A Gusztáv Adolf halála után nagy nehézségekkel küzdő svédek támogatására most már Franciaország is nyiltan belépett a harmincéves háborúba.[2]

Franciaország seregeit úgy a császár, mint Spanyolország ellen indította el és Svédországot azáltal sikerült oldala mellett megtartani, hogy neki német tartományok átengedését igérte meg.

Spanyolország ellen Franciaország változó szerencsével folytatta a háborút, amelyet aztán 1659-ben a pyränei békével fejezett be.

II. Ferdinánd és ennek 1637-ben bekövetkezett halála után fia III. Ferdinánd, változó szerencsével harcolt a svédek és franciák ellen.

A németországi hadszíntéren a legkiválóbb hadműveletek közé tartoznak: Weimari Bernát herceg műveletei Elsassból[3] a Rajna és Svábhon felé; továbbá Banér (Banner vagy Banier) János kiválóan sikeres műveletei Pomerániából Szászország, Szilézia és Csehország felé (1635–1641).

Weimari Bernát Elsassban 14.000 főnyi hadat toborzott össze, melyet Franciaország tartott el zsolddal. Ezzel a haddal Bernát többféle műveletet hajtott végre Elsassban és Svábhonban, miközben kivétel nélkül a számos, de jelentéktelen erődített városok meghódítása játszott szerepet. Legjelentősebb hadműveletnek Breisach 1638. évi ostroma tekinthető. A hercegnek 1639-ben bekövetkezett halálával serege francia vezetők parancsnoksága alá lépett.

Banér Pomerániából különféle portyázásokat vitt véghez Szászországba, az Odera mentén Sziléziába, továbbá Csehországba, mi mellett sikerült neki 1636-ban Wittstocknál a császári seregen győzelmet aratnia. 1641-ben Banér Erfurtnál nagyobb erőt gyűjtött, melyhez Weimari Bernát korábbi serege, most már Guébriant marsall parancsnoksága alatt, is csatlakozott. Ezzel együtt Banér Regensburg felé portyázott, azonban Lipót Vilmos főherceg és Piccolomini hadai elől ismét Pomerániába húzódott vissza, Guébriant Banértől elválván, a Majna mentén a Rajna felé vonult és a császári és chur-kölni csapatokon Kempennél nyert győzelem után Kölnt szállotta meg 1642-ben. Ezután Guébriant a sereget 1643 végén a Dunához Tuttlingenbe vezette, ahol azt a Mercy és Hatzfeld alatt álló bajor és császári csapatok meglepően megrohanták és széjjelugrasztották.

A következő években ismételten vonultak francia seregrészek Condé és Turenne alatt a Rajnán át, azonban csakhamar, anélkül hogy említésre méltó sikereket értek volna el, ismét Franciaországba tértek vissza.

Észak-Németországban Banér halála után 1641-ben Torstenson vette át a protestáns csapatok felett a parancsnokságot s miután azokat Pomerániában összegyűjtötte, 1642 tavaszán Morvaországba vonult, ahol Olmützöt fogta ostrom alá és portyázó különítményeket egészen Bécsig küldött ki. Az ellene előnyomuló császári sereg a Brandenburgba való visszatérésre bírta Torstensont, ahonnan azonban csakhamar ismét Sziléziába tört előre és császári csapatoknak Szászországba történt benyomulásáról hírt véve, Lipcsére vonult, ahol 1642. évi október 23-án ismét a breitenfeldi mezőkön a lipcsei csatára került a dolog, melyben a svédek Torstenson vezetése alatt újabb fényes győzelmet arattak és már az osztrák örökös tartományokat és magát Bécset is fenyegették. Ekkor, 1643-ban a dánok hadüzenete és támadása a svédeket egészen a Holsteinig való visszavonulásra bírta; de a dánok legyőzése után Torstenson újból Csehországnak vette irányát és 1644 november 13-án Jüterbogk-nál Gallast, 1645 március 6-án pedig Jankau mellett Hatzfeld császári tábornok seregét is teljesen megverte, mely alkalommal Götz tábornok is elesett.

Torstenson fentközölt hadműveleteinek idejébe esik I. Rákóczy György támadása is III. Ferdinánd ellen, melyről a következő fejezetben bővebben szólunk majd.

Torstenson 1645-ben betegeskedése miatt serege parancsnokságát Wrangelnek adta át, aki a császári csapatok előnyomulásának hírére a Rajnától a Weser felé nyomult előre, ahol Turenne-nel egyesült. Mindketten aztán Augsburg felé nyomultak előre, melyet ostrom alá fogtak. Egy Lipót főherceg alatt álló erős császári oszlopnak közeledése a Duna mögé való visszavonulásra bírta őket és midőn Turenne-t Franciaországba visszahívták, Wrangelnek egészen a Weserig kellett kitérnie. Ekkor Turenne újból a svédek segítségére ment. Egyesülésük a Rajna mentén történt meg és erőben a császáriakat fölülmúlva, egészen az Inn folyóig nyomultak előre és már a Felső-Ausztriába való benyomulással fenyegetőztek, amidőn az Osnabrückben létrejött vesztfáliai békekötés 1648 október 24-én a hosszú háborúnak végre véget vetett.

Ennek a háborúnak rendkívül fontos következményei voltak. Alatta Németország rettenetesen elpusztult, lakosainak száma egy negyedére olvadt le és anyagilag úgy tönkre ment, hogy csak évtizedek mulva tudott ismét talpra állni. Németország nagyhatalmi állása, egysége és tekintélye teljesen megszűnt, a császári méltóság üres címmé vált s a kisebb német fejedelmek idegen hatalmak és érdekek szolgálatába szegődtek. Ezzel szemben Franciaország és Svédország jutottak vezérszerephez az európai politikában.[4]

[1] Breit József, Az egyetemes hadtörténelem vázlata, I, 225.

[2] Az előzményeket lásd a 17. oldalon.

[3] A helyneveket lásd a XV/7. számú mellékleten.

[4] Révai Nagy Lexikona, IX, 531. – Adamus Adami, Relatio hist. de pacificatione westphalica.