Székelyhidnak, egy másik oszloppal Zsigmond fia Nagy-Károlynak, a harmadikkal pedig legtehetségesebb vezére, Kemény János, Szatmárnak vett irányt. Magyarországi hadai, melyekhez a hajduk és némi török csapatok is csatlakoztak, a Székelyhíd és Nagy-Károly között fekvő Piskoltnál gyülekeztek.

A három oszlop előnyomulása eleinte igazi hadisétához hasonlított; ellenállásra sehol sem találtak; Felső-Magyarország örömmel üdvözölte a vér nélkül hódítót és férfilakossága szívesen csatlakozott hadaihoz. Február 16-án Nagy-Kálló megnyitotta kapuit, bár annak kapitánya, Barkóczy László, eleinte nagyon erősködött, hogy utolsó csepp vérig védelmezi a várat. Innen bocsátotta ki másnap Rákóczy felhivását a magyar nemzethez, melyben kijelenti, hogy hadai a lelki és testi, a vallási és polgári szabadság visszanyerését tűzték ki feladatokul; álljanak tehát melléje 15 napon belül a hazafiak; ő nem akar hitet igazgatni, elnyomni, ő csak azt akarja, hogy mindenki szabadságának örvendhessen. A klérus – úgymond – Magyarországot az ausztriai ház örökös tartományává akarja tenni s a maga vallásán levő világiakon is nemcsak a lelkiek, hanem a testiek tekintetében is akar uralkodni. A jezsuita szerzet minden módon az ország szabadságának romlására, az evangélikus vallás elnyomására törekszik. A nádori méltóság tekintélyét annyira elvették, hogy e tisztségnek már csak a neve maradt fenn. Immár tovább ő sem nézheti hivalkodó szemmel hazája veszedelmét, nemzete elnyomatását. Bizonyságul hívja Istent, hogy nem magánjavát, hanem az országét keresi, s a Mindenható vezérelje a hazafiak szívét, elméjét, hogy megannyian kivetvén szívükből minden külső tekintetet, őt üdvösséges munkájában segítsék.[21]

És e felhívásnak volt is eredménye, mert a fejedelem hadainak létszáma rövidesen állítólag a 70.000-et érte el.[22]

E manifesztumra Ferdinánd hat nappal később, február 23-án, ellen-manifesztumot adott ki, amelyben előadta, hogy ő nem szolgáltatott okot Rákóczynak, hogy a svédekkel és franciákkal ártalmas szövetségre lépjen, mely „a magyarokat az erdélyiekkel üstökbe bocsátotta és egymás hajába kapatta” és mintha a magyar nemzet még nem szenvedett volna eleget, a hazafiakat egymásra uszítja. Rákóczy – úgy mond – csak azért lett hálátlan a királyi háztól vett számtalan jótéteményeiért, hogy Erdélyt örökös fejedelemség gyanánt biztosítsa a maga nemzetségének és hogy más önző céljait elérhesse. Ő, a király csak kényszerítve nyúl fegyverhez, de célja egyedül a lázadás lecsillapítása s az ország minden rendeinek szabadságokban való megtartása. Ezért maradjanak hűségben iránta a hazafiak; akik pedig megtántorodtak, térjenek vissza a kötelesség ösvényére, mert a makacsok fejükkel és javaikkal játszanak. Az erdélyiek térjenek vissza hazájokba, hogy mostani eljárásuk inkább a fejedelem erőszakolásának, mint saját gonosz szándékuknak tulajdoníttassék.[23]

Azonban Ferdinánd szózatának alig volt eredménye és Rákóczy hadai közben feltartóztatás nélkül nyomultak tovább előre. Maga a fejedelem február 19-én nagy pompával vonult be Patakra, ahol február 24-én kiadta „a hadi szabályzatot”, mely az erdélyi és magyarországi hadaknak egyaránt irányadóul szolgált. Ez a szabályzat 46 pontban nem holmi harcászati vagy hadászati elveket, hanem tisztán csak kemény, mondhatni drákói szigorúságú hadicikkeket foglal magában, a legtöbb vétségre, kihágásra, bűnre vesszőztetést, halálbüntetést szabva. A hadiszabályzat főbb irányelvei és kívánalmai: Istenes magaviselet, tartózkodás káromkodástól, rablástól, bujálkodástól. Az ez ellen vétőkre szigorú büntetés: megpálcáztatás, felakasztás, főbelövés várt a bűn nagyságához képest.[24]

Sárospatakon Rákóczyt már a hozzácsatlakozott hajdúk is kísérték és most gyors egymásutánban melléje állottak Zemplén, Borsod, Ung, Bereg, Ugocsa és Abauj vármegyék.

Sárospatakról vette fel a tárgyalásokat Rákóczy a kassai tanáccsal s miután meggyőződött, hogy ott ellenállásra nem igen talál, Gyulay Ferenc alatt egy erősebb oszlopot irányított a város alá, melyet Forgách Ádám rövidesen, március 11-én átadott neki. Két nap mulva maga a fejedelem is ünnepélyesen bevonult Felső-Magyarország fővárosába.

Kassát hamarosan követte Tokaj, majd Szendrő, Putnok, Ónod, Diósgyőr; nemkülönben Eperjes, Kisszeben, Bártfa, Lőcse, Késmárk is kitűzték Rákóczy zászlaját, csak a Zoltán Józsa által védett Szatmár dacolt még mindíg a mintegy 9.000 főnyi hadával előtte megjelent Kemény Jánossal. De miután most már a megye és a város is sürgették az átadást, ez hosszas tárgyalás után, március 16-án szintén megtörtént és a vár őrsége, közte 400 német lövész Rákóczy szolgálatába lépett. Ekkor már a királyi Magyarországnak 11 vármegyéje volt a kezén.

Ezek után Rákóczy március végén Kapronczay Györgyöt mintegy 6.000 lovassal, mezei fizetett katonasággal és székelyekkel a Szepességen át Liptóba, Bornemissza Pált és Bakos Gábort a bányavárosok felé rendelte ki; míg ő maga hadának zömével, amelynél Zsigmond fia, Kornis Zsigmond, Kemény János és Sulyok István voltak a főbb vezetők, Füleken át a Garam felé tartott. Fülek kapitánya ez időben Wesselényi Ferenc volt, aki az átvonulókkal szerződést kötött, hogy nem fogja őket hátukban bántalmazni. Azért a vár megfigyelésére és színleges ostromára mégis visszamaradt Torma Ádám parancsnoksága alatt mintegy 2.000 főre menő lovascsapat. Ez még mind a Rebenstockkal egyetértőleg megállapított haditerv értelmében történt, aki Rákóczyt hadjáratára is elkisérte. E terv szerint Rákóczy hadainak a morva határszélen Torstenson seregével kellett volna egyesülniök, hogy onnan az örökös tartományokba benyomulva, a háború színhelyét egészben véve Németországba helyezzék át, mialatt Pozsony és Nagyszombat ostroma svéd csapatokra lett volna bízva.

De most hamarosan kiderült, hogy ez az egész haditerv a dánok közbelépése miatt megbukott. Torstenson eleinte, 1644 január 2-án kelt levelében, a Dánia részéről fenyegető veszedelmet titkolva, azt mondta, hogy seregét téli szállásokba kell elhelyeznie. Utóbb, február 10-én, már megírta a dán háború kitörését, de azért bíztatta a fejedelmet, hogy ennek dacára rövid időn belül mégis csatlakozni fog hozzája. A viszonyok és dolgok ily alakulása természetesen nagyon kellemetlenül érintette Rákóczyt, akinek azonban nem volt mást mit tennie, mint hogy egyelőre a megkezdett csapáson tovább haladni igyekezzék. A bányavárosok április 8-ikáig már mind meghódoltak, Fülek és Léva ellenben egyelőre még nem akarták a derekukat beadni.

Török eddig alig volt több 500-nál a fejedelem táborában. Egyes török portyázó csapatok ugyan szerte kalandoztak, kivált Érsekújvár környékén, de komolyabb beavatkozásra nem igen gondoltak. Azonkívül megérkezett már ama 1.000-1.000 főnyi moldvai és havasalföldi segítőcsapat is a fejedelem táborába, amelyeket a vajdák a porta parancsára rendeltek ki Rákóczy mellé.

A svédek elmaradásától eltekintve, még egy kellemetlen hír lepte meg a fejedelmet; megtudta ugyanis, hogy a lengyel határ felől is veszély fenyegeti. A lengyel király, akinek területén Homonnay János és Csáky István már hosszabb idő óta toboroztak csapatokat III. Ferdinánd részére, már meg is indította sógora, a császár érdekében az akciót, de a királynénak, aki III. Ferdinánd nővére volt, március 14-én bekövetkezett halála a komoly fellépést elodázta s így „Rákóczynak maradt ideje a lengyel királynál, a lengyel főuraknál s magán a portán is megtenni a szükséges lépéseket, hol az év elején hasonlóan fenyegető fordulat állott be a nagyvezír, Kara Musztafa meggyilkoltatása következtében. Az engedélyt ugyanis a hadjáratra ez adta meg s nem lehetett tudni, hogy vajjon utóda, Mohamed pasa nem-e fogja azt visszavonni”.[25] Rákóczy április 4-én kelt levelében minden eshetőségre újra meghagyta konstantinápolyi megbizottjának, Maurer Mihálynak, sürgetné a portán a budai pasának szóló oly parancs kiadását, hogy ez egész erejével a fejedelem rendelkezése alá helyeztessék.

Ámde közben nagy fordulat állott be. A császár ugyanis a magyar tanács javaslatára elhatározta, hogy német hadakat küld Magyarországba Rákóczy visszaverése céljából. Ezt annál könnyebben tehette, mert a Morvaországban álló Gallas tábornok serege Torsternsonnak Holsteinba történt elvonulása folytán a nagy nyomás alól felszabadulván, amellett, hogy Dániának segítségére sietett, hadainak egy részét Magyarországba irányíthatta. A vett parancs folytán Puchheim tábornok 5 gyalog és 15 lovas ezreddel nyomban bevonult Sziléziából és Morvaországból Magyarországba, akit aztán nemsokára Götz tábornok is követett. Puchhceim erejét az osztrák forrás szándékosan és tendenciózusam kicsinyítve, mindössze 1.400 emberre és 24 ágyura teszi,[26] ellenben Szilágyi szerint (I. Rákóczy György, 374.) Pucheim hada 6.000, Götzé pedig 8.000 embert számlált. Ehhez járult aztán a nádor által nagynehezen összeszedett 4.000 főnyi had, úgy hogy a császári had összes létszáma mintegy 18.000 főre volt tehető.[27]

Április közepe tájáig a kölcsönös helyzet következőleg alakult ki: Puchheim és az őt követő Götz a Fehér Kárpátokon át a Vág völgyébe jutva, Trencsén és Vágujhely közelében állottak; Eszterházy Miklós nádor Nyitránál gyüjtötte össze hadait. Az ellentáborban Kapronczay György időközben Galgócig jutott előre, Rákóczy többi alvezérei pedig kitűzött feladataik megoldása után, részben még azzal foglalkozva, már az Ipoly völgyében Palánk és Gyarmat között egyesítették hadaikat, ahol maga a fejedelem is tartózkodott, főhadiszállást Palánkon ütvén fel. Léva és a barátságot közben felmondott Wesselényi Ferenc által védett Fülek ostroma egyelőre még javában folyt.

Drégely-Palánkon vette a fejedelem Eszterházy nádornak Nyitrán 1644 április 20-án kelt levelét, amelyben ez a következő szavakkal jelenti be a császári hadak és a maga offenzivájának megkezdését: „Im mi is megindultunk Isten hírével s kegyelmed elébe megyünk, noha bizony pogányokra mennék örömstebben, mint magam nemzetére, de így akarja, úgy látom, kegyelmed.”

Nemsokára ezután Puchheim és Götz meg is támadták az előttük álló Kapronczay-hadat, amelyet a közeli hegyekbe vetettek vissza. Az összeütközés alkalmával Kapronczay György maga is elesett.”[28]

A szerencsétlen végű galgóci ütközet igen nyomasztó hatást gyakorolt az ipolymenti táborokban egybegyült hadakra és parancsnokokra, annál is inkább, mert Wesselényi Ferenc a német hadak közeledésének hírére, mint már fentebb jeleztük, nemcsak felmondta a Rákócziékkal előbb kötött szerződést,[29] hanem utóbb a fejedelem pártján álló Murányt is, szép úrnője, Széchy Mária szívével együtt hatalmába kerítette. A fejedelem a további teendők megbeszélése végett haditanácsot tartván, az azon szintén jelenlevő Rebenstock azt ajánlotta, maradjanak az elfoglalt állásban, sáncolják el a tábort s várják be a törököket és a többi hadak beérkezését. De a magyarok – mint Rebenstock utóbb említette[30] – „erődített tábort formálni nem tudtak és nem is akartak.”

Rebenstock tanácsa, nem is felelt meg a magyarok hadi szokásainak, akik nem szerették magukat állásokban megtámadtatni; a helyhez kötött védelem helyett az ő elemük inkább a szabad mozgadozáson alapuló támadólagos fellépés volt. Azonban ezúttal úgy látszik ehhez sem volt senkinek semmi kedve, sőt a legtöbben a béketárgyalások megkezdését ajánlották s a visszavonulást sürgették. Sőt még Kemény is, aki a vezérek közt a legtapasztaltabb volt, nem látta tanácsosnak a derekas ellenállást, s így Rákóczy a tanácskozás végén azt mondta ki határozat gyanánt, hogy bár nincs szándékában a harcot kerülni, „de visszafelé keres ütközetre alkalmas mezőt” s a főhadiszállást nyomban Drégely-Palánkról Gyarmatra helyezte át. „Azonban az ellenség – írja Kemény – mind közelitvén, megkezdődött a lassú futás és mi is nem találtunk vala Markalf[31] módjára ütközetre alkalmas mezőt.[32]

Ezt látva, a császári hadak és a nádor seregcsoportja április 27-én átkeltek a Garamon, majd mindenekelőtt Lévát szabadították fel az ostrom alól s aztán tovább folytatták előnyomulásukat Fülek felé. Bornemissza és Bakos, valamint a Rákóczyval volt főerő Kornis Zsigmond vezetése alatt, minden nagyobb összeütközést gondosan kerülve, folyvást hátráltak az őket nem túlságosan szorító ellenséges hadak elől. „Mikor a fejedelem – írja Angyal id. m. VI. 490. – Rima-Szombatnál volt, a nádor postakövetje érkezett hozzá azzal az üzenettel, hogy, ha immár oly vitéz ember Rákóczy s oly nagy kedve van a hadakozáshoz,[33] álljon harcot s várja meg. De Rákóczy seregének nem volt kedve a megállásra, a Bodrogközig futott; a fejedelem május végén Ungmegyében táborozott Salamonnál, ahol átköttette a Tiszát. Puchheim egy felfogott levelében csúfolta a magyarokat, akik szerinte oly szorosokat hagytak oltalom nélkül, aminőket a német tábor asszonynépei szégyenlenének úgy hagyni. Valóban nagy volt az ijedtség és zavar Rákóczy táborában. Kemény János ügyessége sok bajtól óvta meg a hátráló sereget.”

Az ellenség diadalútjában felszabadította Füleket, visszafoglalta Szendrőt s május 25-én Szerencs körül táborozott, melynek várát Rákóczy Lászlónak, a fejedelem katholikus unokaöccsének tiszttartója, nem törődve a többi tisztviselő ellenzésével, átadta Eszterházynak.

Közben május 19-én Rákóczy Szendrőbe megbizottakat küldött Eszterházyhoz, hogy a békéről tárgyaljanak, de ez most oly elfogadhatatlan feltételeket szabott, hogy megegyezésről szó sem lehetett.

Szerencs elfoglalása után a nádor biztosra vette, hogy a Tiszán átkelt fejedelem már nem fordul vissza, hanem túl a Tiszán marad. Bágyadt legyeknek gúnyolta az erdélyieket s elmulasztotta a jó alkalmat megzavarodott ellenségének üldözésére. E helyett elhatározta, hogy visszafoglalja Kassát,[34] amihez aztán a nádor rábeszélésére a császári hadvezérek is hozzájárultak.

Kassa visszafoglalását egyébként, nem szívesen látván Felső-Magyarország fővárosát protestáns kézben, az 1642-ben esztergomi érsekké kinevezett Lippay György is szorgalmazta, úgy Bécsben, mint a nádornál, aki főleg abban bizakodott, hogy a Lengyelországban csapatokat toborzó Homonnay János országbíró és Csáky István hamarosan Magyarországba betörve, az oldalba és hátba támadandó Rákóczyt az Erdélybe való gyors visszavonulásra fogják rábírni.

Eszterházy hada és a császári sereg május 27-én indult el Szerencs alól, amelynek védelmére a nádor Radványi Istvánt hagyta vissza. Rákóczy előbb Toldalaghy Ferencet egy német kapitánnyal, majd utóbb Kemény Jánost is a vár megvételére küldte, aki aztán azt június 11-én ostrommal meg is vette.[35]

Közben a június 10-én Kassa alá érkezett császári had nyomban hozzáfogott a város ostromához, amelyet Reöthy Orbán védett mintegy 2.000–4.000 emberrel,[36] aki nem oly könnyen mondott le a gondjaira bízott kiválóan fontos helyről, mint Forgách Ádám, amikor márciusban Rákóczy hadai jelentek meg a város alatt.

Amikor a város ostroma már mintegy két hétig siker nélkül folyt és a várva-várt lengyel segítség még mindig nem érkezett meg, a császáriak helyzete egyre kritikusabb lett, egyrészt mivel Kemény János, Rákóczynak legügyesebb, legtevékenyebb, még Bethlen Gábor iskolájában elméletileg és gyakorlatilag alaposan kiképzett vezére, 15.000 emberrel a varannói völgyön át a császáriak oldalába és hátába kerülve egyrészt azok élelmezését tette lehetetlenné, másrészt folytonos csipkedései és apróbb támadásai által annyira sikerült az ellenséget kifárasztani, hogy utóbb még egy jókora lovas osztályt és kellő mennyiségű élelmiszert is sikerült Reöthy Orbán támogatására a városba bejuttatni, minek megtörténte után néhány szerencsés kitöréssel kapcsolatban Kemény meg-megismételte külső támadásait is, úgy hogy a nádor és német vezértársai jónak látták június 17-én sátraikat felszedve Eperjesre visszavonulni.[37] Csakhogy Kemény a nyomukban volt és utóhadukat június 26-án Somosnál megtámadván, azt alaposan szétverte.

Miután a nádor Eperjest is, ahova Harkó Márton hadnagy ment be 400 székely gyalogossal erősbitésül, hiába szólította fel kapuinak megnyitására, a császári had tovább folytatta visszavonulását és a Rákóczy birtokát képező Sárosvár ostromához akart fogni, de ostromágyuk hiányában természetesen azzal se tudott volna boldogulni.

Rákóczy ezalatt Sárospatakon tartózkodott s még mielőtt Kassa fölmentéséről hírt kapott volna, békekövetséget küldött a nádorhoz, mely azt június 24-én Sáros alatt érte utól. A küldöttség nyolc pontban terjesztette a fejedelem kivánságait Eszterházy elé, amelyek megvitatása céljából a felek háromnapi fegyverszünetet kötöttek, melyet Kemény János igen ügyesen arra használt fel, hogy Sáros várát a szükségesekkel ellássa, úgy hogy az egy esetleges hosszabb ostromot is kibírjon. Erre azonban már nem került a sor, mert Sáros alatt a császári vezérek nagyon összekülönböztek a nádorral, akit igen nagy szemrehányásokkal illettek, kijelentvén, hogy ő az oka minden bajnak, mert ő volt az, aki Rákóczy további üldözése helyett Kassa felmentését szorgalmazta. S miután a császári sereg Kemény János csapatjainak folytonos zaklatásai, a napirenden levő szökések, élelmezési nehézségek és betegségek folytán napról napra fogyott, Puchheim és Götz a további visszavonulást határozták el, a megbántott, elkeseredett és a sok felindulás folytán megbetegedett nádor pedig semptei birtokára húzódott vissza.[38] A fáradhatatlan Kemény János mindenütt sarkon követte a visszavonuló császári hadat, mely a Szepességen, Liptón és Túrócon át egészen Bajmócig húzódott vissza, ahol aztán erődített táborba szállt: Kemény még itt is háborgatta őket egy ideig, de miután közben a császáriak a Homonnay és Csáky által Lengyelországban szedett hadakkal erősbödtek,[39] Szécsy Mária pedig, mint már fentebb említettük, a hátában fekvő Murány várát augusztus 5-én Wesselényi Ferenc kezére játszotta át, Kemény már nem látta tanácsosnak a nagyon is előretolt és elszigetelt helyzetben való megmaradást s nehogy az ellenség által körülfogassék, a visszavonulást határozta el, melyet a bányavárosokon át hajtott végre, miközben most meg a császári had volt folyton a nyomában.[40] Rimaszombatból Kemény szeptember 20-án a váci bégnek egy mezei tarackot küldvén ajándékul, őt a megigért segítség mielőbbi elküldésére szólította fel, de egyben kijelentette, hogy őt koránt sem vereség kényszeríti a visszavonulásra, hanem önként határozta el a fejedelem derék hadaihoz való csatlakozást.[41]

Ezalatt Rákóczy hol Patakon, hol Tokajban tartózkodva, a Lengyelországban hadakat toborzó Homonnay két várának, Ungvárnak és Jeszenőnek elfoglalásával töltötte idejét és ezeken kívül Eszterházynak Örsi Zsigmond gondjaira bízott regéci várát is ostromoltatta, de az ebből származó haszon koránt sem ellensúlyozta azt a nagy kellemetlenséget, amelyet a kiválóan fontos Murányvár elvesztése okozott, mert ez az összeköttetést Kemény előretolt és Rákóczy derékhada között igen nagy mértékben megnehezítette, sőt veszélyeztette. E miatt és mivel a fejedelemtől a sürgetett segélyt meg nem kapta, Kemény bosszuságában, hogy Rákóczy serege nagyobb részét saját maga és uradalmai oltalmára és személyes bosszújának kitöltésére oly messze hátul visszatartotta, a vezérségről lemondva, Tokajba sietett s ott figyelmeztette Rákóczyt, hogy mily veszélyben forog, ha hadait rögtön nem egyesíti. A fejedelem belátta tévedését, a javaslatot elfogadta és Keményt lemondásának visszavonására is rábírta, de már ekkor késő volt, mert a Keményt, ha nem is nagyon üldöző, de nyomon követő császáriak közben, igaz hogy mindössze mintegy 8.000 fővel Aszalóig érve, onnan tovább folytatták előnyomulásukat Szerencs felé. Erre – mint Angyal írja id. m. VI, 492. old. – „megismétlődött a májusi futás. Rákóczy Rakamaznál átkelt a Tiszán, Kemény János Liszka körül maradt, Ibrányi pedig Lucnál.” E hátrálásról írta Rákóczy Zsigmond anyjának: „Nagyobb búsulásunkra volt az utolsó hátraszállás… ha nem harcoltunk is, ugyan mégis valami bátorságot mutathattunk volna az ellenségnek.” – Azonban a császáriak sem igen vitézkedtek. Szeptember 27-én feldúlták Szerencset s ez alkalommal a németek kifosztották a Rákóczyak családi sírboltját s szétszórták a fejedelem atyjának csontjait.” Majd Puchheim, Zrinyi Miklós, Barkóczy László és Wesselényi Ferenc megtámadták és széjjelverték Ónod és Luc között Ibrányi Mihály 1.700 lovas hajdúból álló csapatját…

Ezzel a császáriak támadólagos előnyomulása véget ért, sőt mivel Rákóczy Zsigmond ép akkor új hadakat hozott Erdélyből atyja segítségére, a császári sereg október 5-én felbontotta aszalói táborát és Szendrő alá húzódott vissza.

Ennek a visszavonulásnak azonban nemcsak az új erdélyi erők megjelenése, hanem ennél sokkal mélyebben fekvő oka volt, ami Rákóczyra nézve szinte nem várt kedvező fordulatot idézett elő. A dánok megtámadására 1643 őszén visszafordult Torstenson ugyanis feladatát a dánok visszaverése, nemkülönben Holstein és Jütland megszállása által fényesen megoldván, 1644 tavaszán az ottani hadműveletek további vezetésével Horn tábornokot bízta meg, ő maga pedig a dánok segítségére küldött Gallas császári vezér ellen tordult,[42] akit az Elbe mentén maga előtt űzve, majd Jüterbogknál döntőleg megverve, már ismét mindjobban Csehországhoz közeledett. Ennek folytán Götz tábornok a császártól parancsot kapott, hogy a Magyarországon harcoló csapatok egy részével Morvaországon át sietve Csehország segítségére menjen, míg Puchheimnak a magyarországi hadak fennmaradó részével, mindössze 600 gyalogossal és 400 lovassal a Vág vonaláig kellett visszahúzódnia és azt Rákóczy esetleges ellentámadásával szemben megtartania.

Kemény János a császáriak visszavonulásáról hírt véve, a Liszkánál álló saját és a fejedelem által megerősítésére küldött csapatokkal sietve utána iramodott, de komolyabb összeütközésre már nem került a dolog s a tél beálltával Kemény csapatjait Gömör és Túróc vármegyékben helyezte el téli szállásokba.[43]

Maga Rákóczy október végén visszamaradt hadainak egy részével Rimaszécs megvételére indult, de az elég keményen ellenálló várossal nem boldogulván, hadait ő is téli pihenőre bocsátotta széjjel.

Közben Nagyszombatban már szeptember közepe óta megszakítás nélkül folytak a béketárgyalások, amelyek azonban mindkét fél túlcsigázott követeléseire való tekintettel eredményre nem vezettek. S így az 1644. évi hadjárat tulajdonképpen végleges befejezést nem is nyert, mert a két fél a hadműveletek beszüntetésekor még fegyverszünetet sem kötött egymással.

[1] Szilágyi, Okmánytár, I. Rákóczy György svéd és francia szövetkezései történetéhez, 23. – Tört. Tár, 1892. 461.

[2] Szilágyi, u. o. – Kvacsala cikke, Századok, 1891, 468. – Fagniez, Le père Joseph, II, 370.

[3] Lásd a 48–49. oldalon.

[4] Szilágyi, Okmánytár, 19–25. – Fagniez, id. m. II, 370.

[5] Tört. Tár, 1889, 692, 698, 702. – Beke és Barabás id. m. 486, 500. – Szilágyi, Okmánytár, 33. Szilágyi, Okirattár Strassburg Pál összeköttetéseinek történetéhez 139. – Huber, Geschichte Oesterreichs, V, 554.

[6] Szilágyi, I. Rákóczy György, 338. – Szalárdy (id. m. 30.) pedig ezeket írja az előkészületekről: „Mivel pedig már néhány esztendőktől fogva minden munitiókkal, öreg lövőszerszámokkal, mozsárokkal, tüzes szerszámokkal, laptákkal, granátokkal, jó pattantyúsokkal várait és Zaig-házait elkészítette volna, minden váraiban feles társzekereket parancsolván csak nagy titkon csináltatni, s azokat éléssel megrakatván, elegendő vonó marhákkal s emberekkel minden órára készentartatni.”

[7] A helyneveket lásd a XV/7. számú mellékleten.

[8] Tört. Tár, 1892, 592. – Huber id. m. 554.

[9] Tört. Tár, 1892, 598–601.

[10] Szilágyi, Okmánytár, 39–47.

[11] Ez a megszorított és legalább is nem eléggé határozottnak mondható engedély válaszképpen jött Rákóczy ama ajánlatára, hogy az elfoglalandó 13 felső-magyarországi vármegye után hajlandó a portán az évi 20.000 tallérnyi adót fizetni, amint ez a fejedelem jóval utóbb, 1644. ápr. 4-én portai ügyvívőjéhez intézett levelének alábbi soraiból kitűnik: „Az mint azért az előbbi levelünkben is, melyet kegyelmed beadott volt, megírtuk vala, az porta küldjön egy assecuratoriát nekünk arról, hogy mind magunkat, maradékainkat ez 13 vármegyékben megtart… ezen vármegyéktől esztendőnként a prima februarii kezdvén húsz-húsz ezer tallérokat küldünk, solymokon és egyéb collateralis ajándékokon kívül” (Ötvös Ágoston, Rejtelmes levelek I. Rákóczy György korából). – Kemény János szerint a fejedelem csupán hét vármegyéért igért volna húsz, – az északkeleti összes országrészekért pedig negyvenezer tallért évi adó gyanánt. (Kemény id. m. 304.)

[12] Szilágyi, Okmánytár, 93, 99, 114, 120, 121, 125. – Tört. Tár 1884, 682. – Katona id. m. XXXII, 237. – Theatrum Europäum, V, 403.

[13] Hatvani, Brüsseli Okmánytár, IV, 292. – Toldy, Eszterházy Miklós élete LXVI–LXIX. – Kriegs-Chronik Österreich-Ungarns, III/1, 35: „Ferdinánd III. hatte von diesem Schritte (dem Bündnis Rákóczy's mit den Gesandten von Frankreich und Schweden) Kenntniss erhalten und berief das ungarische Aufgebot (December 1643), welches sich jedoch nur langsam und in unzureichender Zahl sammelte.”

[14] Esterházy Miklós nádor Semptén 1643. szeptember 26-án kelt levele III. Ferdinándhoz.

[15] A püspöknek 1643. okt. 2-án Jászón kelt levele.

[16] Forgách Kassán 1643 okt. 3-án és 17-én kelt jelentéseiből összeállította Horváth Mihály id. m. V, 438.

[17] Lásd alább.

[18] Rákóczy 1644 jan. 12-iki levele, Tört. Tár, 1892, 610.

[19] Győry Tört. és Rég. Füzetek, II, 184.

[20] Szalárdi id. m. 31.: „Szóval parancsolta vala meg az egész országnak, azelőtti parancsolat szerint már elkészülvén, indulnának úgy minden hadikészületekkel, lovagjokkal, gyalogjokkal, élésszekerekkel, hogy die 2. Februarii… az ott benn valók Kolosvárnál… találtassanak… A partiumbeli vármegyéket a váradi hadat s hajdúságot az Érmelléki Piskolt táján parancsolta vala táborával megegyezni; Zaránd vármegyét, jeneieket otthon hagyván az véghely oltalmazására. – Kriegs-Cronik Oesterreich-Ungarns III/1, 35.: Rákóczy concentrierte seine siebenbürgischen Truppen bei Klausenburg, seine ungariachen bei Piskolt und brach selbst am 2. Februar 1644 von Weissenburg auf.

[21] Szalárdi id. m. 147. – Eszterházy Miklós munkái, 405. – Toldy, Eszterházy Miklós élete, LXVI–LXIX.

[22] Rónai Horváth Jenő, Magyar Hadi Krónika, II, 192. – Kriegs-Chronik, III/1, 35.

[23] Eszterházy Miklós munkái, 228. – Theatrum Europ., 286, 304.

[24] Veres E., I. Rákóczy György hadi szabályzata, Hadtörténelmi Közlemények, 1911, 155.

[25] Szilágyi, I. Rákóczy György, 313.

[26] Kriegs-Chronik, III/1, 36 s így egy ezred nem állott volna átlag többől, mint 70 főből, ami képtelenségnek tűnik fel. – Rónai Horváth, Magyar Hadi Krónika, II, 192. old. nagyon egyszerűen úgy korrigálta a dolgot, hogy a Kriegs-Chronik számadatához még egy nullát függesztett, s így lett nála az 1.400-ból 14.000 ember.

[27] A császári hadsereg erejére nézve meglehetősen eltérők az adatok. Horváth Mihály id. m. V, 447. oldalán azt mondja: „a dánok támadása a svéd vezért visszavonulásra kényszerítette, minélfogva Ferdinánd Götz és Puchaim tábornokok alatt lévő mintegy 12.000-nyi hadát a fejedelem ellen fordíthatta. Ezekhez csatlakozott a dunavidéki magyar had élén. aprilban, Eszterházy nádor is, kik aztán e hónap harmadik tizedében meg is indultak a fejedelem elejébe.” – Szalay László id. m. IV, 637. old. ezt mondja: „…április közepén… végre felkészült a nádor, vele a dunántúli megyék s magyar, horvát véghadak, mellette Götz és Puchaim tábornokok, 11.000 német gyalogossal, lovassal, 21 ágyúval.” – Fessler-Klein, Geschichte von Ungarn, IV 245.: „Der Marsch Toorstenson's gegen die Dänen hatte die kaiserlichen Truppen, welche bis dahin in Mähren und Schlesien mit ihm gefochten hatten, verfügbar gemacht: Götz und Puchaim mit 14.000 Mann und 24 Geschützen waren herbeigeeilt; der Palatin, der die Rüstungen bisher nur zögernd betrieben hatte, stand am 20. April mit dem Aufgebote von jenseits der Donau und den Grenztruppen bei Neitra. Der Oberstlandesrichter Johann Homonnay und Stephan Csáky die für Ferdinand in Polen Truppen warben, sollten nächstens eintreffen.” – Angyal id. m. VI, 489. szerint: „Április 22-én Galgócznál egyesült Götz tábornagy Puchheim altábornaggyal s Eszterházy is ide vezette a magyar csapatokat. Ferdinánd e hadserege talán 12.000 emberből állott.”

[28] Dr. Tóth László, I. Rákóczy György beleavatkozása a 30 éves háborúba, Hadt. Közl. 1917, 109.: ,.A fejedelem… Megyaszón, Vadászin, Tornaalján keresztül menve ápr. 12-én átkelt a Sajón és 16-án már Losonczon találjuk. Itt értesült bőven a szerencsétlen Kapronczay esetéről, amely úgy történt, hogy Götz tábornok meghallván Nagyszombat tájékán Rákóczy népének Galgócz elején szerteszéjjel nagy vigyázatlanul kvártélyozását, hát rajta ütött. De oly váratlan hirtelenül ám, hogy Kapronczay generális lóra sem kaphatott hanem ott maradt és az utcáról, szállása ablakán keresztül lelőtték. Testét a lednicei templomban temették el. Hadai aztán elvonultak Bornemissza Pálhoz, aki mellett lévőkkel derekas merészséggel harcoltak meg nemsokára Nyitra vidékén.”

[29] Erre célozva írta Kemény János 1644 április 20-án: „támadjon rá az isten és az lelkiismeret, az ki az hitet úgy állja meg.”

[30] Rebenstock augusztus 28-iki jelentése, Tört. Tár, 1892, 616.

[31] Markalf tudvalevőleg Salamon király ügyefogyott udvari bolondja volt.

[32] Kemény id. m. 313–322. – Kemény és Bornemissza levelezése, Tört. Tár, 1880, 25–33. – Révay naplója, Magyar Tört. Tár, III, 252.

[33] Meg kell itt említenünk, hogy Eszterházy nádor egy 1638 április 1-én III. Ferdinánd új királyhoz előterjesztett véleményében azt ajánlotta, hogy legjobb volna Rákóczyt valamilyen módon lemondásra bírni. „Ezt ugyan – tette hozzá a nádor – nem örömest fogja hallani a nagyravágyással és fösvénységgel telt ember… de ha látni fogja, hogy innen (t. i. a királyi Magyarország részéről) sem nyer támaszt, a töröknél pedig gyűlöletes: úgy vélem, inkább fog hajlani a lemondásra, mint sem hogy magát s övéit a végveszélynek kitegye; kivált miután a hadakozáshoz sem ért, és nyúlszívű, másrészről pedig családját és javait szereti, s mint hallom, még nejétől is vezettetik.”

[34] Kemény id. m. 324–340. és Szalárdi id. m. 162–168. nyomán Angyal id. m. VI, 490.

[35] Szilágyi, A két Rákóczy György Családi Levelezése, 166–177. – Szalárdy id. m. 174.

[36] Dr. Tóth László id. m. 115, szerint Rákóczy „a kassaiak kérelmére beküldte hozzájuk: Gyulay Ferencet a Gaudi András kompániájával vagy 350 gyalogossal, Patakyt és Pántost 200 udvari kék gyaloggal, válogatott 600 székellyel munkácsi jószágból való 200 jó gyaloggal, az ott való kapun levő 200 gyaloggal és 400 lovassal. Volt a várban majdnem 4.000 katona, eleség, pattantyús és lövőszerszám bőven.”

[37] Dr. Tóth László id. m. 122.: „Rákóczy szinte ujjongva ujságolja Sárospatakról június 13-án, mennyire fogy az ellenség minden nappal, ki döggel, ki éhséggel ki fegyver alatt; sója nincs, kenyere szűkön, marhájának való eleség Kassa táján 5–6 nap alatt elfogy. Nagy köztük a drágaság. Szöknek a nádor mellől a magyarok, 500 ha van még mellette. Kellett éhhel vesznie az ellenségnek, mikor a varannói völgyet Kemény János 15.000-nyi hadával megtöltötte úgy, hogy sehonnan élelmet nem kaphatott.”

[38] Kemény id. m. III, 120. – Szalárdi, id. m. 156. – Eszterházy munkái, LXXI–LXXXIV, 246–262, 299–306, 411–433.

[39] Ez az erősbödés ugyan nem volt valami jelentékeny mert a két főúr mindössze néhány száz kozákot és lengyelt hozott, miután a lengyel kormány komoly segélynyujtásról hallani sem akart, amit IV. Ulászló lengyel király azzal akart jóvá tenni, hogy folyton küldözgette követeit Rákóczyhoz, fejajánlva közvetítését a császárral való kibékítése érdekében.

[40] Kemény id. m. 341–402. – Kemény levelei, Tört. Tár, 1880. – Acsády, Széchy Mária, 127. – Szilágyi, A két Rákóczy György családi levelezése, 221. – Szalárdi id. m. 171–181. – Elindulása napján, aug. 10-én Privigyéről még a következőket írta Rákóczynak: „Kilencz naptól fogva, noha bizony félelemmel s vigyázással, megállók itt a sarat; ételünket is gyakran hadakozás alatt végezzük.” (Másolata a kismartoni levéltárban.)

[41] Kemény János 1644. szept. 20-iki levele a kismartoni levéltárban.

[42] Lásd az 56. oldalon.

[43] Kemény id. m. 304.