Rákóczynak ahhoz, hogy fejedelemségét nyugodtan élvezhesse és hatalmát kellően megalapozhassa, mindenekelőtt a szultán és Ferdinánd császár-király jóindulatára volt szüksége. Előbbi a részére megküldött athname révén már bizonyságot tett jóakaró támogatásáról, de annál nehezebb volt a másik feladat, Ferdinánd jóindulatának a megnyerése. A bécsi udvar és Eszterházy Miklós nádor ugyanis nem szívesen látták a Bethlen Gábor iskolájában nevelkedett s amellett ép oly buzgó protestáns Rákóczy Györgyöt az erdélyi fejedelmi székben és nem volt nehéz ürügyet találni, hogy Rákóczy megválasztása legalább az ő szempontjukból törvényellenesnek tüntettessék fel. Az első vád, amelyet felhoztak ellene, az volt, hogy a segesvári fejedelemválasztás idején még Nagyváradról összeköttetésbe lépett azokkal a hajdúkkal, akik Bethlen Gábor halála után Szabolcs vármegyével együtt visszaestek Ferdinánd uralma alá, s ezeket ellenállásra buzdította. Ez annál könnyebben ment, mert hiszen azok sem szívesen látták elszakasztatásukat Erdélytől. A másik kifogás azon alapult, hogy mihelyt az erdélyi rendek küldöttsége őt a választás alkalmából Nagyváradon üdvözölte, ő nyomban bement Erdélybe anélkül, hogy a választást Ferdinándnak, aki iránt kétség kívül alattvalói kötelezettségei voltak, bejelentette s annak elfogadására engedélyt kért volna. E két tényben úgy a nádor, mint a bécsi körök világos bizonyítékát látták az új fejedelem ellenséges indulatának. Ehhez képest Eszterházy nádor, akit személyes becsvágy is Rákóczy ellenfelévé tett, mert ő a nádorságot titokban az erdélyi fejedelemséggel szerette volna egyesíteni,[1] a király megbízásából 1631 elején Kassára sietett s a megyék rendeit oda gyűlésre híván, azokat fölkelésre szólította. Ámde a két megye szintén örömestebb maradt volna az új fejedelem, mint a király kormánya alatt s így semmi hajlandóságot sem mutattak, hogy Rákóczy ellen hadba szálljanak. Mindazonáltal Eszterházy gyors cselekvésre határozta el magát, mert mint maga mondá: „Nem hagyom megtollasodni repülésig, hanem míglen csak pihes, addig előzöm meg…”[2] A nádor e célból a sajátjából mintegy 150.000 forintot költött hadak fogadására, de döntő sikert nem rosszul fizetett hadaitól, hanem a Ferdinánd által rendelkezésére bocsátandó német hadaktól várt. Csakhogy ezek nagyon is késtek s így a türelmetlen Eszterházy, hogy a hajdúkat a Rákóczyhoz való csatlakozásban, amit igen veszélyes dolognak tartott, megakadályozza, 1631 február havában Szatmárnál, március 3-án pedig Szinyérváraljánál rátámadt a hajdúkra és azokat széjjel is verte. Ez kétségkívül igen kellemetlenül érintette Rákóczyt, de azért a fejedelem nem ijedt meg a nádortól, mert tudta, hogy az udvar egy tekintélyes és hatalmas pártja nem helyesli Eszterházy cselekedeteit. E párt élén Pázmány Péter bíbornok állott, aki már huzamosabb idő óta feszült viszonyba került a nádorral. Utóbbi ugyanis magának követelte a főbefolyást az ország ügyeire, amit Pázmány, amióta bíbornok lett, bizonyos tekintetben magának is vindikált. Eszterházy, akinek büszkeségét és elbizakodottságát az 1628-ban nyert aranygyapjas rend igen magas fokra emelte, ez ellen óvást tett a királynál, de nem sokat ért el vele, mert a katholikus papság vezére szintén igen nagy kegyben állott az udvarnál.[3] Pázmány ugyan mérsékletre intette Rákóczyt, de azt is tudomására hozta, hogy szívesen jár közbe, hogy az udvar a fejedelemnek a nádor kikerülésével közvetlenül a királyhoz menesztendő követségét is fogadja. Ezzel Pázmány kétségkívül magának is kívánt részt biztosítani a király és a fejedelem között létrehozandó békekötésben.

Rákóczy az érsek tanácsát megfogadva, egyrészt alkudozásokat kezdett a nádorral s másrészt Pázmány felkínált készségét is elfogadta, de a békeküldöttségnek egyenesen Bécsbe való jutását a nádor meghiusította. Eszterházy ugyanis Rákóczy teljes megalázására törekedett s ehhez képest csak azért vette fel a fejedelem által felkínált alkudozások fonalát, hogy időt nyerjen a Bécsből várt dragonyosok és pénz megérkezésére. De amikor látta, hogy az udvar nem nagyon támogatja, „a vörös vitéz” pedig, ahogyan a nádor a bíborost haragjában nevezte, az ő háta mögött Rákóczy pártját fogja, célszerűnek látta a fejedelemmel fegyverszünetet kötni.

Eszterházy már kezdettől fogva főleg Szatmárt, Nagykállót és Tokajt féltette az erdélyiektől és a Tokaj védelmére emelt sáncot fiára, Eszterházy Pál gondjaira bízta.

Amikor Zólyomy Dávid és ifjabb Bethlen István, a fejedelem vezérei, észrevették, hogy a nádor csak a dragonyosok megérkezését várja, hogy aztán teljes erővel a fejedelem hadaira rontson, – színleg Rákóczy tudta nélkül és akarata ellenére elhatározták, hogy megelőzik ellenfelüket. Mindenekelőtt Kállót támadták meg, miután az ottani hajdúk a nádor pártján állottak. Mivel azonban a várat bevenni nem tudták, legalább a várost felgyujtották, majd „mit sem törődve a fegyverszünettel, március 15-ikének hajnalán megtámadták a rakamazi sáncot. Majdnem az egész hajdúság állott most szemben a nádornak másfélezer főnyi fizetett hadával. A hajdúk családjukért, szabadságukért és életükért harcoltak, mert jól tudták, hogy a nádor diadala vesztüket jelentené. Öt óráig ostromolták a sáncot Zólyomy vezetése alatt, aki mezítelen hegyes tőrrel fenyegette a csüggedőket. Végre az ostromoltak egy része elpártolt; ekkor Eszterházy Pál és Bornemissza János abbahagyták a harcot és három század magukkal kompokon menekültek át a Tiszán. A nádori sereg nagy része fogságba került, vagy a sáncban maradt, vagy a kiáradt Tisza vizébe fúlt.”[4]

Miután közben Toldalaghy Mihály némi török és tatár segítséget is hozott Murtéza budai pasától Rákóczy számára s mivel Ferdinánd a németországi kudarcok hatása alatt a nádorhoz intézett rendeletében a megegyezés mielőbbi létrehozását sürgette, ez 1631 április 3-án Kassán az alábbi főbb feltételekben egyezett meg Rákóczy megbizottaival: A fejedelem ő felségéhez Bécsbe illendő ajándékokkal tisztességes követséget küld és keresztény hitére igéri, hogy Ő felsége s annak utódai és tartományai ellen soha többé fegyvert nem fog; törököt, tatárt az országra nem hoz s a békét semmi módon meg nem zavarja; a magyar hajdúkat Ő felsége engedelme nélkül zsoldosaivá nem fogadhatja, valamint Ő felsége sem az Erdélyhez tartozó hajdúkat a fejedelem beleegyezése nélkül; az összes eddigi megállapodások, melyek a magyarországi és erdélyi viszonyokat szabályozzák, ezentúl is érvényben maradnak; a fejedelem Ő felsége ellenségeivel semminemű összeköttetésbe nem lép; a foglyok kölcsönösen szabadon bocsáttatnak; ifj. Bethlen István és Zólyomy Dávidot rábírja a velük külön kötött szerződés megtartására s épígy ráveszi a hajdúkat is, hogy az eléjük terjesztett feltételeket elfogadják; az összes viszályok és kártételek feledésbe mennek; Ő felsége a fejedelmet különös pártfogásába fogadja és őt Erdély birtokában nem háborgatja; Ő felsége az erdélyi rendekkel kötött összes szerződéseket megujítja és megerősíti.[5]

[1] Szilágyi, I. Rákóczy György 211. – Szilágyi–Angyal id. m. VI 436.

[2] Kemény id. m. 210.

[3] Kazy, Hist. R. Hung I, 256. – Toldy Ferenc, Eszterházy Miklós élete. XXXIII. – Frankl Vilmos, Pázmány Péter és kora, II, 317.

[4] Szilágyi–Angyal id. m. VI, 437. – A rakamazi ütközetet legrészletesebben Szalárdy írta le id. m. 75. és köv. old. – Lásd még Illésházy Gáspár közleményét, Tört. Tár, 1891, 562. – Erdélyi Országgyűlési Emlékek, IX, 164.

[5] Eszterházy Miklós munkái, XXXIV–XL. és 191–206. – Szalárdy id. m. 75–80. – Kemény János id. m. III, 17. – Katona id. m. XXXI, 486.