Szilágyi Sándor mondja:[1] „Az erdélyi diplomácia hagyományos mesterfogásai közé tartozott, egyszerre alkudozni a császárral, ennek ellenségeivel s a törökkel. Most is úgy volt… Rákóczy még fel sem volt esketve, midőn 1630 december 21-én Csontos Pált a szász választóhoz s a svéd királyhoz küldte, felajánlva nekik, hogy mint Bethlen Gábor utóda, kész annak régi szövetségeit megujítani.”

Ezt megelőzően Gusztáv Adolf, még mielőtt seregével a németországi hadjáratra elindult volna, 1630 április 29-én Strassburg Pál követét, – szinleg azért, hogy sógornéja, Katalin fejedelemasszony ügyeinek rendbehozásánál segítőleg közreműködjék, de a valóságban inkább amiatt, hogy Gusztáv Adolf nevében Rákóczy Györgyöt Bethlen Gábor szerepének folytatására ösztönözze, – Erdélybe és a Portára küldte.[2]

Rákóczyban elvben meg volt ugyan a hajlandóság a svéd szövetségre, mire néhány hevesebb vérű híve, főleg ifj. Bethlen István és Zólyomy Dávid erősen ösztönözte, de azért még korántsem érezte magát olyannyira biztosnak fejedelmi székében; amelyre Bethlen István és Prépostváry Zsigmond még mindig igényt tartottak, hogy ily esetleg veszedelmessé válható lépésre könnyű szívvel elhatározhatta volna magát. Mindazonáltal a svéd összeköttetés útját sem akarta végleg elvágni s így egyelőre ennek árát oly magasra szabta, hogy a megegyezés lehetősége szinte lehetetlenné vált. Strassburgnak ilyenformán gyulafehérvári időzése alkalmával nagy sajnálatára azt kellett tapasztalnia, „hogy Rákóczy habozóbb és félénkebb mint elődje, aki kedvezőtlenebb körülmények közt is merészebben fogott a nagy vállalathoz. Rákóczy biztos úton akart előre törni és nagy jutalmat követelt fáradságáért. Egész Magyarországon kívül Ausztriát és Stájerországot is kívánta. A protestáns szövetségesektől 500.000 forintnyi évi segélyt kért két félévi részletben a háború idejére s az első évi jutaléknak egyszerre való kifizetését óhajtotta. Azonkívül arra kérte a szövetséges protestáns hatalmakat, hogy 16.000 német gyalogost és 4.000 lovast bocsássanak rendelkezésére… Gusztáv Adolf várakoztatta Rákóczyt a feleletre. Azt mondotta, hogy az erdélyi fejedelem ajánlatai a svéd király állapotának és hadviselésének félreismerésén alapulnak. Pénzt nem adhat. Rákóczy megélhet hódításaiból. Azonkívül fölösleges dolog volna oly jelentékeny számú sereget Magyarországba küldeni; nem elég biztosíték-e az, hogy Gusztáv Adolf már Bajorországot is elfoglalta?”[3]

Sőt Konstantinápolyban is csalódás érte Strassburgot, mert a Porta, irigykedve Gusztáv Adolf már is elért nagy eredményeire, nem volt hajlandó Rákóczynak megadni az engedélyt a császár megtámadására.[4]

Ily körülmények között Rákóczy háborúskodás helyett egyelőre minden igyekezetét vagyonának gyarapítására és újabb birtokok szerzésére fordította. Legelső ez irányú lépése az volt, hogy 1631 június 28-án a mindenáron külföldre távozni akaró Brandenburgi Katalinnal az erre vonatkozó engedély megadása ellenében kötelezvényt iratott alá, mely szerint ez Rákóczy középső fiát, Zsigmondot fiává fogadja, Munkácsot 150.000 forintban javára írja, úgy hogy 20 jobbágytelket azonnal kezébe bocsát s erről a leleszi káptalan előtt vallomást is tesz.[5] A könnyűvérű, állhatatlan asszony nehezen bár, de ráállott az alkura, mely alól utóbb minden áron ki akart bújni. Ezek után Katalin Bécsbe költözött, majd utóbb Ferenc Károly szász-lauenburgi herceg felesége lett.

Katalint Magyarországba és Leleszre Rákóczy utasításai szerint Ibrányi Mihály kisérte megfelelő haddal s a fejedelemnő Munkácson Csákyval összejátszva meg akarta akadályozni a vár átadását, de annak kapitánya, Balling János az ellene alkalmazott terror ellenére nem adta ki a várat kezéből sem a fejedelemnőnek, sem Csákynak, aki viszont az ő kezén levő s Katalin tulajdonát képező kincseket nem akarta kiszolgáltatni.

Újabb bonyodalom keletkezett abból is, hogy a magyarországi urak nevében Lónyay Zsigmond óvást emelt az ellen, hogy a fejedelemnőt királyi területen erdélyi csapatok kísérjék rab módjára. Ebből aztán egyrészt Rákóczy hadai, másrészt a Katalin ügyét védelmező királypárti csapatok közt ellenséges állapot fejlődött ki, aminek nyomán oly mozgalom keletkezett, mely nagyon könnyen veszedelmessé válhatott volna mindkét félre nézve. Erről Angyal id. m. VI, 439. old. a következőket írja: „A szerencsétlen jobbágyok, akik a béke idején is eleget szenvedtek, 1630 végén s a következő év elején rendkívül el voltak keseredve az Eszterházytól fogadott magyar hadak és az ugyancsak tőle behívott dragonyosok garázdálkodásai miatt. 1631. tavaszán azon vette észre magát a felső-magyarországi generális (Forgách Miklós), hogy az úgynevezett paraszt vármegyék abban is utánozzák a nemesi vármegyéket, hogy közfelkelést hirdetnek. A jobbágyok eskettető leveleket küldöttek szerteszét, kapitányokról, hadnagyokról, tizedesekről beszéltek s puskákkal, lándzsákkal, vasvillákkal és hajító láncos botokkal voltak ellátva. A fölkelés Torna, Ung, Sáros, Bereg Abauj, Zemplén s Borsod vármegyékben, sőt tovább is el volt terjedve. Nemesek is csatlakoztak a jobbágyokhoz; társadalmi és politikai okok táplálták a lázadás tüzét. A jobbágyság s köznemesség gyűlölettel volt eltelve az Eszterházytól befogadott idegen katonaság ellen. A császár és Rákóczy viszálya Munkács miatt különböző reményeket ébresztett a felkelés sikere iránt. Bizonyos, hogy Császár Péter, a mozgalom vezetője, megfordult Erdélyben s beszélgetett Rákóczy fő híveivel s hogy az egri pasa támogatását is kereste. De a mozgalom mégis inkább parasztlázadás volt; az a remény lelkesítette a felkelőket és vezetőiket, hogy könnyítenek sorsukon. Erősen el volt terjedve a hír köztük, hogy a császártól „levél érkezett a pórok könnyebbségére, melyben az volt, hogy a pórság öt napnál többet egy hónapban ne szolgáljon urának.” De a mesés levelet Semsei Miklós elrekkentette, pedig a szegény jobbágyok szívesen feláldozták volna életüket, csakhogy e levelet megkaphassák. Elszántak voltak, de nem kegyetlenek. Inkább a szabadságot óhajtották, mint a bosszút. Aránylag kevés fosztogatás és öldöklés történt. A felsőmagyarországi generális, aki nem akart vért ontani, megbízta Kátai Jánost, az ónodi kapitányt, hogy alkudozzék a jobbágyokkal. Az volt a baj, hogy nem mertek szétoszlani, mert a büntetéstől féltek. 1632 elején a király katonái elfogták Császár Pétert s Kassára vitték, ott márciusban a kiküldött bíróság vallatta a jobbágyvezért s azután kegyetlenül kivégeztette. Április 3-án a felsőmagyarországi generális kegyelmet hirdetett a felkelőknek, de most a félelemhez a bosszú vágya is járult. A fölkelők meg akarták torolni a felnégyelt vezér halálát. De a harchoz szokott s jól felfegyverkezett hajdúk és zsoldosok ellenében mit sem tehettek” s 1632 március végén már a Tiszán is átköltöztek s Erdély felé közeledve, Rákóczy jószágain lázították fel a parasztságot. Ekkor maga a fejedelem vette kezébe a lázadás elnyomását, annak végrehajtásával a váradi kapitányt bízván meg. Ez Csomaközy András vicekapitányt és Zólyomy Dávidot küldötte ellenük.[6] Mire Sennyey Sándor kancellár a királyi csapatokkal május 28-án a küzdelem színhelyére ért, az ügy már el volt intézve. A bátori vesztett ütközet után a pórhad elszéledt s a foglyul esetteknek a győzők büntetésül orrát avagy fülét vagdosták le.[7] ,,Különösen súlyos csapás volt a pórokra nézve – írja folytatólag Angyal – a bátori harc, melyben az erdélyi hajdúk s a váradi hadak verték széjjel a Tiszán túl fosztogató pórhadat. Pedig mikor a kassai törvényszék vallatta Császár Pétert, nagyon szerette volna megtudni a jobbágyvezértől, hogy nem kapott-e biztatást Rákóczy Györgytől? Oly mély volt a nádor s egyes udvari körök bizalmatlansága Rákóczy iránt a munkácsi ügy miatt s azonkívül nagyon féltek attól, hogy Rákóczy egyesülni óhajt a császár nyugati ellenségeivel.”[8]

Ez ugyan egészben véve nem felelt meg a valóságnak, azonban Ferdinándnak a Gusztáv Adolf folytatólagos sikerei által előidézett szorongatott helyzetét Rákóczy igen ügyesen arra használta fel, hogy Munkácson kívül Tokajra és Regécre is örök adományt szerezzen nemzetségének a bécsi udvarnál, minek ellenében a fejedelem az udvari köröket békés magatartásáról biztosította.

Ez alkalommal a békét javasló és Rákóczy pártját fogó Pázmánnyal szemben megint Eszterházy Miklós nádor volt az, aki útját akarta állni az udvar és Rákóczy között létrejövendő megegyezésnek és aki a fejedelem bosszantására 1631 nyarán újabb támadásra ingerelte Prépostváry Zsigmondot Rákóczy ellen, aminek az lett a következménye, hogy a fejedelem nyomban elkoboztatta az izgága ember erdélyi birtokait, még mielőtt az előkészületeihez komolyan hozzáfoghatott volna.

Prépostváryn kívül hamarosan gyanússá vált Zólyomy Dávid is, akit Strassburg Pál, miután a fejedelemmel megegyezésre jutni nem tudott, azzal bíztatott, hogy gyűjtsön maga mellé hadakat s azokat vezesse Sziléziára a svéd király segítségére, mely esetben igen könnyen megszerezhetné magának a hét vármegye birtokát. Zólyomynak tetszett a gondolat, de Rákóczy, mihelyt a dolog füléhez jutott, azonnal leintette azt. De a kalandvágyó ifjú csak nem nyugodott. Amíg sógora, ifjabb Bethlen István gróf élt, ez még féken tartotta a hevesvérű fiatal embert, de annak 1633 január havában bekövetkezett halála után Zólyomy kalandos és együgyű tervei révén vakon rohant egyik veszedelemből a másikba. Miután Gusztáv Adolf 1632 november 16-án Lützennél elesett, újabban Zólyomy azon törte a fejét, hogy hadat gyüjtve, azzal a Csehországban tartózkodó Wallensteinhoz csatlakozik. Sőt utóbb azt a meggondolatlan kijelentést tette cimborái előtt, hogy „amely karddal Rákóczyt fejedelemmé tette, hatalmában állna őt ugyanazzal le is tenni.” A fejedelem a szerencsétlen ifjú veszedelmesnek látszó törekvéseiről hírt véve, 1633 április elején elfogatta, az augusztusi országgyűlés pedig fő- és jószágvesztésre itélte. Rákóczy a megtévelyedett ember életének megkegyelmezett, hanem Kővárba záratta, ahonnan többé ki sem szabadult.[9]

Ugyanez az országgyűlés Székely Mózesre, a hasonlónevű fejedelem fiára is kimondotta a hűtlenség bűnét. Az apjához hasonlóan nyugtalan, összeférhetetlen és nagyravágyó ifjú neje némely javainak törvényes lefoglalása miatt annyira megharagudott a fejedelemre, hogy néhány cimborájával a Portára menvén, ott fondorlatai által valamelyes pártfogásban részesült, aminek révén a temesvári pasától némi hadat nyervén, azzal Rákóczy megbuktatására indult. De már a határon vereséget szenvedvén, Konstantinápolyba futott, ahol a fejedelem követeinek kivánsága szerint ugyan azonnal halállal kellett volna lakolnia, de a nagyvezír parancsára csupán a Jedikulának nevezett héttorony lakója lett élete hátralévő idejére. Ez azért történt, hogy vele tovább is ijesztgessék és ennek révén még jobban zsarolják Rákóczyt, akit a Portán ebben az időben már nem nagyon szerettek.[10] Konstantinápolyban leginkább azt vették rossznéven tőle, hogy az oláh fejedelemségek ügyeibe avatkozott és azok fölött a protekturátusnak egy bizonyos nemét igényelte magának. Így többek között Leon havasalföldi vajdától 4.000 arany évi adót követelt. Amikor Radul megbuktatta Leont, a Portán az a hír volt elterjedve, hogy Rákóczy csak azért pártolja Radul ellenjelöltjét, Bassarab Mátét, mert ez továbbra is vállalta a Leon által igért évi adót. És a Porta hiába üzente meg Rákóczynak, hogy ő Radul megmaradását óhajtja, a fejedelem mégis továbbra is Bassarab Mátét támogatta, aki Radult elűzvén, a Porta 1633-ban kénytelen volt jóváhagyni Bassarab Máté vajdaságát.

Bassarab fia, Mogila Iván, aki ugyan ebben az évben moldvai vajda akart lenni, 5.000 arany évi adót igért Rákóczynak, ha ez az elérni kívánt vajdaság elnyerésében sikerrel támogatja. A porta e miatt is duzzogott, de nem tehetett semmit ellene, hanem csak rejtegette haragját Rákóczy ellen.[11]

Azonban egyéb ellentétek is merültek fel a fejedelem és a Porta között. Előbbi ugyanis csak késedelmesen küldte be az évi adót és a nagyvezír ama felszólításának, hogy Jenőt átadja, nem igen akart megfelelni.

1634-ben a szultán Lengyelország ellen hadjáratot viselt és Rákóczyt is segélycsaptatokkal a török táborban való megjelenésre utasította. A fejedelem nyiltan nem mert ellenkezni és május közepén gyűjtött is némi megyei és fizetett hadakat szászsebesi táborába, a Barcaságra és Várad környékén, de IV. Ulászló lengyel király előtt e miatt mentegetődzvén, megigérte, hogy nem fog keresztény vért ontani,[12] sőt azonkívül a török sereg mozdulatairól is tudósította a lengyel hadvezetőséget.[13] Közben Rákóczy folyton húzta-halasztotta a török táborba való elindulást, sőt utóbb elhatározta, hogy feltétlen szükség esetén csak részhadat küld oda Kemény János vagy Szentpáli vezetése alatt. Szerencsére ugyanekkor Perzsiában is újra feszültté vált a viszony s miután a lengyelek is erősen felkészültek a hadjáratra, IV. Murad szultánnak csakhamar elment a kedve a lengyel hadjárat további folytatásától s októberben Rákóczy közvetítése mellett békét kötött Lengyelországgal. A Porta nem köszönte meg Rákóczy közvetítését, mert észrevette, hogy nem egészen egyenes úton járva, inkább a lengyeleknek, mint a törököknek kedvezett. Azonkívül az a hír is el volt terjedve a törökök közt, hogy Rákóczy szükség esetére 40.000 főnyi segitséget igért a lengyel királynak.[14]

E sokoldalú kül- és belpolitikai mozgalmak közben szüntelenül folytak a tárgyalások Rákóczy és a bécsi udvar között a kassai megállapodásoknak[15] végleges békébe való foglalásának érdekében. E tárgyalások tenorja mindkét fél részéről esetről-esetre mindig a németországi hadiszintér eseményeihez igazodott. Amíg Gusztáv Adolf volt fölényben s Bécsben Rákóczy beavatkozásától is tartottak, addig a bécsi udvar és Eszterházy nádor igen engesztelékeny húrokat pengettek, de amikor a svédek nagy királya, az északi oroszlán 1632 november 16-án a lützeni csatában hősi halálát lelte, a nagyfokú elbizakodottság nyomán a császári követelések nyomban a magas cé-be csaptak át s csak midőn az emlékezetes csata után Wallensteinnak igen furcsa magatartása és egyéb körülmények folytán Bécsben is annak tudatára ébredtek, hogy a Gusztáv Adolf halálához fűzött remények távolról sem mentek teljesedésbe, terelődtek a tárgyalások ismét normálisabb mederbe s azok színhelyéül Eperjes jelöltetvén ki, itt a biztosok 1633 február 5-én jöttek első alkalommal össze, de maga a béke csak az említett év szeptember 28-án köttetett meg a következő főbb feltételek mellett: a bécsi, nikolsburgi, pozsonyi és kassai békekötések újra megerősíttettek. A király Munkács várát és uradalmát elzálogosítja a fejedelemnek és két fiának 200.000 forintért és nem váltja vissza a fejedelem fiai életében. Alaghy Menyhértné halála után Mád is a Rákóczy-család birtokába megy át. Ónod vár őrizete ezentúl csakis a fejedelem csapatjaira bizatik.[16]

Közben 1633-ban Rákóczy Oxenstierna svéd kancellár kezdeményezésére, aki nagy súlyt helyezett a fejedelem közreműködésére, vele is újabb alkudozásokat folytatott s ezúttal már lényegesen leszállította követeléseit. Megelégedett volna 300.000, sőt 200.000 forintnyi segéllyel is, és csak 5.000 német gyalogost kért, de a megegyezés most sem jött létre.[17] 47

[1] Szilágyi, I. Rákóczy György, 216.

[2] Pray, Epist. Proc. III, 430. – Katona id. m. XXXI, 474.

[3] Szilágyi–Angyal, id. m. VI, 478.

[4] Beke Antal és Barabás Samu, I. Rákóczy György és a Porta, 7, 8. – Szilágyi Sándor, Okirattár Strassburg Pál követségi történetéhez, 55. – Tört. Tár, 1883, 257, 426, 450, 657, 673.

[5] Országos Levéltár, N. R. A. Fasc. 766 nro 55.

[6] Rákóczynak 1632. április 5-én Gyulafehérvárott kelt levele Balling Jánoshoz az Országos Levéltár Rákóczy-osztályában.

[7] Szalárdy id. m. 84. – Spangár András (Pethő Gergely folytatója), Magyar Krónika, 5.

[8] Valentinus Bujdosó, Szilágyi és Reizner János közleményei, Századok, 1884, 437., Tört. Tár, 1871, 105., 1887. 627–640., 1888, 125–133. és Szalárdy id. m. 84.

[9] Szalárdy id. m. 86. – Kemény János id. m. 242.

[10] Szilágyi Sándor Erdélyi Országgyűlési Emlékek, IX, 180, 193. – Szilágyi Sándor, Levelek és Okiratok I. Rákóczy György keleti összeköttetései történetéhez, 319. – Beke és Barabás id. m. 77, 204. – Rozsnyay Történeti Maradmányai, 139. – Török–Magyarkori Államokmánytár, II. 184, 194, 239. – Tört. Tár, 1894, 87.

[11] Tört. Tár, 1883, 420, 438, 449, 459, 460, 665, 716. – Hurmuzaki, Fragmente zur rumänischen Geschichte, III, 92–94.

[12] Erd. Országgyűl. Eml., IX, 409. – Szilágyi, Rákóczy és Pázmány, 188.

[13] Szilágyi, I. Rákóczy György, 249–251. – U. a. Rákóczy és Pázmány, 190.

[14] Török–Magyarkori Államokmánytár, II, 203–223. – Szalárdy id. m. 95–97. – Kemény János id. m. 262. – Szilágyi Sándor, Rákóczy és Pázmány, 190. – Beke és Barabás id. m. 131, 137, 145, 148. – Beke Antal, Pázmány, Lippay és Eszterházy levelezése, 16. – Szilágyi–Angyal id. m. VI, 442–443. – Zinkeisen, Geschichte des osmanischen Reiches in Europa, IV, 509–512.

[15] Lásd a 9. oldalon.

[16] Pray, Hist. Reg. Hung. III, 330. – Szalárdy id. m. 81. – Kazy, Hist. Regni Hungariae, IV, 301. – Szilágyi, I. Rákóczy György, 205–247. – Kemény id. m. 222–229. – Krauss id. m. 95. – Marczali Regesták: Tört. Tár, 1880, 360. – Frankl id. m. II, 361. és III, 63–81. – Tört. Tár, VIII, 253.

[17] Szilágyi, Levelek és okiratok I. Rákóczy György összekött. tört., 126. – Marczali, Regesták, Tört. Tár, 1880, 364. – Tört. Tár, 1883, 713.