A Bethlen István és Rákóczy György között fennálló érdekellentétnél fogva kettejük között a komoly viszályok és a háborúskodás kitörése csak idő kérdése lehetett. Vállalatánál Bethlen úgy gondolta, hogy saját erején és barátain kívül még két igen hatalmas tényezőre támaszkodhatik: Eszterházy Miklós nádor révén a császárra és bő összeköttetései és vesztegetései révén a magyarországi és a konstantinápolyi török mértékadó körökre. Ezek a tényezők ebben az időben, mint tudjuk, mind Rákóczy-ellenesek voltak. Ezzel szemben a fejedelem az egy Pázmányon kívül csakis a saját erejében és hagyományos szerencséjében bizakodhatott, mely sem eddig, sem ezután soha se hagyta el. Pedig általánosan ismert dolog, hogy ebből ellenség előtt egy grammnyi rendszerint többet ér, mint a kivált rosszul alkalmazott több kilónyi súlyos taktikai és stratégiai nagyképű tudomány, kivált ha az a könnyű praktikus megoldhatóság helyett a tudákosság jellegét ölti magára. Az erdélyi rendek mellette voltak ugyan, de valami túlnagy szeretetet, ragaszkodást és lelkesedést erről az oldalról eddig nem igen tapasztalt és főleg kritikus helyzetekben ezután sem igen várhatott.

Bethlen István a melléje szegődött török erőkkel Budáról Szolnokon át Gyula felé tartott, alighanem azért, hogy onnan a körülményekhez képest vagy Nagyvárad, vagy a Maros völgyén át Erdély felé intézze támadó hadműveleteit. A gyulai tábornak tehát olyasféle központias állásszerű jellege volt, melyből mint előzetes felvonulási körletből minden irányban könnyen lehetett a gyeplőt megereszteni. Ezzel szemben Rákóczynak két biztosítandó területe volt: a hét megye és Erdély területe, amelyeket offenzív, vagy defenzív módon lehetett megvédelmezni. A fejedelem igen helyesen az előbbi módot választotta és egyúttal arra az igen helyes elhatározásra is jutott, hogy Erdélynek úgyszólván teljesen fedezetlenül hagyása mellett összes erejét az északi hadszintéren, Váradnál egyesíti. Eszmének, alapgondolatnak ez kétségkívül jó volt, de a részletekbe az a hiba csúszott be, hogy az erdélyi had gyülekezése nagyon késői terminusra lett elrendelve, úgy hogy ez nem volt képes idejekorán a váradi csoporttal egyesülni. Hátha még Bethlen István és a török had nem oly ráklassúsággal nyomult volna előre, mert a távolság Budától Gyuláig alig tesz ki többet 200 kilométernél, melynek megtevésére majdnem az egész szeptember hónap ráment s így a napi átlagos menetteljesítmény alig tesz ki többet 7–8 kilométernél.

A kölcsönös erőviszonyokra adataink egyáltalában nincsenek, a feljegyzésekből csak az vehető ki, hogy Huszein pasa és Bethlen gyulai csoportja jóval felülmúlta Rákóczynak szalontai seregcsoportját s így nagyon helyes volt utóbbinak amaz intézkedése, hogy ez az előretolt csoport az ő beérkezte előtt ne bocsátkozzék komoly, döntő harcokba. Ámde ennél a csoportnál a fegyelem és vezetés tekintetében igen szomorúak voltak az állapotok. Közös főparancsnokot Rákóczy ennél feledékenységből vagy talán szándékosan ki sem jelölt, ami aztán a jelenlevő csoportparancsnokok igen sajnálatos civakodására vezetett, mely további következményeiben az egész seregcsoport fegyelmét és hadi használhatóságát a végtelenségig aláásta és még csodálkoznunk kell, hogy ily körülmények között Szalontánál a fejedelem határozott tilalma ellenére komoly harcra került a dolog. Ez valószinűleg Kornis Zsigmond befolyásának tudható be, aki végül mégis a maga kezébe vette a fővezetésnek ilyen körülmények között felette kényes és háladatlan ügyét.

Hogy Bosok Benedek kirendelése aránylag oly nagy és a legjobb erővel kinek a rendeletére történt, nem tudjuk megállapítani, de hogy ez a várható összeütközés előestéjén igen nagy hibául róható fel, ahhoz nem férhet kétség. Viszont Bagosi és Virágházi előreküldése hírszerzés és földerítés céljából nemcsak indokoltnak, hanem igen helyes rendszabálynak minősíthető.

Nevezetes, hogy az első komoly lovas összeütközés, bár ennél a török lovasság jelentékeny számbeli túlsúlya minden kétségen felül áll, a nem túlságosan fegyelmezettnek mondható magyar had javára ütött ki. Ez elsősorban minden esetre Kornis érdeme, aki amellett, hogy bátorság és vitézség dolgában maga is a legjobb példával járt legelől, egyszersmind ahhoz is értett, hogy komoly pillanatokban alárendeltjeit kellőleg fellelkesítse. Ez a szívós, szilaj hadakozási mód a törököket ezúttal már csak azért is meglephette, mert hiszen ők úgyszólván komoly ellenállásra nem is számítottak. Csakis ezáltal válik érthetővé, hogy a küzdelem csakhamar a magyarok előnyére dőlt el. Kornis és Huszár ki is aknázták az ebből származó nagy előnyt könyörtelen üldözésbe való átmenet által, azonban bravuros előretörésüknek a janicsárok pusztító tüze csakhamar határt szabott. Itt tehát újból bebizonyosodott, hogy testileg-lelkileg előzetesen meg nem viselt, meg nem tört gyalogsággal szemben még a legnagyobb vehemenciával és lelkesedéssel előretörő magyar lovasság is tehetetlenné válik. Vagyis ugyanaz a tünet ismétlődött meg itt, amelynek gondolatától a közelmultban Bethlen Gábor soha sem tudott szabadulni. Most lett volna tehát itt az ideje, hogy a hátráló török lovasság visszafordulva és ellentámadásba átmenve, visszaadja a túlmerészen előretörtetett magyar lovasságnak a kölcsönt, de a törökök oly eszeveszetten futottak el a lesállásokban és szekérvárakban célszerűen elhelyezett janicsárok mellett is, hogy e miatt ez utóbbiak is kishitűekké válván, maguk is, egy-kettőre otthagyták a küzdőteret, bár aligha kerülhette ki figyelmüket, hogy a magyar lovasok közben szintén hátrálót fuvattak. Ilyenformán ez az ütközet is a harcok ama furcsa eldöntésének képét mutatja, amikor mindkét fél megvertnek tekinti magát. Ennek egyik igen csúnya kinövése Ibrányi Mihálynak időelőtti, teljesen indokolatlan, becstelen megszaladása volt, aminek csúnyaság tekintetében méltó párja az első összetűzés után visszamaradt és az üldözésben részt nem vett ama csapatok nem eléggé kárhoztatható magatartása, melyek legfőbb feladatuknak a szegény halottak kifosztását tűzték ki maguk elé.

Az eddigi harctevékenységgel a győzelem tulajdonképpen máris a magyarok javára volt elkönyvelhető. Hogy ennek ellenére Ibrányinak a fejedelemasszonnyal is közölt rémlátomásai folytán Váradon és az oda felé közeledő Rákóczy szívében is a legcsúnyább csatavesztés képe tudott legalább ideig-óráig lábrakapni, az az olyan jelenségek egyike, amely nem is nagyon ritka a hadak és háborúk történetében, sőt százával, ezrével vannak a túlsötéten látók és pánikszerű félelmet okozók, akik ellen valóságos irtóhadjáratot kellene minden előljáró parancsnoknak indítania.

Azonban a koronát az egész szalontai harctevékenységre Győry Jakab furfangosan és alaposan kigondolt és ép oly ügyesen végrehajtott éjjeli igazi mesterműve tette. Rákóczy ezért fejedelmileg meg is jutalmazta, de ő, az egyszerű pórfi, nem vágyódott nagy rangra és méltóságra, mely szinte feszélyezte nemes lelkét és ehelyett az udvari fényt és pompát odahagyva, inkább visszavágyódott egyszerű falusi magányába.[1] A derék, vitéz, okos, bátor, ügyes Kornis szintén megkapta méltó jutalmát; Rákóczy őt az összes mezei hadak fővezérévé nevezte ki.[2]

Rákóczy maga a harc színhelyétől távol lévén, ezúttal személyileg nem érvényesíthette befolyását az ütközet menetére és sorsára. Hogy amikor Bassa Mihály az állítólagos katasztrófális csatavesztés hírét neki Örvéndre meghozta, ő a maga személyére lóhalálában Váradra, ahol neje, gyermekei és kincseinek nagy része is volt, előre nem sietett, az alighanem annak tudható be, hogy nem valami megbizható erdélyi csapatjait ép e kritikusnak látszó időben, amikor a szállingó rossz hírek még a legfegyelmezettebb csapatok jó szellemét is könnyen megfertőzhették, magukra hagyni nem merte. De a lippai expedició alkalmával minden esetre jobb lett volna, ha Kornissal együtt saját maga is csapatjai élére áll, mert hogy az egész folytatólagos művelet csak egyszerű katonai tüntető sétából fog állni, azt előre senki se tudhatta.

Azt, hogy a felette fontos és kiválóan érdekes szalontai ütközet, melyet nagy jelentőségénél fogva bátran csatának is nevezhetünk, lefolyásáról ily részletesen beszámolhattunk, azt elsősorban Szalárdi János feljegyzéseinek köszönhetjük, melyek annál inkább tarthatnak számot nagyfokú hitelességre, mert hiszen Szalárdi akkoriban a fejedelem egyik igen kedvelt, titkaiba is beavatott, úgynevezett belső titkos deákja volt.[3]

Az ezévi hadjárat végeredményét Szilágyi (I. Rákóczy György, 274. old.) a következőkben foglalja össze: „Igaz, hogy ennek az évnek izgalmait, költekezéseit mindketten (t. i. Bethlen és Rákóczy) elkerülhették volna; de hogy nem kerülték el, az is Rákóczynak vált javára, kinek positioját nem remélt módon megerősítette. Az ő istene utolsó megpróbáltatásából is diadallal vezette ki. Neki is mint nagy elődjének, Bethlen Gábornak, hat évig kelle küzdenie, amíg elmondhatta, hogy most már nyugodtan ül székében s hozzáfoghat a nagy munkához, melyet Jehovája rábízott, oda emelni országa hatalmát, hogy benn erős, künn tisztelt legyen. És országa e munkájában vele tartott.” – Angyal (id. m. VI, 450. old.) pedig ezeket írja: „A szalontai csata híre messze terjedt; Ferdinánd udvarából is terjesztették Rákóczy dicsőségét. A félénkebb politikusok, kik a tordai tábori országgyűlésen ellenezték a hadjáratot, talán most is azt mondották, hogy ne itéljünk, míg a dolog végét nem láttuk. De bármit mondottak, Rákóczy trónja most szilárdan állott: két császárnak támadása és három főur pártütése mintha csak arra valók lettek volna, hogy megerősítsék Bethlen Gábor örökösének hatalmát.”

Én a magam részéről e véleményekhez tisztán katonai szempontból még a következő megjegyzést fűzöm: Rákóczy hatalma és nimbusza bizonyára még ennél is sokkal magasabbra emelkedett volna, ha a szalontai vagy egy más ehhez hasonló győzelmet nem alárendeltjei, hanem saját maga vívta volna ki eszes, okos, céltudatos had- és harcvezetése, nemkülönben a harcban tanusított személyes vitézsége és bátorsága által.

[1] Szalárdi (id. m. 25.): „Győry Jakabot (a fejedelem) udvari szolgaságra állatta vala, esztendőnként való illendő szép fizetést rendelvén neki: ki hogy együgyű jámbor ember, s eleitől fogva az udvari állapotot nem szokta vala, inkább kivánván házánál lakni, mindazonáltal házához is kiszolgáltatott a fizetése.”

[2] Szalárdi (id. m. 26.). „Kornis Zsigmond vármegyéivel, noha nem kevés emberbeli kárral… mindazonáltal zászlóstúl seregestűl jött vala Váraddá. Az honnan 8-a die Octobris a fejedelem fiaival, Huszár Mátyással, s több főrendekkel a fejedelem eleibe becsülettel kiment vala kit táborostul jövő útjában az ebédlő helyen megelőzvén, ugyanazon nap Várad városán alul Vassi nevű puszta faluhelyre mind táborostul a Pecze vize mellé szállottak vala. Az hol ugyanazon nap az egész országos hadaknak főgenerálisának declaráltatott, rendeltetett vala.”

[3] Szalárdi (id. m. 25.): „Szalárdi János, ki akkor fejedelemnek leveleire gondviselő s belső titkos deákja vala, azon hajnalban 7. Octobris indulván Barátkárul szülei látogatására…”