XIV/1. és XVI/2. sz. melléklet.

Székely Mózesnél és Zólyomy Dávidnál még veszedelmesebb ellenfele volt Rákóczynak a fejedelemségről javára lemondott Bethlen István, aki a közte és az új fejedelem között létrejött megállapodás után magyarországi birtokain, hol Ecseden, hol Huszton tartózkodott. Előbbi a királyi Magyarország területén, utóbbi az Erdélyhez tartozó hét megye egyikén feküdt. Az erdélyi Bethlen-uradalmak (Hunyad, Déva, Illye)[1] vezetését a volt kormányzó és fejedelem ifjabbik fiára, Bethlen Péterre bízta.

Eleinte kevés, utóbb mindig több volt a surlódás Bethlen István és Rákóczy között. Előbbi sehogy se tudott beletörődni abba, hogy ő, az egykori fejedelem és Bethlen Gábor testvére, semmi se legyen egyéb egyszerű alattvalónál s viszont talán Rákóczy se igyekezett ezt a beletörődést könnyűvé tenni. Az első nagy ellentét abból származott közöttük, hogy Bethlen nem akarta letenni a hűségesküt és térítvényt sem akart kiállítani, ahogyan azt az 1631. évi törvény elrendelte. Erre Rákóczy még egy lépéssel tovább ment. Az 1633. évi gyulafehérvári országgyűlés által kimondatta, hogy akik eddig a hűségesküt le nem tették, azt záros határidőn belül pótolniok kell; azonkívül kimondotta az országgyűlés, hogy a fiskális várak birtokosai azokba a fejedelmet kiséretével együtt bebocsátani tartoznak, ha a közszükség vagy a fejedelem magánkörülményei úgy kivánják.

Bethlen erre azzal felelt, hogy Husztot erősen megszállotta fiának, Bethlen Péter apósának, Illésházy Gáspárnak, Magyarország egyik leghatalmasabb főurának katonáival.

Közben történt, hogy az Erdélyben tartózkodó Bethlen Péter egyik udvari tisztjét, aki különben nemes ember volt, valami hanyagság miatt szidalmakkal illette. A tiszt, nemesi előjogainak érzetében szembeszállt urával s ez felindulásában úgy megverte a magáról megfeledkezett embert, hogy néhány nap mulva belehalt sebeibe. A fejedelem törvény elé idéztette a vétkest s bár az elhalt ember édesanyja ki akart egyezni Bethlen Péterrel, Rákóczy a törvényes eljárást nem volt hajlandó ellene megszüntetni. A megrettent Bethlen Péter 1635 szeptember havában erre elhagyta Hunyadot és apjához Ecsed várába szökött.[2]

Bethlen István a veje, Zólyomy Dávid ellen hozott kemény itélet által felingerelve és most újabban fia jövendő sorsát féltve, komoly tettre készült Rákóczy ellen, melynél egyéb hívein kívül főleg Eszterházy nádor és Homonnay János kassai kapitány támogatására számított, aki atyjától örökölte a Rákóczyak elleni gyűlöletet. Elhatározásából kifolyólag Bethlen Husztot és Ecsedet sietve megerősítette s előbbit Horváth Györgyre, utóbbit Péter fiára bízván, a kellő védőrséggel látta el.

Ezek után török segítség után látott. 1636. év január 12-én 300 főnyi lovas által kísérve, Héder basához Egerbe ment, akit könnyen megnyert a maga terveinek. Innen Budára Naszuhpasazáde Huszein pasához utazott. „Mindkét helyen – írja Szilágyi[3] – mint praetendens lépett fel. Azt hirdette, hogy az erdélyiek őt vissza akarják ültetni a fejedelemségbe s Rákóczyt, ha nem mond le, meg fogják ölni, sőt a porta is (ahova szintén ünnepélyes követséget küldött) hajlandó őt elismerni, csak az átengedendő várakra nézve forognak még fönn differenciák. Mindez a könnyen hivők számára volt kigondolva; a befolyásos embereket az ország minden zugába szétküldött körlevelében fölsorolt megbántódásai és üldöztetése hosszú sorozatával akarta megnyerni. Pedig valójában amit tett, az nem a kétségbeesés lépése volt, hanem jól kigondolt számítás, hogy a fejedelemséget visszanyerhesse.”

Rákóczy mindezekről tudomást szerezve, a maga részéről is a szükséges intézkedések megtételéhez fogott. Mindenekelőtt Eszterházy és Pázmány véleményét és közreműködését kérte az ellentétek kiegyenlítésére. Eszterházy erre azt a tanácsot adta a fejedelemnek, mondjon le önként méltóságáról, ne veszélyeztesse magát és nemzetségét s ne nyujtson alkalmat a töröknek, hogy haddal jöjjön az országra. Pázmány ellenben ellenállást javasolt neki saját méltóságának és a nemzeti szabadság megóvásának érdekében.

A további teendők megbeszélése és elhatározása végett 1636 február 15-ikére Kolozsvárra országgyűlést hívott egybe, melyen elhatározták, hogy a béke fentartása érdekében Bethlen Istvánhoz, a budai pasához és a Portára követséget küldenek, ami ha eredménytelen maradna, a rendek készek hazájuk jogait és szabadságait életük veszélyeztetésével is védelmezni s fejedelmük mellett „egész országul felkelni”. Végül kimondotta az országgyűlés, hogy mivel a Husztba zárkózott Bethlen Péter ellenség módjára viselkedik, a fejedelem azonnal intézkedjék annak ostrom alá vétele iránt, ami meg is történt, de a fiatal Bethlen az ostromlókat visszaverte.

Közben Rákóczy, hogy a támadás készületlenül ne találja, hadait folyton szaporította és Vallon Pétert, a német hadak kapitányát Sziléziába, Jármy Ferencet pedig Lengyelországba küldte lovas és puskás zsoldos hadak fogadására.

Ezalatt Bécsben és Konstantinápolyban fontos elhatározásokra került a sor. Ferdinánd július havában rendeletet adott ki, mely magyarországi alattvalóinak mindkét féllel szemben semleges magatartást parancsolt s így egyik javára sem volt szabad toborzásokat eszközölni, de a nádor Bethlen István ilynemű tevékenysége előtt szívesen hunyt szemet, a szultán pedig fermánt adott ki, melyben a budai pasát szerdárrá nevezte ki, a dobrudzsai, ruméliai oláh és a tatár hadaknak pedig parancsot adott, hogy Erdély ellen támadólag lépjenek fel. A Portának ezt a határozatát szeptember 2-án Atesi aga és Van Ali bég hozta meg Budára. Erre a budai pasa Ali csausszal rendeletet küldött Gyulafehérvárra, hogy a rendek tegyék le Rákóczyt s Bethlent vagy Zólyomyt ültessék székébe.[4] Azonban Rákóczy nem ijedt meg a budai pasa üzenetétől, hanem Alit kíséretével együtt letartóztatta, ő maga pedig Tordára sietett, ahova közfelkelést hirdetett.

Közben Rákóczy szeptember 18-án megírta Pázmánynak, hogy a budai pasától csausz érkezett hozzá, de ez sem a szultántól, sem a kajmakámtól nem hozott levelet, hanem csak a budai pasa üzenetét közvetítette. Ő tehát nem retteg a töröktől, mert biztos értesülései vannak, hogy az, ha ellenállásra talál, be sem megy Erdélybe, ahonnan őt a budai pasa csak fenyegetődzéssel és ijesztéssel akarja kivonulásra bírni. Jó volna tehát, ha a király is elrendelné némi hadak összevonását, aminek láttára Bethlen és a budai pasa bizonyára szintén észre térnének, akik most már alighanem Szolnok tájékát érték el.

Ebből kifolyólag Homonnay János kassai főkapitány a király rendeletére némi haddal csakugyan táborba is szállt a felső Tiszánál, de az volt az utasítása, hogy csupán a királyi terület védelmére szorítkozzék. Ámde ez a tüntetőleges felvonulás nem gátolta meg a Budáról szeptember első napjaiban elindult budai pasát és Bethlen Istvánt az előnyomulás folytatásában, úgy hogy azok október 1-én Gyula alá érve, ott hadaikkal táborba szálltak.

Közben az erdélyi hadak Rákóczy felhívására szeptember 26-ikáig szép számmal gyülekeztek a tordai táborba. „Szeptember 26-án – írja Angyal id. m. VI, 447. – az egész ország hadai az Aranyos partján sátor alatt mezőben voltak. Rákóczy a rendek elé terjeszté az állapotokat. Nem igen nagy volt a harci kedv, a fejedelem ellenségei s a Bethlen-ház barátjai, akik közt Kapronczai György és Bethlen János, a történetíró voltak a leghangosabbak, hevesen ellenezték a hadjáratot. De Rákóczy szerencsés optimismusa legyőzte a félénkséget, a habozást és ellenséges indulatot… A hadseregnek egy része Kornis Zsigmond és Ibrányi Mihály vezérlete alatt október elején Nagy-Szalonta mellett táborozott. Ide gyültek az Erdélyhez tartozó vármegyék, a hajdúk, az onódi, a Rákóczy uradalmaiból való katonák s a marosszéki hadak. Kornis Zsigmond választotta a szalontai táborhelyet,[5] hogy biztosítsa a visszavonulást Várad felé s jobban vigyázhasson a hajdúvárosokra.”[6] Az előretolt csoportnak az volt a parancsa, hogy ha kell, Váradig húzódjék vissza s a harcot ne fogadja el.[7] Azonban a bihari csapatok, a székelyek s maga a fejedelem, aki csak október 2-án indult el a sereg zömével, még nem érkeztek meg.[8]

Erről úgylátszik Bethlennek is tudomása volt és hogy a döntést még az ellenséges csoportok egyesülése előtt kierőszakolja, a maga részéről nagyon siettette a támadást. Ehhez képest Huszein pasa Bethlen Istvánt Bekir temesvári pasával mint szerdárral s a török csapatok színe-javával illetve úgyszólván az egész sereggel előre küldte Szalonta felé,[9] ahol a két fél október 6-án alkonyatkor összeütközött egymással.

Az ütközet színhelyét és a csapatok felállítási helyeit a XVI/2. számú melléklet mutatja.

A törökök közeledéséről hírt vevén, a magyar táborból hírszerzés céljából egy megfelelő erejű és összeállítású különítmény küldetett ki,[10] miközben a visszamaradottak között nagy egyenetlenség támadt a harc el- vagy el nem fogadásának és a vezetés kérdésében. A hadban jártas Kornis úgy látszik nem kapott megbízást az előretolt csoport fővezetésének átvételére s benne, a „pápistás” vezérben a hajdúk és mások nem is igen bíztak, Ibrányi Mihály pedig önmaga sem tartotta magát képesnek egy ily nagyobb harccsoport vezetésére, amiből aztán veszekedés és kapkodás keletkezett, mely a legénységre is átragadt. Végre Kornis vette kezébe a vezetést és a legénységet, amennyire lehetett lecsillapítván, azt úgy-ahogy csatarendbe állította.[11]

Nagy baj volt, hogy előtte való napon Bosok Benedeket a hadnak színe-javából álló mintegy 2.000 lovassal „csatára – bocsátották, vagyis az ellenség felderítésére előrerendelték, aki azonban nem Gyula, hanem Jenő felé vett irányt s így október 6-án, anélkül hogy ellenséggel találkozott volna, tért vissza Nagyváradra.

A mondott napon este felé érkezett be a Bagosit és Virágházit nyomon követő ellenséges lovasság a magyarok felállítása elé s szokása szerint rettenetes lármával reájuk vetette magát. A magyarok sűrű „Jézus, Jézus!” kiáltással feleltek és nemcsak derekasan tartották magukat, hanem vissza is verték a támadókat.[12] Jó nagy darabon folyt üldözés után a Kornis és Huszár által vezetett magyar lovasok a janicsárokra bukkantak, akik néhány könnyű tarackkal bokrok és szekerek között voltak felállítva, s akik sűrű lövésekkel visszariasztották a magyar lovasokat, mire azok hanyatt-homlok rohantak vissza az eredeti felállítás felé, ahol sokan visszamaradtak, többen megfutamodtak s ahol időközben a rend teljesen felbomlott, miután az emberek nagy része közben harctéri fosztogatásra adta a fejét.

A magyar lovasok visszavonulása után a törökök is hátrább húzódtak, még pedig úgy látszik szintén sietve, mert a tarackokat, szekereket mind odahagyták.[13]

Ibrányi Mihály Kornisék és Huszárék visszaözönlését látván, maga is futásnak eredt és Váradig meg sem állapodott.[14]

A törökök s Bethlen István örültek, hogy a janicsároknak sikerült a magyar lovasokat visszatérésre bírni és azután, már úgy is este lévén, a XVI/2. számú mellékleten megjelölt helyen csapatjaikat éjjelezésre utasították.

Ekkor Győry Jakab szalontai hajdú, aki sokszor vett részt a török harcokban és török hadifogsága alatt nyelvüket is megtanulta, 300 lovassal titokban megközelítette a török tábort, majd lovasait visszahagyva, oda gyalog belopódzott és kihallgatta a vezetők beszélgetését, melyből kiderült, hogy azok nagyon meg vannak ijedve, mert attól tartottak, hogy hamarosan Rákóczy is a helyszinén terem. Győry erre visszaszökött társaihoz s azokkal helyben állva óriási zajt csapott. amit a törők táborban Rákóczy megérkezésének tulajdonítva, mindenki éjjeli rajtaütéstől tartott, sőt nemsokára Bekir basa is annyira megijedt, hogy az azonnali visszavonulást határozta el, bár Bethlen István váltig kérlelte, hogy legalább hajnalhasadtáig odázza el a tábor odahagyását. A Győryék felől áthangzó folyton tartó zaj hova-tovább oly általános idegességet és felfordulást idézett elő a török táborban, hogy a visszavonulás pánikszerű tünetek között csak igen nagy veszteséggel volt végrehajtható.[15] Ezt a visszavonulást[16] a sereg zöme valamilyen oknál fogva nem Buda, hanem Lippa felé hajtotta végre, amit Rákóczy táborában arra magyaráztak, hogy a török a Maros völgyén át Erdélybe akar betörni. Ellenben Bethlen István és a török fővezetőség Gyulára vonult vissza.

A szalontai csatavesztés hírét Rákóczy egyelőre igen bölcsen senkivel sem közölte, hanem sietve tovább vezette seregét Várad felé; majd mire Örvéndre érkezett, már a kedvező fordulat örvendetes hírét is megkapta. Október 8-án Váradon táborba szállva, megtudta, hogy a török had Lippa alá szállt, miért is október 21-én Kornis Zsigmondot 10.000 kopjással, 5.000 gyalogossal és 10 ágyúval azzal a feladattal indította a Maros völgyébe útnak, hogy a török seregnek Erdélybe való behatolását megakadályozza. Páléléséhez (Paulishoz) érve, Kornisnak meg kellett állapodnia, mert a nagyon megáradt Maros a tulsó parton levő ellenség megtámadását lehetetlenné tette. Erre különben már nem is került a sor, mert – mint Angyal id. m. VI, 449, old. írja, – „a vezér nem vette tréfára a dolgot, zálogokat kezdett kívánni s a békealkudozásokhoz fogott.[17] Sehonnan sem várhatott segítséget. Tudta, hogy Konstantinápolyban a perzsa elég aggodalmat szerez. Kinán pasa pedig, aki Oláhországban Máté vajdát akarta háborgatni, november vége felé visszavonult, midőn hallotta, hogy Rákóczy székely csapatokat küld szövetségese segítségére. A portáról meg azt üzenték a budai pasának, hogy vigye végbe a dolgot, ha oly állapottal viheti végbe, hogy a szultánnak tavaszi ázsiai hadjáratát meg nem gátolja, ha pedig nem tudja, béküljön.[18] S így a budai pasa bár eleintén nagyokat követelt, mégis engedett. Rákóczy is örült, hogy szépszerével szabadult a bajtól. Szászvároson Bethlen Istvánnal december 4-én egyezséget kötött, melyben nagyrészt kielégítette az öreg úr birtokköveteléseit. Kimondotta, hogy Huszt várára s Bethlen Istvánra nem terjeszti ki a fiskális várakról szóló cikknek érvényét, a Bethlen Péter ellen indított pert pedig egyszerűen eltörli s a sérelmes asszonyt a békességre inti.”

„Rákóczy viszont – írja Szilágyi, I. Rákóczy György 273. old. – megkapta Bethlen Istvántól azt, amit eddigilé nem tudott kicsikarni: a térítvényt, melyben magát félremagyarázhatatlanul Rákóczy alattvalójának ismeri el s kötelezi magát, hogy „akár Erdélyben, akár Erdélyen kívül legyen lakása, járása, valamint az fejedelem ő kegyelme személye, fejedelemsége és méltósága ellen való dolgokat tud és ért, vagy ezután tudhat és érthet, mindazokat a fejedelemnek idejekorán megjelenti…[19] 68 Amire kötelezte magát, azt utolsó órájáig becsülettel megtartotta. Beletörődött sorsába, nem tett többet próbát azon változtatni. S nem is volt oka megbánni, mert Rákóczy, birtokában a térítvénynek, kellő figyelemmel és tisztelettel bánt vele.”[20]

Végre rendbe jött a dolog a törökökkel is. Huszein pasának Rákóczy sok mindent megigért; többek közt 40.000 tallért a szultán s 10.000-et a kajmakám részére, feltéve, hogy megkapja az athnamét, melyben a szultán Rákóczy fejedelmi hatalmát a tőle kívánt módon újból meg fogja erősíteni.[21] És 1637 elején Rákóczy tényleg megkapta a kívánt athnamét, a Porta pedig a megigért tallérokat.

Huszein pasára ez a hadjárat nagy csalódást jelentett. Fölült és elhitte Bethlennek, hogy Rákóczyt gyűlölik Erdélyben s mihelyt a török hadba száll, azonnal leteszik. Ilyen körülmények között ellenállásra nem is számított s ehelyett a török had nagy része Szalontánál tönkre ment. Ezt a szultán nem hagyhatta bosszulatlanul. Huszein budai pasát elmozdította s helyébe Muszlit nevezte ki, Bekir temesvári pasát pedig 1637 március 14-én megölette.[22]

Itt kell még megjegyeznünk, hogy II. Ferdinánd 1637 február 15-én, Pázmány Péter pedig ugyanezen év március 19-én meghalt.

[1] Szalay László, Magyarország története, IV, 620.

[2] Illésházy Gáspár emlékirata, Tört, Tár, 1891, 563–570. – Történeti Lapok, II, 1326.

[3] I. Rákóczy György 263. old.

[4] Szilágyi, I. Rákóczy György, 269.

[5] Szalárdi (id. m. 16.) szerint a táborhelyet Szalonta mellett Madarász nevű falunál Ibrányi Mihály választotta, „Kornis Zsigmond is mint, Bihar vármegyének főispánja, vármegyéjével, Huszár Mátyás is mint marosszéki főkapitány tiszti alattvalókkal jelen levén”.

[6] Beke és Barabás id. m. 332, 335. – Kemény id. m. 270.

[7] Szalárdi folytatólag: „Azonban fejedelem útban létéről és kisietéséről írton ír vala, és ha Váradig hátrább kellene szállaniok, hogy meg ne harcolnának parancsolja vala.”

[8] Szalárdi (id. m. 16.): „Ez táborba való szállásnak napja elérkezvén, maga is a fejedelem udvara népével, udvari, és fizetett hadaival ottan Tordához kiszálla, az hová a hadakat mindenfelől gyülekezni várja vala: az hol kit egész hétnél majd tovább várakozván és tanácskozván, főképen hogy Sebesi Miklós a lengyel hadakkal majd sietve jött vala, hogy azoknak lovok is pihenhetne valamit, nem elébb, hanem 2-da die Octobris indulhatott vala ki (Tordáról) minden országos hadaival. Melly késedelmezés nem is lett vala kár nélkül, mint ide alább megtetszik. Az hegyekre Oláh-Fenesre tartván által azon nap Gyalu és Kolozsvár között Szászlónához a Szamos mellé, onnan die 3-a nagy és kis Kapus között való völgyekre. Onnan die 4-a Bánfi-Hunyadon alól való rétekre. Onnan die 5-a Octobris Sebesvárán alól közelebb jobb kéz felől az oldalban levő falucskához, mely ugyanakkor el is pusztult vala, s hogy olly útban volna, a szegénység nem is kívánta többé megépíteni, onnan die 6-a Barátka nevű faluhoz érkezett vala ki a hegyek közül való köves, poros és erős utakból a Kőröstorokban alól Várad felől.”

[9] Szalárdi (id. m. 17.): „… az vezér s utána valók ottan minden harczra való nép a temesvári basa szerdársága alá bizattatván, csak a cseléd hagyattatván a tábor helyben, s maga is vezér Gyulában maradván, elbocsátá vala őket a szerencsének elpróbálására.”

[10] Szalárdi (id. m. 17.): „a strázsára meghozatván híre a török jövetelének, hírt adának a táborra az uraknak felőle, kik ottan ellenkezőt bocsátának Bagosi hadnagyot, Virágházi Gáspárt tiszti alattvalókkal, és az ónodi hadakból is jó legényeket.”

[11] Szalárdi (id., m. 17.): „…az hadakat ütközetben kelletvén rendelni, valának nagy confusióban, viszálkodásban a főrendek. Az becsületet úr Kornis Zsigmond, minthogy neki semmi nem parancsoltatott vala, a generálissághoz magát avatni nem akarja vala; Ibrányi Mihály is nem szintén elégséges levén annyi részbül álló hadak között, úgy a dolgot mint kivántatnék kormányozni, mintegy általván is nálánál sokkal nagyobb authoritású, tekintetű ember Kornis Zsigmond előtt cselekedni, nem expediálhatja vala. És így egyik is a másikra hallgat vala. A vitézlő nép azonban látván az urak között való egyenetlenséget, a tudatlanság miatt nem veheté eszébe mitül legyen a fogyatkozás az ő szokott bolondsága szerint. Árulók vagynak közöttünk, elárultak, elárultak bennünket, sűrűn kezdték kiáltani, s nevezet szerint a főrendeket kárhoztatván, csak alig mulék, hogy rájok nem rohannának, és magok között rút veszedelem nem esnék; ha az becsületes úr Kornis Zsigmond, ki nagy szép eloquentiával birván, sok szép intő beszédivel, s maga felől való jó reménység igérettel... megcsendesítette vala őket.”

[12] Naima török történetíró is elismeri, hogy a magyar kopjás lovasok rohama „az iszlám sereget visszanyomta és a hitharcosok néhányát vértanuvá tette”.

[13] Szalárdi (id. m. 20.): „Minekutána mind a két had egymástul két felé állott volna, és a jancsárok is istennek csudálatos itéletibül nagyon megrémülvén, a taraczkokat, azokhoz tartozó szekerekkel porral, golyóbissal, mind otthagyván, a lovagseregek után futottak volna.”

[14] Szalárdi (id. m. 18.), akit nagyjából mi is követtünk, az ütközetet elég részletesen és igen érdekesen következőleg adja elő: „Az nap már midőn szintén alámegyen vala a csatáknak (vagyis az előreküldött osztagoknak) hátokon (azaz sarkában) az ellenség elérkezék, az ő szokások szerint rettenetes sivalkodással; a mieink is ami kevesen valának mind egyszersmind… sűrű Jésus Jésus kiáltással vélök szembe roppanának. Lőn rettenetes kopjatörés és nagy kemény viadal, úgy hogy az ellenség hátat kényszeríttetvén adni, nagy darab földön hátokon mennének, és vágnák őket mindaddig, míg a jancsárok valami bokrok és szekerek közé, nehány könnyű tarackokkal béállatva levén, azok sűrű lövésekkel el nem vetnék a miéinket hátokról. De itt a lövés miatt bennek elhullván, s az is, idő is szintén alkonyodván, a mieink is hátokrul megfordulának, s az ellenség is hátrább szálla. – De a fejetlen lábság (vagyis vezetés) miatt olly kár lőn, hogy mikor szemben (vagyis rohamra) mennének, nem levén derekason kitől tartaniok, sokan csoportonként is nem a harczra mennének, hanem visszafelé szaladnának. Némellyek pedig nagysokak, nem az ellenség ütésének hanem az elhullott magyar és török tisztek fosztogatásainak, török lovak fogdozásának, kergetésének esnének, és semmit nem emberkedvén, az kapott prédával, csak szaladton szaladnának, s menten mennének. – Kornis Zsimond, alatta való vármegyéjét nagy sok szép szókkal megbiztatván, maga kivont mezítelen pallosával, nagy vitézi bátorsággal emberkedvén, Bihar vármegyét nékiek vitte vala. Huszár Mátyás is hasonlóképen tiszti alattvalóikat. De Kornis Zsigmond vármegyéstül elébb meg sem tére az ellenség hátárul, valamég minden seregektül leghátrább hagyatnék, kin fegyverderék vagy egyéb fegyver sem levén, nyuszttal béllelt meggyszín bársony mentéjének mindkét elejét a jancsár golyóbis nagyon átallikasztaná. – Ibrányi Mihály pedig, hihető meg is ijedkezvén, s az vitézlő nép visszaoszlását látván, azt állítja vala: hogy az nagy sok ellenség egész Váradig a hátakon fogna jőni, azért mentől futóbb lóval élvén, az harcz helyéről estvétől fogva négy mérföldön Váraddá tíz óra tájban érkezett vala éjszaka: nagyon kiáltoztatván, s maga is kiáltozván, az vár kapuján: hogy nyitnák meg. Végre az véle valók eszében juttaták: hiszen tudná, hogy nem volna szokás a vár kapuját éjszaka megnyitni, és így a vár előtt, közel Bosok Benedek házához szállott vala. Az honnan nagy félelmesen izente vala bé, a fejedelemasszony (akit Rákóczy Erdélyből való elindulása előtt szintén Váradra előreküldött) Bassa Mihály nevű étekfogóját küldvén ki hozzája, az hadaknak megverettetéseket, s eloszlattatásokat, s a töröknek rajtokvaló győzedelmét. Az fejedelemasszony is azonképen azon étekfogója által igen postán (vagyis sürgősen) adta vala értésére a fejedelemnek, úgy hogy virradva a tábor megindulása előtt Barátkához érkezett vala.”

[15] Szalárdi (id. m. 27.) szerint az ottrekedtek közt volt „egri Bikir aga is, ki noha titkolta nevét, de a fejedelem mindjárt megismerte, s több fő szpahik is érvén keze alá, aztán kik Munkácsbul, s kik Patakrul nagy sarczon szabadultak vala”.

[16] Szalárdi (id. m. 20.) ezt az epizódot következőleg adja elő: A táborban „az szerdár Bethlen Istvánnal, basákkal, bégekkel arrul diványoznak vala, már virradva mit kellenék cselekedniök. Azonban egy Győri Jakab nevű jeles, bátor szívű mezei próbált vitéz ember, ki most félegyházi hajdú-hadnagy, de egész ifjúságában pusztára alájáró, törökre csatázó, sok törököt vágott és fogott vala, és rabságban is köztök nehány esztendőkig tartatván, a török nyelvet is jól megtanulta, s jól tudja vala: az harcz után vagy háromszáz lóval, jó legényekkel magát összevervén, hogy nagy hírű s ismeretségű volna, azok is magokat örömest alája és hozzája adván, már az idő éjszaka, de tiszta és csillagos levén, nagy csendesen a török után nyomula, és hogy mindenekben csak tőle várnának, nékik meghagyta vala. Kik midőn közelítettek volna a török táborhoz, a sereget kívül alkalmatos helyen hagyván, hogy őtet azon helyben várnák vissza, parancsolta vala. Ő azért gyalog a török táborba bébeszélvén magát, szinte oda penetrála, veré magát, hogy a basák, bégek, Bethlen Istvánnal diványoznak vala, és avagy hogy Bethlen István magyar szolgája volna vagy a török nyelv tudásának színe alatt, együtt is másutt is, a fődiványban való tanácskozásokból, nem különben mint Gedeon a medianiták táborában – Judit 7. – kitanulá: hogy nem rémült elmével volnának, és a fejedelem újabb hadainak minden szempillantásban való érkezésétül nagyon félnének. És noha Bethlen István nagyon biztatja, bátorítja vala őket: ezek már eloszolván, a fejedelem hadai is (melyek csak valami kevés nemességből állanak) annyira megfélemlének, hogy minden szívek odalenne. De némellyek a basák közül nagyon elé fordítván, mivel biztatja vala őket, és hogy tudná ő a kemény nyakú, vakmerő természetű magyar nemzetnek szokását, ki hogy a kis légycsipéssel annyira megszédült, hogy amit eloszlott volna, azt csak meg sem kellene gondolnia, hanem inkább ha hátrább szállott is, de a fejedelem derékhadaival, ki eddig is Váradon, vagy azon alól lelhetvén, azzal megegyezvén csak reggelig is gonosz szerencse találhatná őket. Csak e kevés számú vakmerő nép miatt is minemű károk esett, s hát ha a fejedelemmel útban levő sok néppel (mely nem is olly kevés hogy csak nemességbül, hanem székelységből, fizetett népbül, lengyelekből, felé gyalogbul, feles lövőszerszámokból állana) megegyezhetnek, mit nem vihetnek végbe az ő erejekben. Győri Jakab ezeket nagy szívbeli örömmel értvén, kiballaga a táborrul, elhagyott seregébe, kik között szerencsével maga távolabb mene oldalra, a másik sereget is ugyan oldalfélt távolabb küldvén, meghagyá: hogy valakinek puskája vagyon, azt minden ember elkészítse és mihelyen ő dobot üttetvén seregestől megsivalkodik, ők is akkor mentől szörnyebben lehet doboltassanak, sivalkodjanak: hozzá hozzá vitézek, és Jesust Jesust kiáltanak, mikor pedig lőni kezd ők is mentül sűrűbben lehet lőjjenek, de helyökből, ő híre nélkül ki ne mozduljanak. Kik azonképen mindkétfelől dobot üttetvén, és nagy sivalkodással: Jésust, Jésust kezdvén kiáltani, s egymást hogy: hozzá hozzá vitézek! nógatni, a megrémült török nemzet, a bévett vélekedése szerint azt tudá: hogy a fejedelem hadai érkeztek, s azok volnának rajtok. Azon szempillantásban pedig a rétségekrűl is mindkét oldalrul, s hát megől, nagy sűrűséges sokaságú darvak olly szörnyű szokatlan kiáltást kezdének, hogy a török táborbeliek, kik lovukat nagyobb részben csak kezökben tartják s úgy étetik vala, annál inkább hihető ollyan gondolattal is istennek csudálatos itéletéből, hogy azok is mindenfelől hadak által rezzentettek volna fel helyekből, elrémülének és azonnal megfutamodván, ki egy-, ki másfelé, valamint nyargalvást lehetne szaladnának, és rendeket elhagyván oszlanának, és azon éjszaka annyira szélednének egynehány mérföldön, és lápokra, vizes, sáros helyekre verődnének, hogy némellyek nehány hetek alatt is alig verekedhettek ki belőle. Sokak mind lovastul a lápokba holtak; sokaknak lova oda holt, s magok a szigetekre kiverekedvén, a nagyrétség közül ki nem hatolhattak, hanem azután a föld népétől éhel halva találtattak, némelyeknek megcsírázott árpaszemek találtatván a szájokban, sokak pedig életben találtatván, éhel elszakadozván, csak akármi barompásztoroknak is könnyen megadták magokat, csak akadhassanak hova hamarébb emberek közibe, s kaphassanak ételre, úgy hogy a parasztság is azon őszön a vizeknek tisztásin hajókon járnak és kereskednek vala a lápokon csáklyákkal, vasvillákkal, s úgy keresik vala ki az aranyos ezüstös öltözetű odaholt főfő lovakat, s török testeket, s nagy sok napok alatt fogdosnák, s hordanák a török rabokat, s keresnék nagy haszonnal szerén szerte az éhel megholt törökökön való gazdag prédát a szigeteken rétségeken, lápokon, csiádájokon (sásokon). – A szerdár az főfő urakkal, s Bethlen Istvánnal valami paraszt emberek kalauzságokkal élvén, sok gázlással verekedtek vala Gyulára… Azt török rabokat a táboron, Váradon, s imitt-amott hajduvásárokon nemesség, vitézlő nép között mindenütt árulták, imide-amoda várakba, kastélyokba hurcolták, és egynehány esztendők alatt nagy nyerekedés volt vélek… Győri Jakab más nap is reggel a véle valókkal, s szalontaiakkal kimenvén, a tábor helyén is sok elhagyott élésszekereket, s holmi barmokat találának, és az elhullott testeket is megfosztogaták, és az lövőszerszámokat azokhoz való szekerekkel, porral, golyóbissal Szalontára bévivén, az ott való Kastélybeli bástyákra, és azután építtetett toronyba állatták vala. – És ekképpen az úristen őfelsége a nagysok török népet, minden emberi erő nélkül mint Gedeon által a madioniták termérdeki sokaságát csudálatosképpen megverte, szégyenítette vala. Melly napot fejedelem míg élé, nagy isteni tisztelettel, bőjttel és hálaadással szokott vala esztendőnkint celebrálni, megszentelni.

[17] Beke és Barabás id. m. 396. – Haller naplója, Mikónál id. m. IV, 36. – Szalárdi id. m. 121.

[18] Török–Magyarkori Államokmánytár, II., 480, – Szilágyi, Levelek és Okiratok I. Rákóczy György keleti összeköttetései történetéhez, 492. – Szilágyi, A két Rákóczy György fejedelem családi levelezése, 47.

[19] Bethlen István, Temesvártt 1636, dec. 13-án kiállított térítvénye. Orsz. Levéltár, Gyulaf. oszt. Extr. Cent. cc. nro. 1.

[20] Szalárdi id. m. 100. – Bethlen János, Commentarii de rebus Transsilv., I, 18, – Kemény id. m. III, 62–87. – Katona id. m. XXI, 764. – Hammer-Purgstall, Geschichte des osmanischen Reichs, III, 163.

[21] Török-Magyarkori Államokmánytár, II, 472. – Új Magyar Múzeum, 1856, 245.

[22] Szilágyi, I Rákóczi György, 273.