IV. Murad szultán és környezete nagyon fel volt háborodva a szalontai vereség miatt s bár a Rákóczy által felajánlott 40 és 10 ezer tallér némileg beheggesztette a Porta tekintélyén ejtett sebet, azért az utóbb mindig újból és újból felfakadt. 1637-ben a kajmakám azt írta Rákóczynak, hogy a szultán elfelejtené az 1836-iki eseményeket, ha a fejedelem 10.000 arany évi adóját a Bethlennek elengedett 5.000 arannyal megtoldaná. De az erdélyi országgyűlés nem járult hozzá az adóemeléshez és a szultán, hadi ereje Ázsiában le levén kötve, nem erőszakolta tovább a dolgot.

Sőt más kellemetlen incidensek felett is szemet húnyt, melyekre az oláh vajdák folytonos viszálykodásai bőven szolgáltattak alkalmat. Tudjuk, hogy Bassarab Máté 1633-ban Rákóczynak köszönhette a havasalföldi vajdai szék elnyeresét.[1] 1635-ben a két fejedelem még szorosabbra vonta a közöttük fennálló köteléket, amennyiben most már véd- és dacszövetséget kötöttek egymással, melyben a vajda és bojárjai az említett év június 29-én, illetve július 20-án arra kötelezték magukat, hogy Rákóczynak vagy gyermekeinek megtámadtatása esetén segélyhadakkal személyesen is segítségükre sietnek s hogy azonkívül a Havasalföldére hajtott erdélyi juhok dézsmája fejében évenként 5.000 forintot fizetnek. Ezzel szemben Rákóczy ugyanazon év szeptember 16-án kötelezettséget vállalt, hogy Bassarab Máté vajdát megtámadtatása esetében, a török kivételével, minden más ellenség ellen meg fogja védeni. Az oláh vajda ezenkívül a bécsi udvarral is összeköttetésbe lépett, hogy szükség esetén onnan is segítséget kaphasson.

A megkötött véd- és dacszövetség gyakorlati értékesítésére szóló alkalom nem túlsoká váratott magára. A porta még mindig az ázsiai bonyodalmakkal lévén elfoglalva, Lupul moldvai vajdát bíztatta, hogy a Rákóczyval paktáló Máté havasalföldi vajdát megbuktassa. E célból 1637 őszén Lupul hadait Oláhország határán vonta össze, Mehemet szilisztriai pasa pedig parancsot kapott, hogy hadait az Aldunánál vonja össze. Elindulása előtt Mehemet pasa a fogva levő Székely Mózessel is értekezett s azután a Havasalföldre és Erdélybe induló kétes jellemű tolmáccsal, Zülfikárral bizalmasan közölte, hogy ő valóban parancsot kapott, miszerint előbb Oláhország s azután Erdély ellen induljon. Ezt Zülfikár megfelelő honorárium ellenében természetesen itt is ott is kikotyogta.[2]

Bassarab Máté a Porta ama parancsának, hogy a hűsége ellen felmerült hírek eloszlatása céljából Konstantinápolyban megjelenjen, nem tett eleget, mert tudta, hogy ez a legjobb esetben legalább is letételét fogja maga után vonni, hanem gyorsan összevonta hadait s egyúttal Rákóczytól és Bécsből is segélyt kért, amit maga Rákóczy is Sennyey kancellár útján megsürgetett.

A nagyarányú előkészületek közben azonban Máté vajda futár útján tudatta, hogy Lupul visszavonta hadait. Jó néhány nap mulva azonban Máté újabb futárja azt jelentette, hogy Lupul és Mehemed csak cselvetésből vonultak vissza, hogy ezzel Rákóczyt hadainak leszállítására bírják, minek megtörténte után ők azután külön-külön támadják meg előbb a vajdát s azután a fejedelmet.

Rákóczyt az újabb hír sem találta készületlenül, mert – mint Szilágyi írja[3] „már meg voltak téve az intézkedések, hogy magyarországi birtokaiból hadat küldjenek, hajdúkat fogadjanak zászlai alá, s nejét (Lorántffy Zsuzsannát) Szamosujvárra küldte, hogy parancsai végrehajtását ellenőrizze. Ő maga Segesvárnál szállott táborba, hova az erdélyi hadakat hívta össze.”

Most aztán Bassarab fiával is megujítván szerződését,[4] őt a Kemény János vezérlete alá helyezett hadakkal november 2-án a Havasalföldre indította. „Nem sokára – írja folytatólag Szilágyi – megjöttek a magyarországi hadak is s ezeket Tholdalaghy vezérlete alatt küldte utánok. A dolog, Keménynek és Toldalaghynak együttes küldetése jelentett valamit: Rákóczy mindenre, háborúra és békére, el volt készülve. Ha Lupul nem lesz idegen a békés megoldástól, kéznél van Tholdalaghy, a diplomata, ez fogja nekik diktálni a békét. De ha nem kell neki a béke: Ott van Kemény, azzal a megbízással, hogy Mogila Ivánt tegye vajdává. Elegendő erővel rendelkezett, még zsoldos hadait is kiküldte. Rákóczy ott maradt, várva a híreket, rendezgette a még ezután is folyton gyülekező hadakat… Nemsokára jó hírekkel vigasztalta aggódó nejét. A magyar hadak egyesültek a havasalföldivel s előnyomultak Moldva határáig. Innen azonban nem mentek tovább. Az erdélyi had beérkezése Mehemetet is gondolkodóba ejté, s ez mint békeközvetítő lépett föl. S csakugyan a béke (1637 végén) Lupul és Máté közt megköttetett. Megnyugtató volt Rákóczyra nézve, hogy igéretéhez képest a császár is küldött segélyhadakat, habár azok csak a béke megkötése után érkeztek meg s nyomban visszafordultak. – Minden jól el volt végezve, csak egy maradt elintézendő. Az athnamét hozó csausz fecsegése, Mehemet kérkedése s kapitihájának jelentései meggyőzték Rákóczyt, hogy a török nem ejtette el Székey Mózest, csak alkalmas percre vár, hogy Erdélybe küldhesse.”

Rákóczy minden tőle telhetőt megtett, hogy a Portát Székely kiszolgáltatására vagy láb alól való eltevésére rábírja, de az erre semmi áron sem volt kapható.[5] Ezek szerint Székely Mózes neve továbbra is állandóan Damokles kardjaként csüngött Rákóczy feje fölött és már ebből a szempontból is állandóan készenlétben kellett hadait tartania. „Mindig résen kellett lennie, – írja Szilágyi (I. Rákóczy György, 334) – nem tudván, hogy a két oláh vajda közt melyik pillanatban fog újból kitörni a háború? Mert a béke mit 1637 végén köztük létrehozott, csak ideiglenes fegyverszünet volt. Hiszen már félév mulva ismét szemben állottak egymással; akkor is Rákóczy békéltette őket össze Fejérvártt, a maga székvárosában, hova (1638 szept. 16.) mindkét vajda elküldte követeit.”

1639-ben ismét kiújultak a viszályok. A Porta mindenáron azt akarta, hogy Havasalföldet és Moldvát Lupul alatt egyesítse és nagyon rosszul esett neki, hogy Rákóczy állandóan meghiusítja ezt a tervet. Közben Mehemet szilisztriai pasa kajmekámmá lett, aki már azért nagyon haragudott Mátéra, mert az nem nagyon hagyta magát zsaroltatni s ezért elhatározta megbuktatását. „Lupul – írja folytatólag Szilágyi – egyre-másra küldte a jelentéseket, hogy Máté és Rákóczy már közösen fölléptek volna a Porta ellen, ha az ozmán fegyverek diadala vissza nem riasztják őket. Addig beszélt, míg ki nem vitte a Portán, hogy Mátét letették s Lupul fiát tették havasalföldi vajdává s a parancs végrehajtásával Lupult, a szilisztriai basát s a tatár khánt bízták meg, Rákóczyra pedig parancsot küldtek, hogy Máthénak semmi úton-módon ne merjen segítséget adni. Ily világos és határozott paranccsal szemben Rákóczy nyiltan nem mert Máté mellett föllépni. Már elindult Lupul egy kapucsi basával, fiával, udvartartásával Oláhországba, hogy fiát beiktassa a vajdaságba, midőn Rákóczy is beindította oda Kapronczay Györgyöt egy lovas csapattal Máté megsegítésére. Lupul 3.000 tatártól megsegítve, Bukarest közeléig nyomult; Máté jól fölkészült sereggel várta őket, melybe az erdélyi segédcsapat is, de hadijelvények nélkül, be volt osztva. Bukarest közelében ütköztek meg 1639 december 3-án. Lupul hada teljesen megsemmisült. Rákóczy most ismét kezébe vette a közvetítést s a békét köztük ismét helyreállítá. Minthogy pedig a szultán értesült, hogy Máténak jelentékeny had áll rendelkezésére, a békét jóváhagyta, hanem Mehemet kajmekámot, minthogy jelentéseivel félrevezette, megzsinóroztatta s roppant vagyonát elkobozta.[6]

1640 elején az a riasztó hír verte fel a bécsi körök nyugalmát, hogy a szultán a perzsákkal 50 évi békét kötvén, még ebben az évben nagy hadjáratra készül vagy Lengyelország vagy Magyarország ellen, ahol az utóbbi években a folytonos kölcsönös területsértéssel kapcsolatos becsapások miatt már tarthatatlanná vált a helyzet.[7] A hír igaz volt, de a vérszomjas IV. Murad szultán 1640 február 19-ikén elhalálozván, ez a már nagyon imminenssé vált veszedelem is elmúlt, mert testvére és utóda, a kéjenc Ibrahim már május elején követséget küldött Bécsbe, mely a szokásos tisztelgés mellett a béke megújítására is tett ajánlatot,[8] minek folytán a béke 1642 március 19-én további 20 évre ismét Szőnyben létre is jött.[9]

Ez nagy megkönnyebbülést jelentett a bécsi körökre és a királyi Magyarországra egyaránt, ahol az állapotok a katonai felkészültség tekintetében az utóbbi években igen rosszra fordultak. Erről Eszterházy Miklós nádor 1641. év végén egy igen terjedelmes tanulmányt terjesztett a király elé, amely az ország, de különösen a végvárak állapotát meglehetősen sötét színben festi le. Ebből a tanulmányból kitűnik, hogy Csehország, Morvaország és Szilézia már több év óta egészen megszüntették, a német örökös tartományok pedig oly hanyagul és hiányosan küldték a nekik is védelmül szolgáló végházak jókarban tartására rendelt pénz és fegyveres erőből álló segedelmüket, hogy e várak falai emiatt már jobbára düledező állapotban voltak, védőrség pedig félannyi sem volt bennük, mint annak előtte, Mátyás idejében. És még e csekélyszámú őrségnek is, ha nem loptak, nem raboltak, nem volt mit enniök. Ez volt az oka, hogy ezek az őrségek a szomszédos török területekre oly gyakran betörtek s azok őrségeit is hasonló rabló kalandokra ingerelték. Hogy ezek mennyire elfajultak, legjobban abból tűnik ki, hogy a magyaroknak az utolsó 4–5 év alatt csak az elhurcolt foglyok kiváltására mintegy 200.000 forintot kellett kifizetniök.[10]

[1] Lásd a 29. oldalon.

[2] D'Asquier Bécsben 1637. dec. 9-én kelt, Questenbergnek szóló jelentése a bécsi titkos levéltárban, amelyből tényleg kitűnik, hogy Mehemet pasa parancsot kapott, hogyha Máté nem engedelmeskednék, induljon ellene és semmisítse meg s azután Rákóczyval fognak végezni.

[3] Szilágyi, I. Rákóczy György, 308.

[4] Lásd a 29. oldalon.

[5] Kemény id. m. 289–293. – Erd. Országgyűl. Emlékek, X. 102, 121. – Szilágyi, Levelek és Okiratok, 474, 573. – Beke és Barabás id. m.

[6] Schmidt Rudolf 1639 nov. és decemberi jelentései a bécsi titkos levéltárban. – Rákóczy értesítése D’Avaugour lengyelországi francia követhez, Tört. Tár, 1889, 707.

[7] Bethlen István 1640. jan. 5-én Ecseden kelt levele a nádorhoz a kismartoni levéltárban.

[8] Ortelius redivivus, Ungarische und siebenbürgische Kriegshändel, II, 130.

[9] Katona id. m. XXXII, 184. – Hammer–Purgstall id. m. III, 217.

[10] Eszterházy Miklós munkái, 368. – Horváth Mihály id. m. V, 424.