Fejedelemségének első éveiben Rákóczynak legfőbb törekvése abban nyilvánult meg, a) hogy fejedelmi székét és hatalmát tőle telhetőleg kellően megalapozza és biztosítsa, b) hogy a maga, családja és nemzetsége vagyonát a lehető legnagyobb mértékben szaporítsa. E két szempont mellett nála, élénk ellentétben Bethlen Gábor mentalitásával, a külpolitikában való szereplés kérdése, habár a folyamatban levő harmincéves háború erre bő alkalmat szolgáltatott, legalább egyelőre meglehetősen háttérbe szorult. Főleg az eperjesi béke úgyszólván kizárólag anyagi kérdések és előnyök biztosításában merül ki. Ezek odaítélése és átengedése révén a bécsi udvar, mint Angyal (id. m. 440.) igen helyesen megjegyzi, megszabadult a kelet felől fenyegető veszedelemtől, Rákóczy pedig gyarapodott vagyonban, hatalomban és tekintélyben.

A személye és hatalma ellen mozgolódókkal szemben a fejedelem könyörtelen szigorúsággal járt el. Erre vonatkozólag Angyal (id. m. 441.) a következőket írja: „Zólyomy büntetését sokan hálátlan, törvénytelen és kegyetlen eljárásnak bélyegezték. S igaz is, hogy a büntetés nagyon súlyos volt a vétséghez képest. Mert Zólyomy sok mindent akart, aminek veszedelmes látszata volt, de csak beszélt, tervezgetett s ide-oda kapkodott. S mégis példa végett szükségesnek látszott a büntetés, annál is inkább, mert Zólyomy Rákóczy fogadott katonáit is magához csábítgatta. Azonban a jószágelkobzás, amely az ilyen büntetések kiegészítő része s az a körülmény, hogy a fejedelem menedéklevele megszegésével fogatta el Zólyomyt, gyűlöletes színben tüntették fel az egész eljárást.”[1]

Az ebben az időszakban előfordult katonai műveletek és események minden nagyobb jelentőség nélkül valók s így azokhoz megjegyzéseket nem igen kell fűznünk. Császár Péter parasztlázadása Csomaközy és Zólyomy hadban jártas csapataival szemben már eleve a teljes kudarc magvát hordta magában.

Munkács várának és uradalmának megszerzése nemcsak vagyoni, hanem katonai szempontból is kiválóan fontos dolognak volt tekinthető, mert ezáltal Rákóczy nemcsak Felső-Magyarországon tett az eddiginél hasonlíthatatlanul nagyobb befolyásra szert, hanem ennek révén tekintélye Erdélyben is gyarapodott.[2]

Ugyancsak hatalom- és tekintélygyarapító hatása volt Rákóczynak a két oláh vajdával szemben kivívott főlényes állásának, bár ezt a kedvező hatást a nyomában járó török durcáskodás jórészt ellensúlyozta. Hogy Rákóczy ujjat mert húzni a konstantinápolyi körökkel, ennek az adja meg a magyarázatát, hogy a fejedelem szintén bizonyára igen erőtlennek látta Törökországnak akkori hatalmát.

[1] Szilágyi, Erd. Orsz. Eml. IX, 177–185. – Illésházy Gáspár emlékirata. Tört. Tár, 1891, 563. – Beke közlése u. o. 352. – Szilágyi, Rákóczy és Pázmány, 181–185. – Magyar Tört. Tár, X, 45. – Török–Magyarkori Államokmánytár, II, 374.

[2] Szilágyi, I. Rákóczy György, 246