Azon nem csodálkozhatunk, hogy a bécsi udvar állást foglalt Rákóczynak, a túlbuzgó reformátusnak fejedelemmé választása ellen; úgy az udvari körök, mint maga Ferdinánd is kétségkívül szívesebben látott volna hithű katholikust az erdélyi fejedelmi székben. Ugyanez az elgondolás és politika vezérelte, elsősorban jól felfogott saját érdekében is, Eszterházy nádort is, aki az udvar támogatásában bízva, nyugodtan nézett eléje a történendőknek, kivált miután mindjobban kiderült, hogy neki még a töröknél is hatalmasabb szövetségese a saját szerencséje volt, amely haláláig hűségesen melléje szegődött. Ebben az első időben Rákóczy legnagyobb szerencséjét a nádor és az esztergomi érsek között fennálló animozitásban, sőt gyűlölködésben kell keresnünk és ezúttal is bebizonyosodott a régi latin közmondás: inter duos litigantes tertius gaudet, szinte megdönthetetlen igaz volta. És az a harmadik, aki a másik két fél civakodásain egetverő örömben törhetett ki, a jelen esetben Rákóczy György volt.

Az ebben az időszakban lefolyt, egyébként jelentéktelen hadiesemények különös megjegyzésre nem igen adnak alkalmat, Zólyomy vitéz, bátor és szívós magatartását a rakamazi ütközetben azonban minden esetre dícsérőleg kell kiemelnünk.

A körülmények kedvező összejátszása folytán Rákóczy immár fejedelemsége második évében oly sikerekre tekinthetett vissza, amelyeken tovább építve; biztos kilátással és reménnyel tekinthetett fejedelemségének ezután következő szakasza elé.

A kassai béke – mint Angyal id. m. 437. oldalán helyesen jegyzi meg, – ,,alapjában semmit sem változtatott Erdély és Magyarország viszonyán. Rákóczy a már szokássá vált titkos pontokat is aláírta, melyekben hűségre kötelezi magát a király iránt, ez pedig elismerte őt fejedelemnek”. De hogy e fogadkozások szentségében egyikük se hitt, azzal a mértékadó körök már kezdettől fogva tisztában lehettek. A béke nyomán nagynehezen a hajdúk is lecsillapodtak és a Magyarországhoz tartozók hűséget is fogadtak a királynak.[1]

[1] Kemény János id. m. 210. – Toldalaghy emlékirata, 243. – Szalárdy id. m. III, 75.