XVI/3. számú melléklet.

Az 1644. évi hadműveletek befejezése után Nagyszombatban a béketárgyalások tovább folytak ugyan, de eredményre nem vezettek.

A tél folyamán Rákóczy értesítést kapott, hogy francia követ van hozzá útban, akinek fogadására a fejedelem 1645 január közepén Zboróra ment, ahova a bejelentett követ, Antoine-Fouquet de Marcilly-Croissy január 29-én megérkezvén, azonnal tárgyalni kezdett a fejedelemmel, aki most tudta meg, hogy a svédek és franciák között az 1644-ben Gyulafehérvárott kötött szerződés tekintetében[1] differenciák merültek fel, mert arról a franciák jó sokáig nem tudtak, hogy az az ő nevükben is megköttetett s azért vonakodott a francia kormány azt elismerni és az abban foglalt kötelezettségeket teljesíteni. Viszont ily körülmények között a svéd kormány attól tartott, hogy a szerződés összes kötelezettségeinek teljesítése ő reá hárul, amit az szintén nem volt hajlandó vállalni. Utóbb azonban a két szövetséges tisztázta a fennálló differenciákat, mindegyik vállalta a kötelezettségek rá eső részének teljesítését s Croissy hajlandónak nyilatkozott kormánya nevében Rákóczyval külön szerződést is kötni. A svédek részéről ezekben a tárgyalásokban már nem vett részt senki, mert Rebenstock 1644 november 16-án Kassán váratlanul meghalt és helyét mással még nem töltötték be.[2]

Miután a győzelmesen előnyomuló Torstenson időközben mindjobban közeledett Csehország felé, Rákóczynak nagy kedve volt a francia ajánlatot elfogadni, de mielőtt ezt megtette volna, február 12-ikére híveinek, a hozzá ragaszkodó 14 megyének és a körükbe eső királyi városoknak Bártfára országgyűlést hirdetett, hogy az ott egybegyült rendek döntsenek az elhatározandók felől s ezek a francia szövetség megkötése mellett szavaztak, dacára annak, hogy közben a portától a fejedelemhez parancs érkezett, bontaná fel a svédekkel és franciákkal kötött szövetséget s elégedjék meg a Bethlen Gábor által bírt 7 vármegyével.

Diplomáciai tárgyalásainak nagyobb nyomatékot adandó, Rákóczy még januárban ismét egyesítette Kemény Gömörben és Túrócban elszállásolt hadseregcsoportját,[3] melyet a Liptó felé való további előnyomulásra utasított. Előle Puchheim, akinek Götz eltávozása után alig maradt többje mintegy 3.000 embernél, azokkal fokozatosan hátrább vonult a Vág völgyében. Visszamaradt hadainak egy-egy csoportjával Rákóczy Szendrőt és Regécet vétette újból ostrom alá.[4]

Közben Torstenson március 6-án Jankaunál a Hatzfeld és Götz vezette császári sereg fölött teljes diadalt aratott.[5] Götz 4.000 emberrel halva maradt a csatatéren, Hatzfeld pedig még több emberrel fogságba jutott s az egész tűzérség és 70 zászló a győzők kezébe esett.

E fényes győzelme után Torstenson Bécs felé folytatta útját és március 28-án felkérte Rákóczyt, siessen vele egyesülni, hogy mindketten közös erővel vehessék Bécset ostrom alá. S bár ez a levél Eszterházy kezébe került; Rákóczy mégis értesült a svédek nagyarányú győzelméről és további előhaladásáról. Április 15-én Torstenson már Mistelbachnál állott, majd Bécs felé tovább folytatva útját, április 22-én újból felszólította Rákóczyt, jöjjön a Morva és a Vág közé a vele való egyesülés céljából. De Rákóczy csak nem jött, miért is Torstenson Bécs ostromának gondolatával felhagyva, Brünn megvételét határozta el.

Ezalatt Rákóczy, miközben hadai továbbra is Szendrő és Regéc ostromával bajlódtak, mindenekelőtt a francia követtel akart tisztába jönni és majd csak akkor akarta főerejét Morvaország felé elindítani, ha majd a fű már jobban kizöldül.[6]

A bártfai határozattal zsebében a fejedelem a francia követtel Munkácsra ment, ahol április 22-én közöttük a szerződés létre is jött. Ez a svédekkel fennálló megállapodást érvényben hagyva, a francia király nevében kötelezettséget foglalt magában, hogy a mult évre 100, a jelenre s minden következőre 65 ezer, továbbá a beigért 1.500 gyalogosból álló had fogadására évenként 48 ezer tallér fizetendő. Azonkívül a francia kormány igéretet tett, hogy a portával visszavéteti a hadjárat folytatását tiltó parancsát és ha ez eredményre nem vezetne és a fejedelmet a háború folytatása miatt veszély fenyegetné, akkor utóbbinak szabadságában áll a császárral külön békét is kötni anélkül, hogy ezáltal a fejedelem és szövetségesei között a jó viszony megváltozna.[7]

Munkácsról Rákóczy Patakra tért vissza, ahonnan összes hadainak Rakamaznál leendő összpontosítását rendelte el, minek folytán úgy Kemény, mint a Szendrő ostromával úgy sem boldoguló Gyulay Ferenc és Gaudy Endre arra felé vettek irányt.

Már ezt megelőzően Puchheim a Vág mellől az Ipoly–Sajó völgyén át előnyomulva, egészen a Hernádig jutott előre és itt újból Aszalónál szállt táborba. Úgy ő, mint a fejedelem csapatjai azonban az egész idő alatt gondosan kerülték a komolyabb összeütközést.

Miután Torstenson további előnyomulása Bécset nagy mértékben veszélyeztette, Puchheim parancsot kapott a császártól, hogy haladék nélkül a főváros védelmére siessen. Azonkívül Ferdinánd felette kritikus helyzetében Tőrös János pozsonyi kamarai tanácsost a legmesszebbmenő felhatalmazással ellátva, elküldte Rákóczyhoz, hogy ennek egyesülését a svédekkel és franciákkal meghiusítandó, vele minden áron békét kössön.

Közben Rákóczy hadait május 30-án a rakamazi táborban megszemlélvén, a svédekkel való egyesülés céljából megkezdte előnyomulását a Sajó-Rima völgyén át a morva határ felé. Útközben Rimaszombaton megjelent táborában Bégzáde Mehemet csausz a porta ama parancsával, hogy a fejedelem hagyjon fel a Ferdinánd elleni támadással, s ne lépje át a 7 megye határát.

A ravasz és körmönfont török diplomácia e legújabb eljárásának magyarázatát Angyal id. m. VI, 497. old. következőleg adja elő: „A porta nem elégedett meg azzal a 40.000 tallérral, melyet Rákóczy a támadásra való engedelemért fizetett. Követelte az erdélyi adónak ötezer arannyal való növelését, s a hét megye után 20.000 tallér évi adót kivánt. Oszmán budai pasa 1644-ben nagyon gyarló katonai segítséget adott Rákóczynak, erős gyanu támadt ellene, hogy a németek megvesztegették. Mazullá lett (azaz elcsapták), nem éppen Rákóczy kedvéért, hanem mivel „a német pénzt ki akarták sajtolni belőle”. Rákóczy megigérte, hogy 1645 február elsejére megküldi a megyékért a 20.000 tallért, de az ötezer arany fizetését kereken megtagadta. Erdély nevében… Czernin Hermann gróf, akit az udvar 1644-ben a portára küldött a szőnyi béke ratificatiója végett, szintén izgatott Rákóczy ellen. Úgylátszik, hogy Czernin már tudtára adta a portának a hét megyének átengedését s azt is, hogy a császár nem szeretne többet átengedni a fejedelemnek. A porta szerette volna a császárt is kizsarolni s 400.000 forintot követelt a bécsi udvartól a zsitvatoroki béke alapján. Mindamellett Ibrahim szultán, aki most egész szenvedéllyel a velencei háborúra készült, azzal az üzenettel bocsátotta el Czernint, hogy békében akar élni a római császárral.[8] Bizonyos, hogy a porta nem jó szemmel nézte a svédek előrehaladását. A gyenge római császárt kényelmesebb szomszédnak tartotta, mint a harcias svéd államot. De még inkább tartott attól, hogy Rákóczy elfoglalja Magyarországot. Az alkalmatlan vazallus hatalmának ily nagy emelkedése valódi veszedelem lett volna a törökre. Azért akarta volna megállítani a porta Rákóczyt Rimaszombatnál 1645 júniusában. De Rákóczy azt felelte, hogy „élet vagy halál, de felvett útját örökké való gyalázatjára meg nem változtathatja.”[9] Mindazonáltal bízva a franciák közbenjárásában és hogy eljárását egyébként is kimentse, Szentpály Istvánt ajándékokkal Deli Hasszán budai pasához küldvén, tovább folytatta útját Fülek felé, melyet hatalmába ejtett és felégetett s aztán Nyitrára, majd Nagytapolcsányba ment, ahol a Torstensontól küldött Douglas Róbert tábornok 1.800 lovassal vonult be hozzá július 6-án. Ezáltal teljesítve volt a gyulafehérvári szerződésnek a svéd csapatküldésre vonatkozó pontja s Rákóczy nagyon megörült a kitünő svéd lovasságnak

Nagytapolcsányban Deli Hasszán budai pasa egy újabb tiltó rendeletet kézbesített Rákóczynak, aki azonban ezt sem vette figyelembe, hanem Nagyszombatot is hatalmába ejtvén, fiát, Zsigmondot, Kemény Jánost és Bakos Gábort 14.000 emberrel és 8 nagyobb ágyúval Torstenson brünni táborába küldte. Nemsokára ezután ő maga is útnak indult hadának fenmaradó részével és a Douglas-dandárral Morvaország felé és Gödingnél szállt táborba, majd onnan július 27-én a Lundenburg melletti Rampersdorfig nyomult előre. Nem azért kelt át a határon, hogy a további hadviselésben részt vegyen, mert hiszen már Holicsban tudta, hogy a császár július 4-én összes követeléseit elfogadta, hanem azért vonult közelebb a svéd táborhoz, hogy a Torstenson és Croissy által szerződésileg számára biztosított összeget legalább részben bevasalja, ami azonban hosszas alkudozások és tárgyalások után is csak részben sikerült.

Morva földön vette a fejedelem György fia jelentését, hogy a temesvári pasa Erdélybe készül betörni; itt tudta meg, hogy Lipót főherceg, aki Dévénynél egy 15.000 főnyi hadat vont össze és Puchheim előkészületeket tesznek, hogy az Ipoly–Sajó völgyén át előnyomulva, Kassa visszafoglalását megkiséreljék; miután továbbá a Felső-Magyarországon kitört pestis[10] már az ő seregére is ráragadt s mivel végre már ő is unta a háborút és tudta, hogy annak folytatása révén sem remélhet a már beigérteknél jobb feltételeket, ennek folytán most már Rákóczy is a Ferdinánddal való béke mielőbbi megkötésére törekedett. A megegyezés hamarosan meg is történt. „Augusztus 8-án – írja Angyal id. m. VI, 499. old. – a császár elfogadta Rákóczy személyes kivánságait s 20-án az országos érdekű pontokat. 22-én a fejedelem rampersdorfi táborában kötelezvényt írt alá, melyben lemond a svéd és francia szövetségről. Ezt a békekötést nevezi történetírásunk a linzi békének, mivel a császár a diplomát Linzben írta alá 1645 december 16-án. – A császár e békében tömérdek vagyonnal gyarapította a Rákóczy családot. Átadta a fejedelemnek Tokajt és Tarcalt, Regéczet, Szatmárt és Szabolcsot, a tokaji hétszőlőt, Ecsedet, Nagy- és Felső-Bányát örökjogon, azonkívül a hét megyét élete végéig. Nagyobb jelentőségűek voltak az augusztus 20-án elfogadott pontok. III. Ferdinánd megerősítette az 1608-iki koronázás előtti I. törvénycikket, s a királyi hitlevél VI. cikkét. Biztosította a jobbágyok vallásszabadságát. Megtiltotta a papok elüzetését s elrendelte az elűzöttek visszahívását. Megigérte, hogy az 1638-iki és az azóta fölmerült sérelmeket elintézi stb. Ilyenformán a linzi béke még a nikolsburginál is több előnyt biztosított egyrészt az erdélyi fejedelemnek, másrészt a protestánsoknak, de a békepontozatok végrehajtása még igen sok surlódással és nehézséggel járt.

A béke létrejötte után Rákóczy a Torstensonnak átengedett hadat visszavonta, nem kis bosszúságára a svéd és francia kormányoknak, akik már azt hitték, hogy rövidesen végső csapást mérhetnek a császárra, főleg mivel Dánia máris békét kötött, János György szász választófejedelmet, a Habsburg-ház leghűbb és legkitartóbb szövetségesét pedig 1645 augusztus 31-én hat havi fegyverszünet megkötésére kényszerítették. De most a megváltozott viszonyokra való tekintettel, mivel Ferdinánd ezek után Magyarországon alkalmazott seregeit is a svédek ellen fordíthatta, Torstenson is kénytelen volt Brünn ostromát abbahagyni és hadaival Morvaországból, majd utóbb Csehországból is elvonulni.

Eszterházy nádor a béke végleges megkötését már nem érte meg, mert szeptember 11-én elhalálozott.[11] Utódául az 1646. évi pozsonyi országgyűlésen Draskovics János horvát bánt választották meg.

[1] Lásd az 56. oldalon

[2] Ogier, Journal du congrés de Munster, Publié par A. Boppe, 89. – Tört. Tár, 1887, 231. – Beke és Barabás id. m. 131.

[3] Lásd a 70. oldalon.

[4] Lásd a 69. oldalon.

[5] Lásd az 52. oldalon.

[6] Bisterfeld levele Torstenhoz, Tört. Tár, 1892, 623.: „Biss das Gras gnug fürhanden.”

[7] Kemény id. m. 426. – Katona id m. XXXII, 305.

[8] Zweite Gesandschaftsreise des Grafen Hermann Czernin von Chudenic nach Constantinopel, 53.

[9] Rákóczy 1645 június 19-én kelt levele, Beke és Barabás id. m. 770.

[10] Lőcsei Krónika, 334.

[11] Kemény id. m. 194. – Szalárdi id. m. 180–217. – Eszterházy Miklós munkái, 262–296, 306–343, 426–442. – Theatrum Europaeum, V, 385, 402, 558. – Katona id. m. XXXII, 331. – Corpus juris hung. I, 794 – Zsilinszky, A linczi béke története, 234–323.